Dunántúli Napló, 1970. május (27. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-01 / 101. szám

1*70. május \ »imamciti na^is» 5 A május 1. történetéből Mint ahogy örökké vita fog folyni arról, hol született Homérosz, vagy Petőfi, a május elsejei munkásünnep eredetét illetően is meg­oszlanak a vélemények. Egyes történészek a régmúlt idők tavasz­ünnepe modernizálásának tartják. Az olasz munkásmozgalom a magáénak vallja a kezdet dicsőségét; Luca olasz városka selyem­munkásai 1531. május elsején állítólag tüntettek a bérminimum bevezetése mellett, és emberséges bánásmódot követeltek. Ezt kö­vetően azon a vidéken mindig megmozdultak a textilmanufakturák kizsákmány olt jai május 1-én. Bizonyára így volt. De az a sokmilliós tüntetéssorozat, amely évtizedek óta végigszántja ezen a napon a tőkés világot, az az ünnepélyes munkaszünet, amellyel sok országban megemlékeznek május elsejéről, más eredetű. Mai körülményeink között már külö­nösnek látszik, de az öntudatra ébredt, jogaiért váltig harcoló munkásság első példaképeit a leggyorsabban fejlődött tőkés ország, az Egyesült Államok mozgalma adta a nemzetközi proletariátus­nak. A MUNKA LOVAGJAI RENDJE Az Egyesült Államokban az ere­deti tőkefelhalmozás különösen riasztó körülmények között ment ■végbe: a faji és nemenkénti meg­különböztetés embertelen, durva módszereinek kialakulásával. A gyárakban megjelentek a besúgók, provokátorok, a bérgyilkosok, akik­nek utóbb oly nagy szerep jutott a mozgalmak leszerelésében. 1886- ban 11 500 gyárban mégis százez­rek követeltek több bért, emberi szót. A segédmunkások szervezete, A Munka Lovagjai Rendje kezdet­ben békés eszközökkel kísérlete­zett; Fourier és Cabet hatására munkás-szövetkezetekkel akarta megoldani a kizsákmányolás prob­lémáját. A szervezet gyorsan erő­södött: 1886-ra 700 ezer tagja volt már, közte 60 ezer fekete bőrű. a börtönben megölte magát. Par- sonst, Spiest, Engelt és Fischert azonban 1887. november 11-én ki­végezték. SZÁZ ÉVVEL A BASTILLE BEVÉTELE UTÁN Az Amerikai Munkásszövetséget ez a gyilkosság még nem rendítet­te meg. 1888 decemberében St. Louisban tartott kongresszusán a szövetség úgy döntött, hogy a 8 órás munkaidő általános bevezeté­se és más követelések érdekében 1890. május 1-én országos tüntetést szervez. A tüntetés méretei azon­ban nem voltak arányban az 1886- os mozgalmakéval: A Munka Lo­vagjai Rendjét a külső erőszak és a belső feszítőerők szétbomlasztöt- ták. Az új, nagy szervezet, az AFL A haymarket-i provokáció 1886 május elsején Chicagóban sztrájkba léptek a vasutasok, a villamosvasút dolgozói, a szállító- munkások: 40 ezer ember szüntette be a munkát a városban, százez­rek más ipari központokban. A harc eredménnyel járt. Az or­szágban 185 ezer munkás kivívta a nyolcórás munkanapot. Másutt a 12—14 órás napi munkaidőt 9—10 órára csökkentették. Csaknem min­denütt bevezették a vasárnapi mun­kaszünetet. A munkáltatók azon­ban fogcsikorgatva tették ezeket az engedményeket. Elhatározták, hogy tdejét veszik a hasonló „kellemet­lenségeknek”. Május 3-án a rend­őrség Chicagóban a munkanap csökkentését követelő munkások közé lőtt. Hatan meghaltak, sokan megsebesültek. De ez csak a kez­det volt. "Másnap A Munka Lovagjai Rendje a forradalmi érzelmű veze­tő, Albert R. Parsons felhívására gyűlést hirdetett Chicago „Széna terén”, a Haymarket-en. A térre érkező rendőrökre egy provokátor bombát dobott. Hét rendőr, négy tüntető meghalt, a tér macskakö­vein sok súlyos sebesült feküdt... Sortűz csattant... A provokáció, amelyhez hasonló az Egyesült Ál­lamok munkásmozgalmában azóta is gyakran ismétlődött, sikerült. Kegyetlen megtorlás következett. Munkások százait hurcolták el ösz- szeesküvés címén a műhelyből,, az otthonból. Egy év múlva a chicagói munká­sok nyolc vezére: Parsons, Spies, Engel. Fielden, Schwab, Fischer, Lingg és Neebe bíróság elé került. A vád tárgyát képező május 1-i gyűlésen a vádlottak közül csak a szónok, Samuel Fielden volt jelen — mégis a nyolc közül hetet ha­lálra ítéltek. Nagy tiltakozás tört ki a világban,’ Ennek hatására Fielden és Schwab halálos ítéletét életfogytiglani fegyházbüntetésre »éltoztatták. Lingg összeroppant és vezetősége már a megalkuvás szel­lemét ültette el a mozgalomban ... A chicagóiak mégsem áldozták fel hiába életüket. A nemzetközi munkásmozgalom nem felejtette el sem az ő bátor és sikeres harcu­kat, sem a St. Louis-i határozatot. A forradalmi munkásmozgalomban erősödött a nemzetközi összefogás­ra, az új Internacionálé megalakí­tására való törekvés. A francia for­radalom kirobbanásának, a Bas­tille ostromának százéves évfordu­lójára, 1889. július 14-ére Párizsba összehívták a különféle marxista irányzatokat követő pártok küldöt­teinek kongresszusát. Ezen a kongresszuson vált május elseje nemzetközi harci nappá. A chicagói vértanúk emlékére, vála­szul az említett St. Louis-ban ho­zott döntésre, úgy határozott az alakuló kongresszus, hogy ezen a napon a munkásság a nyolcórás munkanap általános bevezetése és más munkáskövetelések teljesítése érdekében minden országban és minden évben tüntessen. Ez a ha­tározat azt a célt szolgálta, hogy a nemzetközi tüntetés résztvevői­ben évről évre erősítse az interna­cionalizmus érzését. „KÖRMENET” — AKADÁLYOKKAL Az osztrák—magyar monarchiá­ban, a „népek börtönében” nagy visszhangot keltett a felhívás: min­den nagyobb városban megrendez­ték a harci napot. Engels, amikor az első májusi tüntetést értékelte, különös elismeréssel szólt a bécsi munkások hatalmas erejű felvonu­lásáról. A magyar munkásmozga­lom, érthetően, csak halvány segí­tője lehetett még annak idején az iparosodott Ausztria forradalmi mozgalmának. A magyar nagyipar éppencsakhogy fejlődni kezdett, és az elmaradottság a munkásmoz­galmon is meglátszott. Mégis, a rendőrség betiltotta a párizsi fel­hívás nyomán tervezett „körmene­tet” Budapesten. A Magyarországi A legszebb emlék A chicagói „összeesküvők” ki­végzése Általános Munkáspárt mozgósító felhívására válaszul a budapesti térparancsnokság — a rendőrség és a csendőrség támogatására — ria­dókészültségbe helyezte a főváros­ban állomásozó valamennyi kato­nai alakulatot. Ezen felül még két ezrednyi gyalogságot rendeltek Bu­dapest környékére és — a Kis Új­ság szerint — „csak a távirati pa­rancsot várják, hogy Budapestre bevonuljanak”. Hogy merről sejtet­ték az „ellenség” megjelenését, ar­ra az említett beszámoló így utalt: „Újpestre is megfelelő katonai erőt rendelnek ki május elsejére. A két idegen ezred, ha közelléte szüksé­gessé válik, a Kőbányai úton fog táborozni”. A nagy készenlét ellenére, az egykori beszámoló szerint egyedül Budapesten 60 ezer ember tünte­tett 1890. május elsején. A gyűlés szónoka Engelmann Pál volt. Harmincezer példányban osz­tották szét a tömeg követelését: 8 órás munka ... kisgyermekek kitil­tása a munkapad mellől... a női munkások egyenjogúsítása ... A haymarketi követeléseket így visszhangozta akkor Budapest. — Mindenki kapott egy pár virs­lit a Tüzér utcai sportpályán, meg a hozzá való sört. Abban az időben a virsli nagy szám volt, hiszen — bár Pécsett nem pusztított a há­ború, sosem alakult ki olyan ínség, mint a tönkre tett Pesten — a há­ború azért itt is csak háború volt A falura kellett járni élelemért, kincsnek számított a bab, lencse meg a zsír, húshoz pedig — még lóhúshoz is — nagyon ritkán lehe­tett hozzájutni. Mi háziasszonyok persze mindent kipróbáltunk, szele­tekre vágtuk például a krumplit és kirántottuk, mintha hús volna, ám a hasunkat nem lehetett becsapni. Húst szerettünk volna enni, s ezért volt nagy esemény az az egy pár virsli... Klotz Alajosné pergeti vissza az emlékezés fonalát, a férje meg bó­lint. Valószínű, az olvasó már ki­találta — hiszen nem nehéz kita­lálni —, hogy 1945 május elsejé­ről, az örömmámor napjáról szól a krónika. Mai füllel hallva talán frázisként hat az örömmámor szó, pedig az akkor a legmélyebb és legemberibb tartalmat fejezte ki. Nem nehéz megérteni, miért. A ma 63 éves Klotz Alajos és felesége csak gyer­mekkorában látott egy május el­sejei felvonulást, a szerb megszál­lás utolsó, vagy utolsó előtti évé­ben. (Az is a periférián zajlott le, mert a szerb király a város közepét még néhány órára sem adta át a munkásoknak.) Később jött a több mint két évtizedig tartó Horthy- rezsim, amikor csak a Jakab- hegyen,- vagy az istenkúti menedék­házban lehetett — csendesen — ünnepelni. Csupán az újságokban olvashattak arról, hogy máshol fel­vonultak, bár e tudósítások több­sége is tele volt ferdítésekkel, rá­galmakkal. Az ilyesmi persze még kíváncsibbá tette a munkásokat. Végül — hogy teljes« mértékben megérthessük az emberek akkori hangulatát — ne felejtsük el, hogy Németország szívében ropogtak már a fegyverek, tehát majdnem véget ért a nagyon sok gyötrelmet, szen­vedést okozó háború, s a visszavo­nult németekkel, nyilasokkal együtt eltűntek azok is. akik hat-nyolc hó­nappal korábban még élet és halál urai voltak a városban. Ki ne örült volna azokban a napokban, ki von­hatná kétségbe, hogy örömmámor­ban ünnepelt a város? Húszezer — egyes becslések szerint — har­mincezer — ember vonult fel,’ ami igen nagy szám, ha arra gondo­lunk, hogy Pécs akkori lakossága — a különálló Pécsszabolcsot és Va­sast is beleértve — nem haladta meg a nyolcvanezret. Azelőtt csak néhány féltve őr­zött vörös zászló volt Pécsett. Má­jus elseje előtt minden üzemben zászlókat szabtak, varrtak, valósá­gos zászlóerdő alatt vonult fel a vá­ros. Amint Klotz bácsiék mondják, ilyen feliratú táblákat vittek ma­gukkal az emberek: Éljen az első szabad május elseje! Vesszen a reakció! Le a feketézőkkel! Éljen az MKP! Éljen az SZDP! Éljen a munkásegység!... Abban az időben nagy dolog volt, hogy már ilyen — munkás­egységet éltető — táblák is vannak a felvonulók között. A kommunis­ták mellett — akik akarták az egységet — jelentős szerepe volt ebben Klotz Alajosnak, az SZDP akkori városi titkárának is. A régi. szervezett munkás, akit — egy sztrájk szervezése miatt — munka- nélküliségre kárhoztattak a Horthy- világban, akit több évtizede tartó személyes ismeretség, nem egy eset­ben barátság fűzött az 1945-ös Pécs kommunista vezetőihöz, már a fel- szabadulást követően felismerte, hogy a munkásegységhez vezet az út, s ezt egyengette az 1948-as egyesülésig. Az Irányi Dániel és 48-as téren, illetve környékén gyülekeztek a felvonulók, reggel 8 órakor. Az ak­kori pártok és szakszervezetek kép­viselői haladtak a menet élén, köz­tük Vas Zoltán, dr. Hajdú Gyula, dr. Boros István, Laki István, Klotz Alajos és sokan mások. A mai Kos­suth Lajos, Sallai, dr. Doktor Sán­dor és Szigeti utcán, illetve úton át vonultak a Tüzér utcai sportpályáig. Mozgalmi dalokat énekeltek útköz­ben, az Internacionálét, a Vörös Csepel-t, a Fel szocialisták’, a Nem lesz a tőke úr mirajtunk!... című és kezdetű dalokat. Általában a „19-esek”, a veteránok kezdték a dalokat, a tömegek pedig — több­ségük először hallotta az Interna- cionálét — gyorsan megtanulták és átvették. Állandóan szólt a zene, a bányászok, tűzoltók, dohánygyá­riak zenekara már reggel hat óra­kor végigjárta a várost. A Tüzér utcai sportpályán Vas Zoltán és mások szóltak a több tíz­ezer főt számláló tömeghez, utána jött a virsli meg a sör, délután pe­dig munkáskórusok és színjátszók léptek fel a Tettyén, illetve Balo- kányban, majdnem minden úgy tör­tént tehát, mint ma szokás, bár ab­ban az időben csupa újdonságnak számított ez a város közvéleménye előtt. Fáradtan, de elégedetten men­tek haza gz emberek. — Szép volt — sóhajt Klotz Ala­jos bácsi, aki ma a Zidina egyik öreg házacskájában él, s most is ellenzős sapkát hord, mint a régi munkások. Sokat dolgoztak az el­múlt húsz egynéhány évben, több­szörös kiváló dolgozók mind a ket­ten, felszabadulási jubileumi em­lékéremmel tüntették ki Klotz bá­csit, Losonczi Pál, az Elnöki Ta­nács elnöke írta alá az erről szóló oklevelet. ök is ott lesznek majd a felvo­nulók között. Egy idős munkás­házaspár, két ember, a sok tízezres tömegben. Magyar László Máté György Demény Ottó: Egy fölvonu^ó veteránhoz Emlékszel még a szétszórt orgonákra, zászlók törött botjára és az ólmos fáradtságra, mely ott égett szívedben a szétugrasztott tüntetés után? Emlékszel-e az óbudai dombok fűszőnyegére, hűs bokrok tövére, ahol vágyódva beszéltél a rendről, melyről, hogy eljő, volt hinni erőd. Minden kínra és megaláztatásra emlékszel-e? Most, hogy e pompás május úgy vesz körül örömmel, fénnyel és javaival, hogy elsimul a múlt minden redője fáradt arcodon. Lépkedsz a vígan sodródó tömegben, s szemedben ifjak szenvedélye ég, mert nagyonis emlékszel még a harcra, melyben gyötörtek, százszor megaláztak, szöges drótokkal körülkerítettek, / s te mégis győztél s itt vonulsz velünk e lenyűgöző,’ boldog áradásban. A hatvanhetedik... Milyen volt a hatvanhetedik má­jus elseje, vagyis az 1957-eg, Pé­csett? Álig öt hónappal azután, hogy az ellenforradalmi sokkból már lábadozott az ország? Az ün­nepséget megelőző hetekben meg­alakult a „Május 1 szervező bizott­ság”, amelynek többek között tagja volt Róth József, jelenleg is a Vá­rosi Pártbizottság munkatársa, Ster Károly, aki ma a Pécsi Fémipari Vállalat igazgatója, továbbá a Pécsi Rádió akkori vezetője, most pedig a TIT Baranya megyei titkára, Právicz Lajos. Közülük Právicz Lajossal beszél­gettünk a napokban, visszaemléke­zésképpen. — Az ötvenhetes ünnepség elég­gé eltért a korábbi május elsejék­től. Nagyon határozottan felhívtuk az üzemek, intézmények figyelmét arra, hogy senkit ne „parancsolja­nak” ki az utcára, az emberek ne kényszerből vonuljanak fel, hanem csak aki akar, de az legalább meg- győzódésbőL Azt hiszem ez volt egyik — bár nem főoka — annak, hogy sokkal nagyobb tömeg érke­zett a Széchenyi térre és később az egész napi rendezvényekre, mint a korábbi években. Szerintem az ötvenhetes május elseje ünneplő közönsége tulajdonképpen a párt és kormány iránti bizalmat demonst­rálta. — Hogyan érti ezt? — Ügy, hogy az ország vezető szerveinek minden intézkedését az a cél vezette, hogy a konszolidálási folyamat minél gyorsabban végbe­menjen. Ezt nap mint nap Pécsett és a megyében is tapasztalhattuk. Gondoskodtak áruellátásról, gon­doskodtak munkáról, pedig ha jól emlékszem, akkoriban sokan tar­tottak a munkanélküliségtől. Az a május elseje sokkal színesebb, kö­tetlenebb volt, mint a megelőzők. Még arra is emlékezem, hogy nem­csak Pécs, hanem Siklós és Pécs- várad környékéről is jöttek dolgozó parasztok és felvonultak. Sőt, na­gyon sok kisiparos is, az ipari mun­kásság mellett, pedig hát körükben éppenséggel nem folytattunk agi- tációt. — Milyen szellem hatotta át ak­koriban az agitációs munkát? — AZ üzemekben közel sem any­nyira, mint inkább a hivatali dol­gozók körében megoszlottak a véle­mények. Az ellenforradalom és az azt megelőző időszak sok emberből bizonyos passzivitást váltott ki, nem volt kedvük részt venni semmiféle megmozdulásban. És látja mégis, amikor elérkezett a május elseje, a felvonulók között ott láttuk azért a korábban megriadt, elkedvetlene­dett, tűnődő embereket is. Pedig az ellenforradalom utolsó hullámrez­dülése még érezhető volt néha a közhangulatban. Volt itt ellenpro­paganda is, hiszen emlékezhetünk a „MUK”-ra, az ellenforradalmárok „jelszavára”, hogy „márciusban új­ra ködjük”. Ha valamikor nehéz volt kommunista agitációt folytatni, hát akkor ez ötvenhét tavasza volt, többek között. Hogy kik voltak az erősebbek, az azóta már rég ki­derült ... R. Ft

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom