Dunántúli Napló, 1970. július (27. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-19 / 168. szám
1970. július 19. DUNÁNTÚLI NAPLÓ 7 A néptAncfesztivál után Tánc és zene Művésztelep Mohácson A lezajlott Nemzetközi Néptánc- fesztiválon ékesen beigazolódott, hogy a magyar néptánchagyomány semmivel sem szegényebb, mint más népeké. Sőt. néhány nemzetet magunk mögött hagynánk, ha versenyszerűen összemérnénk a tánclépéseket, azok variációit, a cifrázatokat, egyszóval a néptáncok „szókincsét”. Ez így igaz, mint ahogy az is, hogy nagyon kevesen ismerik a régi magyar táncok alapképleteit. Egy terjedt el ország-világszerte, a csárdásé, ez azonban nem népi eredetű; a XIX. században keletkezett. A nép sosem használta a csárdás szót táncai megjelölésére. A csárdások eleinte csak a városokban váltak népiszerűvé, s a falu csak nagysokára fogadta be. És érdekes módon — akárcsak a nóták a népdalokat — maguk alá temették az egyes községek helyi táncait, a régi táncokat, a páros táncokat: a lippentős, a mártogatós, a kopogós, az ugrós, a dobogós, a dobbantós, a szökkenés, a forgós, a kukós, a toppantót, a süvegest, a csaloga- tós, a kállai kettős, stb. a leánytáncokat, a karikázót, a ridázót, stb., a pásztortáncokat, a legénye- seket és a verbungokat. Itt az ideje, hogy a régi néptáncok motívumai ismét ismertté legyenek. Ez két szempontból is időszerű és megvalósítható. Hála a népdalgyűjtők fáradozásának, együtt van gazdag népzenénk. Lejegyezték, tankönyvekben és különböző népdalfüzetekben megtalálhatók azok a népdalok, amelyekre hajdanában táncoltak. A legismertebbek ezek közül: Kinyílt a rózsa, Az én rácsos kapum, Hej, kendermag, Harcsa van a vízbe, Csütörtökön virradóra, Hopp Ide tisztán, Vékony cérna köménymag stb. Éneklésük eredetibbé válna, ha tudnánk, hogy milyen táncokat roptak rájuk. Ha már énekeljük ezeket a dalokat, miért ne járjuk a hozzájuk kapcsolt tánclépéseket?! Néptáncoktatókon a sor, hogy a csoport vezetése mellett segítsék iskolák, művelődési otthonok szakköreiben és klubösszejövetelein a különböző néptáncok megismertetését. Ez a munka minden bizonnyal megtérülne. És a zenekíséretet játszó zenészek — megismerve ezeken az összejöveteleken az egyes néptáncok alaplüktetését — jobban el tudnák látni feladatukat, mert — ezen a fesztiválon is volt rá bőven példa — nem egy magyar együttes zenekísérete illetve emiatt produkciója „borult fel” időnként, és hatott kellemetlenül. A régi öregek szokták mondani: „Másként táncol a yáncos, ha a muzsikus „talpalá” huzza, mintha csak éppen valahogy kíséri j táncot”. Valamikor rangsorba szedték a muzsikusokat, a bandákat. A legjobbakat messze földre is elvitték. A jó táncos nem szívesen mutatta be ügyességét, tánctudását idegen vagy rossz muzsikára. A jó néptánczenére az jellemző, hogy alig észrevehető lassításokkal, gyorsításokkal, egy-egy hangsúllyal a zenét szinte a táncosok „talpa alá adja” és arra oda kell figyelni. Az öregek az újkori táncokat azért bírálják legfőképpen, mert szerintük ezeket úgy is lehet járni, hogy nem figyelnek a táncosok a muzsikára, hanem csak kedvük szerint — mint ahogy ők mondják — „lökdösődnek” A fesztiválon arra is volt példa, hogy az éneklő, táncoló párok, csoportok nem figyeltek a zenére. Olyan magas színvonalú ma már néptánckultúránk, hogy megérné a tánc és a zene szerves egy- bekovácsolásának kérdésével többet foglalkozni. A művésztelepen nyoma sincs semmiféle látványosságnak. A mohácsi kollégium udvarán éppoly szép kis virággruppok és gyalogutak láthatók, mint bármikor máskor, a szobákban éppoly emeletes ágyak, egy részük megvetve, mások elhagyottan ásítva. Egy légy zümmög a folyosón, egy asztalon három szem barnuló körte — különben semmi. De a városban azt mondta egy ismerős: kedves gyerekek ezek a főiskolások és nagyon szorgalmasak. Épp az imént láttam egyet a rajztáblájával, ott, abban az utcában ... Persze, épp azért, mert szorgalmasak, nehéz őket megtalálni. De délben összegyűlnek a gimnázium étkezdéjében — ahol csakis az ő részükre főznek ebben a nyári hónapban. — Komolyan mondom, ez nagyon szép tőlük — mondja Kocsis Imre, a művésztelep vezetője, tanársegéd a Képzőművészeti Főiskolán, egyébként pedig őt magát is főiskolásnak nézhetné bárki — és egyáltalán: ezt tapasztaljuk mindenütt, nagy megértést, kedvességet, segítő szándékot. Július hónapot töltjük itt, huszonegy hallgató, festő és grafikus szakosok, nagyrészt első évfolyamosok. Van azért néhány művészto- vábbképzős is itt, a hatodéves Takács Klára és az ötödéves Gábor István. A főiskolán különben kötelező a nyári művésztelep, afféle harmadik szemeszter, ősszel ki-ki saját mesterének bemutatja, mit végzett a nyáron. De a munka teljesen kötetlen, mindenki azt fest és rajzol, amit akar. A nyár — az egyéniség fölfedezésének is az ideje. — Hódmezővásárhelyen már több mint egy évtizede van a főiskolának művésztelepe. Idén Veszprémbe, Siklósra és Mohácsra mentek még hallgatók. Ügy látom, a főiskola mostanában fedezi fel ezt a Baranyát — mondja Kocsis Imre lelkesen — de nem is csoda, remek lehetőségek vannak itt. Siklóson a szobrász-szakosok kaptak helyet, és itt végre nem rossz műkövet faragnak, aminek semmi értelme sincs, hanem valódi követ, a máriagyűdi bányából kapják. Én tavaly Villányban is voltam, az alkotótelepen, őszintén szólva, kontárkodtam, követ faragtam. Az idén is megyek, innen egyenesen. De azt hiszem, most festeni fogok, isteni ott a vidék. De itt is, Mohácson ... Legtöbben a Duna-partra járnak ki, az meghatározza az egész város karakterét, de amúgyis: ott mindig történik valami. Jönnek-mennek a hajók, az uszályok, rakodás folyik, átkel a komp. És itt a városban a nemzetiségi jelleget is jobban fel lehet fedezni, mint másutt. Élőbben, mélyebben. Ezek a sokac asszonyok — van, aki csak őket rajzolja, festi. És a túlsó partról milyen szép a város sziluettje! Kaptak a kollégiumban egy kiürített tantermet is. műterem céljára. Aki akar. csak vázlatokat készít kint a városban, s itt nyugodtan festhet, rajzolhat. Esténként persze amolyan kötetlen szakmai beszélgetésekre is sor kerül. A fiatal tanársegéd szabadjára engedi a fiatalok kedvét, fantáziáját, de ha ilyenkor véleményét kérdik, tanácsot ad, segít, véleményt mond. Olykor kiballagnak a városba, nem dolgozni, csak nézelődni, szórakozni. — Kedvenc helyünk a Török presszó — mondják. — És persze a Duna-part, a nap minden szakában. Tervbe vettek azért egy pécsi és egy siklós—villányi kirándulást is. — Az idén másodszor vagyunk itt, de ha ilyen jó marad a kapcsolat, Mohácsra még évtizedekig lejárhatnak a főiskolások — mondja végezetül Kocsis Imre. — Most egy nagyon-nagyon szimpatikus és szép tervet mondtak a tanácsiak: a művésztelep végén az itt készült munkákból kiállítást rendezünk a mozi fölötti galériában. Ügy mondták, a legjobb mohácsi témájú képek alkotóinak valamilyen tiszteletdíjat is adnak. Ilyen baráti gesztussal eddig még nem találkoztunk. H. E. Várnai Ferenc Munka közben Aukció A KÉPET felteszik az emelvényre. — Székely Bertalan: A mostoha lány. Olaj. Kikiáltási ára: nyolcezer forint. — Nyolcezer-ötszáz. — Kilencezer. — Kilencezer-öt. — Tízezer... tizenegy ... tizenkettő ... tizenhárom ... tizennégyezer! — Senki többet? — Tizennégyezerért a barna ruhás úré, jobbra a harmadik sorban. Hozzák a következő képet. Sző- nyi István: Fekvő borjú. Gouache. Kikiáltási ára: ezerötszáz forint. — Ezerhatszáz... ezerhétszáz... kétezerkétszáz... háromezer. — Háromezer először. Háromezer ... Az utolsó sorból újabb kéz emelkedik. — Háromezer-kétszáz. — Senki többet... — Űjabb kép, újabb ajánlatok. Egyiknél, másiknál felzúg a terem. Rippl-Rónai József: Kerti jelenet gróf Somsicsék kertjében című olajfestménye a 12 ezer forintos kikiáltási ár helyett 52 ezerért kelt el, a másik Rippl-Rónai mű, a párizsi Pont Neuf 18 ezer helyett 48 ezerért. Thorma János Október 1. című képéhez készült vázlatát ötezerről húszezerre licitálták. Ugyanakkor például Munkácsy Mihály az Éjjeli csavargókhoz készült tanulmányfeje 15 ezer forintos kikiáltási áron talált gazdára. * Minden évben két alkalommal rendezi meg a művészeti képaukciót a Bizományi Áruház Vállalat. Árverés előtt már fél évvel vesznek fel festményeket, műtárgyakat (az értékesebb darabokra előleget fizetnek). Azután az aukció valamennyi tárgyát egyhetes kiállításon mutatják be a közönségnek. Gyűjtők, érdeklődők, múzeumi szakemberek töltik meg a kiállítótermet. Jegyzetelnek, kalkulálnak. — Egészen beleszerettem ebbe a Koszta-képbe! — mondja a fiatal- asszony a férjének. — Nézd micsoda ereje van a sötétből elővillanó háztetőnek. — Ha lemondanánk a nyaralásról, megvehetnénk! — Főleg, ha nem verik nagyon fel az árát! — Megérné. — S milyen jó helye lenne a nagyobbik szobában. Két idősebb férfi az ismeretlen 17. századi holland festő tájképe előtt vitatkozik. Szemüveggel, nagyítóval vizsgálják a vásznat. Vidéki és budapesti múzeumok munkatársai szemlélődnek. Néhány alkotást megvesznek majd közgyű j teményeinknek. Az aukció napján zsúfolásig megtelik az árverési terem. Kezdés előtt fél órával már helyet is alig találok. • Az utóbbi években örvendetesen megnőtt a műgyűjtők tábora. Sokan vásárolnak márkás festményt, műalkotást. S érdekesen alakul az érdeklődési kör. Néhány éve még a 19—20. századi magyar művészek munkái keltek el a legmagasabb áron. Űjabban a gyűjtők egy része a régi mesterek képeiért is áldoz. A 16. századi olasz, a 17. századi németalföldi, a 18. századi északolasz, osztrák barokk, vagy a 19. századi osztrák festészet alkotásait kíséri élénk érdeklődés. Az árverési ár természetesen nem mindig követi a művek valódi értékét. Olykor valószínűtlenül magasra verik fel egy-egy festmény árát. Máskor szerényebb ösz- szegért sikerül jó kvalitású műhöz jutni. Az árverés csupa izgalom, csupa meglepetés. Persze nem annyira, mint például egy angol képaukción. Ott bárki, bármilyen alkotást benyújthat árverésre, amilyen áron akarja. A vevő dolga, hogy megítélje, megéri-e? Nálunk egyaránt képviselik a vásárló és az eladó érdekeit. Az aukcióra felvett műveket múzeumi szakemberek bírálják felül, megállapítják hamis-e a kép. árazzák, egyiket- másikat védetté nyilvánítják. A KIKIÁLTÁSI ÄR reális kiindulási alap az értékesítéshez. A „divatos” festők képei aztán sokszor kétszeres, háromszoros áron találnak gazdára. A Bizományi Aruház Vállalat már megkezdte a decemberi naey aukcióra a műtárgyak felvételét. Kádár Márta GŐZ Az elmúlt hét szórakoztató-slágere alighanem A fekete-bikinis lány volt. Egy jó kriminek — ráadásul ilyen címmel — nem kell külön propaganda, ez a sorozat azonban talán a vártnál is nagyobb karriert futott be nálunk. Együtt „érkezett” szerdán a hűvös óceáni légtömegekkel, s a zord időjárás még azokat a nézőket is a képernyő elé terelte, akik nyáron, szép időben hajlamosak a hűtlenségre — a televízió iránti kapcsolat lazulására gondolok természetesen —, s szívesen cserélik fel a kép örömeit egyéb örömökkel. De hát szerdán zúgott a szél, csapkodott a mennykö, szakadt az eső, s a különböző színű bikinik békésen száradtak a fregolikon, amikor elkezdődött a nagy attrakció. Mire ezek a sorok napvilágot látnak, már mindnyájan túl leszünk a befejezés megrázkódtatásain is, amikor azonban íródnak, hiányzik még a korona a Műről, s csak azt a remegtető izgalmat érzem, amely egyetlen közösségbe kapcsolja ilyenkor, „a megoldás előtt” hazánk tévénéző lakosságát. A nagy krimi értékelése helyett szerényebb témánál kell hát maradnunk, s ezúttal a Televízió péntek-esti bemutatóját ajánlom a néző emlékezetébe, Karinthy Ferenc: Gőz c. játékát, amely nem nyújtott ugyan a fekete-bikinis lányéhoz hasonló izgalmakat, de az a gyanúm, hogy összehasonlíthatatlanul értékesebb és szellemesebb. A Gőz nem volt éppen vadonatúj bemutató, két éve játszották már Budapesten, a Madách Kamara Színházban, mindenképpen megérdemelte azonban a tévé szélesebb körű nyilvánosságát. Annak is csak örülhetünk, hogy a képernyőn is, miként a színházban, Körmendi Jánossal és Márkus Lászlóval láthattuk a darabot, az eredeti előadást is rendező Lengyel György értelmezésében. Karinthy Ferenc kitűnő játékainak értékei a televízióban talán még jobban érvényesülnek, mint a kamaraszínpadckon. Több egy- felvonásosának tévé-változata nemzetközi sikert aratott: emlékeztetnék a Bösendorfer vagy a Dunakanyar „karrierjére”. De emlékezhetünk még a tavaly bemutatott Víz-re is, Básti Lajos remekre sikerült öregedő vízipólózójára. A Gőz-ben talán kevesebb volt a látványosság, szerkesztési szi- porkázás, mint a Víz-ben. Ott az emlékképek felidézése és „bevágása” a monológba nemcsak képi változatosságot jelentett, hanem mintegy történelmi távlatot és mélységet adott egy ember kibontakozó sorsának. A Gőz két ember párbeszédére épül, rendkívüli helyzetben, egy gőzkamra forróságában; itt nincsenek emlékképek, időeltolódások; ezért külső mozgalmasság, képi változatosság itt nem segít. Az író bravúrja, hogy a párbeszéd önmagában elég hozzá, hogy a történet mégis mélyebb jelentést, általánosabb emberi tartalmakat nyerjen. A Gőz persze nem allegória, a párbeszéd nem fordítható le közvetlenül például két hatalom vagy világrend- szer vitatkozására. Nem is szimbólum, amely homályosan sejtetne valamit, amit az író nem akar vagy r.em tud világosan elmondani. Nem is parabola, amely valami fontos tanulságot igyekszik megfogalmazni egy érdekes helyzet vagy cselekmény elemzésével. A Gőz mégis egy kicsit mindez együtt. A rendkívüli helyzetben találkozó két ember párbeszéde távlatot és mélységet kap, nem két jellem nyer csupán megvilágítást, hanem általános emberi alap- szituációk idéződnek fel, sőt itt-ott történelmi analógiák is beszűrődnek. Emellett a részletek hitelesen egyediek, ismerősen és ellenőrizhetően személyesek maradnak, akik ismerik valamelyest a oest.i fürdők törzsközönz'"át és ereknek a fürdőiknek az éle* *ét, azok külön örömöt találnak ebben a pontosságban. De alighanem ez a Karinthy művek sikerének a t'tka is. A kitűnő valóságismer’t. a személyes hitelesség, s ugym '-kor az általánosító kénessé’. amel-’ az egyedi elemekből és helyzetekből ki tudja bontani a mél-ebb emberi jelentést: egvr~ művészi valóságot tud teremteni. A külső forrna ift is -rérakoz- ■ntó, a hatás azon’- -> ' nn-olul- tabb, mint a rejtvén-'-nz- izgalma. Itt önmagukról s a világról kell gondolkodnunk. Szederkényi Ervin 1 l i
