Dunántúli Napló, 1970. július (27. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-11 / 161. szám

I suncmmu navio 1970. júliusit. Pódium HOLLANDIÁBA MEN­NEK. A pécsi gyárvárosi úttörő zenekar újabb kül­földi turnéra készül: Hol­landiába mennek rövide­sen s ott adnak több hangversenyt. V ORGONAEPlTO. Weich Péter pécsi orgonaépítő­mester Szegeden dolgozik: a Fogadalmi templom or­gonáját teszi hangverseny­képessé a Szegedi Ünnepi Játékokra. V MEGFIGYELŐ VÁRNÁ­BAN. Tóth Sándor ko­reográfus, a Pécsi Balett együttes igazgatója Vár­nába utazik. Az ottani Titokban mégis lottózom Háromharmincért Megálmodtam számaimat — Csinálják ki úgy a húzást, hogy én nyerjek Moszkvában 32000 ember tapsolt ••• tr.Jlß nemzetközi balettfesztivá­lon megfigyelőként vesz részt. — (Képünk: Tóth Sándor.) ILLÉSÉK PÉCSETT. Is­mét Pécsre jön az ország legnépszerűbb beat-zene- kara, az Illés együttes. Leggyakoribb partnerük­kel Koncz Zsuzsával együtt lépnek fel a Sza­badtéri Színpadon július 38-án este 8 órakor. ESZÉKI SAJTÓ. Az eszéki színházi újság ké­pes írásban számol be a Mecsek Fúvósötös ottani sikeres szerepléséről. A fúvósötös egyébként szep­temberben ismét fellép Eszéken: öt hangversenyt ad. Valaki rajzolt egy bárgyú szamárfejet, rá jókora füle­ket, aztán üzenetként mellé­je írta: „Illen hülék vagy­tok otépések mind!” Borí­tékba tette, lenyálazta és el­küldte Zalából Pécsre, az Alkotmány utcai OTP-fiók- j hoz. Ott pedig a levélre rá­került az iktatószám, be egy dossziéba, a többi közé, hogy az utókornak számot adjunk az elkeseredett göcseji lottó­zóról. De írnak a szelvény hátuljára is, meglehetősen , ronda dolgokat, sőt, rajzol­nak fura, de ismert ábrákat is. A könnyebb „műfajba” a levelezők tartoznak. Somogy megyéből írja egy bánatos lottózó: „...Nálunk a csa­ládban mindenki játszott eleinte. Aztán a gyerekek felhagytak vele. Utána az uram is. Csak én nem tu­dok leszokni erről a szenve­délyről. Egyszer rámförmed az uram, azt mondta, sokra megy ez asszony, hagyd ab­ba! Másodszor már nem szólt, hanem pofonvágott. No jó, mondom neki, de most titokban mégis lottózom. Minden este más-más szent­hez imádkozom, de hiába, nem nyertem még semmit. Így hát önökhöz fordulok, szánjanak meg engem... csinálják úgy a dolgot, hogy valami jusson nekem is...” A Tolna megyei levél író­ja minden kertelés nélkül mindjárt a lényegre tér: „Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok. Húzzák ki nekem ezeket a számokat: 20, 23, 28, 67, 77”. — Kész. Az aláza­tos, esdeklő hang sem ritka. F.-községből küldi egy asz- szony: „...özvegy vagyok, nagy az én bánatom, hét tőr járja át szívemet. Megál­modtam számaimat (28, 39, 43, 61, 65), de éppen nem volt pénzem szelvényre. Most van, vennék is, de nagyón szépen megkérem tisztelettel, a mélyen tisztelt elvtársa­kat, hogy érdemes-e? Aláza­tosan kérem az urakat, in­tézkedjenek!” Aki pedig eddig azt hitte, hogy pénzzel nem jár tekin­tély, az alighanem téved. Baranyából, kisközségből keltezett levélben írja, egy A lottó nyerőszámai A Sportfogadási és