Dunántúli Napló, 1970. július (27. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-12 / 162. szám
6 DUNANTÜLI NAPLÓ 1970. július 18. KENDE SÁNDOR: Vasárnapi tánc ELMENT A VÍZ (Gink Károly felvétele)--------------------------*---------Bá rdosi Németh János: Ninive ellen „Mert vétkesek közt cinkos, aki néma* (Babits Mihály) Kiáltson Jónás, prédikáljon, ne a Cethalban, itt nekik! Amíg még minden szép a tájon, tücskök cimbalmuk pengetik gyermek játszik a szálló hintán, szalad az édes pillanat, ne bánjon az ostorral csínján, ballják meg, akik hallanak! Hallják és lássák mennyi bánat! Az élet ellen összefog. Még a néma is prédikálhat, nem elég ellenük a jog! A szó szánandó, Ninivében gondolkodni és tenni kell, tunya, közömbös észretérjen, meri a szenny szánkat lepi el. Lassan ivódik pórusunkba, megbénít, lefog, roncsol és ha dolgos kezünk szét nem zúzza, hiába hozzá már a kés, ésszel élni és tenni bátran az életért, az emberért, nem lapulni az igazságban, védeni minden cseppnyi vért. Az ember szent és szentebb nincsen, ezt hirdeti a szó, szavunk, igy adta ezt a tüzes Isten, emberek ezáltal vagyunk. Ki hát, ne lapulj költő te sem, több a te szód és igazabb: kiálts minden Ninive ellen, amíg a Cethal elragad. ^ A kézfogás A kézfogás szent volt minekünk s érdemünk, hogy a kötés mindig megmaradt. Ó igaztevő mozdulat! Az ősök, a betfí-nem-tudók tudták, hogy a becsület soha ki nem hűlhet, mit egyszer a kéz megpecsételt. Ám ezt a tételt hány hamis kán, király és vezér csak víznek vette s az foly s mit sem ér. — Drága istenem, de jó, hogy itthon találom! — Brennemé, maga az? Jöjjön, jöjjön csak. — Ne haragudjon, drágám. — Igazán, üljön már le. Mi történt? Fújja hát ki magát. Tessék, félredobom ezt a pár vackot, így, üljünk le... Jaj, ez a rendetlenség! Ágikám mosott reggel, én meg varrogatok ilyenkor utána; tudja, szívem, - ez a mi dolgunk. Üljön csak le nyugodtan ... — De jó, hogy itthon van! — Bizony, ritkán járok én már el hazulról, hiszen tudja ... Ágikám épp az előbb ment el; vasárnap van, hát menjen, menjenek. — Az én kis Csirikém is elment. Vagyis elvitték.. Isten el ne ítéljen, de én csak így mondom: elvitték ... Azt mondta, hogy moziba ... — Nem moziba, Brennemé. Hanem táncolni mentek, én tudom. — Tudja?!!! — Persze. — És ilyen nyugodt?! Ágika is azt mondta, hogy moziba? ... — Igen, igen ... Tegye le nyugodtan a kendőjét. Főzök egy erős feketét, jó? Elmentek, táncoljanak, hadd táncoljanak. Vasárnap van, délután, hát istenem ... fiatalok... — Hazudtak! Én azt hittem ... jaj, most megharagszik rám ... aranyos, én azt hittem, hogy idejöttek ... — Ide? Hát akkor tőlem félti Csirikét, Brennemé?! Vagy Ági- kámtól? Hiszen az iskolában úgyis ... — Dehogy, dehogy, istenem, megbocsásson ... Azt hittem ... mert, szívem, maga egyébként délután be szokott járni a városba. Csirikém pedig máskor mindig azt mondja, meg a . .. hogyan is tituláljam? ... szóval, a lovagja is, hogy ide jönnek, az Ágikához... De hát vasárnap délután, amikor maga, aranyos, különben nincs itthon: épp most Csirikém is, a lovagja is ... vagyis olyan furcsa volt, hogy az egyszer így mond- 4ák: moziba ... — Nem, nem, Brennemé; táncolni. — Ugye?! Ugye, hazudtak, látja! Éreztem, hogy hazudnak! Csak épp azt hittem, hogy idejönnek, jaj, bocsásson ' meg, hogy ide... mert tudják, hogy aranyos