Dunántúli Napló, 1970. június (27. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-14 / 138. szám
6 1970. június 14. ‘ simantmt nntit»; í. * Dolgozatjavítás. A táblán külön oszlopba kerül a helyes, külön a hibás alak. Stollár füzetéből veszem a példákat. — Tud-tam. Stollár, te így írtad: tutam. Stollár biggyeszt: „Na most rajtam a sor, a fene egye meg az egészet, ezért ugyan nem érdemes itt tölteni az időt; rajtam ne lovagoljon ez a kiB mitugrász!” — Persze, nemcsak Stollárról van szó — próbálom leszerelni a fiút —, de mivel a legsúlyosabb és a legtöbb hibát nálad találtam, a te füzetedből írjuk ki a szarvashibákat. ( Stollár előbb fölfelé néz a mennyezetre, aztán maga elé; vagyis eléggé világosan tudtomra adja, mennyire nem érdekli ez az egész nagy magyar helyesírás. Az igekötő írásának háromféle módja már mindenkinek a könyökén jön ki: ha az ige előtt áll, ha utána, ha közben más szó ts van; például: „Bemegyek. Nem megyek be. Be akart menni.” — Stollár, érted most már az igekötőt? Stollár mereven néz kifelé az ablakon. Némi gúnnyal kérdezem: „Nincs itt a Stollár?” Érzem, hogy elfehéredek: a nálam fejjel magasabb fiú csak ül magának, konokan. Fölcsattan a hangom: „Mért nem állsz föl, ha hozzád szólok?!” Stollár leszegi a fejét, ül, hallgat. Erre odaugrom, nyakonteremtem, hogy kibillen a pádból. — Mars ki innét! — s a lakli gyereket gallérjánál fogva kilóditom a teremből. Az osztály fojtott csendjében ez is benne van: „Es ha Stollár visszaütne?!” • Nem ütött vissza, szaladt egyenesen, és följelentett az Oktatási Osztályon. Üdvös intések, így nem lehet, úgy nem lehet, meg a humánum; ennyit már igazán tudhatnék. És ne mondjam azt, hogy adott esetben nem lehet mást csinálni, mert rengeteg ilyen „adott eset” van. A tantestület nesztora, pártomat fogva, a makarenkói pofonra hivatkozott; Az oktatási osztályvezető „más fegyelmezési eszközök is vannak"- csatakiáltással elhagyta az irodát. Megúsztam a szóbeli figyelmeztetéssel, s egy újabb „adott esef’-ben valóban más megoldáshoz folyamodtam. 2. Gyakran alkalmaztam azt az egyébként általánosan ismert fogást, amit első tanítómnál, Geyer Józsi bácsinál láttam. Ha a táblára irt, pápaszemét a tarkójára tette, hogy háttal állva is lássa, ki az, aki beszélget, vagy bök- dösi a szomszédját, esetleg szamárfület mutat. Szemüvegem ugyan nem volt, hát csak úgy vissza-visszaszóltam a táb- lára-írás közben: „Jóska, mit forgolódsz örökké? Nem tudod kivárni a csengetést?” Vagy ehhez hasonlókat. Binder Miska céduláját azonban, amit galacsinná gyúrva dobott előre Kródi Janinak, hagyományos módon csíptem el: éppen visszafordultam a táblától — Vedd föl, Miska, olvasd el! Céklavörös lett, gztán elbőgte magát. — Azt mondtam, olvasd el, mit ír^ál a cédulára! Nagykeservesen kinyögte az ősrégi, klapanciát, némi behelyettesítéssel, igy: „Gubacsi osztályfőnök kiszamár // mégis iskolába jár // Kétfelé ál a füle // Natyszamár lessz belölle” — és letette a cetlit az asztal sarkára. A szöveg elhangzott, írásos dokumentum van, most mi a jó eget csináljak? Ha patáliát csapok, nevetséges leszek. — Folytatjuk a vázlatírást — szóltam, s mintha csak a vaskályhának mondanám, hozzáteszem: Te Miska, először is hiteltelen az, amit írtál, mert nem igaz, legalábbis nehezen tudnád bizonyítani; másodjára: formailag csapnivaló, mert az első sorban döcög a ritmus, de ez még hagy- ján. A négy sorban összesen öt hiba van, nem is akármilyen! Először tanulj meg helyesen írni, aztán jöhet a versfaragás! A tantestületi értekezleten ezt a megoldást sem tartották jónak. Nem a nyakleves elmaradását reklamálták; hanem túlságosan elnézőnek s nagyon előkelőén szelleminek „bélyegezték” eljárásomat: az ilyen szellemi fricskát a gyerek nem érti meg, s így kárba vész, mert nincsen fegyelmező, sőt büntető jellege. Elismerem, hogy mindkét megoldásom szélsőséges volt; de jószerivel akkor tanultam a szakmát, amelyről néhai Popity tanár úr azt mondta, hogy mindenki ért hozzá, akár a labdarúgáshoz, meg a pecázáshoz: már cmk érért sem lehet elég jól kitanulni. / / LAZAR ISTVÁN: ISKOLA A nap az öreg füzes mögül narancssárga reflektorával pásztázta még az eget, amikor megálltak a boglya mellett. Géza lefektette a fű közé horgászbotját, a demizsont is letette. Hátizsákjával nem bíbelődött, egyszerűen kibújt pántjaiból, s hagyta, hogy mögé huppanjon. Nem volt benne törékeny holmi. Virág — így hívták a lányt — írjjindkét kezét maga elé tartva hátrált, hogy hagyja már, hagyja az isten szerelmére, izzad ő bor nélkül is a melegítőben, nem, nem kér egy kortyot se, hát nem látja, hogy a haja a homlokára, meg az arcára tapadt? — És te se igyál már! — s toppantott a lábával. — Jó, jó, csak ne kiabálj — emelte szájához, ivott és csak azután folytatta, hogy lába mellé engedte a bedugaszolt demizsont — szóval, csak ne kiabálj, mert ha kiabálsz, nem viszek magammal egy öl szénát. — És akkor mi lesz? — Kucoroghatsz reggelig egy szál csónakdeszkán. — És akkor mi lesz? — Ha melegítő nélkül jössz, reggelig megettek volna a szúnyogok. — Ná és? — Na és, na és, na és, majd más hangod lesz kint a vízén. — Gondolod? Géza nem válaszolt. Jó nyaláb szénát kötött össze. Hátára lendítette a hátizsákot, bal kezével felemelte a botokat, gyűrűs és kis- ujját a demizson fülébe fűzte, jobb kezével meg magához ölelte a szénát és megindult a gyalogúton a holtág felé. S hogy a lány jön-e mögötte? Persze, hogy jön. Miért ne jönne? Hiszen még sose látta éjszaka a vizet. Mert éjszaka más a víz. Színe is, élete is. Mire elrendezték a csónakot, besötétedett. De csak a szittyós fölött lebegett pára, a tükör tiszta volt, verte vissza az ég sötétjét és a csilPÁL JÓZSEF: VIRÁG lagokat Az evező, a »ónak puha hullámot vert Puha hullámon ringtak a csillagok, vízirózsák. Gézának beetetett helye volt Két karó közé kötötte ki a ladikot, a nyílt vízre. Nyűt víz fölött mindig kevesebb a szúnyog. Horgait meg a nádszegély elé dobta. Virág a csónak orrában kuporgott, a szénán. — Ugye reggel szedsz nekem vízirózsát? — Szedek — nevetett Géza, és közben a demizsont bontogatta. — Pirosszemű keszeget is fogsz? — Fogok, fogok — mondta Géza — de igyál már, hűvöeődik. — Csak igyál, én nem iszom, de azért szedsz vízirózsát? Géza ivott és nevetve mondogatta: — Szedek, szedek, persze, hogy szedek neked vízirózsát K ülönben nem sokat beszélgettek. Géza, ha a demizson nyakát babusgatta, dörmögött ugyan, hogy igyál már, no igyál egy kicsit, egy icipicit csak egy icipicikét. De ez csak dörmögés volt, nem kínálás. Akkor is dörmögött amikor a horgokat újra csalizta. Motyogva szedte elő a dobozból a gilisztát hogy no picikém, icipicikém, te leszel az igazi jó fatat, csak egy icipicikét picikém úszkálsz előbb, azután bekap a pirosszemű keszeg, no, nem iszol egy icipicikét picikém, igyál, mert kiszárad már a kútnak a feneke, alig kotyog valami. De a lány nem ivott Nézte a holdfényben a víztükröt a vízirózsák csillagait. Kuporgott a szénán, a csónak orrában, s ha Géza elcsendesedett dúdolgatott. Mindig ugyanazt. Szavait nem is lehetett meghallani, csak a dallamot. Néha-néha hullámzott fel a szó, hogy szomorú diófa, csipkés a levele, mért nincs minden lánynak igaz szeretője, s a dal vége- felé meg hogy jaj annak a lánynak. Géza borízű, tántorgó hangon nyűglődött hogy tanítsa meg a dalra. — Hagyjál — mondta Virág. — Na, csak egy icipicikét hangosabban. — Mondtam már elégszer. Hagyjál. — Na, csak egyszer mondd végig hangosan. Isten bizony ringatlak addig a csónakkal — Felállt és megbillentette a ladikot Előbb bal lábával, azután a jobbal. S felbillent a hold, a csillagok, a vízirózsák. Fröccsent a víz, zör- gött, sustorgott a nádas, alattomosan tapadt a hínár. Géza már a szél víz térd ígérő iszapját dagasztotta, amikor eszébe jutott Virág, Megállt baillgató- zott kiáltott is.' Kétszer a lány nevét. De csak a ladik kotyogott. Áttörte újból a sást nádast belegabalyodott újból a hínárba. A ladik felfordulva ringott. Távolabb meg a demizson. Odaúszott, megfogta a fülét. — Virág! Virág! — kiáltott ismét. Körbeúszta a ladikot, majd áttörtetett a nádason és ldevickélt a partra. Hányattfdküdt a fűbe, a demizson fülét még mindig mar- kolászta. Felült, kibillentette tenyerével a dugót, kiitta a maradékot és tántorogva felállt. Be kell most azonnal menni a faluba, mert valami iszonyú dolog történt, valami iszonytató, valami iszonytató. Billegett a hold, a csillagok, a fák. A boglya tántorogva jött feléje. Géza elvágódott és nem érezte. Sütött a nap, a harmat is felszállt a fűről, amikor magához tért. Fájt a nyakszirtje, rázogatta kicsit a fejét, nem, az nem lehet, legalább úgy úszik Virág, mint ő, biztosan a másik parton kapaszkodott ki, jól kiröhögték volna az éjszaka, ha beállít kétségbeesetten, hínarasan, iszaposán. Visszaballagott a vízhez és az egyik állásról beugrott ruhástól. Ruháját a parton később kicsavarta, kisimogatta. A falu szélétől a negyedik ház Virágéké. Nem találkozott senkivel. A kapuban megállt. Az udvaron, kötélre dobva ott száradt Virág melegítője. A kertből hallatszott a lány dú- dolása, valamivel erősebben, mint az éjszaka. Most hallotta a szavakat, a csipkés a levele, igaz szeretője, jaj annak a lánynak, kit mindig gyaláznak, engem is meggyaláz egy semmirevaló, ájd a csizmámba kapcának se való. Megfogta a kilincset. Inkább majd estére áthozza a Tom Jones lemezeket. Ez még a népszámlálás idején történt. — Iskolai végzettsége? — kérdezte a számlálóbiztos. Hat elemi — felelte az asz- szony. Már be is írta, és tette volna fel a következő kérdést, amikor: — Három elemi — szólt közbe a férje. Mint aki egy nyeivbotlást igazít ki. — Hat elemi — mondta újra az asszony, kicsit megemelt hangon. — Hogyan, kérem? Nem értem — mondta a biztos. Nagyon elfáradt már, és alig várta, hogy végezzen. A férfi negyven évig dolgozott ugyanabban a • gyárban. Először villanyszerelő volt, később ő felelt az egész erőátvitelért Ha valahol a vázrajzok alapján sem találtak meg egy régi vezetéket, őt hívták, mutassa meg. hol ássanak vagy bontsanak falat Ha egy elromlott gépre azt mondta, 24 óra alatt lehet megjavítani, akkor az előfordulhatott, hogy már 23 óra alatt elkészültek vele, de hogy akár fél órát is késtek volna, az nem. Néhány éve ment nyugdíjba, de még gyakran csengett a telefon, a tanácsát kérték, vagy hívták, menne be segíteni. — A feleségemnek három elemi az iskolai végzettsége — mondta most a számlálóbiztosnak. Az először az egyikre, azután a másikra pillantott, majd tétován kijavította a hatost hármasra. S visszagömyedve az ívre, valamivel kevésbé gépiesen tette fél a még hátralevő kérdéseket. Majd szedte a papírjait, elköszönt, elment. — Mit szóltál bele, amikor engem kérdezett? — mondta ékkor az asszony. — Miért kisebbítesz te engem? — Én nem kisebbítlek téged — felelte a férfi. — Csak, ugye, te három elemit végeztél. Ez az igazság. Igazság? Micsoda igazság? Tíz éves korában tanyasi kiscseléd. Még nincsen tizenöt,, amikor Budapestre kerül. Egy árvaház-igaz- gatónál szolgál. Ez jó hely. Főleg azért, mert az öccseit sorra felhozhatja — az árvaházba. Évék múlnak. Egy szombat délutáni kimenőn a Gellért-hegyen labdázik, más szolgálókkal. Az elgurult labdát köpcös, szőke fiú hajítja vissza közéjük. Ez lesz a férje. Ahogy öccsei nőnek, most meg sorra abba a gyárba kerülhetnek, ahol a férfi dolgozik. Mindegyiknek talál helyet » Nekik négy gyermekűk születik. Két lány, két fiú. Ma mindegyik diplomás. — A te igazságaid — mondja az asszony. — Megírták az újságban is, hogy nem kérnék papírt Azt írják be, amit mond az ember. Ha hatot akkor hatot A falon a felnőtt gyerekek fényképei mellé az unokáké kerül. A házban már csak ők ketten maradtak. Két egymáshoz kopott, öreg alkatrésze a társadalom gépezetének. A két háború között, amikor a gyár rendszeresen vásárolta egy híres svájci cég berendezéseit, karácsony táján mindig megjelent náluk egy kerékpáros küldönc, hatalmas Meinl-csomaggal. A férfi ötven fillért adott neki. és meghagyta, hogy vigye vissza az ajándékot, mert köszöni, de nem fogadhatja eiL A ház túloldalán az asszony a félig nyitott konyhaajtóban állt. Magához intette a kerékpárost, a kezébe nyomott tíz fillér borravalót, és átvette tőle a küldeményt. Elrakta rögtön a kamra mélyére, és a gyerekek csak akkor kaptak a csokoládéból, narancsból, amikor apjuk a gyárban volt. Egyszer a sok élelmiszer közt, kicsi tokban drága karórát talált. Ezt évekig dugdosta. és csak akkor vette elő, amikor az idősebb lánya férjhezment, elkerült a háztól. Odaadta neki. — Ilyen voltál mindig. Irigy. És különben is... a gyerekeket ki kérdezte ki? Ki tanult velük? Talán te? Mindig rám hagytad őket. — Miket össze nem beszélsz? Ki kíváncsi a te műveltségedre? De még az iskola végzettségedre is? — felelte a férfi nyugodtan, és elkezdett almát hámozni. Saját termés, a fa is a maga ültetése. — Azt hiszed, az állam azt akarja tudni, hogy te hány betűt tudsz az ábécéből? Ugyan ... Nekik csak az kell, hogy mennyi olyan ember van az országban, aki hat elemit végzett, és mennyi olyan, aki hármat. Érted? Statisztika ez, és nem káderezés. — Akkor is, te ezt nem érted. Amikor én kisiskolás voltam, milyen iskola volt minálunk? Milyen? Csak egyetlen terem. Oda járt mind a hat osztály. Egy tanító élé. Mind a hat. A férfi harapja, morzsolja az almát. — Csakhogy te három évig jártál oda. Az asszony szeme sarkában könnyek. Ügy mondja: — Igen. De én mindig figyeltem. Odafigyeltem arra is, amit a tanító úr a hatodikosoknak tanított HOOS ELVIRA LINÓ METSZETE MIKLÖSVÁR1 ZOLTÁN: ERDŐ