Lottó­igazgatóság tájékoztatása szerint az Egerben megtar­tott 28. heti lottósorsoláson a következő nyerőszámokat húzták ki: 1, 25, 62, 70, 73 negyvenéves férfi: „Engem senkinek sem néznek a falu­ban. Segítsenek rajtam. Tu­dom, az otépé kicsinálhatja úgy a húzást, hogy én nyer­jek. Nem kell többször, csak egyszer, egy jó ötös találat. És akkor én itt a falunak a képébe vágnám a pénzt, tu­dom isten megtudnák akkor, ki vagyok én?!” Valóban, mi is van azok­kal, akik nyertek? Például — bármennyire is ritka eset — nem jön a pénzért. Né­hány négytalálafos nyere­mény gazdátlanul maradt és egy hónap elteltével, lejárt az átvétel határideje is. Pe­dig az OTP — ha van cím — kiértesíti a nyertest. Ilyen­kor persze jelentkeznek. Egy Zala megyei gépkocsivezető elfelejtette megnézni a szel­vényét és az értesítés révén tudta meg, hogy 120 ezer fo­rint tulajdonosa, örömében majdnem szívbajt kapott. A másik véglet: szintén Zala megyei nyertes. Magányos férfi, erdőkerülő a szakmája. Személyesen közölték vele az örömhírt, miszerint 130 ezer forintot nyert. „Jó, majd átveszem” — ennyit mondott egykedvűen, aztán kapta a puskáját és kiment az erdő­re. Szolgálat, az szolgálat. Társas lottózók — külön típus. Pécsett is akad egy népes társaság, havonta több­ezer szelvényt töltenek ki. A „lottós klub” egyik tagja ezerötszáz forintért vásárolt szelvényt. Pénteken kihúztak számára egy marék kéítalá- latot, összesen 116 forint ér­tékben. Komoly beosztású tekintélyes ember — de ez­úttal sírvafakadt... Az ezer­ötszáz forintot a feleségétől kapta, hogy az asztalosnak adja át előlegként, rekamié- ra... ............... T. bácsi — pécsi éjjeliőr — nem izgatta fel magát a lottón nyert 25 ezer forint­tal. Higgadt, nyugodt ember. A pénzt megette. Négy hó­nap alatt. Vendéglőben reg­geli, ebéd. vacsora. Meg kell hagyni, kiadós kajolást csa­pott: egy ebédre megevett négy adag pirított májat. Nincs igaza? Végül is azért a három­harmincért azt csinálhat a dolgozó, amit akar. Akár szamárfejet rajzol, akár a Miatyánkot mormogja min­den hét péntekjén ... ANKA Magyar népdalok a Közel-Keleten Kairóban kötelező zongoraanyag Bartók Mikrokozmosza Itt a sarkon — a „farost­nál” — elágazik az országút, Bár irányába, illetve balra, a műútról leágazva a szőlős­kertek felé. Nyolc-tíz szilva­fa ad némi hűst, ahol kes­keny ösvény vezet fel a hegyoldalba. A gyönyörű zöld oldalban egysor-házas faluként következnek a fehér homlokzatú szép présházak. A zápor utáni nedves növény­zeten szemetkápráztatóan csil­log és törik meg a napsugár. Jobbra 400 egynéhány négy­szögölnyi szőlő, fönt ereszes présház és egy kerekeskút tetőzet nélkül a vadul bur­jánzó magas fű között már- már giccSesen hat. — Milyen név ez? — Anka? Mintha Annát mondanék. Miért? Nem szép? De igen. Komolytalan rovat Sok jó mozgalom van, Ilyen az „Olvasó népért” mozgalom, a „Tiszta udvar rendes ház” stb. Én felfedeztem azt, ame- lyik valamennyinél életrevalóbb, a legnagyobb sikerrel halad előre és ez a fenti. Ha valakinek olyan szeren­cséje van, hogy autóval keresz­tül