Dunántúli Napló, 1970. július (27. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-12 / 162. szám
1970. Július 12. DUNÁNTÚLI NAPLÓ 7 IFJÚSÁG 1970 Már a cím is jobban tetszett, mint a korábbi Ki mit tud?, melynek örökébe lépett a fiatalok idei vetélkedője. Talán nem olyan hatásos ez a cím, de bölcsebb és pontosabb, mert nem a versengést hangsúlyozza, hanem egy réteget, a termőtalajt, amelyből kinőttek mindazok, akik ebben a műsorban a képernyő országos nyilvánossága elé kerültek. A KISZ és a Televízió közös érdeme, hogy a nagy történelmi jubileumok ünnepi időszakában megtalálták az évfordulókhoz méltó játék őszinte és természetes formáját, amely ünnepi összhatást keltett anélkül, hogy egy pillanatra is ünnepélyeskedni akart volna. A korábbi ifjúsági vetélkedőknél szilárdabb tartása, „gerince” volt az ideinek, nem igyekezett a fiatalság minden képességét és szenvedélyét felvonultatni, kiszolgálni és népszerűsíteni, hanem inkább magasabb igényekkel lépett fel, eszményeket adott és követelt. A „szórakoztató” kategóriák helyett most a közéleti vetélkedő került a középpontba, s a korábbi táncdálnok-verseny például teljesen elmaradt. Lehet, hogy egyes rétegek számára ezzel csökkent a vetélkedő vonzóereje, de az nem baj. Fontosabb, hogy az egész vetélkedő értéke és színvonala növekedett, s a „villanykapcsolás népszavazás” méretéből arra következtethetünk, hogy az igényességtől nem kell félteni a közönséget: a „széles tömegeket” nemcsak a táncdalfesztivál érdekli. A két, éjszakába nyúló döntővel lezárult vetélkedő, a Röpülj páva! óta a Televízió legnagyobb és legsikeresebb közösségi vállalkor zása volt. Hatása és „haszna” mérhetetlenül szélesebb körű és általánosabb érvényű, mint magának a képernyőn lejátszódott vetélkedőnek az értéke és színvonala. Ha csak a versenyt tekintjük, emlékezhetünk olyan kategóriákra, amelyekben a korábbi esztendőkben magasabb volt a színvonal. A versmondás és az „egyéb” kategória például alighanem ezek közé tartozik. A legnagyobb érdeklődés az „új számot”, a közéleti vetélkedőt kísérte. A rendezés méltán állította középpontba a döntőben is az öt fiatal külön »versenyét, a feladatok általában igényesek és érdekesek voltak. Ha kifogást keresünk, talán azt említhetjük meg, hogy az értékelési rendszert mintha túlbonyolították volna. Értékeltek a szakértők, értékelt a komputer, szavazott a zsűri, szavazott a közönség. De falán nem is ez volt a nagyobb baj, inkább a kieséses, vagy jobban mondva fogyasztást® rendszer. Ezt talán jobb lett volna elkerülni, az öt versenyzőt végig versenyben tartani, s más módszerrel „rangsorolni”. Akkor talán kevésbé oszlott volna meg a nézők véleménye, hogy az általában nem vitatott első és ötödik helyezett kivételével a többi helyezés — a második, a harmadik és a negyedik — reális volt-e vajon. Az egész vetélkedőben az volt a legizgalmasabb, amit ezek a versenyzők fiatalságból tudtak nyújtani. Engem nem az okosságuk ragadott meg elsősorban, hanem az a nehezen körülhatárolható többlet, az őszinteségnek, a gyanútlan- ságnak, a meggondolatlanságnak, a merészségnek, a szenvedélyességnek, a hitnek, az önbizalomnak, a félénkségnek az a különös vegyü- léke, megvesztegető varázsa, amit úgy szoktunk nevezni, hogy: fiatalság, ifjúság... Azt hiszem, tulajdonképpen a felnőtteknek is a fiatalság vizsgája volt ez a vetélkedő. A nézők, s a nézők nevében a zsűri is vizsgázott itt, nemcsak szakértelemből, hanem ifjúság-ismeretből is Akkor állt helyzete magaslatán, amikor nem csupán a bölcsességet, hanem