Dunántúli Napló, 1970. május (27. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-01 / 101. szám
T970. május 1 7 Dunanttm nauío Emlékezés ,Pécs Petőfijére" A költő halálának 100. évfordulóján Május 4-én lesz 100. évfordulója annak, hogy nagyon tehetségesnek indult, pécsi születésű fiatal költő: Kóczián Sándor, Pécsett a mai Sállal utca 24. számú házban meghalt. Mindössze 20 éves volt, amikor a halál elragadta, pedig irodalmi fejlődését figyelembevéve, tanárai és osztálytársai azt remélték, hogy „Pécs Petőfije” lesz majd belőle. Ezt nemcsak azért reméltéit, mert költői eszményképe Petőfi Sándor volt, vagy költeményeiben a nagy szabadságharcos lírikus hatása tükröződik, hanem azért is, mert Petőfi és Kóczián emberi magatartáséi, számos azonos vonást mutat Mindkettő a szabadság szerelmese volt szerették a szülőföldet, a hazát, mindketten szókimondók voltak, a politikai eseményeket állandóan figyelemmel kísérték és azokra élénken reagáltak. Mindkettőnek ifjúsága a szenvedések, nélkülözések sorozata yolt, s mindkettőt egészen fiatalon ragadta el a halál az élők sorából. Kóczián Sándor középiskolai tanulmányait az egykori ciszterci, a mai Nagy Lajos Gimnázium épületében végezte. A VII. osztályban a félévi bizonyítványt már úgy küldték el lakására, mert nagybetegen feküdt és így a nyolcadik osztályt már nem járhatta végig. Kezdetben az iskolai Irodalmi Körnek másod jegy zó je, majd később alelnöke volt. Az első irodalmi díjat már ötödikes gimnazista korában elnyerte. Ettől kezdve az önképzőkör évkönyve az ő nevével volt tele. Állandóan pályázatot: balladákat írt, vagy műfordítást, történeti beszélyt, vagy értekezést. Irodalmi hagyatéka változatos: lírai és elbeszélő versek, műfordítások, prózai írások. Naplója pedig hűséges tükörképe annak a kornak, amelyben élt. Irodalmi hagyatékát Verbőczi István cisztercita pap vette át, hogy sajtó alá rendezze. A kiadás azonban ad- dig-addig húzódott, halasztódott, míg végül teljesen elmaradt Kóczián Sándor versei ekkor Bolgár Elek bankigazgatóhoz kerültek. ö sem adta ki. Végül kéziratait a Pécsi Városi Múzeum vásárolta meg és azóta is a Janus Pannonius Múzeumban őrzik. Ugyanott van a 156 lapos naplója is, amelyet 1869. december 6-tól 1870. április 10-ig vezetett. Naplója még ma is érdekes, változatos, élvezetes olvasmány. Halála után az Irodalmi Kör kiadta néhány versét „Emlékfüzér” címmel. A szerény jövedelmet Vá- rady Antal, a későbbi költő — aki egy osztállyal járt Kóczián Sándor alatt, s annak halála után ő lett az Irodalmi Kör elnöke — vitte cl édesanyjának. Erről az eseményről később így számolt be: „Most is előttem áll a pillanat, mikor átadtam neki. Sírva borult a nyakamba. Egy eltemetett boldogság és szép jövő permetezett a köny- nyeiben... Nagy talentumot zárt el a korai sír”. Kóczián Sándor termékeny költő volt. Sokat fordított külföldi költők: Heine, Matestasio, Bech- stein verseiből is. „Heine szelleméhez” címmel verset, „Hugo Vic- torhoz” címmel pedig ódát irt. Ez utóbbiban az akkor még csak 18 éves fiatal költő a következőket írta: „S e tűzből egy iszonytató pokol lesz, Mely összerombol minden zsarnokot, S máglyát emelve a királyi trónból, Szabadságnak gyújt tömjénillatot.” Kóczián Sándor emlékét — irodalmi hagyatéka mellett — Pécsett a Sallai utcában egy emléktábla, a III. kerületben egy róla elnevezett utca. s a köztemetőben egv sírhant őrzi, rajta a megkopott felirat: „Sötét síromnak néma éje, — Korán átléptem küszöböd.” P. J. A pécsi Lenin-szobor Mikus Sándor