rohanhatja az országot, rá­jön, hogy ez a mozgalom szé­les, kiterjedt és az alapelvei is már tisztázottak. Ami a legfontosabb, az a koszt, meg a cím. Az ennivaló­nak kell, hogy legyen valami népi jellege és lehetőleg össze­függésben legyen a címmel. Ilyen cím: „Kendermagos csirke csárda” jelzi, hogy itt a főétel a csirke. És ha még némi ken­dermagot is elhintenek a pad­lóra, meg az asztalra, akkor senkinek sem lehet kételye, bogy jó helyre tévedt. A „Fekete bárány kisvendég­lő” messze hirdeti, hogy az ürü nem kutya és aki a bárányt szereti, az itt megáll. Ha aztán még a Savanyu Zsiga és népi zenekara is itt tevékenykedik és a fizetőpincér cifra szűrrel, meg fokossal állít oda az asz­talhoz, akkor a vendég még r.zt sem veszi észre, hogy meg­vágták. Van egy útszéli fán egy ke­rék ! Hogy hogy került oda? Odatették. Ez az „Aranykerék csárda”. Itt a cím nem árulja el a jelleget, de az udvaron a nyársak tömege, a szalonnasü- szolgáló alkalmatosságok, „Telepíts útszéli csárdás-mozgalom meg a. Sobri Jóska ábrázatű kun legény az ajtóban, messze előre hirdeti, hogy itt az ósi népha­gyományt gyakorolják. A reklám az mindennél fon­tosabb. Az út mellett óriási tábla, ordító betűkkel: 1000 mé­terre van innen a „Malacpör­költ csárda”. 500 méterre me­gint a tábla. Azután 300 méter­rel arrább újabb ékes felírás: „Kanyar után a malacpörkölt csárda”. A kanyar után óriási transz­parens : „Itt a malacpörkölt csárda”. Ez csak egy, mert se szeri, se száma pl. a halászcsárdák­nak. Már a nevük is költői: EZÜST KESZEG, ARANY KA­RASZ, FOGAS SÜLLŐ, KECS­KE BÉKA stb. A szabályok jobban kidolgo­zottak, mint akár a „Tiszta ud­var, rendes ház”-é. Pl. hol te­lepíthető csárda? Az ország­úton? Igen, de ott se mindenütt. Egy nagy várostól másfél órá­ra, tehát 110—130 kilométeres út után. Amikor már ki kell men­ni. Két nagy város között a fele úton. Ott akár hármat is egy­szerre. Még halászcsárdából is elmegy kettő, egymástól 100 méterre. Aztán lehet csinálni az or­szágúitól messzebb Is. Vagy 8— 10 km-re, ahova nem nagy koc­kázat még hivatalos út esetén sem kocsival egyet kerülni. Ide lehetőleg hepe-hupás út kell, bögöly, meg szúnyog, hogy ka- landjellegü legyen. A híres, ne­vezetes Orsós, Kalányos, Petro- vics, Farkas népzenész család tagjaira meg piros* mentét, kék pantallót és ráncos csizmát kell húzni. Nagy városban Is lehet út­széli csárdát alapítani, de azt ésszel kell. Ki kell keresni va­lami városvégi akácost és abba bele. Ide jó autóút kell és ro­mantikus név. Mondjuk „Akasz­tódomb csárda”. Esetleg stilizált akasztófákat lehet az út mellett elhelyezni, hogy lássák, hogy a vendégtől semmit sem sajnál­nak. Még salakdomb mellé is lehet csárdát telepíteni, de akkor stil- szerű cím kell, mint POKOL- CSARDA, KÉNKÖVES BAR­LANG. Ilyen helyen szívesen el­ül a pasas, még a büdösséget is össznépinek érzi. Persze nem pusztán ezek a döntők. Lehet életrevaló csárdát plántálni leglehetetlenebb he­lyekre is, de akkor körültekin­tően kell propagálni. Legjobb a suttogó propaganda. Jó pár ez­rest bele kell