Dunántúli Napló, 1970. május (27. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-01 / 101. szám
Dunontmt napin 1970. májul I. Fodor József: Májusi dal Virágzó május enyhe zöldjei, Most kezd a szép hérics tündökleni, Szép hérics int, meghal a hóvirág, Szép ünnepükre fénylenek a fák. S fátylakkal, pirral hab-pihés begyen. Asszonyok húznak völgyön és hegyen, Szellő hordja száz édes énekét, Mézzel vegyítve május kék legét. Oh, víg. zsongás, hang, merre indulok, S már telt szívem zajlásain fulok; Oh dal, fogj, hogy lágy hőmben nem hűlök, S emlékezés, min forrok s enyhülök. Oh, ömlő lét, és rámáradt világ, Serkenjetek csak, bokrok, büszke fák, Szellő, dal, lomb, mely andalít, susog, fis májusok, ti, régi májusok! Fény, Ifjúság, s múlt, messze rettenet, Poklok, bajok, s hős, szüntelen menet, Bilincscsőrgés, átok a víg harsonák: S győz május, mert nem áll meg a világ. Az élet, a szép, a nagy, szertelen, Oh, májusom, tűz, dal, harc, szerelem, Rendben izzón, míg bírja, e láb — S ki majd utánam jön: tovább, tovább! MOHÁCSI REGÖS FERENC: MÁJUSI VIRÁGOK Fekete talapzat A vállalat címzetes és tiszteletbeli könyvelője Ruha Gyula, nagy sportember. Oly sok díjat szedett össze az üzemi kuglicsapat fődobójaként, hogy ezt tmiamivel honorálni illett. Oklevél, érem, plakett, meg hasonló apróság szóba se jöhetett. Ruha már évek óta ilyesmikkel töltögette fel a környékbeli, viz- zeltelt gödröket. Aranykupa? Ez ellen pedig Jtuháné tiltakozott. Azt mondta: ha a férje ivóalkalmatosságot lát, akkor rögtön inni akar. És nem is túl szolidan. Az igazgató, Bőgő Péter ekkor már az asztalra csapott volna, ha lett volna asztala. De éppen hiányzott, mert felhasogatták a segéd- tisztviselők, mivel tüzelő nem volt egy deka sem, viszont a próbafűtést el kellett végezni. — Ruha Gyuszi szobrot érdemel — mondta „ Bőgő, ám kiderült, hogy a legolcsóbb szobor is 50—70 ezer forintot kóstál. A vállalat egész évi termelése nem érte el a fenti összeget. Bőgő bőgött. A titkárnő szipogott A gondnok őrjöngött. • Mégsem volt megoldás. Egy esős napon az ünnepelt Ruha berúgta az igazgatói ajtót és így szólt: — Elmélkedtem! — Ez lehetetlen — makogta az igazgató. — Pedig így van. És megoldást találtam. Én leszek a szobor. Reggel nyolctól délután fél ötig ott fogok állni a főlépcsőházban. Végre valamit csinálok a hátú hatezerért. És így történt. De Ruha Gyulának, mint szobornak, nem volt elég tekintélye, talapzat híján. Egy ködös, hűvös éjfélen a Körhinta téri parkban ismeretlen tettesek ledöntötték Cvikkee Manó irodalomtörténész (181S—1902) mellszobrát és a feketemárványból faragott talapzatnak nyoma veszett. A mellszoborhoz készült talapzat elég' kicsi, de Ruha Gyula elfér rajta. Szoborként kisyé szófukar lett mostanában, de ha bevág néhány kevertet, éppúgy fecseg, mint azelőtt. Dará» Endr* Csányi László: ELEGIÄ Most már csak arra volt gondjuk, hogy ne tudódjék ki szégyenük. Az apa a szomszéd kisvárosba utazott, mert megtudta, hogy az ottani nőorvos hajdani diáktársa, s amikor visszatért, megkönnyebbülten mondta: — Rendben van, minden rendben van. — Jó az Isten, meglátod, megsegít bennünket, — mondta az anya és mosolygott. S a múlt mélyéből egy másik hang is szólt, mintha madár szárnya suhogott volna. „Napsugaram” — mondta a hang, s az őszi szoba megtelt fénynyel, karácsonyfák gyertyái lobogtak, s a vándorcsillag megállt fölöttük. Egy gyerekágy mellett ültek, az alvó lélegzetét figyelték, a kislányt, akit Napsugárnak hívtak, s hosszú házasságuk kései virága volt Néha arról beszéltek, hogy hervadó életük valósággal kijátszotta az időt, egybefolyt és újra kezdődött a kislánnyal, s az egy- test misztériumának öröme mindent átjárt mozdulataikban vibrált, szemük rebbenésében. — Három nap, — mondta az apa. — Csütörtökön elviszed és szombaton elmész érte. Hétfőn már mehet iskolába. — Igen, — sóhajtott az anya. — Tulajdonképpen mással is történhet ilyesmi. — Kunfi igazolást is ad. Hivatalos orvosi igazolást. Olyant, hogy senki nem fog gyanakodni. _— Jaj, csak ki ne tudódjék! — sóhajtott az anya s bűnbánóan lehajtotta fejét. A múlt hirtelen elsüllyedt, Atlantisz harangja zúgott csak a mélyből, s tudta, hogy az emlék harangoz, nagyon messziről, az egymásra torlódott évek jéghegyei alól. — Csütörtökön, — mondta az apa, s a lány, aki az imént jött meg az iskolából, közömbösen bólintott. Ez a néhány nap volt a legnehezebb; korábban nem is gondoltak rá. Még négy nap volt csütörtökig, emlék és szégyen, aggodalom és reménység szikláit kellett addig elgörgetniök az útból. A legendák karácsonyának fénye kialudt, csak a haragvó angyal pallosának fénye villant. Az anya csütörtökön már a délutáni vonattal hazautazott. — Nem látott benneteket senki? — Az anya nemet intett s szótlanul mentek a néptelen utcán. Szombaton, amikor hazavitte a lányt, ismét ezt kérdezte. Nem, nem találkoztak ismerőssel, s az orvos igazolása kifogástalan, pecsét is hitelesíti, hogy a lány lázas volt, s az életkorával járó indokolt zavar miatt nem mehetett iskolába. — Borzalmas lenne, ha kitudódnék, — mondta az' apa, s gondolatban már ott állt az iskolaigazgató előtt. Szavak zuhantak a földre, az igazgató erkölcsi züllött- séget emlegetett,, s mint mondta, csak szomorú kötelességét teljesiti, midőn a többiek érdekében eltanácsolja a lányt a gimnáziumból. — Jó az Isten, — mondta az anya. — Meglátod, megsegít bennünket. Hétfőn az apa előbb ment haza a hivatalból. A lány már otthon volt. — Mit mondtak? — Semmit. — A lány közömbös volt és unta az egészet. — Az osztályfőnök elvette az igazolást és azt mondta, vigyázzak, nehogy megfázzak megint. — Jó az Isten, — mondta az anya és összetette a kezét. — Meglátod megsegít bennünket. öreg férjéhez lépett és félénken megölelte. (tsak eqqiUt .t zép az ünnep • • • Napok óta beszélgetünk munkatársaimmal, barátaimmal, arról, mit csinálunk május elsején? Többen úgy nyilatkoztak, hogy a délelőtti órákat a tv előtt töltik majd el. Néhány éve engem is kísért a gondolat, hogy május elsején otthon maradjak, végignézzem, ahogyan a képernyő elémvetíti a világ legkülönbözőbb tájain felvonulók hatalmas tömegdemonstrációját. Vonz a moszkvai katonai díszszemle látványossága, a budapesti felvonulás gazdag forgatagának elémtárulása, Varsó, Szófia, Berlin ünneplő seregeinek váltakozása, melyek lakásom falait végtelenné tágítják. De azután mindig arra gondolok, ha mindenki engedne a vonzó csábításnak, bizony kevesen vonulnának fel itthon és másutt is, sőt még a képernyőn sem lenne látnivalónk. így aztán egy esztendőben sem maradtam el a felvonulók sorából... Az egymást követő május elsejéken, a felvonulás vagy az azt követő szórakozás valamelyik pillanatában mindig felelevenednek bennem a régi május elsejék, különösen a budapesti, 1945-ös, emlékei. Az „ötös-ifik" MADISZ szervezetének aktív tagjaként készültem az ünnepre. Május elsejét megelőző napokban végigvonultunk a kerület utcáin, hangosan kiáltva a párt jelszavát: „Május el-se-jén együtt me-gyünk!” És valóban alig volt olyan ember a kerületben, aki azon a napon otthon maradt volna. Később beszéltek arról, hogy egyeseket a „félelem”, a „megszólás veszélye” vezetett az utcára és nem a meggyőződés. De mi fiatalok, valóban telve lelkesedéssel, jókedvvel, örömmel vettünk részt ezen a május elsején. Magával ragadott bennünket az „együtt-menés” érzése, mely nemcsak a felvonulást jelentette, hanem az azt kővető közös szórakozást a Városligetben. Kérés pénzünk volt, az ajándékba kapott sörön és virslin kívül másra nemigen telt, de végignéztük a szabadtéri műsorokat, találkoztunk más kerületek MADISZ szervezeteivel, röplapdáztunk, közösen énekeltünk, társasjátékokat játszottunk. Igazán nagyon boldogok voltunk ... Az utóbbi években is ez az „együtt megyünk" érzése vonzza legjobban az időseket és fiatalokat az ünnepi felvonulásra, nem a kényszer, vagy valamilyen felelősségre vonástól való félelem Mert voltak olyan évek is, amikor az egyes résztvevők úgy érezték, hogy az utóbbi volt az erősebb... De azért valami hiányzik a régi ünnepségeinkből, és erről gyakorta szó esik a felvonulók, a résztvevők körében. Nem az ingyen sört, a virslit hiányoljuk, hanem azt, hogy a dísztribün előtti elhaladás után a csoportok túl gyorsan bomlanak fel, túl hamar szélednek szét a munkatársak, az együttvonulók, ki egy kerthelyiséget felkeresve, ki hazasietve családjához. A régi közös, vállalati, mozgalmi együttmaradások lassan el-elmaradoztak, helyét az egyéni programok foglalták el. Én is sajnálom, hogy ettől a közös szórakozástól, együtt töltött vidám óráktól megfosztjuk magunkat. Tudom, hogy velem együtt sokan emlékeznek vissza a régi május elsejék szépségeire, emlékeire. Sokan vannak, akik hiányolják, hogy elmaradnak a felvonulást követő programok. Sokan várják, szeretnék, hogy a szakszervezetek, KISZ-szervezetek több majálist, kulturális és sportprogramot rendezzenek, üljenek le egy asztalhoz a régi munkatársak, barátok, sör és virsli mellett is elbeszélgetni a közös emlékekről, a közös munka számtalan kérdéséről. Ez adhatna még gazdagabb tartalmat szép májusi ünnepünknek... Kahána Mózes: A mese vége A z öreg házigazda egész este nekem mesélt, a vendégnek; ha valaki az asztalnál ülő, vagy távolabb álló 1 családtagok közül közbeszólt, annak is felém fordulva válaszolt — Te csak hallgass, majd ha kérdeznek, felelj. Koccintottunk. Szünetet tartott, gondolkozott. — Élmondok Mózsl bácsinak mindent ahogy volt A jelenben valót már tudja ... Most már csak ez a kert a mi nagy örömünk. És a mi nagy bánatunk... Ez a nagy fiú Kálmi fiam, aki itt az én kúriámon épített magának, de ő s a felesége csak hálni járnak ide a motorral... Ezek a kisebbek még tanulnak, de ők is csak este vannak itt, mint valami szállodában. Jolán a legnagyobb, az itthon van, de bár ne volna... — Miért aláz meg engem, Apukám? — Mert nem vagy rendes nő! — Ugyan ... — A rendes asszony a férjénél lakik, gyermeke apjánál! Nem mint te... Két napot se töltesz mellette, aztán egy hétig anyád mellett lopod a napot! Tudja, Mózsi bácsi, a férje szerelő, cselédek fia. Mi nem akartuk a lányt hozzáadni, de jött már a gyerek! Én akkor megmondtam; az a tetves soha be ne tegye a lábát az én kúriámba! Erre ő: ne kerüljek a szeme elé, mert összetöri a kulák pofámat!... Nocsak azt próbálja meg... jó, férfidolgok, de az a nő, aki megszerette, hát, szeresse, éljen vele! — Hát nem fog élni vele! — kiáltott fel a háziasszony. — Inkább jöjjön haza, vegye át a kert gondját — Elkésett! — vágott vissza Kálmán bácsi, nejét se érdemesítve arra, hogy hozzáforduljon a beszéddel. — Tudja, Mózsi bácsi, aki nem művelt kertet, nem nevelt fákat, az azt hiszi, hogy úgy megy, mint a laskakészítés. Az élő növény, a föld teremtménye, követeli, nem is csak az eszedet, de a szívedet is! Gondozó kell neki, ápoló nővér, igazi ember . Annak aztán hálás is tud lenni, szépségével cirógatja az embert, termését adja oda... Amikor Jolán még egészen kicsi volt, akkor ültettem az elülső sorokat, a többit kukoricával vetettem be. Sokszor vezettem oda a kislányt, mutogattam a csemetéket, az egész kertet, hogy megszeresse... Szerette is egy darabig. Amikor megnőtt, már csak a város kellett neki. Utána mentek a kisebbek is ... Egyedül maradtunk, én és a kert... Egyes- egyedül ápolom máig is. És csak egyedül gyönyörködöm benne ... Tegnapelőtt elestem permetezés közben, nem tudtam felállni... Nem bírom már... — Hát adja el a felit... Kéri Kántor Laci a fiának... Megkoccintotta poharamat, elborult arccal hallgatott... B orongásainak, ingerültségének oka pedig az volt, hogy rosszulléte után összehívta gyerekeit, vegyék át a kert gondját, s amíg ő lábon van, ismerjék meg és szeressék... Hiába. Egyik se kívánt, még szabad idejében se, kertészkedni. Annyi szabad idő azonban nem is volt, a 140 gyümölcsfa s a sorok közti sok drága szőlőtő egész embert kívánt. — Hát ilyen vagyok én, Mózsi bácsi: szeretem a kertemet... A zöldjéért bolondulok, tavasszal a fák rügyeiért, nyáron a terebélyes lombjáért, az árnyékért és gyümölcséért. Sajnos már nem bírom a vele való munkát, de hanyagolni sincs lelkem. Ha meg nélküle maradnék, meghalnék attól... Töltött magának, a kelleténél hamarabb kiitta a fenékig. — Lehet, hogy ez túlzás már nálam — folytatta —, talán attól van, hogy legénykoromban, s még később is vagy tíz évig el voltam tiltva a szép növénytől, ettől a szép munkától. Apám volt az úr s amit az parancsolt... Apám — ajaj, az volt aztán az igazi kulák, Mózsi bácsi! Már megvolt a harmadik gyerekünk, még mindig az ő házában, az ő udvarán raboskodtunk, egy ölnyit se akart rám Íratni! „Minek az neked?” — „Fákat telepítenék” — mondom — testem-lelkem kívánja, az asszonyom is szeretné, s a család...” Megszidott... Csak akkor lett az enyém, ez a rész az apáméból, amikor bejöttek az oroszok. Építettem rá, fákat, s szőlőt telepítettem ... Talán azért is olyan drága nekem ... Maga megérti... Én így érteftem: szabadulásának, boldogulásának emléke, jelképe ez a kert. — Emlékszem, Tatabányán szolgáltam, amikor meghallottam, hogy ide bejöttek az oroszok. Megszöktem, s elindultam hazafelé. Találkoztam egy bajtárssal, az meg dunántúli volt, a .frontról jött, s ment hazafelé... Hová? «*• kérdezte. „Megkeresem apámat” — mondtam én. El voltam szánva: ha most sem enyhül meg. végzek vele! Node nagyon megszelídült már ő addigra ... Minden földjét átíratta reánk, csakhogy őt ne írják be kuláknak ... Építhettem, ültethettem... S ezzel kezdődött
