Dunántúli Napló, 1970. május (27. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-10 / 108. szám
6 Dunantmt navu 1970. május 10. Tjisztelet és diesfíséq Dísztáviratok százezrei, virágerdök, édességhegyek: Anyák napja. A szeretet, a hála, a megemlékezés szavai- gesztusai, egy kis ünnep előtti sietéssel-kapkodással, hogy időben odaérjen a dísztávirat, a virág, a bonbon, — ha már a lótomfutom hétköznapokban olyan gyakran megfeledkezünk a Címzettről. A csilló szavakba, a szekfü- és virágcsokrokba, az édességek ízébe magátólértetödően belegondoljuk a tartalmat, a belső fényességet is, de a szembedicséret és a vallomás-előidézte szeméremérzéstől, az ígéretek be nem váltása miatti szorongástól megremeg virágot nyújtó kezünk és tétova szavunk: tisztelet és dicsőség az Anyáknak, akik teljesíthették és teljesítik a természet parancsát a kivirágzó fák termést érlelő-ringató törvénye szerint, hogy várakozásuk beteljesedjék s méhüknek áldott gyümölcse legyen; tisztelet és dicsőség az Anyáknak: ők a bizodalom és a reménység, a megszenvedett s ezért elpusztíthatatlan öröm bizonyossága, a győzedelmes élet; ők a mi boldogságunkra szövetkező drága cinkosok é stisztaszívű ösz- szeesküvök az emberiség perében; tisztelet és dicsőség az Anyáknak, életünk áldozatos szolgálóleányainak, testi-lelki szennyesünk lúgmartakezű mosónőinek, akik a tevés-vevés örök mozdulatával folytonos készenlétben-szolgálatban munkálkodnak a gyárak süketítő zakatolásában és az izzasztó répaföldeken; akik úszóöveket dobnak a gyerekek betű- és számtengerébe; akik a hivatalokban embert látnak az emberben és az orvosi rendelőkben is tudnak mosolyogni; akik az „okos nép gyülekezetében" beleszólnak az ország dolgába; akik virágültető önfeledtségben dúdolgatnak, vagy a bírói emelvényen döntenek; tisztelet és dicsőség a szoptatásra nyújtott emlő gyönyörű ajándékozásáért, az anyacsókért, a simogatásért és a szigorért; tisztelet és dicsőség az Anyáknak, akik szívükkel mérik az időt és a távolságot; tisztelet és dicsőség az Anyáknak a világ anyáit ké- zenfogó akaratukért és elszántságukért, mániákusan- szent konokságukért a pusztítás és pusztulás elleni vias- kodásukban; tisztelet és dicsőség az Anyáknak szép ünnepnapjukon, de a tiszteletből, a dicsőségből, az anyagi és társadalmi megbecsülésből jusson a mostaninál sokkal több a sürgő köznapokra, hogy ölhetett kézzel is ülhessenek néha, $ hogy többet mosolyogjanak, mert könnyel-vérrel- munkával szerzett előjog az Anyák megérdemelt méltósága; tisztelet és dicsőség az Anyáknak, akik a történelem kozmikus méretű szélhámosai és őrültjei ellen, a kiasz- szikus és modern gyújtogatók, a vérivó fenevadak ellen menetelnek végetnemérö vonulással, a kisdedeket magasra tartva, hogy végre foganatja legyen az egyszerű emberek akaratának; tisztelet és dicsőség az anyáknak, mert tündéreknél- varázslóknál többek-nagyobbak-hatalmasabbak: ők a fészekbélelő szeretet, az emberarcú jóság és békesség az örök élet gyönyörű add-tovább-játékában. Tisztelet és dicsőség az Anyáknak. / / VARHELYI JÓZSEF: Krumpli és kakaó V ékony, bona« férfi mosakodott a járdaszélen valami tejeskanna- féléből. Az edényt a két tenyere közé fogta, teleszívta a pofazacskóját vízzel, a kannát fél kézzel maga mellé helyezte az aszfaltra, aztán a vizet a két markába eregetve szétkente az arcán. A művelet nem volt egészen hiábavaló, mert mintha valóban világosabb lett volna utána az orra kerülete. Délután fél hat körül járhatott az idő, csúcsforgalomban. Mindenki sietett, de néhányan azért megálltak egy pillanatra a nem éppen gusztusos szertartás láttán, aztán fintorogva továbbmentek. A mosakodó fiatalember nem volt egyedül. Népe* családja a tejivó bejárata körül nyüzsgött egy hihetetlenül mocskos gyerekkocsi mellett, amely a fal tövében vesztegelt Eleven szemű, szurtos apróság üldögélt benne ha- lomnyi rongy között Valamicskével nagyobbak és még nagyobbak a járókelők között virgonokodtak. A kocsiban ülővel együtt heten voltak. Csenevész, meghatározatlan korú asszony igyekezett úrrá lenni a helyzeten. Gyűrött, mosatlan ruhájában szinte testetlennek tűnt Vékony arca, mozgékony orra, apró szeme a fakó kendő alatt kortalan volt, mint a múmiáké. Káráló hangon szólongatta a lurkókat akik számtalan színárnyalat- han kavarogtak körülötte, s mivel egy pillanatig se maradtak egy helyben, sokkal többnek látszottak, mint ahá- nyan valójában voltak. Türelmét végül is siker koronázta, s mire a család legidősebb tagja befejezte járdaszéli toalettjét, a népes had eleje már tódult is befelé a tej ivóba.. Az asszony, miután villámgyors helyzetmegítéléssel felmérte, hogy a boly helyes irányba duródik, a kocsihoz lépett. Egy mozdulattal kiemelte a kicsit, majd egy még kisebbet vont elő a rongyok közül. A karjára vette, s széles mozdulattal betuszkolta az ajtón a leghátsó gyereket is. Ezalatt a színt változtatott fiatalember túlságosan értelmesnek nem mondható arccal belevizsgálódott a tejeskannába, a maradék vizet a járdára rázta, és épp úgy, mint eddig, senkire ügyet se vetve belevegyült a család légkörébe. Ez a légkör — az igazságnak tartozunk azzal, hogy megmondjuk — nem volt kimondottan üde. A tejivó vendégeinek elhúzódását indokolta ugyan, de túlzásokra azért nem szolgáltatott okot A hófehér személyzet se mutatott különösebb meglepetést az egzotikus jövevények láttán, úgy, hogy a vendégek többsége a csendes figyelés álláspontjára helyezkedett. A z asszony a pólyáss3l a karján úgy rendelkezett, mintha a körülötte létező dolgok, élők és élettelenek egyaránt, csak erre az alkalomra, és csak őértük lennének itt. Ami érdeklődési körén kívül esett arról olyan meghökkentő személytelenséggel nem vett tudomást, mint ahogy például a csibéivel foglalatoskodó kotlós sem vet ügyet a körülöttük bámészkodókra. — Kakjót kiérek, azzaz adjon nekünk, kakajót mindenkinek három decit nekünk meg fél litert kettőt — énekelte vércsés hangon, a pult elé állva. A „jó”-t élvezettel, hosszan elnyújtotta, érződött hogy számára a szó kiejtése és jelentése között ez a legfőbb értelem, a legáhítottabb tartalom. Bal karján a pólyást, jobb kezében meg a marokra gyűrt pénzt szorongatta. Pici ökléből tízforintosok zöldje virított elő. — Nem lesz ám az olcsó mulatság — mondta a fehér köpenyes, de azért szaporán töltögette az üvegkorsókat. A nyolcfelé ügyelő asszony eleresztette a füle mellett a megjegyzést. A bámészkodó vagy éppen összemarakodó apróságokat igazgatta a fejükön fogva, mint az állogató gyerekek a kuglibabákat Egy gondosan kefélt öregember mérgesen megrezegtette a bajuszát: — Szaporák ezek, mint a tengeri- nyulak — dohogta — egyebet se tudnak. Meg zabálni. Ha van mit. Mert az a legkönnyebb. Gyereket csinálni, meg zabálni. Az állam meg tartsa el őket a mi pénzünkből, mert ezek, ha valami pénzhez jutnak, mindjárt a hasukba tömik. Szégyen, kérem, szégyen! Az ilyen szutykos-büdös pere- puttyot ki kellene tiltani a belvárosból. Az apró, szurtos marisokban ezalatt már ott billegett az üvegkorsó. Bizonytalanul egyensúlyozva emelgették a szájuk felé az emberkék, de közben másfelé bámészkodtak a korsó pereme fölött. Leginkább arra ügyeltek, hogy a szürcsölés után melyikükében menynyi marad. Az anyjuk úgy forgolódott köztük, mint egy bepiszkolódott marionett. — A vörösnek még nincsen, r-a nézd, ennek még nincsen — állapodott meg a szeme egy rézhajú kis bámészkodón. — Gyere ide, te kis róka, adjon már ennek a kis rókának is — furakodott újra a pult elé — a kis rókának is adjon — énekelte még egyszer — meg zsömlét is adjon. Hányat? Hát mindenkinek. Kettőt is. A z elnyűtt, csenevész asszony meg- dicsőülve osztogatta jóságát Karján a gyermekkel olyan volt, mint egy lomtárba hajított Madonna. A hangjában szeretet rezgett, fakó, kékes szemei mosolygó gondoskodást sugároztak. Minden ünnepi volt, szép és kivételes. Mintha nem is lennének hétköznapok, amikor ütéseket és átkokat kell osztogatni, mert jósággal és szeretettel nem lehet semmire semenni. Amikor a kérincsélő tenyerek, a visangó szájak, a követelődző káromkodások nem akarják tudomásul venni, hogy üres a most oly bőven osztogató kéz. Üres, mert rohadt ez az élet, azzal ver, amivel jutalmazni kellene. Az alig-mosdott borzas átvette a kosámyi zsemlét, mindjárt ki is markolt belőle kettőt. Azért csak annyit, mert több nem fért a markába. Hatalmas kriglijével körbeintett, mintha banketten lenne, és bizalmasan hunyorított hozzá. A nézőközönség zavartan félrefordította a fejét, de ez cseppet se keserítette el a derűs fickót. Szélesen mosolygott és iszonyú falásba kezdett. A kis vörös is megkapta a maga porcióját, és valóban, mint egy kis fürge róka, a többieken átcikázva a bolt másik felébe osont. Ott egy reggelizőasztalka állott. Rajta két tálcán vaj, dzsem és sütemény. Mosolygós kiszolgáló nagy igyekezettel kente a briósokat, két lurkó meg áhítattal nézte. Ez a kettő tisztább volt, mint a többi. Az idősebbik, tiz- ttzenegy éves forma, különösen értelmes arcú. — Iskolába jársz-e? — Most végzem a negyediket. — És igen jó tanuló — mondta a fehér köpenyes. — Meg a másik is. Nyilván ez lehet az oka a megkülönböztetett ellátásnak. Lám, a szegénységben se mindenki egyformán szegény. A tudás, a szellemi kiválóság néha felemel, néha csak elkülönít — Hányán vagytok testvérek? — Kilencen. — Apád hol van? — Nem tudom. — Dolgozik? — Nem mindig. Néha söpri az utcát. — Te mi leszel? — Még nem tudom. — Miért van ma ez a családi lakoma? < — Hársfavirágot szedtünk és kaptunk pénzt. — Mennyit? , — ötven forintot. — Tegnap mit ettetek? — Levest meg krumplit A család már boldogan evett Az anya a , félliteres korsót a ka- ronülö szájára nyomta, s az gu- vadó szemmel nyelte az édes nedűt. Aztán letette a kiürült korsót, végigsimította hervadt kötényét, és ocsúdva körülnézett. A szeme épp oly üres volt már, mint a keze. BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS: Anyászerelem Anyánkat úgy becézi a dal, hogy felnevelő dajka, ki édes csókkal indított első útra. Tejet és könnyet adott, kimosta kisded ingünk, féltett a folyó mellett, erős volt óvó szárnya. Védett a naptól, széltől, szerelmes nem szeret úgy, ahogy ő anya-szívvel aggódott annyi bajban. S amire őrömet lelt, könnyedén odahagytuk, könnyezve intett búcsút: hűség a hűtlenségben. Ma már a nehéz útban úgy látjuk könnyes arcát, ragyog a messzeségben, akár egy fénylő csillag. GALAMBOSI LÁSZLÓ: Pengék közt Ha fölmetszik torkukat az ég halai, teljenek tetőtlen dézsák, kövér kádak, száradó hordók. Csorgassanak habsapkás edények, tehéntőgy-kerek korsók, vizet dajkáló medencék: mert sírjukba omlanak harmaton tengődő lombok, vénülő szirmok. Gyökeret ölő aszály sárga köntösén sugarat vesztve himbálóznak kaiászkltüntetések, pipacs-címerek, keresztbe fektetett növénykardok. Vigyázz esőért kiáltó virágaidra anyám. Kisbabaszájú tulipánjaid, fejkötőpuha rózsáid nem pusztulhatnak eL * Cinkelábnál soványabb lila ereszkedik a mécsből, hattyút Itató poharadra ül. Bóbiskolsz anyám. Szépen hegedűi a messziről jövő kis nyugalom. Ó öregség! Hány rétü oltalom lehetsz? A félelem feltörve rég. Meddig ég a hit kupolája fölött az örök békére biztató békesség? Anyám. Templomok asszonya: Mária, mögötted álL Véres a hattyút itató pohár, el ne aludj egészen. Gyíkzöld fejecskéjét ingatja a bimbó. Erik a körte. Párosodik a ringló. El ne aludj egészen. Nyelvére gallyat kíván a parázs. Sokasodik a méh. Izzad a darázs. El ne aludj egészen. Templomok asszonya: Mária, anyámat ne hívjad, aranyháza nem akarok lenni a kínnak. Vigyázz esőért kiáltó virágaidra anyám. Kisbabaszájú tulipánjaid, fejkötőpuha rózsáid nem száradhatnak el: fiad a halál ellen, pengék közt énekeL » I l Vig István rajza