majd bemegy a városba ... Bocsásson meg.. — Na de!. i. — Bocsásson meg ... — Azt képzeli?!... — ... én mindent képzelek!... Mert bolond vagyok! Mert márki sem ismerem magam!... Értse meg, hiszen ... — Nem, ma nem mentem be a városba. Ágika apja jött meg, és elvitte őket táncolni. — Igazán?! Az én Csirikém is? — Meg a lovagját, ahogyan mondta, drágám. Ágit is, Csirikét is, a lovagokat is, látja, hadd menjenek. — istenem, mekkora kő esett le a szívemről!... De miért hazudtak?! Magának soha nem hazudnak? Persze... persze... Mennyire irigylem! Könnyű magának, drágám, sokkal könnyebb. Ágika édesapja, ugye, meglátogatja minden hónapban ... — Nem minden hónapban. De néha valóban jelentkezik. Elviszi a lányát, beszélgetnek, szereti Ági udvarlóját, táncolnak. Ennyi... Én hát nem megyek be ilyenkor a városba, csak legyenek együtt, mindegy •.. — Sistereg a kávé! ’— Majd elnéztem; köszönöm. Ez erős lesz! Két cukorral? ... Miért irigyel engem, Brennemé? — Hiszen tudja... Mondtam, mondogatom is mindig... Maguk elváltak, nincs többé veszekedés, nem mérgezik a gyereküket... Látja, eljön, táncolni viszi a kislányt ... — Igen, ma elvitte. — ... Én nem bírom tovább!... Beleőrülök! — A kávé! — Jaj, látja, mit csinálok itt magának! Dobjon ki... Hagyja csak. majd én feltörtöm... ne haragudjon ... Én már teljesen bolond vagyok! — Sírással nem segít, Brenner- né. Maradjon, üljön nyugodtan. Főzök másikat... Mi történt hát? Már megint? Volt odabent?... — Voltam, persze, hogy voltam. Amikor lehet, bemegyek, hiszen tudja... Beszélgetünk; semmi baja. Esküszöm, semmi baja, de nem engedik ki. Mindenről tud: rendelkezik, mit csináljak otthon, mi legyen Csirikénkkel, meghallgatom, aztán hazamegyek, elvégzem, amit mondott, s amikor lehet, újra bemegyek hozzá és elmondom neki, hogy mi sikerült és mi nem. Néha veszekszünk, néha megszid, kiabál is, de nem úgy, mint az odabentiek, hanem csak rendesen, ahogyan más férj teszi. Én hallgatom, és megbékélünk, hiszen az uram... Aztán hazajövök, majd egyszer újra bemegyek. Ez a mi házaséletünk, így megy már tizenkét éve. És nem engedik ki, pedig semmi baja, én látom rajta, és én őrülök már meg, nem bírom tovább!... Bocsásson meg, dobjon ki innen . .. — És az orvosok? Miért nem beszél más orvosokkal is? — Beszéltem én már, aranyos, mindenkivel, a magasságos istennel is! Mind ugyanazt hajtogatja, tizenkét év óta ugyanazt, akárha együtt tanulták volna be! Autószerencsétlenség, tudom, hátul sérült meg a feje, tudom, tudom, tudom! Tudom, és ők se mondanak mást: általában rendben van, hanen bármikor kitörhet, és akkor élet- veszélyes, közveszélyes, mit tudom én! Én sose láttam még olyannak, és ők se hajlandók elárulni, hogy mikor szokott kitömi rajta, és egyáltalán kitört-e valaha, hanem csak hogy közveszélyes, közveszélyes, közveszélyes!... Meddig kell kibírnom így?!... Látja, én nem váltam el; hogy is válhatnék el valakitől, aki ilyen állapotban van!... De tizenkét éve ... Csiri- kénk még nem is járt iskolába, most meg már táncolni viszik ... Istenem, látja, én nem vagyok elvált asszony, énrám azt mondhatják, hogy tisztességes vagyok! Csakhogy beleőrülök már! Ez a taknyos meg moziba jár a fiújával, és hazudik, hogy sétál, hogy iskola, hogy kirándulás, hogy idejön... és közben táncolni megy!