Dunántúli Napló, 1970. június (27. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-14 / 138. szám

1970. június 14. ES XXXXÓ. KVXXXXX. XU tin X o 7 Jelenkor 1970. június Arányok és terjedelmek Új versek — A jó kaland ÜJ SZOBROK RADNÓTI-SZOBOR EZZEL A SZÄMMAL ismét lezárult egy félév a folyóirat életében. Hogy mit adott hozzá az egészhez, azt majd akikor lehet pontosan lemérni, ha egyszer sor kerül a Jelenkor történetének a megírására. Hozzávetőlegesen azon­ban így is megállapíthatjuk, hogy jónéhány értékes tanulmány, ki­tűnő vers napvilágot látott a fo­lyóirat hasábjain az elmúlt félév­ben. Született egy-két műfaji kí­sérlet. s egy díjazott regény, Thie- ry Árpád jóvoltából pedig új élet­re kelt a lapban a szépirodalmi igényű szociográfia. Bertha Bulcsu folytatta sikeres interjú-sorozatát, Tüskés Tibor kis pécsi irodalom- történetében eljutott a legutóbbi időkig Sajnos a novella és elbe­szélés műfajában tovább tartott a pangás, jó novellát szinte nem is említhetünk. A próza felerősítése okvetlenül hasznos dolog lenne a második félévben. Olykor bátrabb kritikai szellemre lenne szükség egyes könyvek megítélésében, mint az eddigiekben volt. Kár volna hagyni, hogy a Jelenkor krónikája elsorvadjon, s ha újból feltámadna a hajdani glosszaíró kedv, minden bizonnyal csak a folyóirat élén­kebbé válásának a hasznára lenne. A JÚNIUSI SZÁM szépirodalmi anyagában a költőket illeti az első szó. Takáts Gyula versed a dunántúli színeket, íze­ket, hangulatokat kitűnően ismerő költőt más oldaláról mutatják meg. Korábban sokszor megelégedett a látvány áhítatos vers beöntésév el, újabb költeményei a töprengő, olykor rezignált bölcsességé em­ber életéről vallanak. Ennék, a kritikusok által már jelzett kor­szaknak friss terméséből közöl meet válogatást a folyóirat Takáts Gyula mellett Csorba Győző je­lentkezik legújabb verseivel a jú­niusi számban. A Séta és meditá­ció, a Lélek és ősz című kötetek­kel, valamint a közelmúltban meg­jelent A lélek évszakai gyűjtemé­nyes verseskönywei végérvénye­sen eiérkeztt abba a korszakába, melyet a hibátlan, klasszikus ér­vényű megfogalmazás, a gondola­tok tiszta kisugárzása és az élet bölcs vallatása jellemez. A dolgok belső törvényeit kutatja mindig kíméletlen következetességgel Űj versei is ezáltal épülnek be költé­szetének egészébe. Amig a Louvre szobrainak látványában gyönyör­ködik, a szépség bujkáló varázsá­nak titkát igyekszik megfejteni. A világ, az élet furcsaságain töpreng, s közben helyét, emberi szerepét keresi mindenütt. Ígéretes fiatalok verseivel is ta­lálkozhatunk a mostani számban. Rózsa Endre — Az elérhetetlen föld című antológia egyik legtöbbet ígérő tehetsége — sodró erejű, ko­mor képekben vetíti 3d látomásait. Veress Miklós, aki a szegedi ifjú alkotók soraiban tűnt fel, a népi ritmika és dallam elemedből építi fel súlyos mondanivalóid versét. Marafkó LAszlő puritán megfogal­mazásra, néhol epigramma-szerű sűrítésre törekszik, ami a gondo­latok természetes feszültségét nö­veli. NYUGODTAN MONDHATJUK, hogy a Jelenkor hasábjain meg­jelenő tanulmányok a folyóirat mindenkori erősségei közé tartoz­nak. Különösen sokat tett a szer­kesztőség mai irodalmunk kiemel­kedő alakjainak színvonalas bemu­tatásáéit;, gondolunk itt elsősorban Pomogáts Béla emlékezetes port­rétanulmányaira. Pomogáts segített eligazodni annak idején Juhász Ferenc hatalmas ép ászainak vilá­gában, s ajánlja fel a kalauzolást most is. a költő Anyám című könyvéről írott elemzésében. A Párhuzamos époszok című tanul­mány együtt tárgyalja a művet Juhász korábban írott, édesapja emlékének szentelt eposzával, az Apámmal, hogy a kettő állandó összevetésével érzékeltesse a költő gondolatvilágának fejlődését, kép­alkotói módszerének tökéletesedé­sét A két mű összekapcsolása jó lehetőséget teremt a szerzőnek, hogy az alapgondolat kiteljesedését