a magatartást is érzékelni és értékelni tudta, s akkor gyengült ^1, amikor a nem hibátlan, de szenvedélyes és lobogó tehetségnél többre becsülte a kevesebb hibát elkövető, megnyugtató középszerűséget. A közéleti vetélkedő mindkettőre szolgáltatott példát, s emellett az „egyéb” kategória inkább a zsűri erejét, az egyéni versmondás pedig a gyengeségét mutatta. Ezen a vetélkedőn talán kevesebb sztár-fióka született, de jobban tudtunk örülni a fiatalságnak, s talán, hasznosan járult hozzá ez a műsor, hogy tisztuljon az ifjúságról kialakított képünk. Szederkényi Ervin SZOBROK A HEGYOLDALBAN Külföldiek az alkotótáborban — Tömbök a párkányra — Működik az elektromos faragógép Boris Dunimagolski elkészült szobra Somkóró, varjúháj és katángkó- ró zizeg a szélben, a földút bekanyarodik a kőbánya öblös hasába, ahol egy magas nyárfa alatt ketten pihegnek. Mondok egy nevet, felnéznek, aztán el a villa felé, végül tanácstalanul nemet intenek a szemükkel. Meleg van. A nyárfától is felfelé kell nézni, ha a párkányon serénykedőket látni akarja az ember. De csak kicsik kell felfelé nézni, s innét már kivehetők az alakok. Bamabőrű asszony, kék fürdőruhában egy óriási, fekvő kavicsot ütöget a vésőjével. Haján tarka kendő, a lábán papucs. Ketten egy másik kőtömb mellett egy fatörzsön bíbelődnek valamivel. Utóbb kiderül, hogy Kígyós Sándor, a pécsváradi művelődési házból ismert fiatal népművelő, most mint szobrász. Nagyjából ennyi a panasz, egyébként egy csőn ka-tucat boldog emberről számolhatunk csak be. Dolgoznak. Süti őket a nap. A katlant a vésők finom csengése tölti meg zajjal, s a kőszilánkok pattogó hangja. Boris megigazítja fején a papír-. csákót, és újult erővel verni kéz-' di a vésőt. A kő az igazi, mondja még Irena, és visszaballag a párkányra, hogy tovább faragja hatalmas-szép fekvő kavicsát. Rétfalvi megy a szürke kövéhez, Kígyós és a lengyel talán megvizsgálják, hogy kötött meg az epokitt. Lentről tényleg kavicsoknak látszanak a kövek és hangyáknak a szorgoskodó emberek. Egy óriás kiharapta nekik a hegy oldalát és szőlőlevél-szőnyeget terített eléjük a lankára. Irena Molin-Sowa munka kőzbea HALLAMA ERZSÉBET Az út a Szársomlyó zöldellő, kopasz foltokkal ékes halmai mellett fut. Aztán egyszeresek: mintha egy óriás beleharapott volna a hegybe. Látszik a fogak helye, meredeken lezuhanó kőfalak. Rózsaszínen, sárgás-szürkén tátog a hegy kő-húsa. Ápolt szőlők borítják a hegyoldalt, fent, a harapás alatt, párkány. A párkányon kőtömbök, innét messziről pálcika-figuráik serénykednek körülöttük. Jobbra egy transzportőr orra nyúlik a meredek fölé. Az egyik pálcikaember feje fölé emeli a kezét dolgozik itt — ő az egyik. A másik őszhajú, bamárasült férfi, fehér vászonsapkában — egy lengyel szobrász, Epokittból és kőtörmelékből kevert kásával tapasztják be a kifaragott tömb egy repedését Közben, darabos lengyel nyelven a ragasztóanyagok tulajdonságairól tárgyalnak. A bányához közelebb eső magaslatról — a tavalyi szobrok nagyrésze arrafelé áll — magas, sovány, félmeztelen ember ereszkedik lefelé. Fején neki is fehér vászonsapka. A szürke kő, amit ott hagyott a kedvünkért, talán a vál- láig érhet — Az idén be akarom fejezni — válaszolja a sapka alól, s a szürke kőre gondol. Rétfalvi Sándor 6, a villányi szimpozion egyik alapító tagja és legszorgalmasabb szobrásza. Beszél még a párkányról, ahová már tavaly kirakták a tömböket s ahol már mindenki megtervezi, megcsinálja a szobrához a posztamenst is, hogy az oly szépen elképzelt s az országúiról is látható szoborkiállítás végre kialakuljon. Itt van Csenkey Eva is, a megyei tanács képzőművészeti előadója, „szállítja” a szimpozion névsorát: Csiky Tibor, Pauer Gyy- la, Haraszti István, Seregi József, Kígyós Sándor, Rétfalvi Sándoré* Szabolcs Péter szobrászok, Bérezés Gábor grafikus és Haraszti László festő. Van, aki már elment van, aki még fönt alszik a villában. Az idei négy külföldi közül Milos Chlupac, a csehszlovákiai szobrász szimpozion vezetője éppen nincsen itt, elment a családjáért a hely annyira megtetszett neki, hogy a munka mellett családi kirándulássá akarja szélesíteni ezt a magyarországi utat. Metodi So- wa és felesége, Irena Molin-Sowa itt vannak. Irena, a kitűnő szobrász közben kék fürdőruhájára lengő fehér köpenyt húzott, napszemüvegét törölgeti, mosolyog: arról kérdezősködünk, hogy érzik magukat Tört lengyel, kényelmes tempójú német beszédből áll ösz- sze a végeredmény: ilyesmi az ő Arany Szimpozionjuk, ami Varsótól 100 kilométerre, egy műtermek melletti parkban van, négy esztendeje. Egy 5 hektáros másik parkbap állítják ki a szobrokat, követ és fát faragnak, az anyag, az ellátás, a munkalehetőség fejében a vendéglátókra hagyva munkáikat A szimpozionok, az ilyen nyári művésztelepek nekik is, a többi külföldinek is, a felszabadult munkának, az asszociációk szabad kiélésének, mondhatni, a játékos alkotásnak a csodálatos lehetőségei. Ez a felszabadult szellem, ez az őszinteség és játékosság új levegőt hozott Villányba is —mondja Rétfalvi Sándor, s nemcsak a maga nevében. Így érzik a magyar fiatalok mind, akiknek számára összehasonlítás eddig alig adódott. A meghívott külföldi művészek pedig egyébként is kitűnő emberek, Jó művészek. Négy külföldi részvevője van idén a szimpozion- nak, a Magyar Képzőművészek Szövetsége közreműködésével hívták meg őket. A negyedik: Boris Dunimagolski, Jugoszláviából. ö rendületlenül ül egy fatönkön és dolgozik. Térdén piroskockás törülköző, fején újságpapír-csákó. Egy szobra már készen van, most dolgozik a másodikon, de kiválasztotta már magának a harmadik követ is, amott hátul, a kőbánya lent heverő tömbjei közül. A cseh szobrász, aki most nincs itt, fogalmazta meg legjellemzőbben Villány értékeit: gyönyörű a táj, intim, kedves és munkára serkentő a szűkebb környezet, ö végigjárta már, mondják, a fél világ nyári művésztelepeit, Kanadát, Mexikót, egész Európát, járt olyan helyen is, ahol minden művész kocsit kapott használatra, s a méretek lenyűgözőek voltak. Nos, Villányban összesen tízen férnek el a villában, de a kőbánya természetes környezete és a telepet körülölelő, napfényes hegykoszorú egyéni vonzóerőt ad ennek a telepnek. Teherautó csörömpöl a lerob- ' bántott kőfalak tövében. Emberek jönnek-mennek, a teherautó elindul kifelé, valaki egy ötvenest kér kölcsön és a lengyel szobrász gyűrött Szimfóniával kínálja magyar kollégáját. A megfaragott kövek az időtlenség nyugalmát árasztják a rovaroktól zümmögő katlanban, ahol enyhe, meleg szél járkál a fűcsomók között Szisszenés hallatszik, abbamarad a véső halk, egyhangú csengése. A kockás törülköző a földre esik, Boris az ujját szorongatja. Megesik, hogy valaki az ujjara üt. ... és a készülő második szobor A lengyelek azt magyarázzák, hogy működik az elektromos faragógép, amit magukkal hoztak. Már kivezették a munkahelyre az áramot, majd be is mutatják. Nagyon hasznos, a nagyolást remekül és gyorsan végzi. Az Arany Szimpo- zionon kovács is van, és a szerszámokat helyben adják, javítják, nincs velük gond. Ez panasznak is beillik, amit fel kell jegyezni. \ I
