Dunántúli Napló, 1970. július (27. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-19 / 168. szám
6 DUNANTÜLI NAPLÓ 1910. július 19. KITÜNTETETT SZÍNÉSZEK Labancz Borbála Fanatikusan és alázatosan színész. Ül velem szemben a Radnóti utcai lakásban, feje felett, könyvespolcán, Jászai Mari régi kiadású, műérték ritkaságú kötete: levelezése. Fellapozza. — Jászai Mari írta: „Mit ér a művész, ha az embernek nincs súlya?” Ennél nagyobbat írtak már, de színész számára maradandóbbat nem. Amióta először olvastam, azóta ez a mondat vezérfonalam a pályán. És hát 6 is tartozott néha a kalaposnőjének, vitatkozott a mindenkori igazgatójával, szóval színésznő volt. Ahogy beszél, eszembe jut egy régi szerepe, valamikor az ötvenes években láttam, valahol Bácskában, egy tájelőadáson. Csak dereng, hogy valami akkor időszerű gazdasági feladatot reklámozott a darab, ezen kívül semmi emberi mélység nem volt benne, természetes tehát, hogy sem a szerzőjére, sem a címére, sem a mondanivalójára nem emlékszem már. Csak Labancz Borira, akinek ebben a papírmasé szerepben is súlya volt. Egyik jelenetben puskát fogott a kezébe és a közönség szinte lehúzódott a székekbe, annyira elhittük, hogy ez a lány itt most lőni fog. Mert minden művészetnek el lehet sajátítani a mesterségbeli részét, de ahhoz a kis többlethez, amitől a mesterségből művészet lesz, ahhoz egyéniség kell. Erős színészegyéniség mellett pedig még az ilyen papírmasédara- bokban sem lehet elmenni. — No persze, nehogy szerénytelennek írjon meg. Mert a pálya első három évében bizony nem törődtem mással, mint hogy szép legyek. Kaméliás hölgyet játszottam, meg ilyesmiket. Aztán Kecskeméten Páger rendezett, Kodolá- nyi Földinduláséban a fiatal parasztlány szerepét bízták rám. Ott az egyik próbán rámszólt Páger Antal: „Borika! Ne zavarja magát, hogy ez csak egy egyszerű feketekendős parasztlány. A színpadon a jelmez, a díszlet úgyis meghatároz sokmindent. Maga csak befelé figyeljen és keresse ennék a parasztlánynak a belső igazságát!” Ott állt Berki Lili néni is és abban a percben fordult egy nagyot a pályám, azóta csak á figura emberi súlyára figyelek. Utána a próbákon vagy tizenötször szembeöntöttek hideg vízzel, amíg olyan lány tudtam lenni, aki lelki fásultsága miatt szemrebbenés nélkül tudja tűrni a hirtelen jött hideg vizet. Legtöbbször hosszú az út addig, amíg egy színész és egy rendező elképzelése találkozik. Fél éjszakát nézik a mennyezetet, az utcán elfelejtenek köszönni a saját anyjuknak. Megszállottak, százhúszas érveréssel. Mert a színpadon nem lehet hazudni, a színpad — ez már közhely — lemeztelenít. Ebben a kemény életben kell a puha otthon. Ezért rendezte olyan puhává lakását. Néhol több a szőnyeg, mint a fal, a szoba sarkaiban pedig két rejtett hangszóró, hogy kellemes legyen a rádió hangja. A lakásajtónál nincs csengő, csak egy mesés, alpesi hangulatú harang. A lakást egyébként pénzért vette, pesti otthona árén. Odafönt azt mondták: Pesten kívül Pécs Egymás után tárulnak fel a sírok rejtelmei tes köcsögök, áttört bronz ékszerek. Ami eltér ettől a szokványos avar képtől, az két pajzsdudoros sír és a kardok. Egyébként emberi és lócsontvázak szép számmal akadnak a sírgödrökben. JÖVÖ HÉTEN kelet felé, a terasz széléig szeretnék felásni a terepet. Ez valószínűleg még mindig nem lesz a teljes temető, de arrafelé biztosan érdemes menni, az a terület még szerves folytatása emennek. És itt sír sír hátán. Kiss Attilát a múzeumban sikerült elcsípni. — A hatodik század utolsó és a hetedik század első harmadából származik ez a temető — mondja. — Etnikumát még nehéz meghatározni, de biztos, hogy elüt a szokványostól, főleg a kardos és pajzsdudoros sírokkal, a sok fésűvel, a másmilyen kerámiafajtákkal és a mélyebben található sírokkal. Eddig Baranyában főleg késő avarkori temetőket tártak fel, ebből a korábbi időből viszonylag keveset az országban is, s főleg a római utak mentén. Ez a temető is az Aquincum (Budapest) — Mursa (Eszék) római főútvonal mentén található. Az út a Duna mentén húzódott, s az avarok számára is fontos lehetett a főút őrzése. Feltehetőleg tehát egy őrszolgálat jellegű település temetkezőhelyével van dolgunk. H. E. SZERINTEM teli van a világ elvetélt titkos régészekkel. Egy föld alól kiásott törött cserépdarab vagy egy bronz csat ezreket lázbahoz. Százak és százak gondolnak mélységes elégtétellel s némi irigységgel Schliemann Henrikre, a negyvennyolc éves kereskedőre, aki elindult, hogy megkeresse Tróját. És megtalálta. És ki tudja, mennyien tudják az avarokról, hogy a hatalmas Bizáncot nemegyszer adófizetésre kényszerítették! S hogy itt volt birodalmuk, a Duna völgyében ... Bizonyára erre a röpke kirándulásra is sokan szívesen eljöttek volna, Sátorhely felé, az avarkori sírokhoz. Nos, tegyünk együtt egy kirándulást, kukkantsunk be a sírokba, találgassuk, kik temették el-Megtisztítják a megtalált -í csontvázakat AVARKORI SÍROK itt halottaikat, a Duna árterületének mentén egy észak—dél irányú füves teraszon. Az országút mentén egy jókora építkezés jellegzetes körvonalai bontakoznak ki. Daru, felhalmozott építőelemek, felvonulási épületek, csövek — és a dózerek, amelyeknek hangjától fölröppennek a réti madarak és elmenekülnek az ürgék. Az ürgékre amúgyse járnak itt jó idők. Túrják, gyalul-* ják, ássák a földet. A kukoricaföld mentén már aránylag sima földút vezet hátra, oda, ahol az épülő sertéskombinát szennyvízgödrét tervezik. Itt történt, hogy nem sokkal ezelőtt nekiálltak a gépek lehordani, leegyengetni a földet. A mohácsi honismereti szakkör egyik tagja, Szűcs József — különben a vendéglátónál dolgozik — itt lábat- lankodott a közelben. Észrevette, hogy a súlyos lánctalpak nyomán csontok kerültek a felszínre. Jobban megnézve azt is látta, hogy lósírt bolygatott meg a gép. A fölfedezést jelentette, a gépek átmenetileg abbahagyták a munkát, megérkeztek a muzeológusok és nekikezdtek az ásatásnak. (Mohácson persze titokban azt remélték, a nagy török—magyar összecsapás nyomai kerültek felszínre...) Nekikezdtek az ásatásnak — de ez azért nem ilyen egyszerű. Először is: a múzeum régésze, Kiss Attila párhuzamosan vezeti a pécs- váradi és a kozármislenyi ásatást. De szerencsére éppen itt volt Kárpáti Gábor, régészgyakornok, aki most végez Prágában — őt mindjárt Sátorhelyre küldték. Másrészt azonban a múzeum ásatási munkásai is el vannak halmozva munkával. Honnan vegyenek embert? Egy-két tapasztalt munkást áthoztak, de egyébként... ÉS A LEGYALULT terepen, a sírok között most mégis egy csomó fiatalember és lány hajladoz. A lányok benn ülnek egy sírban és ecsettel, kissöprűvel tisztogatják a földet a csontokról. A férfiak ásóval mélyítenek, „nyesnek”. Köztük egy fehértrikós, középkorú férfi, vietnami szalmakalapban — nagyon ismerős. A szalmakalap alól aztán Kiss Béla tanár, a honismereti szakkör vezetője kandikál ki, a régészt hívja, kezében egy cserépdarab-szerűség. Megkonzultálják: nem cserép ez, hanem egy koponya darabja. Az ásót félre kell tenni — újra egy sírra bukkantak. — Nyilvánvaló, hogy segítünk — mondja derűsen Kiss Béla — itt van még egy tanár, most jött három főiskolás Pécsről, a gimnáziumból öt lány segít, aztán persze a szakköri tagok ... Éppen tanfolyamon voltak a honismereti szakkörvezetők, amikor előkerültek a sírok. Igen, igen, nem egészen véletlenül, megbeszéltük, hogy mindig lesz itt valaki az építkezés körül, hátha... És tessék! Szóval itt volt például a köl- kedi igazgató-tanító a tanfolyamon, aztán elküldte segíteni a fiát, ez itt Nyúl Gabi... Vékony fiú bólint a nevének hallatára, ő is egy ásóval érkezett, hogy a frissiben előkerült koponyát megnézze. Nagy közös ügy ez itt — és a honismereti mozgalom egyik fényes győzelmének bizonyítéka. Kárpáti Gábor megmutatja a térkép-vázlatot: a hetvenhatodik sírnál tartanak. Köztük üresek is akadtak, de lelet is van bőven — nagyrészt beszállítva a múzeumban — a jellegzetes avarkori sírleletek: szemesgyöngyök, hullámvereCfjdJLWÍMjk Orova János V. oszt. ált. iskolai tanulót bevádolta padszomszéd- ja: a történelem könyvben összefirkálta a Nagy Politikus arcképét. A vád igaznak bizonyult, a tényt Orova János sem tagadta. Más gyerek talán megpróbálkozott volna holmi dilettáns-hazudozással; Orova János azonban bevallotta: igenis, ő volt; lila színesceruzával rajzolta a frizurát, az öblös tajtékpipát grafittal, a pipából kicsapó lángot természetesen vörössel. A tanár nem csinált belőle nagy ügyet, mindenesetre kioktatta Orova Jánost, úgy, hogy a többiek is értsenek belőle. Inkább tárgyilagosan, semmint lelkesedéssel elmagyarázta, hogy a Nagy Politikusnak milyen munkásmozgalmi érdemei vannak, hogy éveket töltött börtönben kommunista meggyőződéséért, az eszméért; elmondta a tanár, hogy a Nagy Politikus milyen szerepet töltött be a nemzetközi munkásmozgalomban, stb. „Nem illő, — emelte föl a hangját — hogy ilyen gyerekes meggondolatlansággal bárki is gúnyt űzzön belőle.” Az ügy ezzel lezárult, a tanárt azonban továbbra is foglalkoztatta a dolog indítéka. Miért firkálta össze Orova János a Nagy Politikus arcképét? Nyilvánvaló: ellenérzésből. Orova János a szülői házban aligha hallhatott hízelgő szavakat a búzakalászsímogató köpcös férfiúról. Idősebb Orova János ugyanis kulák volt. Vagyis: a szülők reakciós szemléletét, ellenséges magatartását, sőt, a termelést is szabotáló bűnös tevékenységét kell látni a gyerek gesztusában. Persze, mit lehet várni egy kulákgyerektől, kinek az apját minden csip-csup ügyben ide-oda ráncigálták, elég gyakran fölpofozták, internálták, nem is szólva az adóztatásról, a büntetésekről. Az ilyen szülő gyereke úgy vág vissza, ahogy éppen tud. Ez a feltevés lélektanilag is, logikailag is elfogadható. De lehetséges az is, hogy Orova János nem a fenti politikai indítékból követte el tettét. Hát akkor miért? Lehetséges, hogy a fiúnak egyszerűen csak hiányérzete támadt. A kopasz fejet nem tudta elviselni, ezért rajzolt rá hajzatot. Esztétikailag ugyan vitatható, hogy mért pont lila színessel; de ha vörös hajat pingál, inkább vehette volna bárki gúnynak. A lila a változatosságot is szolgálhatta, hiszen Orova János valóságérzékét esetleg naturalizmusát éppen az bizonyítja, hogy a pipa parazsa-lángja mégiscsak vörös volt. A tanárnak eszébe jutott, hogy annak idején ő is pipát rajzolt Hannibálnak. S még arra sem gondolt akkor, hogy milyen bődüle- tes anakronizmust követett el. Nem kell tehát túlkombinálni a dolgokat. Neki is csupán hiányérzete volt, akár Orova Jánosnak. Es az is feltehető, hogy Orova János V. oszt. ált. iskolai tanulótól érzelmileg legalább olyan távolságban volt az összefirkált képű politikus, mint amennyire időben a tanártól a punok vezére. i / / /V^ BARANYA MÚLTJÁNAK KRÓNIKÁSA Július 23-án, 110 esztendeje lesz annak, hogy 1860-ban Kaposvárott született Várady Ferenc (Sárosi Váradi) költő, hírlapíró, levéltáros. „Somogyország” fővárosából jött a Mecsek alján elterülő városba, de haláláig „tősgyökeres” baranyai maradt. Pályafutását, mint hírlapíró az 1880-ik év őszén, a „Pécsi Figyelő” című politikai és társadalmi hetilapnál kezdte. 1884—1890 között a lap felelős szerkesztője volt. 1892-ben megindította a Dunántúl első politikai napilapját: a „Pécsi Napló”-t, amelynél mint felelős szerkesztő, majd segédszerkesztő 25 éven át bámulatos energiával dolgozott. 1890-től Baranya vármegye főlevéltárosa volt és 22 éven át ő szerkesztette a vármegye hivatalos lapját. Számos vers- és elbeszélő kötete jelent meg: javarésze Pécsett látott napvilágot. Verseskötetei közül ismertebbek: „A vadvirágos Mecsekül járói”, „Versek”, „Újabb költeményei”, „Tavaszom virágai”, „Lant”, „Tövisek", „Emlékül”; „Hulló levelek”, „Panasz”, „Versei”, „Nagy időről szól az ének”, „Mikor az est leszáll”, „Kialvó lángok”, „Elmúlt idők, dalos évek”, „Milliók csatája”. A pécsi újságok alapítása, versek, elbeszélések és karcolatok írása mellett azonban Várady Ferenc legnagyobb érdeme, hogy ö volt a szerkesztője és kiadója a „Baranya múltja és jelene” című 2 kötetes 1400 oldalas, gazdagon illusztrált műnek, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia és a sajtó elismeréssel fogadott. Baranya vármegye közönsége pedig az 1899. április 11-én megtartott törvényhatósági közgyűlésén e nagyszabású monográfiájáért Várady Ferencnek köszönetét szavazott és érdemeit jegyzőkönyvbe foglalva megörökítette. Várady Ferenc nemcsak elvégezte ezt a hatalmas munkát, nemcsak adatokat gyűjtött, képeket szerzett, írt és szerkesztett, hanem a nagy monográfia kiadásának még az anyagi részét is vállalta. A 24 000 forintba került monográfia költségeinek elszámolása 12 000 forintot meghaladó hiánnyal zárult. Ezt az összeget Várady Ferenc több évtizeden át szerény keresetéből fizette ki. Művével a múltat örökítette meg a jövő számára. Monográfiájában találjuk meg a „Zsongorkő" című Pécs környéki népmonda, valamint az „Ördögszántotta hegy” c. nagyharsányi népmonda feldolgozását is. P. J. az egyetlen hely Magyarországon, ahol élni lehet. Nem ismerte a várost, s most már ha nem is tüke, de pécsi. A nyáron is csak csillagtúrákat tesz Balatonra, Egerbe, Pestre, közben mindig vissza-visz- szajön Űjmecsekaljára, a Pécsi tóhoz. A városi tanács díja pedig „tüke-alap” lesz: telket vesznek rajta a Pécsi tónál. Az ősszel önálló estet ad majd Választott városom címmel — Pécsről. A díjat egyébként Iokaszté nagyszerű megformálásáért, valamint a Tiszták és a Barbár változatok című darabban nyújtott alakításáért kapta. De ezekről nem akar beszélni. Azt mondja: — Aki látta, annak beszéltek ? szerepek. Földessy Dénea