*. Ne haragudjon, nem akartam erről beszélni, elrontom a vasárnapját. — Brennemé, csak nem akarja azt mondani, hogy félti a kislányát, ha idejön?! Az én Ágikám- tól félti?! Hát mi rosszat művelnek itt, mit gondol?! — Hazudik! Nekem! — Ha nem haragudna rá, amiért... — ...amiért lovagja van?! Ráér vele! Először tudja meg, menynyit kínlódom érte! Én nem kapok, drágám, nyugdíjat. De még tartásdíjat sem! Mert én nem(váltam el, én semmit se kapok, a két kezemmel kell előteremtenem mindent! Hát akkor viszont nem azért nevelem, hogy egy ilyenhez menjen feleségül! Mi lesz ebből? Érettségije sincs; két ruhája, egy cipője: pont ilyent fogjon ki magának?! — Feleségül? Ugyan! Hiszen gyerekek. Tizenhét éves korban, istenem, ki tudja, mi lesz még? .'.. Táncolni mentek; fogadnék bármiben, hogy nem is/ beszélnek ilyesmiről. Nyugodjék meg. Nem, nem; különben Ági rég elmondta volna nekem. — Maga ... maga, drágám.. 1 idealista, bizonyisten. A lelkemre, hogy idealista. És naiv, ne is haragudjon ... És mondtam, hogy magának könnyű. Én azonban említeni se merem a férjemnek; istenem, ha megmondanám!... Hiszen úgyis mindig a gyerek miatt veszekszünk!... Veszekszünk; mit beszélek ostobaságot, lehet is ott veszekedni! Legalább egy ápoló, édesem, mindig ott áll mellettünk. Ma például elejétől végéig ketten ténferegtek körülöttünk ... Mindig úgy kezdődik, hogy sokáig hallgatunk. Most azt hiszi, ugye, hogy összevissza beszélek, mert előbb azt mondtam: rengeteget veszekszünk. Igen, igen. De némán. Vagy majdnem egészen úgy. Mert lehet, igenis lehet, még veszekedni is lehet szótlanul, ha muszáj, ha nem szabad másképp, ha meg kell tanulni'. Mert az egyik ápoló kezében mindig ott villog egv rudacska, fémből, nikkelből, cső. vagy mit tudom én, micsoda; csillog. A férjem már nem fél tőle; úgv tesz, mintha nem is figyelne rá. És mihelyt elkezdünk valamit, azonnal számonkéri, hogy áll Csirikénk a nyelvtanulással? Ha van rögeszméié: hát ez az. Három nyelvet kell már szegénykémnek tanulnia, ma pedig még azt is mondta az abja ... Azaz. .nem mondta mindjárt, mert az ápoló épp akkor leült. Leült. Rettenetes, soha nem szokott leülni; miért ült le?... Reggel óta ott voltam nála, elsoroltam már mindent, ami egy hét alatt történt velünk, ültünk, ő a térdén nyugtatta a tenyerét, nem támaszkodott hátra, csak nézett; az ápoló közben járkált, egyfolytában ugyanazon a vonalon, az ajtó és az ablak között, később bejött a másik ápoló, nem szóltak egymáshoz, hanem most ez a másik kezdett sétálni, és a régi nekidőlt a falnak. A férjem egyenes derékkal ült, ugye mondtam, hogy a térdére szorította a kezét (így ült, félt akkor is. azon az estén, amikor tea után megkérte a kezem és várta apám válaszát); most, nem tudom, mit várt még, én már beszámoltam neki mindenről, ő következett. S akkor az ápoló, az a régebbi, épp akkor leült... Mi csak néztünk egymásra, megbot- ránkoztunk. Az uram szeme ezt mondta: — fáradt a fiú. — Én bólintottam, de ezt gondoltam: szemtelen! Férjem azonnal megértette, dühös lett, arccsontja fölött kipirosodott a bőre. Már meg is bántam, de későn, ö felállt, utánalépett annak az ápolónak, aki sétált, megfogta a karját és kérte, üljön le ő is. Képzelje! Képzelje csak, milyen képet vágott az a fehérruhás ember! Dehogyis ült le. Hanem kétoldalról megszorította az uram vállát és visszanyomta a székére, velem szembe ... Hát