lépésről lépésre nyomonkövesse. Ez a nyomonkövetés azonban túl­ságosan körülményesen történik, az olvasó helyenként elfárad, fi­gyelme szétszóródik. Pomogáts ala­pos akart lenni, helyette, sajnos, terjengősségbe tévedt. Ez sokat ront a tanulmány értékén. Nagyon ráillik a mondás: kevesebb több lett volna. Hangsúlyoztuk, a tanul­mányoknak rangjuk van a Jelen­korban, éppen ezért kell vigyázni nagyon az arányokra. Nem mentes a bőbeszédűségtől Bajomi Lázár Endre Francia krónikája sem. Ha a Ionesco akadémiai tagságával kapcsolatos bonyodalmakat olvas­suk vagy a legfrissebb párizsi best­seller, a Pillangó körüli botrányo­kat, még eltekintünk ettől, később azonban, mikor a szerzőnek fo- gyóban a „lőszerkészlete”, ám vál­tozatlan hévvel lövöldöz, már-már bosszankodunk. KALÁSZ MARTON E3 TAKÁCS IMRE költők tehetségük új oldaláról ad­nak hírt. Kalász ezúttal egy novel­lával jelentkezett, melyben gyer­mekkori élményét dolgozta fel. A novella nem puszta ujjgyakorlat, hanem figyelemre méltó teljesit- mény mind műfaji megoldásait, mind meseszövését illetően. Takács Imre Rajzaim, faragásaim, festmé­nyeim című írásában vall kalan­dozásairól a képzőművészet terüle­tén, miközben arra keres választ, mi kelti fel a művészben a vágyat e kalandokra. A folyóirat illuszt­rációi között néhány érdekes raj­zot és népi díszítő elemeket fel­Mohács sokat fenyegetett ősi vá­rosa, a dunaparti apró halászhá­zak, német, szerb, magyar szótól hangos utcái fölött Radnóti Mik­lósnak, az embernek és költőnek szerb hegyek közül az osztrák ha­vasok aljáig hömpölygő szenvedé­sei, — átszelve történelmi és föld­rajzi távolságokat, — a jelen szá­mára is sokatmondóan sugározzák az egymásratalált nemzetek közös sorsát és közös tennivalóit. Az em­lékművek tarka felvonulásában, a fogadalmi emlékek, útszéli pléh- Krisztusok, világháborús műkő­drámák után a szobrászat hivatott nyelvén, nemes anyagok segítségé­vel, igazat akarással, a megélt, vagy továbblépéshez fontos ala­pokról és magatartásról vall a szo­bor. Olyan magatartásról, mely önnön halálával magasodik a bal­hiedelmek és bajkeverő sátán-lé- lek ábrázata elé. Varga Imre szobrai legtöbbször a valamivé válás stádiumát rög­zítik. A X. Magyar Kiállítás Pro­métheusza önmagát vázzá sorvasz­tó tűzorzó géniusz. Egyéni kiállítá­son bemutatott Madách szobrának szikár, köpenybe burkolt alakja képzettársításainkat az „ember küzdj.. .’’-féle következtetések változatai felé tereli. A költő és sokat próbált em­ber, Radnóti Miklós alakja a mo­hácsi szoborban túlnő az egyszeri élet létezésének fizikai határain. A felületek néha feszes és merev, néha lazán hullámzó, szinte vib­ráló áttetszősége a lét és nemlét szobron belül zárt határa, a való­színű és valószínűtlen utolsó pilla­natban még eldönthetetlen kime­netele felől sugallja mindazt az emberféltő gondot, reális előrelá­tást, a maga sorsát minden kö­rülmények között vállaló fékezhe­tetlenséget, mely költészetét is tel­jessé teszi; az Eclogák líráját és a Razglednicák megdöbbentő tárgyi­lagosságát. A szobor hozzáteszi Radnóti fénykép és vers arcához azt, amit csak a nehéz bronz ké­pes elmondani; a halállal való fur­csa találkozást, a vitalitás és enyé­szet kettősversenyét, az önmarcan- golást, ami a talán nem is köte­lező szembenézés közben erőt vesz az emberen. használó festményt találunk a köl­tő munkáiból. Kovács Sándor A. T. Eszéki Frigyes: Szivárvány Szivárvány volt az életed — sötét felhők parányi résein a percéltü napfény kigyúlt s a hulló cseppeken színekre tört hogy ívet írjon a hegyek fölött — szivárvány volt az életed csupán egy villanásnyi fény s amint az ég bezárta zord szemét vidám kis életed kihúnyt hiába jön helyedbe másik ív t e nem leszel másodszor is t e csak voltál — s maradsz az emlék. Szeberényi Lehel: A BAJONÉT Az ember őrül a legkisebb szá­razulatnak, egy villamosbelsőnek. Akár oSak egy szellős peronnak, amilyen az ötvenkettesé, a Marx Jéren. Odakinn lucskos tél. A sár­ga, nyirkos lég a járdáig lóg sú­lyosan. A járókelők lelkére teke- redik, kik úgy burkolóznak a ked­vetlenségbe, akár a téli holmi­jukba. Odakinn a forgalom, mint a szüntelen, reménytelen szárazra, kályhaközeibe igyekvés. A peronra kiskatonák csoportja tódúl. Csupa gyerekarc a téli da­ráéban. Ruha és arc kontrasztja, merev szigor és oldott lágyság összezárva. Ifjonti élénkségük hir­telen bevilágítja a nyitott peront, szétkergeti a délutáni tér szomo­rú, lucskos álmosságát. Mintha egy kályhácskát gyújtottak volna be itt, és piros fénnyel kezdene duruzsolni. A sarokban, az üveg fémkereté­nek támaszkodva derűs, őszes ci­vil álldogál, puhán, szolid szürke kabátjában, megfelelő kalapjá­ban, kesztyűjében, s a lecsende- sült élet lassan, diszkréten elő- lopózó kerekségeivel, az áll alatt, az arc gödrös részein, s minde­nütt, ahol a békés kitöltődésnek helye van. Álldogál ez a civil, egy szolid hivatalnok, vagy nyug­díjas hivatalnok. Bajuszából, mint egy meleg téli prémből barátsá­gosan kimosolyog a katonákra. — Eltávozás? — kérdi. A kiskatonák, a mama.-illatű gyerekek odafordulnak, készsége­sek és vidámak. — Az — mondják. — Nohát ez nagyszerű — mo­solyog a civil atyai bajusza. — Nincs a katonának nagyobb öröm. Magam se voltam más­képp. De régen is volt Bólogatnak a kiskatonák ille­delmesen, mint nemrég az isko­lában, a tanárúrnak. Mondanak ők is valami barátságosat, egyik is, másik is. — És fegyveretek nincs? — né­zi őket szelíden a civil. A gyerekek csodálkoznak. — Minek az? Nincs háború. — S ha valaki megtámad, hogy védekeztek? Nevetés. Egészséges fogsorok. — Aíérf támadna? — Mit tudom én, az utcán. Együtt nevetnek e valószínűt­lenségen, a barátságos civil s a boldog kiskatonák. — Az én időmben — meséli a civil — bajonétunk volt... — Bajonét? Kíváncsian hallgatják a fiúk. Egyikük a tisztelettudás határára merészkedik. — És használni is tetszett? Az atyai bajusz meleg és ba­rátságos, és elnéző. Pedig várná az ember, hogy parányit megrez­zen. De nem, szokva van kicsi tiszteletlenségekhez. — Egyszer ... Bizony egyszer használtam is. — Szeme mozdul csak kicsit az idős úrnak, egé­szen icipici fénnyel, régi, ifjonti hetykeségek' elkésett, kósza suga- racskája, hogy mindjárt el is me­neküljön a bölcs derű csendesen fodrozó tavába. Egyetlenegyszer. A kiskatonák egy csomóban, mint az összebújt csirkék. Nem tudják, mit kérdezzenek. Egyikük azt kérdi: — Milyen érzés lehetett? — Hát... — mereng a tekintet, a szürke hivatalnok-kalap alatt a bajusz sötétebb színt ölt. — Há­ború volt. Tizennyolcban volt.,. Húsz lépésre volt az orosz állás. Barátkoztunk, cigarettát cserél­tünk. S egyszer jött a parancs, bajonéttal kellett mennünk, em­berre ... Kell a szünet, egy hosszabb lé­legzet miatt, a tekintet lélegzete miatt is, hadd pihenjen meg a kiskatonákon, a mama-illatú or­cákon, jóságos szelíden. Sápad­tak a gyerekorcák, háromszor se sütött ki a nap, mióta ez az idő beállt. — Ügy volt... — fejezi be emlékezését a peron fémkereté­nek támaszkodó hivatalnok —, hogy akkor először használnom kell a bajonétom. Húsz lépésig volt így, s mikor odaértünk az állásukhoz, Ok is eldobták, meg mi is eldobtuk a bajonétunkat. A villamos fellélegzik, a kis­katonák is újra élénken izegnek- mozognak. A bajusz mosolyog, megkegyelmezett hallgatóságának. Ahogyan neki is megkegyelmezett a sors. egy életre szólóy lelki súly erejéig. — Persze volt más is — teszi hozzá az igazság kedvéért. — Csú­nya dolog a háború. De énnekem ennyi volt a dolgom a bajonét­tal, tizennyolcban... — Tizenhétben volt az. — Az iménti kiskatona mondja, kit az ördög nem hágy nyugton. A barátságos bajusz most is csak elnézőn mosolyog. — De jól megtanultátok a tör­ténelmet. KÉRJEN TŐLÜK TANÁCSOT! A televízióban is visszavonha­tatlanul beköszöntött a nyár. Ha fellapozzuk a heti műsort, azon­nal feltűnik az „étrendváltozás”, a könnyebb táplálékok túlsúlya, a szórakoztató muzsika, a sport, a vidám műsorok megszaporodása. A sláger persze a „Mundial”; ezért virrasztunk hetente kétszer né­hány millónyian, ezért kóvály- gunk másnap égő szemekkel, ál­mosan a korán jött kánikulában —, úgy kell nekünk. A nagy iz­galmak itt azonban még hátra vannak, várjuk ki a végét... Ezúttal kedvenc szórakoztató so­rozatomhoz szeretnék visszatérni, a Mit tenne Ön az én helyemben? újabb adásaihoz. Március köze­pén dicsértem már egyszer a ki­tűnő alapötletet, a néző bekapcso­lásának, aktivizálásának sikeres, szórakoztató kísérletét, a tréfás lelki klinika-paródia jelleget, a műsor rendkívüli rugalmasságát, az állandó és variálható elemek egyensúlyát — mindazt, ami érzé­sem szerint hosszú és szép jövőt biztosíthat ennek a sorozatnak. •A májusi és a júniusi adás sem keltett csalódást. Az „állandó ele­mek” közül most már hosszabb távlatból még feltűnőbb, milyen kitűnő gazdája ennek a műsornak a főtanácsadó Kállai István. Kel­lemes és szellemes, néha csak sze­rény közvetítő, máskor maga is „bekapcsolódik”, tevékenyen részt vesz a játékban. Elmaradhatatlan pipája apró, de jellegzetes vonás­sal gazdagítja megjelenését. Azt hiszem, pillanatnyilag Maigret fe­lügyelő és Kállai István a két ál­landó és nagyon szimpatikus pi- pásunk a képernyőn, legalábbis mióta Benedek professzor urat rit­kábban láthatjuk. A májusi adás meghívott ta­nácsadói közül dr. Aba Iván sze­replése volt a legkellemesebb meg­lepetés. az illusztráló jelenetek alakítói közül pedig Psota Irén féltékeny asszonyára emlékszünk még sokáig. Révész György film­jei, akkor is és most júniusban is, tartják magas színvonalukat. A szerdai vendégek sorában örömmel láttuk Kolozsvári Grand- pierre Emilt: a korábbi igen. gyér szereplések után végre felfedezte a Televízió, hogy művei is, maga is milyen kiválóan alkalmasak magas színvonalú szórakoztató mű* sorokhoz. Pongrácz Zsuzsa viszont kissé mesterkéltnek tűnt: Kállai Istvánnal folytatott beszélgetésé­ben kiváltképpen érződött a „meg- rendezeftség”. Szellemes ötlet volt az egyete­mi tanár és a kukakezelő élelmes­ség! vetélkedője, de az egész mű­sor sikerének legfőbb titka: meny­nyire és milyen színvonalon tud­ják iWegtalálni a műsor alkotói a többnyire általános szintű kérdé­sek hiteles mai társadalmi össze­függéseit. A színvonalas vidám szórakoztatás alapja se más: is­merni kell a valóságot, az életet. Nemcsak szimpatikusnak, ha­nem fontosnak is érzem emellett, hogy a műsor nem esik bele a ko­molykodás veszélyes csapdájába, egy pillanatra sem igyekszik azt a látszatot kelteni, mintha a fel­vetett kérdéseket akár filozófálás- sal, akár valamilyen olcsó recept­tel tényleg általános érvényűén meg lehetne oldani. Nyilvánvaló, hogy a kérdések és a tanácsadás csak szellemes ötlet, a nézőkre és a szerencsére bízott ürügy, a fon­tos az, hogy ezekkel az ötletekkel mif tudnak kezdeni á műsor al­kotói. Nekem azért tetszik ez a sorozat, mert mindig tudnak vala­mit kezdeni velük, még a látszólag jelentéktelen ötletekből is remek helyzeteket?, jellemeket és va­riációkat tudnak teremteni. Talán igazságtalan lenne kiját­szani ezt a műfajt általában a ka­baré ellen, de van egy olyan gya­núm, hogy a Televízióban nagyobb jövője van az ilyesféle szórakoz­tató műsornak, mint a hagyomá­nyos kabaré néha már ernyesztő és csüggesztő produkcióinak. A szerkesztő figyelmességét di­cséri, hogy sikerült a „tanács­adást” valóban országos méretűvé szélesíteni. Nemcsak Budaoestről, hanem most már vidékről is re­ménnyel jelentkezhetünk fogós kérdéseinkkel. Ha szerencsénk van, nem maradunk tanácstalanul. Szederkényi Ervta * 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom