Dunántúli Napló, 1970. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-16 / 192. szám
I a DUNÁNTÚLI NAPLÓ 1970. augusztus 16. PAL JÓZSEF VERSEI: EGYETLEN EGYENESEN Vágd le sárkányod hetedik fejét S leszel legkisebb a királyfiak közül Gőgös őrült ki nézi tétlenül A loccsanó pikkelyzuhanást S a cinkos tekintet zöld pillogását Mikor a szív és érdek között megosztott beszéd A horizontot homokszavakkal szórja be Hogy a látó szemet sivársággal rontsa meg Homokszavakkal beszórt horizonton Hullafoltszagú hollóraj kiált Szakadék szélén keselyű A csiga házába bebújik Ki szab az önzésnek határt Csak aki szétosztotta önmagát Az ég alatt a tenger ég legfenekén Az éggé törpült végtelen alatt A tengervégtclenség föld-zátonyán Megkötve születéssel és megkötve halállal Két pont közötti egyetlen egyenesen MENT MENT s vitte hát terhét s megváltóját a keresztet terhét s megváltóját Mondta azt Is hogy az isten fia volt hogy az isten fia volt vitte hát vitte hát megváltóját a keresztet Megbotlik támolyog megbotlik támolyog jaj jaj a keresztet jaj jaj a keresztet Mondta azt Is hogy az ember fia volt hogy az ember fia volt felvette vitte hát terhét s megváltóját a keresztet SZÁL AI JÁNOS: Protokollban a harmadik A megyeszékhely csendes életébe belepottyant egy kis esemény. Az egész csak eny- nyi volt: egy ember, aki kocsival akart a közeli vadrezervátumba utazni, gyalog ment. A vadrezervátum több kilométerre volt a megyeszékhelytől, és így érthető, ha a gyalogos embert többen látták, többen fel is ismerték, de minderről csak később bizonyosodtak meg, mert akkor senki sem merte elhinni: valóban az, akire gondolnak. Nagy Gergely, a megyei lap munkatársa nem látta a gyalogos embert, csak hallott róla. Mikor meghallotta az esetet, arra gondolt: mindent megír úgy, ahogy történt. Emberi történet. Olyan, amilyen minden emberrel megtörténhet. Az esetben csak az érdekes, hogy mindez egy olyan emberrel történt, akit a protokollban a harmadik helyen említ a sajtó. Az első ember, akivel Nagy Gergely beszélt, egy ismerőse volt, aki a megyeszékhely központjában látta azt az embert, aki kocsival jött, de később valami félreértésből eredően gyalog ment a vadrezervátumba. — Megyei lapot kért! — mondta Nagy Gergely ismerőse. — És kapott? — kérdezte Nagy Gergely. — Nem! — Most legalább ő is láthatta, hogy milyen kapós a mi újságunk! — állapította meg Nagy Gergely és elrobogott anyagot gyűjteni élete nagy riportjához. Embereket keresett, akik látták, tanúi voltak az esetnek. Talált. Egy vezető, aki éppen akkor horgászni volt, kehes motorral, horgászöltözékben szintén találkozott a gyalogos emberrel. — Hárman voltak. A felesége, a leánya, aki akkor már mezítláb ment és ő. Mondtam is a mögöttem ülő Jancsi barátomnak: ez ő! Meg azt is gondoltam, jó lenne felvenni. Talán felülne mögém, de aztán meggondoltam a dolgot. Mit tudom én, hátha csak sétálgat és ahhoz neki is joga van. — Kíséret nélkül? Biztosítós nélkül? — mosolygott Kovács, aki a beszélgetést végighallgatta. — Majd adnak neki ezért fönt a központban, — tette hozzá sokat sejté tőén. — Áh! Ezért? — Persze. Az ilyen ember nem lehet biztosítás nélkül. A nép érdekében sem. Ha véletlenül... — Nem történt semmi! — De történhetett volna! Nagy Gergely ekkor ingott meg először. Ha ő most ezt az esetet megírja: megtudják fönt, hogy mi történt lent és akkor ebből esetleg nagy baj lehet. Tényleg felelősségre vonhatják. És akkor ő lesz a bűnös, mert megírta az esetet, ami különben említésre sem volt érdemes, ha egy olyan emberrel történik, aki amúgyis gyalog szokott járni. Ekkor Kovács ismét más irányba terelte a dolgot. Egészen más irányba. Megkérdezte a motoroshorgásztól; miért nem vette fel végül is ? — Mert közel volt már a rezervátumhoz. — Pedig, ha felveszed, talán meassináltad volna a szerencsédet. — Azt így is megcsináltam. — Hogyan? — Ügy, hogy nem vittem el. Ha elviszem, esetleg találkozom a fiával, aki ott üdült a rezervátumban. A múltkor csapkodta a vizet, amikor horgásztam, és rászóltam. Olyant mondtam neki, amilyent csak egyszerű ember fiának mond az ember. — Az más. Akkor valóban jobb, hogy nem vitted el. E z a beszélgetés Nagy Gergelyben megerősítette azt a hitet, hogy a nagy ember is ember, mert emberi dolgok is történnek vele, sőt a fiának is olyant mondtak, amilyent csak a kisebb ember fiának mernek mondani. Mentségükre szolgáljon, hogy akkor még nem tudták: kinek a fia. Beszélt egy másik vezetővel is Nagy Gergely, aki szintén látta a gyalogost, de akkor ő sem volt biztos a dolgában. Most már mindent világosan lát, mert a tényt mások is megerősítették. — Azt szeretném én látni, hogy az én sofőröm otthagy engem! — mondta ez a vezető. Az arca vörös volt a dühtől, pedig az egész nem vele történt. Ezt látta Nagy Gergely is, és ezért csak vékony ellenvetést tett'. — Minden emberrel megeshet ilyesmi! — Velem ugyan nem. Vagy, ha megesik, csak egyszer. Egyetlen egyszer. Nagy Gergely, amíg másik olyan ember után járt, aki látta a gyalogost arra gondolt: mit mondhatott a gépkocsivezetőnek a gyalogosan a vadrezervátumba menő ember, amikor ugyanoda megérkezett autóval a sofőr? Ez a kérdés annyira foglalkoztatta, hogy megkérdezte attól a hivatalnoktól is, aki szintén látta a gyalogos családot. — Gondolhatja, hogy mit mondott! — válaszolt sokatmondóan a hivatalnok. — Nem gondolok én semmit, — mondta Nagy Gergely, — Én még soha nem hallottam, hogy mit mond ilyenkor egy ilyen ember a sofőrjénak. — Kisebbeket sem hallott? — Azokat már hallottam. De azok biztosan egészen mást mondanak. Azok ... — kockáztatta meg Nagy Gergely — nem is mentek volna gyalog. — Nem bizony! Ha velem történik ez az eset — húzta a szavakat a hivatalnok —, ha velem történik, ne értsen félre, de én bizony nem mentem volna gyalog. Nem azért, mert az én lábam nem bírta volna a gyaloglást, de ami igaz az igaz. Nem kellett volna gyalog mennie. Gondolja csak el: bemegy, akármelyik megyei szervhez, kér kocsit, mit gondol, merte volna valaki azt mondani neki, hogy nincs kocsi? Még megtiszteltetésnek is vették volna. — Maga azt mondta az előbb, hogy a kocsiból látta. — Igen, a saját kocsimból. — És miért nem vette fel? — Nem hittem a szememnek. Én még ilyent nem láttam. Gyalog ment... N agy Gergely magára hagyta a hitetlenkedő hivatalnokot, aki látta az embert, ezt most már biztosan tudja, de hogy gyalog ment, azt még sem akarja elhinni. Nagy Gergelynek egészen más volt a véleménye erről a gyaloglásról. Az emberséget látta benne. Azt, hogy ami nálunk mindenkivel megeshet, az alól senki sem lehet kivétel. Mindenkivel előfordulhat, hogy gyalogolnia kell. Éppen ezt a gyaloglást látta a legszebbnek az egészben. Ez tetszett neki a legjobban. Az pedig külön tetszett,, hogy egyikük a cipőt is levetette. És nem állítottak meg egyetlen autóst, motorost sem. — Ne írd meg! — tanácsolták neki. — Miért? Végre egy emberi történet, és erről is mondjak le? Neki biztosan nem lesz ellene kifogása. — Honnan tudod ? — Onnan, hogy gyalog ment. Ha ez ellen nem volt kifogása ... — Honnan tudod, hogy nem volt ellene kifogása? — Onnan, hogy gyalog ment és nem riadóztatta a rendőrséget, meg nem kért senkitől kocsit, ö is úgy gondolta: az ilyesmi mindenkivel előfordulhat. Biztosan félreértették egymást, a sofőr talán miközben ő gyalogolt, pontosan őt kereste. Nagy Gergely, mint lelkiismeretes újságíróhoz illik, tovább bogozta a gyaloglás bütykeit. Két gépkocsivezetőt is megkérdezett. Az egyik így válaszolt: — Nem szeretnék annak a pilótának a helyében lenni. — Miért? — Csak. A másik óvatosabb volt. — Talán nem lesz semmi baja a pilótának. Nekem is volt már egyszer ilyen esetem. Tíz kilométert gyalogolt a főnököm. Amikor végre megtaláltuk egymást, csak annyit mondott: „Várhatott volna még egy kicsit. Mór látszanak a város fényei. Olyan jól elgondolkodtam az úton. Nem zavart senki. Jól esett ez a kis gyaloglás”. Ezt mondta. Nem is lesz nekem soha többé ilyen főnököm. Szegény, meghalt már. Nagy Gergely másnap tovább folytatta a kérdezősködést. Egyre több olyan embert mutattak be neki, aki találkozott a gyalogos emberrel. Volt köztük egy, aki miután elmondta mit látott, kérte, az ő nevét ne írják meg az újságban, egyébként sem tartja érdekesnek ezt az egészet, mert ma már a mi társadalmunk megengedhet magának annyit, hogy a vezetői ne gyalog, hanem kocsin járjanak. — Ha megírja ezt az esetet, az ellenség még azt hiheti, hogy olyan állapotok uralkodnak nálunk, hogy a vezetőknek még a gépkocsivezetők sem fogadnak szót. A másik így érvelt a megírás ellen. — Ha ezt megírja, esetleg az a gyanú érheti, hogy feléleszti a személyi kultuszt. — Arról szó sincs! — vetette ellen Nagy Gergely. — Én csak egy emberi történetet akarok megírni. — Én figyelmeztettem. Meglátja, hogy az egészet még félremagyarázzák. Hosszú kutatás után sikerült olyan embert is találnia Nagy Gergelynek, aki szintén abban az időpontban, gyalog ment a vadrezervátum felé, a kendergyárig együtt is ment azokkal, akikről akkor azt sem tudta, hogy kicsodák. — Jól elbeszélgettünk! — mondta ez az ember. — Kivel? — Hát, azzal az alacsony férfival, a feleségével, meg a kislányával. — Tudja, hogy kik voltak azok? — Nem én. Csak annyit tudtam meg tőlük, hogy pestiek és a rezervátumba mennek. Én aztán többet nem is kérdeztem. Gondoltam, hogy rokonai az ottani vezetőnek. — Szóval, nem tudja, hogy kik voltak? — Nem. — Megmondom ... — Akkor is jól elbeszélgettünk, ha azok is voltak. Igazán nem látszott rajtuk, hogy kicsodák. És a kocsiról egy szót sem szólták. Pedig jó lett volna, ha jön a kocsi, mert tudja, nekem fájnak a lábaim és amilyen rendesek voltak, biztosan elvittek volna a kendergyárig. is O t napig faggatta Nagy Gergely az embereket, végül már az egész várost megkérdezhette volna, mert az esetet ekkor már mindenki látta és mindenkinek volt róla véleménye. Az anyag összegyűlt és Nagy Gergely hozzákezdett a megírásához. Írásának a következő címet adta: „Protokollban a harmadik”, és mindjárt alákanyarította az alcímet is, „Történet egy emberről, akinek kocsin kellett volna megérkeznie”. VlG ISTVÁN RAJZA MAJD ÉN! j z emberfia néha belefárad a kenyérkeresetbe és a harcos életbe. No, nem nagyon; csak épp egy estényire. Ilyenkor képzeletében megjelenik a családi fészek, melyet a férjember a fotel, papucs, újság és meleg kályha nélkül nem szívesen képzel el. Ehhez tartozik a takaros feleség és a csacsogó gyerek. Az én házam az én váram, ahogy az angolok és eb ura fakó, ahogyan mi mondjuk. Mindez megvalósult, ahogy a nagykönyvben írva vagyon. A gyerek csacsogott, az asszony kötött, a kályha melegített és az újságomban volt bőven elra- i bolt cirkáló és kommentár. Az édent az zavarta meg, hogy a gyereket kiküldtem valamiért. — Félsz?... A sötéttől nem szabad félni. Elmagyarázom, figyelj csak! Tehát, amikor a nap elpirul és elbújik a hegy mögé, hogy... Mert a hegy mögött nagyon-nagyon messze, igen, még repülőgéppel is messze, ott ' is élnek emberek. Most azoknak fog világítani... Igen, cicák és majmok is élnek ott, meg persze gyerekek. Azok most kelnek fel. — Természetesen, azoknak a gyerekeknek is kell fogat mosni. És ha holnap reggel felkel a nap, azoknál a nagyon távoli gyerekeknél akkor bújik az ottani hegy mögé ... — Nem, a nap nem alszik. Csak az ember és az állat... — Az embernek azért kell aludnia, mert a napi munkát így piheni ki... Nincs igazad. A gyereknek a játszás a munkája. Sőt, minél kisebb, annál többet kell aludnia. Mert akkor növekszik... — Frászt az esőtől nőttél meg. A Laci bácsi viccből mondta. A nagymama se akar már nőni.., Még a délutáni alvástól sem. Na! De ne kotyogj folyton közbe, mert... Szóval, mindenkinek szüksége van az alvásra ... Persze, a cicáknak és a majmoknak is... Nem felejtettem ki, de felesleges minden állatot felsorolni... Dehogy a cica felesleges!... A majom se! Na! Szóval, jól aludni csak sötétben lehet... — Ha behünyod, nincs olyan sötét, mint éjszaka. Hidd már el, hogy az éjjel arra való, hogy az emberek ... megőrjítesz!... a gyerek is ember ... és a macskák, kutyák, majmok, galambok, legyek és kismalacok, az összes állat, ami a Brehmben van, hogy üsse meg a ménkű mind!!! — Asszony! csinálj már valamit evvel a büdös kölyökkel, mert... Tudom, hogy úgy tanul a gyerek, ha kérdez, kérdezzen is,... csak ne ennyit!!! .. Kibírhatatlan!... Az idegeim! Csöngettek. — Ki a fene jön ebben az időben? Megnéznéd? .. — A doktor úr idehaza van? , — Igen! Hogyne! Itthon va; gyök! Sürgős eset, kint tombol a hóvihar, ítéletidő! — Természetesen megyek, hogyne mennék! Végre...! CSONKARÉTI KÁROLY t