tessék! Csend. Megint a csend!... De mégse. Mert azt mondta, azonnal, mihelyt leültették, s nem csak a tekintetével, hanem ezúttal koppanón. igazán olyan keményen, mintha a földre ejtett volna valamit. Ezt az egy szót mondta: — spanyol! — Rögtön felálltam, de észrevettem az ülő ápoló kezében azt a csillogó csövet, s úgy tettem, mintha csupán a szoknyámat akartam volna megigazítani... Már meg a spanyol jutott eszébe! Hát még mit akar?! Három nyelvet tanul már ez a szerencsétlen gyerek; most aztán még spanyolul is! ö köny- nyen rendelkezik, de én miből győzzem?! Miből?! Hiába mondom neki, mibe kerül egy-egy különóra; képzelheti, drágám! — ő csak parancsol, rendelkezik, elvégre az uram, nem válhatok el tőle; meg kell tennem, amit mond. De meddig kell egy asszonynak mindent kibírnia?!... Tegnap eladtam a kabátját, bevittem a bizományiba, azt, amit a házassági évfordulónkra kapott apámtól még annakidején, eddig őriztem, bundabéléses, megóvóban helyeztem el; de nem bírom, nem bírom már! Taníttatom Csirikénket, iskola, nyelvek, kirándulás, nyaralás, és ugye minden göncöt ráaggatok, amit egy ilyen lány felvehet, hogy ne kelljen szégyenkeznie, és mozi is, és tánc is, mit bánom már én: hát tánc is!... Aztán most még a spanyol ... Nem bírom, nem bírom!... És minden, de minden azért, hogy végül belekapaszkodjon egy jött- ment fiúba, olyanba, drágám, értse meg, olyanba, aki... aki senki, csak táncolni tud, ugrálni, persze, ugrálni, azt igen ... Ezt hogy mondjam meg az apjának?!... Úristen, ki jön?! — Ugyan, Brennemé! — De, de. Zörögnek odakint a kertben, az ajtón. — Ilyenkor, dehogy. — Rengeteget ültem, fáj már a derekam. Ez a mai nap ... — ...Szevasz, anyu! — Ági! Ilyen korán?... Es te, Csiri? — Kezicsókolom. — Mi történt? Ági, apádat hol hagytátok? — Apa holnap eljön. — És?... És?! Beszéljetek már! — Nem mentünk táncolni, anyu... — Ne-eeem?! — És a fiúk?! — Ne rángasd a vállad! Csiri, neked beszélek!... Látja, drágám, milyen haszontalan!... Hallod?! Vesd le a kabátod! Mit bőgsz! Azt mondtam, ne rángasd a vállad! — Tisztára megbolondultatok, gyerekek. Ági, kezdj csak rá a sírással te is, ha nem szégyelled magad. — Csiri, ha nem hagyod azonnal abba! — Abbahagyom... én már mindent abbahagyok... — Csiri! — Feri megmondta, hogy anya kiadta az útját! — Hallgass! — Kidobta!... Ki!... De miért?! Kit bántott ő; ezt tessék megmondani?!... Anyát bántotta??.., — Elhallgass! Ülj le!... Látja, drágám. Ne haragudjon ... — Brennemé, nem moncjta ezt... — ..'.mit nem mondtam?! Mit mondtam volna?! Nekem kell ezt a taknyost felnevelnem! Egyedül nekem! Én tudom, én ... én ... hogy nem olyan a világ, amilyennek ezek képzelik! Hát ki parancsolja meg nekem, hogy mi a dolgom, mit kell mondanom, kit kell kidobnom?!!! — Kidobta ... Anya kidobta ... És soha többé nem jön ... — Rendben van! « — Nem! Nem! Nem! — Ne kiabálj! Ülj le! — Hagyjon engem! . — Te!!! — Mit akar tőlem?!.;: Még mit?! — Gyerünk! — Eresszen el! — Te! Gyerünk! Hallottad?! A kabátod! — Hagyjon! — Hová rohansz?!... Te!.. I — Eladta apa kabátját is!.. I Megmondom neki! Megmondom!.Még az utcáról is behallatszott a sírás: — Megmondom ... Meg-moon- dooom ... Tudja meg!... ...Különben sokan jártak az utcán, ahogy egyébként is, vasárnap délután mindig. Színes ruhákban, illatosán, karonfogva. S boldogabbak voltak, mint más napokon.