verni, hogy az egész országban elterjedjen. Va­laki leiordít mondjuk Debrecen­ben, egy megdöbbentően Jó ha­lászlé közben: — Ez igen! Ez majdnem olyan jó, mint a homokszekcsói! Az áldozatnak fogalma sincs, hol van Homokszekcsö, nem Is szól semmit, de a bogár már benne van a fejében. Addig ki sem megy belőle, míg el nem megy Homokszekcsöre. ötven, vagy száz ilyen meg­fizetett Ipse annyi ember fejé­ben ülteti el a bogarat, hogy Homokszekcsö híres lesz, és ha véltlenül jó a halászlé, akkor az is marad, úgy hogy a község előbb-utóbb betonútat kap a földút helyébe és idegenforgal­mi nevezetességű lesz. Ha meg a halászlé rossz, ak­kor is néhány évig simán mű­ködik, amíg a rossz hire eltet- Jed. De azért Jobb, ha a halászlé jó. Ismétlem, szépen terjed ez az életrevaló mozgalom és annyi jó ennivalónk van, amit még nem reklámoztunk, pl. a kozári kovászos uborka, a dunaszek- csői kapros tök, hogy a csár­dák rövid idő alatt be fogják hálózni az országot. Aztán majd betelepítjük a csárdába a művelődési házakat, és a kultúra is megkapja a ma- | gáét. • SZÖLLÖSY KALMAN A présház előtt alacsony, kedves arcú, idős mama, vál­la és arca közé szorítva az üveglopó. Anka édesanyja. — Láttam, hogy jöttök, gondoltam, míg fölértek, megtöltöm a kancsót — mondja és porcelán kanosé­ba ereszti a bort. Kersics Anka kötegnyi ra­fiát hoz ki a présházból, kö­tözni segítene, de aztán a mama leinti: „Hagyjad! Nem értesz hozzá!” Megpróbálkozik, aztán kis­sé csüggedten — amit per­sze nem kell komolyan ven­ni — abbahagyja. — Volt itt egyszer nálam egy francia újságíró, beállt kapálni, de amikor két olt­ványt kivágott, a mama gyor­san lebeszélte a további mun­káról. Bort töltenek, kortyolgat­juk. — Nos? Szép, ugye, a sző­lő? — kérdi Anka. — Nagyon szép. — És a bor? — Nem annyira jó. Keze­letlen. A borhoz egész em­ber kell. — A papa meghalt, anyám már fáradt, nem érti any- nyira a bor kezelését, én meg tizenkét éve járom a vi­lágot, ritkán vagyok itt­hon ... Anka portréjához ennyit: beszél délszlávul, oroszul, franciául, olaszul, németül és arabul. Énekelt operát, Bar­tókot, Kodályt és természe­tesen népdalokat (magyaron, délszlávón kívül arab és tö­rök népdalokat is) Romániá­ban, Jugoszláviában, Bulgá­riában, a Szovjetunióban, az NDK-ban, Csehszlovákiában, az NSZK-ban, Franciaország­ban, Olaszországban, Irak­ban, Libanonban, Szíriában, Egyiptomban. 1956-ban vé­gezte el a Zeneművészeti Fő­iskolát, vizsgázott Kodály Zoltánnál. — Pécsett énekelt? — Azt hiszem, egyszer... — Mohácson? Szülővárosá­ban? — Egyszer. — Élményele? — Moszkvában egy óriási szabadtéri színpadon 32 ezer ember tapsolt. Libanonban Hacsaturjánnal találkoztam, kaptam tőle egy örmény nép­zenei albumot. Irakban a díszlet rámdőlt előadás köz­ben. Nizzában a prímás be­leesett a zeneárokba. Nyu­gaton csak idegen dalokat szeretnek, Közel-Keleten csak akkpr van siker, ha saját nyelvükön saját népdalaikat is műsorra tűztem. Egyip­tomban F aironza énekesnő­től tanultam arabul és arab népdalokat. Ami meghatóan legszebb élményem: Kairó­ban a leány énekkonzerva­tórium igazgatónője, M. Agi- za a hallgatóknak kötelező zongora-anyagként Irta elő Bartók Mikrokozmoszát. Ami­kor meghallgattam egy órá­jukat, Bartók muzsikájára elsírtam magam. Irakban már elhatározott dolog volt, hogy hetente egyszer magyar, dél­szláv és román népdalokat adok elő a televízióban zene­ismertető sorozatban. De az­tán politikai válság tört ki és a terv szertefoszlott. — Mit mond a közönség­ről? — Megmondom, de higgye el, semmi túlzás nincs ben­ne: a nyugati közönség sze­reti a zenét, de közel sem olyan kifinomult igénnyel, mint itthon. No persze, Ko­dály megtanította népünket érteni is a zenét. — Volt férjéről valamit... — Görög származású, Scar- danasnak hívják. Elváltunk, kivándorolt Ausztráliába, én hazajöttem. Nem tudnék el­szakadni Európától, de nem is Európától, hanem egyálta­lán, hazulról. — Májusban volt ismét kint Párizsban, illetve... — Szerződés várt, kiutaz­tam és Münchenben vissza­fordultam ... — mondja el­csendesedve. — Miért? — Ki tudja? Meguntam? Azt sem mondhatom, hogy meguntam. Én mindig egye­dül voltam, csak utaztam egyik városból a másik or­szágba, rádió- és tv-stúdiók- ba, pódiumokra és higgye el, nehéz egy magányos nőnek megállnia a helyét. — Értsem úgy, hogy befe­jezte? Hosszú csend. Kersics Anka egy hónapja az Ide­genforgalmi Hivatal mohácsi kirendeltségének modem bú­torokkal berendezett szép irodájában dolgozik. Külföl­diekkel foglalkozik. Ezt ő kérdezi: — Miért? Nem jó itthon? — De igen. Csak hogy ön megszokja-e ezt a pihentető nyugalmat tizenkét évi állan­dó utazás után? És egyálta­lán abbahagyni a művészi pályát? — Nem tudom, nem tu­dom, mi legyen! Elégedjen meg ennyivel, hogy most itt­hon vagyok... A beszélgetés eléggé fel­zaklatta, pontosabban ama dilemma elé állította, amire éppen gondolni nem akar: maradjon, vagy járja ismét a fél világot sikert-sikerre halmozva, de a magányosok fáradt szomorúságával. Rab Ferenc * * Fecskék.a tanácson Fecskepár költö­tözött a Dunaszek- csői Tanács föld­szinti folyosójának boltíve alá. Megér­kezésük óta kiköl- tötték fiókáikat, s láthatólag nagyon jól érzik magukat. Napirendjük nagy­jából azonos. A pa­pa kirepül a való­ságos csarnoknak számító nagy kapu­aljon keresztül az utcára, majd ami­kor zsákmánnyal a tsőrében visszare­pül, a fecskemama indul körútra. A fecske szülők érke­zését akkora csivi- telés kíséri, hogy a hűvös hivatali szo­bákban is tudják: fecskéék reggeliz­nek, uzsonnáznak, vagy éppen vacso­ráznak. Ám a kosztolás­sal van némi ne­hézség azontúl, hogy rettentő falánkok a fiókák. A tanácson ugyanis nemcsak az ügyfélfogadási idő szabott, hanem a kapuzárás is. Dél­után öt órakor be­csukják a nagyka­put, s attól kezdve egy lélek, azaz du- naszekcsői viszony­latban egy fecske se ki, se be. Épp ezért a fecskevacso­ra kapuzárás előtt történik. Kapuzárás után az egész csa­ládnak meg kell elégednie a hosszú, hűvös folyosó csen­des magányával. Nyitott kérdés: honnan tudják a fecskék, hogy mikor van kapuzárás? (Harsányi)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom