Dunántúli Napló, 1970. július (27. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-19 / 168. szám
3 DUN ANTÜLI NAPLÓ 1970. július 19. Varga László: HULLÁMVIRÁG A folyó szélesen terpeszkedve vonult lefelé. A rakpart alsó lépcsőit csúszósra nyaldosták a hullámok. Időnként motorcsónak vagy hajó hasította ketté a folyó mellét. Ilyenkor a part felé gön- gyölgő hullámok megiramodtak, nekicsapódtak a köveknek, kiszakították magukat a mederből és végigrohantak a lépcsőkön. A felröppenő hullámokat pirosra festették a napsugarak. A lépcsőkön apró kis titkok nyíltak fel. A fejek felett autók suhantak, villamosok nyikorogtak. A szikrázó napfény áthatolt a ruhákon, lemeztelenítette az ücsörgőket. Kettéhasadt a világ. Vas-be- ton-acél-kő ötvöződött a csillogó, piros hullámokkal. Feloldódott a civilizáció moraja, mértanisága, precíz-ésszerűsége. A rakparton ülők egymásba kapaszkodó, egymást kereső-kutató párokká választódtak ki. ILLÉS ZSUZSA: Felnőtté válás Helyet cserélt bennünk gyermekkor, ifjúság, múló napokba tömörítve megváltoztak a régi fák. Más lett szavuk a szeleknek, ábrándos mesék földre peregtek, uj utakra térve menetelnek a házak. Lekopott a mézizü gondtalanság, földerengett a valóság: igazság hazugság. Végtelen felé kanyarodnak, szélesednek az utak ismeretlen eljövendő órák kövezik áthatolhatatlanságukat. Csavargó megrészegülve csodálta a Dunát és kereste a víz illatát. Látta a sirályokat, a híd korlátja felett eldübörgő film- és fogpaszta reklámokat, próbálta kibetűzni a tajtékot verő hajók neveit, de nem ért el hozzá a víz illata. Elkedvetlenedett. Imádta a vizet és a hullámokat. Ismerte és tudta a napsugarak vízben oldódó fortélyait, ismerte az összes kikeverhető színek palettáját, de most nem érezte a hullámok illatát. Tudta, amíg nem csapja meg a jól ismert és régóta várt illat, addig idegenként, megtűrtként ücsörög a rakparton. Tudta, hogy a hullámok illatukkal köszöntik és fogadják be a sóvárgókat. Csavargó a lányra nézett. Szőkesége feloldódott a fényben, szemei a hullámok között nevettek. Csavargó elszégyellte magát. Rágyújtott. A cigaretta megnyugtatta. Jobbra lent, egymásba fonódtak a karok, lábak. Felette egy szoknya himbálódzott és látta a BENCZE JÓZSEF: Szljácsok í. Tüdőbajos a föld kovász-hólyag ernyed, hangyaharangszót szed, nyugtatószernek. 8. A hidegtől borzad kocsikerék s lóláb, de a régi világ énérettem jót áll. 3. Indul az apám is a mezőm kifulladt, gyiktestü tökinda a szivemhez surrant 4. Csetlő-botló élet, szekér-derékvető, hosszúra vett nyújtó rövidre nyütt erő. 5. Apám szivét hallom, üres szérű dohog, száll a por az égen s a teli zsák sehol. Valahol aratnak, de szive nem lendül, nyár magába szívja és virrasztva fent ül. 6. Apám körül traktor kártevő Óperencia, a nyersizü füst közt lelke is megriad Szénaillat hógalambja riadtan égre száll, apám szive bujdosik álma is ott kaszál. kivillanó fehérséget. Széles kocsi gördült melléje és sziszegett. Csavargó bólintva nyugtázta, hogy a szoknya tovább sétálva ringatózott. Utálta a kocsikban terpeszkedő fejeket. — Dögölj meg! — morogta magának. A kocsi tovább koslatott, csápjai újabbak után kutattak. Csavargó ismét a lány kitárt arcába nézett. Megenyhültek a vonásai. Átkarolta a vállát és ketten szívtak egy cigarettát. A lány hátrahajtotta a fejét és Csavargó megtalálta a száját. Szorosan ösz- szetapadtak, érezte a lány apró, ruganyos melleit. A hullámok ismét végigsiklottak a lépcsőkön, odacsapódtak a kövekhez, millió darabra porladva zuhantak vissza és Csavargót elborították illatukkal. Pórusai mohón szívták magukba ezt a kissé nyirkos, de simogató hűvösséget. Csavargónak ismét barátai voltak a hullámok. A part felé sietve, egymásba olvadva, átbukva, Barátnőm Répa, azaz Réka mostanában csak piros kis nadrágot visel és sérti, ha nem veszik észre. Csüggedten turkál színes bádogkanalával a homokban a kert hátsó kőfala mellett. Jobb tenyeréből tölcsért formál s átereszti rajta a csillogó homokszemeket, láthatóan kedvetlenül. — Te most mit csinálsz? Hátamat épp a kikopott kőlépcsőnek támasztom, felteszem napszemüvegemet. Fent gyülekező viharfelhők. — Akkor Répa odamegy hozzád ... Réka tömör, almamag-színre barnult combokkal áli a diófa alatt, néhány lépésre a téglával körülkerített homokbuckától, bal kezében pléhvödört tart tarkán összefonódó virágokkal. Egyelőre bizonytalan. — Nem csúszkál... Oviban se csúszkál... Elmosolyodom. Ez felbátorítja, lelkesen mellém huppan és vakarni kezdi karján a csaláncsípéseket. — Fiúk is vannak — közli bizalmasan. — Nem úgy pisilnek ... Dörrenés távolból, Réka összerezzen. — Mi ez? — Dörög. Vihar lesz. — Az mi? — Zuhogni fog. Víz lesz, sok víz... Tutajózni lehet az utcán. Látom: nem érti a tutajt. Kaján magyarázatként hozzáteszem: — Ilyenkor veri az ördög a feleségét. — Ördög bácsi nem árvizei — mondja határozottan. — Csend. Arca hirtelen elsötétül, töpreng néhány másodpercig, majd kételkedő hangon: — Mindig fentről zuhog? — Mindig. Ha nagy a vihar, jég is van. — És fáj? — Persze. — A fecskének is? — Neki is. — Pedig apu nem mondta. Fecskén röpült, mégse mondta... Moszkolába... — Hová röpült apu? — Moszkolába. Messze. Egy nagy fehér fecskén. — Nem fecske volt az. Repülőgép. — Akkor se mondta, hogy fáj. — mondja ingerülten. Míg én e különös logikán próbálok eligazodni, ő zavaromat élvezi és diadalmasan belémcsíp. — Nem én voltam! Répa volt. Fogd meg! Réka már a kőlépcső felső fokán áll, fülig érő mosollyal, futásra készen, hogy üldözőbe vegyem. Villanás — kis piros nadrág tűnik el a pompázó dáliák és kardvirágok között, húsos leveleik ösz- szecsanódnak utána. — Fogd meg! Ekkor villámlik először, tompa, mély dörrenés kíséri. Lassan gurul át a kert fölött. Várom, hogy Réka újra játszani hívjon, de már hátam mögött áll, teljes erővel belecsimpaszkodik kezembe és rángatni kezd befelé. szétválva sok mindent meséltek. Szépre, jóra emlékeztették. Tudta, hogy a hullámok is, valamikor születésük pillanata előtt sima, rezdülésnélküli életet éltek. Csavargó szerint a hullámok testvérei voltak a szerelmeknek. Azt is tudta, hogy néha nagyon messze erednek és váratlanul, vagy észrevétlenül _ mindig széthasították, szétválasztották őket. Tudta, hogy a hullámok az örök vágynak engedve egyre nagyobb sóvárgással rohannak szerelmük, a part felé. Csavargó látta, hogy ilyenkor önálló életet élve kiemelkednek a folyóból és végig szá- guldva a parton megcsókolják a köveket. Csavargó ujjongott, mert ismét értette a hullámok üzenetét. Szét tudta választani a világot és azt is sejtette, hogy a hullámok illata most már örökké beleivódott Tudta, akárhányszor jön a lánnyal a rakpartra, már nem lesz idegen, ők is besorolást nyertek az egy- másbakapaszkodók közé. A part felé sodródó hullámok fodrozott gallérukat felöltve, kiegyenesedve köszöntötték Csavargót. Behintették illatukkal, lebuktak a szőke lány előtt és Csavargó boldogan intett feléjük, mert Hullámvirágnak nevezték kedvesét. Bent a biztonságot jelentő szobában percről percre oldódik riadalma, a csukott ablakhoz merészkedik és ameddig egy-egy dörgés eltart, szakadatlan pislog. — Látod? Ostorral veri! Pfuj!... Szegény ördög néni!... Ebben maradunk. Réka az ablak előtt, háta mögött én, vállán a kezem. Kint a háztetőkön géppuskagolyókként kopog a jég. Ügy kezdődött, hogy erős kezek nagyot lódítottak rajtam, s én hemperegve kötöttem ki a sarokban. Szemem lassan megszokta a szürke félhomályt, s az irdatlan, hatalmas helyiségben emberi alakok imbolyogtak előttem. Ijesztő lánccsörgés zaja keveredett a lebbencsleves illatával. Közvetlenül a fejem fölött egy kis ablakot pillantottam meg, ízléses rácsozattal. A rémület sietős léptekkel haladt fel a hátamon. Rekedten fordultam a szomszédomhoz, aki modern, keresztcsíkos ruhát viselt. Láthatóan az egyik előkelő belvárosi üzletben vette a darócot. — Bocsánat a zavarásért. Hol vagyok? — Szeretettel üdvözlöm körünkben. Sztonyek börtönbizalmi vagyok — nyújtotta a kezét. — ön az Adósok Börtönébe került. — örvendek. De nincs valami tévedés a dologban? Hisz nem egy Dickens-regényben vagyunk a múlt Angliájában, hanem 1970-ben. Hogy kerül ide az Adósok Börtöne? — ön talán senkinek se adósa? — kérdezte válasz helyett. — Dehogynem. Gondáéknak, a szomszédoméktól kértem kölcsön nyolcszáz forintot. A menyasszonyomnak vettem belőle egy püspöklila olaszkát. — Azzal, hogy a legközelebbi fizetésnapon a pénzt becsszóra visz- szaadja, ugyebár? Mióta tartozik a nyolcszázzal? — Pünkösdkor lesz három éve — húztam ki magam büszkén. — No látja! Kölcsönt kérni bi- zsergetö, kellemes, cirógató érzés. A kölcsönt visszaadni égető, tüzes, kínos kellemetlenség, amelyet szívesen halasztunk minél későbbre. A notórius tartozók, a kölcsönt vissza nem fizetők ellen radikális intézkedésre volt szükség. E célból épült közadakozásból az Adósok Börtöne Remélem, majd jól érzi magát — mondta barátságosan. — És hogy lehet innen kiszabadulni? — érdeklődtem kétségbeesetten. — Angol minta szerint. Ha megfizeti az adósságát, vagy valaki kiváltja. — Elvesztem — villant át rajtam a szörnyű gondolat. — A TAKÁCS DEZSŐ: LINÓMETSZET vállalatnál, ahol dolgozom, senki sem fog fizetni értem, hiszen tartozom Fűnek is, Fának is. — Most megmutatom magának a társait, akik az elkövetkezendő időkben a környezetéhez fognak tartozni — mondta szimpatikus kísérőm. Elindultunk az óriási teremben. A falak mentén nagyobb csoportok ácsorogtak. — Ezek itt Győr-Sopron megye notórius adósai. Azok ott a Zala megyeiek. Itt a budapestiek beszélnek — mutatott egy hatalmas csoportosulásra, majd így folytatta: — Lassan kevés lesz a férőhelyünk. A zsúfoltságon emeletráépítéssel próbálunk javítani. Erezze magát otthon nálunk — szólt, és magamra hagyott. Sápadtan rogytam le a döngölt földre. Az adósok egyesített vegyeskara szomorú dalt énekelt, melynek ez volt a visszatérő refrénje: Az élet jól pofonvágott. Mért csináltam adósságot... Keserű gondolatok sűrűsödtek bennem. Miért is nem adtam meg Gondáéknak azt a vacak nyolcszáz forintot? Hiszen már rég kifizethettem volna. Különben is az ember addig takarózzék, amíg a takarója ér. Felugrottam, és dühösen rázni kezdtem a rácsot. Nem engedett. Elfúló lélegzettel futottam a terem kijárata felé. Hatalmas vasajtóba ütköztem. Már teljesen hatalmába kerített a kétségbeesés, mikor agyamba villant a menekülés egyetlen útja: felébredtem. Leszálltam az ágyról, és amúgy pizsamában betámolyogtam a szomszédba, Gondáékhoz: — Kedves szomszéd, én három évvel ezelőtt nyolcszáz forintot kértem maguktól kölcsön — li- hegtem kínzó önváddal. — Igen — nézett rám reménykedve Gonda. Elszorult a torkom, úgy bukott ki belőlem a szó: — Adjon még kétszázat, elsején kap kereken ezret. GALAMBOS SZILVESZTER CSERMÄK KATALIN: Koncert Szinte érinthető feszültségben a lámpák vibrálása idegesitön csillog ezrek szemében, öröm-mámortól lelkesítő taps sikolyokat röppent az éjszaka langyos csendjébe, s minden érzés felszabadulva tör a felszínre, mit eddig elfojtott egy szó: A megszokott fegyelem FIATALOK IMRE ISTVÁN: Vihar A szél süvit, mint egy dacosan robogó vonat, visit, mint ép elmében a fájó gondolat. Letépi a fák zsenge ágait, s mi földi, mindent a végzetbe taszít. Nincs mi megállítaná a csúfos pusztulást, szivekbe maró megannyi kiáltást, úgy száguld, tombol, dühöng mint kitört vulkáni rög. Ami ember és természet szülötte, betiporja a fájó rögökbe, kéjeleg a vad rombolásban, azután semmivé lesz e gyászos orgiában. Arató Károly: Barátnőmmel a kertben Bűnhődés t t i