szobrászművész alkotását, a nemes kőből épült hasáb-talapzaton álló, emberi méreteknél alig nagyobb bronzszobrot Lenin születésének századik évfordulóján avatták fel a Megyei Pártbizottság előtti parkban. Olyan személyiséget kellett a szobrásznak az anyag segítségével megidézni, akinek testi kiterjedéseinél sokkal jelentősebb szellemi karaktere, gondolatainak ereje és igazsága, a jellemnek ez a szemléletesen alig körülírható részlete. A szobrászat eszköztárának hagyományos felhasználásával csak az alkat, gesztusok, arcjáték alapos megismerése után formázható meg, önthető bronzba az érzékenyen valószerű, de a történelmi távlat által megtisztított ember-forma. A természetesen fakadó gondolat és érzelem-kapcsolatokat nem a dekoratívan plasztikus megjelenéshez, és nem a megfogalmazás talányos. technikailag is újszerű megoldásaihoz köti a néző, hanem előzetes ismereteihez talál a szoborban támaszt és igazolást. Ez a gondolatokban lecsapódó és az alkotással jól harmonizáló biztonság- érzet fokozódik a nézőben, ha a kompozíció tájba helyezésére is vet néhány pillantást. Pécsétt sok szobor van, de kevés rendelkezik a tájjal való együtt- lélegzés lehetőségével. Az emlékmű mögött, annak függőleges tengelyét megismételve, előbb a szé- kesegvház fehér tornyai, majd '. hegytetőn a televízió torony fel- hokbeiuródó vasbeton felkiáltójele a nézés-látás folyamatban tartalommá alakulva az emberi tevékenységgel összefüggő világ egységét. az egység felismerésének szükségét és követelményét hangsúlyozza. Fasor, egyenletesre nyírt üde gyep, a mediterrán határvidék örökzöld virágai övezik az alig hangsúlyos gesztusokkal enyhén előredőlő tartású férfialakot, testének korántsem heroikus arányait, erős nyakát, mosolyát, ferde metszésű szemének ráncait. Mikus Sándor Lenin-szobrának szépségét az intimitásban feloldódó magánynak, a megszállottságnak, az egyszerűségnek összhatása adja, ez a szépség aa igazság bizonyítéka, az igazságot pedig a nagy történelmi mozdulatok szentesítették. Aknai Tamás Három kérdés-két zeneszerzőhöz Az idei második balett-premier, a jubileumi napok utolsó előadása, az Eck-est után a közönség már kint tolong az előcsarnokban, agyontapsolt tenyerére kesztyűt húz, mert hűvös az este, tócsák csillognak az utcán és csípős szél jön a Mecsekről. A színházi vasajtó túlsó oldalán a másik, megszokott előadás-utáni világ: gratulációk, ölelések, kulcsok csörgése, vízcsobogás, a táncosok székre a mese.;. — kiáltott rá hirtelen- hangosan nagy fiára. — Megteszed apádnak, hogy napjában vagy két órára hazakocsizol?... Te értesz a fákhoz, velük nőttél fel, segítesz, hogy legalább amíg én élek, ne pusztuljon el? — Túlhangos volt a felszólítás, talán az ital is odahatott már. — AZ nem olyan egyszerű, apukám — hímezett-hámozott Kálmi. — Hát akkor most mért jöttél el? El is mehetsz! — Kálmi a mellette ülő feleségére nézett: elmen - jenek-e azonnal, vagy- még várjanak valamennyit. — Hát segítek én, apuka, segítek, — ajánlkozott Jolán —, úgyis elválok... és itthon maradok ... — Te?... Mit tudsz te? Nem elég az, hogy megismered, melyik a pármen és melyik a batul, de tudni kell, mit kíván mindegyik. A növény szavát érteni kell, még ha néma is! — Sanyi is, ugyebár, eljövöget majd, megtanít, — mondta Jolán s a vele szembenülő bajuszkás vendégre nézett Az öreg is . arra fordult, kíváncsian, mintha csak most értesülne a vendég jelenlété- rőL Sokáig hallgatva nézte, lélegzete mind hallhatóbbá lett. A feleségéhez fordult, őt kérdezte, miközben az asztalra csapott: — De mért is ül ez a lotyó a nyakunkon, s mért szól bele... — Szóval én is elmehetek? — vágott közbe Jolán. — El!.,.. De mindjárt! Majd Kálmi elvisz a kocsijával. A férjedhez! Igen! — s miközben lánya és fia, menye távoztak, a vendéghez szólt, epésen: — Téged nem űzlek... Vendég vagy, tölts magadnak, ha akarsz. D e távozott a vendég és ki- ódalogtak a többiek is. Csak a háziasszony maradt velünk. Magam is a kalapom után nyúltam, de a házigazda nem engedett. Szódát sercentett a borához. Félve ivott, mint akiben már kitörésre vár a kártevő ördög. Nehéz lélegzettel, mintha valamit emelne közben, mondta maga elé: — Ez a mese vége, Mózsi bácsi... — ßg egy más mesének a kezdete, — szóltam. — Minden vég valami másnak a kezdete. — ö kapva kapott ezen: — Igen!... És van is egy ember, aki mást kezdhetne vele... Láttam a munkáját... — Az elnök mondta, hogy megvenné a téesz a hátulsó részt — emlékeztette a felesége felélénkülve. — Azt mondja, az én fáim régimódiak, el vannak kényeztetve, szeszélyesek meg igen magasak, nincs aki olyan magasról leszedje... Nem! Nem adom oda az én büszkeségemet ... Másra gondolok... De... — Feleségére nézett. — Leköptük, elharagítottuk .. S nem mozdul a szájam, hogy visszagörbítse azt, amit elgörbített.. — Táncsak nem azt a rongyost gondolod?! — ijedt fel az asszony. — Rongyos huligán ... — Mindenki előtt gyalázott minket ... — Gyalázott. De láttam a munkáját! — mondta felémfordulva. — Még nem volt a vőnk. A Kálmi lakását vasalta, a kutat szerelte ... Megnézheti azt a munkát ... A nehéz pumpát tízszer is beemelte, százszor is beemelte volna, hogy pontosan álljon... Aki a munkát így szereti, az a szépet is szereti, az igazi ember... F elállt, körülnézett, mintha valamit keresne; arcán, szemében valami különös min- denrekész elszántság fénylett. Mit is csinálna, ha amit keres, megtalálná — forgott bennem a kérdés. — Széjjelverne mindent, házát, családját, hogy bejöhessen az az „igazi ember”. — Befogadnám... Családjából is családot csinálnék... De ez sose lesz meg... Ako,r pedig magam vágatom ki a kertemet és magam is odafekszem ... Engem sem tartóztatott tovább. Felesége kísért ki. — Ne tessék komolyan venni! — mondta. — Mindig ilyen, amikor többet ivott egy cseppet s az italt megutálja... roskadva a tükör előtt törölgetik arcukról a festéket és a verejtéket. A balett szobácskájábán a megbeszélt randevún Szokolay Sándor és Maros Rudolf jelennek meg, mindketten régi és új szerzői a Pécsi Balettnek. A pipafüstbe ajtócsapódás verődik, a két zeneszerző arcán más-más kifejezés: Szokolayén diadalmas gyerek-izgalom, Maróséin csúfondáros öröm. Mindketten most látták először, „mit csinált Eck” a zenéjükre. A Pécsi Balett statisztikájából: „a tíz év alatt 47 balettalkotás született, 20 ebből ma élő zeneszerző művére”. Maros Rudolf művelnék listája a Pécsi Balett repertoárjából: Bányászballada 1961, Hétköznapi rekviem 1962, Cinque studii 1967, Aranyborjú 1970. április 28. Szokolay Sándoré: Az iszonyat balladája 1961, Extázis 1970. április 28. Első kérdés: Mit szólnak ahhoz a tánchoz: amit „Eck Imre csinált” a zenéjükre, s amit néhány perccel ezelőtt láttak, együtt a közönséggel? Maros Rudolf: Ez egy kamaramű, alcíme is Kamarazene, eddig mindvégig így futott, így voltak sikerei, a két év előtü amerikai bemutatón, satöbbi. Eck azt mondta, odaadom-e. Hát persze, hogy odaadtam. Nem tudtam, mit akar vele. Most, hogy láttam, elbűvölt az a mozgáskombináció sor, amit a zenére épített. Mi is a címe? Aranyborjú? Miért ne? Bár engem ez a pszichológiai, netán cselekményes háttér nem érdekel, csak a zene és a ráépített tánc, de ez a fündéri játék, amit itten ezzel a páncélszekrénnyel művelnek! Elismerem, ez is benne van a zenében. Na és ezek az ötletek! Ez a három spanyol marta- lóc! Pompás, nagyszerű! Szokolay Sándor: Eck agyongyötört, hogy írjak valamit, de attól féltem, nem tudok az ő koreográfiájához zenét írni. Nekem szükségem van, azt hiszem, valami megkötésre, talán ezért tértem rá az operákra... De beszélgettünk, mondtam, hogy a polifónia problémája izgat, elmondtam, mit csinálhatnék esetleg, Eck kapott rajta, addig beszéltünk, amíg megszületett az ötlet, azt hiszem, az extázis szót én mondtam ki először. Izgultam, hogy mindebből mi lett a színpadon. Háf amit a sokszólamúság megjelenéséről elképzeltem, az maradéktalanul... az a fokozás fantasztikus! Második kérdés: Mit Jelent a *eaeszerzők számára balettaenét Irak azaz milyen különséget éreznek a koncertzene és a balettzene között? Szokolay Sándor: Mintha azt olvastam valna valahol, hogy a jó zene mindig táncolható... de ezt hagyja ki, lehet, hogy tévedek. Ámbár van benne valami. Énnekem személy szerint nagyszerű érzés ilyenfajta zenét írni, különben is a színpadi zene vonz. Maros Rudolf: Nem, nem minden jó zene táncolható, de nagyon sokféle jó zene táncolható. Termékeny. jó dolog persze, ha az ember együtt készíti a zenét a koreográfus gondolatainak megszületésével, de ez is nagyon érdekes: látni, mit vált ki a koreográfusból egy már meglévő, adott zene Az öt etűdömre készült daraboknál azt szerettem legjobban, hogy Eck anti-asszociációkkal dolgozott, tehát ahol a zene súlyos volt és komor, ott ő vidám és könnyed, és így tovább! Izgalmas volt. tanulságos, és szép. Harmadik kérdés: Valamiféle műhelye-e a Pécsi Balett a mai magyar zenének Is? Önök személy szerint tervezik-e a balettal való további együttműködést? Végül: kö- tt-e Önöket valami Pécshez is? Maros Rudolf: Hát persze, hogy műhely! Én spéciéi „háziszerzőnek” érzem már magam, hiszen négy zenémet dolgozták fel baletté, de továbra is nagyon szívesen és örömmel... Az embert, mint mondtam, vonzza £z a kitűnő lehetőség. Én egyébként pécsi t.üke voltam, negyvenötben itt kezdtünk néhányan színházat csinálni, aztán a zeneiskola igazgatója is voltam, így hát pécsi vonzódásom nyilvánvalóan indokolt... Szokolay Sándor: De még menynyire műhely! Olvasom, hogy húsz mai magyar zenére készült már koreográfia, hát a magyar zene- történetben azelőtt harminc-negyven év alatt se született ennyi balettzene, mint most, rövid fiz év alatt! És milyen remek volt látni néhány előadásnál most is, hogy ezek a balettek — és velük egvüft a muzsika — egyáltalán nem koptak semmit a bemutató óta. Ha kérnek, mindig szívesen dolgozom a balettnak, annál is inkább, mert élefem egyik legkedvesebb időszaka fűződik Pécshez: Eck Imre két hónapra bezárt engem Itt, amikor az Iszonyat zenéjét csináltam... Borzasztóan örülök, hogy bezárt, hogy klkénvszeritette belőlem, hogy megcsináltam és hogy mind a mai napig él az a mű is. a többi hússzal együtt. H. E. a rózsák háborúja Még csak két részt láthattunk a tizenegyből, korai lenne hát el- parentálni az egész sorozatot, már a legelső adáskor támadt azonban néhány kétségem, amellyel viszont nem érdemes három hónapig várni. A „Klasszikusok tévéfilmeiV’ előző sorozata, az Elveszett illúziók olyan gyengére sikerült; hogy azóta bizalmatlan vagyok az egész műfajjal szemben. Balzac persze a sorozat után is éppen akkora Író maradt, mint korábban volt, regényének nagysága sem változott, s még azzal is vigasztalhattuk magunkat annak idején, hogy a film hatására bizonyára sokan kezükbe vették az eredeti művet. Azonnal feltámadt ugyanakkor a kétség: Érdemes-e és szabad-e hosszú heteken keresztül egy borzasztóan gyenge adaptációval trak- tálni a nézőt, azzal a félrevezető ígérettel, hogy ő most „klasszikust” láthat. A rózsák' háborúja bizonyára jobb lesz, mint az Elveszett illúziók. Csak ne ringassuk magunkat abban az illúzióban, hoffv az igazi Shakespeare-t fogjuk megismerni! Elhiszem, hogy megfelelő öeavat- kozással Shakespeare krónikáit, királydrámáit is alkalmassá lehet tenni tömegfoavasztásra. ie tartok tőle, hogy amit így kapunk, az többé nem Shakespeare, sőt attól félek, hogy ez a sorozat még csak különösebb gusztust sem csinál az eredeti művek elolvasásához. A televízió és a sorozat bevezetésére felkért Ungvári Tamás igyekezett érdeklődést és bizalmat kelteni a sorozat iránt. Az „átdolgozó” John Bartonról megtudtuk, hogy nem akármilyen mesterember, hanem kitűnő filológus, a kaliforniai egyetem egykori lepára, cambridge-i dékán, majd a Királyi Shakespeare Társulat főrendezője. Az előadásról is előre megtudtuk, hogy kiváló előadás volt a lenti társulat színpadán, s az angol színház legjobbjai vettek benne részt. Kiderült továbbá, hogy a történelmi téma elég bonyolult,. a szereplők eredeti funkcióit és kapcsolatait szinte lehetetlen áttekin-' teni, de nem is ez a fontos, hanem a vérbő reneszánsz jellemek, meg hogy Shakespeare tulajdonképpen krimiszerző kortársunk. (Akit mégis érdekelnének a szereplők kapcsolatai, azok számára csodálatos családfát mutattak az első adásban, sőt a Rádió ós Tele- vízói Újságban is közölték, hogy a sorozat szüneteiben is tanulmányozhassuk. Jó munkát hozzá a kedves nézőnek!) Én mégis arra gyanakszom, hogy Shakespeare nem igazi krimiszerző, és azok a nézők, akik ettől a sorozattól krimit várnak, azok éppúgy csalódni fognak, mint akik igazi Shakespeare-re számítanak. Meg kellene egyszer találni a módját, hogy különbséget tegyünk a klasszikusok és a klasszikusok alapján készült adaptációk között. A tájékoztatásban is, s még abban az esetben is, ha az átdolgozás nem olyan gyenge, mint az Elveszett illúzióké volt. A rózsák háborúja Ungvári Tamás megfogalmazásában: „eredeti darab is, meg nem is.” De ha egyszer már nem is, akkor vajon klasszikus-e még valójában? Vagy inkább csak: klasszikus is, meg nem is. A Valóság c. folyóirat újabb számában elgondolkodtató cikket olvastam a társadalom és kultúra kapcsolatáról. Csupán két idézetet szeretnék kiragadni Hannach Arendt tanulmányából: „Ha a kulturális tárgyak, könyvek, reprodukciók olcsón; tömegesen kerülnek a piacra és tömegesen kelnek el, mindez nem változtatja meg a kérdéses tárgyak természetét. Természetük csupán akkor változik meg, amikor maguk a tárgyak alakulnak át (újraírják, rövidítik, sűrítik, giccsé alakítják őket — például egy film forgatásának előkészületei során), abból a célból, hogy alkalmassá váljanak a tömeges árusításra, amire máskülönben nem lennének alkalmasak.” A szerző a kulturális hanyatlás jelének tartja, ha gátlástalanul át- I alakítják a kultúra tárgyait. „A rossz slágerek szerzői nem is olyan aktív előmozdítói ennek a hanyatlásnak, mint az entellek- tüeleknek egy speciális fajtája, akik nem ritkán tájékozott, olvasott emberek, s akiknek egyedüli funkciója: összeállítani, terjeszteni, átalakítani a kulturális tárgyakat...” Szederkényt Ervin
