Dunántúli Napló, 1970. április (27. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-04 / 79. szám
10 BUH« ÍITJTI9 1970. óprílis 4. MILYEN VOLT PÉCS 1944-BEN? HATODIK HELYEN A VAROSOK SORRENDJÉBEN A Jankovics-telep egyik utcarészlete EQY UTCA ÉLETE A házak nem tudnak titkot tartani. Minden a homlokukra van írva — a saját életük is, a gazdájuké is. Az utcák is ilyenek: néhány találkozás, s mindent elmondanak. Ez az utca például gyermekéveiben félénk volt, túlzottan is tisztelettudó, aztán vad lett, konok. Minden homlokzat, tűzfal, minden kert és minden kapu azt mondta: majd én megmutatom. A háború után ujjongott, később a megsértett, elhanyagolt barát arckifejezését öltötte magára, s most olyan, mint a negyvenegy- néhány évesek általában. Már tudja: a világot nem lehet megváltani, de azt is tudja: az ember sok mindent elérhet, ha türelme, hite és ereje van hozzá. 1928-ban, a volt Jankovics- szőlők helyén, a városi hizlaldák és a Püspök-kert közvetlen közelében valaki épített egy házat. Az épület már nincs meg, az emléke azonban igen: egy porcelángyári emberé volt. Szoba-konyha, kétszáz négyszögöles kerttel. A gazda maga verte a vályogot, faragta a szerfát. Egy évre rá már vagy nyolc ház volt, a harmincas évek végére pedig közel ötven. Hivatalosan nem voltak itt utcák, s nem volt utcanév se. .Jankovics-telepiek — így hívták magukat a honfoglalók, s így kerültek az első hivatalos iratokba is. Most három utca van a telepen. A Fürj, a Gerle és a Rigó. A tanácson azt mondják: halálra van ítélve ez a telep, építési tilalom van, itt lesz az új iparnegyed, a telepiek azonban mit se törődnek ezzel. Volt itt már építési tilalom. Egy öreg meséli: Jankovics szappangyáros először villanegyedet akart építtetni, de aztán megesett a szíve a szegényeken és 3 pengőért eladta a telkek négyszögölét a közeli gyárak munkásainak. Persze, ebben nincs egyetértés, legtöbben csak nevetnek ezen. Éppen hogy fordítva történt a dolog. A vizes, lápos, büdös, mindentől távol eső házhelyek senkinek se kellettek. Ekkor kezdte valaki híresz- telni: villák épülnek a Jan- kovics-szőlőben, úri negyed. Villa egy sincs — munkásház több, mint száz... A szél most is keletről fúj. A nap szinte vakít, a fák, a házak, a tetők azonban ebben a koratavaszi ragyogásban is szürkék, színtelenek, mintha árnyékban állnának. Hatszáz lépésnyire vagyunk az erőműtől, alig ezerre a zagytavak partjaitól A kormos por hol a hatalmas kéményekből száll a telep fölé, hol a tompa fényű tavak felől. Ha kisüt a nap, s párologni kezd a víz. a forgószelek már oörgetik is a szürke pernye-tölcséreket. A Rigó utca: a Jankovics- telep „főutcája”, ötvennyolc ház* kétszázötven lakó. Porcelángyáriak, gázgyáriak, bányászok. A kertek álja nádba vész, a talajvíz-mentes részeken azonban gyönyörű rend van. Ilyen az utca is: naponta lesöprik a járdát. Pintér István, a tanácstag mutatja a szürke betonlapokat: maguk rakták le. A vízvezeték is így épült: összeadták a pénzt. Volt néhány nyugdíjas, akinek sok lett volna a 300 forint, befizették hát helyettük is... — Iskola? — A Jankovics-pince helyén. Egytantermes, kicsi is, szegényes is — de mégis van. A mai gyerekeknek már nem kell mellig érő hóban vergődniük, ahogy a mieink vergődtek.. s A ház, s a gyerekeik szakmája, diplomája — ez itt az emberek életműve. Pintér István fia ügyvéd, Kerner Jánosé orvos, Ádámék lánya védőnő. — Ha valami baj van, csak a négyszázágyasba megyünk, s beüzenünk, hogy Janko- vics-teleptől keresik a Kerner doktor urat... Az első házak közül már csak néhány áll. Akkor, negyven évvel ezelőtt, az utcafronttól tíz-tizenöt méterre építkeztek, hogy a gyerekek szobájának is legyen helye. A szobák elkészültek — a gyerekek legfeljebb karácsonyra meg húsvétra jönnek haza. Akik még otthon vannak, szövetkezeti lakásra gyűjtik a pénzt... — Mozogni akarnak, látni. Nekünk az építés, a házkörüli munka volt a szórakozásunk. Egy kapu, egy kerítés, egy új virágágyás ... — És most? — A televízió, meg a beszélgetés ... Hetsesi Imre csak kiált, amikor hallja a kopogtatást: gyere be! Az ágy szélén ül, s már messziről nevet — mintha régi ismerősök lennénk. Erős. nagydarab ember, hihetetlenül kemény kezekkel. A fején szürke egyensapka, piros csíkokkal, kék jelvénynyel. Valahogy nem illik a melegítőhöz. — A szekrény aljában találtam rá. Megörültem neki, s mindjárt a fejemre is tettem ... Leveszi, mutatja a jelvényt: R-gárda. Negyvenen voltak R-gár- disták Üjhegy környékén — ő volt a parancsnokhelyettes. Mindenütt ott voltak, ahol rendezett valamit a párt, de megjelentek másutt is. Például a Napsugár penzióban ... — A bányászok éheztek, azok meg dőzsöltek ... Nyugdíjas, de még mindig rendszeres vendég Újhegyen. — Nemrégiben összehívtak bennünket, öregeket, hogy meséljük el, hogy is volt a felszabadulás. November 29-e volt, hajnali 4 óra. Éppen a salakos csillét toltam ki a régi erőműből. Németek jöttek, ládákkal. Hát ti? — kérdeztem. Azt mondták: felrobbantjuk az erőművet. Ezt? — kérdeztem —, Hermann Gőring erőművét? Akkor a szénmosót — mondták. Át is mentek, de ott is elébük álltak, ök kevesen voltak, mi meg sokan, s már nagyon közelről ropogtak a fegyverek. Akkor a salakhegyet robbantjuk fel — mondták most már közel se olyan magabiztosan. — Valamit fel kell robbantanunk, parancs van rá ;.. — És felrobbantották? — Már hogy robbantottak volna? Ott voltunk szinte valamennyien, s csak arra gondoltunk, hogy nekünk holnap is itt kell kenyeret kapnunk... A Rigó utcaiak közűi Adám János vitte a legtöbbre: üzemvezető volt a Porcelángyár csempe-részlegénél. 1930-ban vette a házhelyet. — Sok minden történt azóta ebben az utcában? — Elég sok. Egyszer egy ember például felakasztotta magát. Eladósodott... — És a legörvendetesebb esemény? — A vízvezeték bekötése. — A legemlékezetesebb? — A szovjetekkel való találkozás. Mindenki azt meséli, fáradtak voltak, sárosak. Vizet kértek mosakodáshoz, s már dobálták is magukról a ruhát. A puskát is csak úgy fették le, mintha maguk között lettek volna. Eszükbe se jutott, hogy tartsanak tőlünk ... Hirtelen lesz este, s hirtelen szépül meg az utca is. Az erőmű fényben úszó nagycsarnoka védőn maga alá húzza a házakat. A kertekben azonban még mindig dolgoznak néhányan: csinálni kell, mert más, helyettük, úgyse csinálja... Békés Sándor Ha valaki maga eié akarja képzelni Pécs 1944-es városképét. „vonja ki” a mai városképből Ujmecsakalját, az épülő Szigeti és déli városrészt, Ujmeszest. s „helyettesítse be” ezeket szántóföldekkel, legelőkkel és ütött-kopott földszintes házacskákkal. Ha e műveletet elvégezzük, megjelenik előttünk a régi Pécs. FALVAK TENGERÉBEN - UTAK NÉLKÜL A város lakossága 73 ezer főt számlált, tehát ötödik helyre szorult a 137 ezres Szeged. 126 ezres Debrecen, 109 ezres Miskolc és 87 ezres Kecskemét mögött. Almos város volt Pécs? Nem, ezt nem lehet mondani, hiszen e városhoz tartozott az ország legjelentősebb feketeszén-bányája, egyik legnagyobb porcelán- gyára, bőrgyára, rangos egyeteme. Távolról sem volt azonban az akkori élet olyan pezsgő és élénk, mint ma, a régi Pécs hétköznapjaira az elszigeteltség és vidékiesség nyomta rá a bélyegét. Meglehetősen vidékies látványt nyújtott például az a néhány fiákeres, aki még a háborús években is a Széchenyi téren abrakoltatta lovait és várta a következő jövevényt. Ami pedig az elszigeteltséget illeti: Pécs és Budapest között csupán a vasút biztosított jó összeköttetést. A mai húszévesek talán el sem tudják képzelni, hogy abban az időben csak egy keskeny és poros makadámút kötötte össze Pécset a fővárossal, s egyáltalán nem volt aszfaltozott út a megyében Pécsen és Mohácson kívül. Igaz, akkor sem sok hasznát veszik, ha lett volna, mert az 1946- os összeírás 62 személyautót, 24 bérautót, 3 autóbuszt, 61 teherautót és 339 motorkerékpárt talált a városban. Tény és való: a fel- szabadulás előtt több volt, mert nyugatra hurcoltak egy csomót, bár nem ez volt az alapvető ok. Még az 1943-as statisztika is csak 12 736 személyautót tartott nyilván — az ország területén. Elképzelhetjük milyen „sok” jutott ebből Pécsnek, az ország 6. városának. KEZDETLEGES URBANIZÁCIÓ Ha az urbanizáltság fokát nézzük, hasonlót kell mondani, mint a közlekedésről: nemcsak mai szemmel mérve volt elmaradott. Csak néhány sokatmondó számot! A város mintegy 24 ezer lakásának mindössze 44,5 százaléka volt ellátva vízvezetékkel, 19 százaléka csatornával és 90,8 százaléka villannyal. Az ilyen adatokhoz nem kell kommentárt fűzni, bár nem árt megjegyezni összehasonlításul, hogy a mai Pécs 44 ezer lakásának feléhez már fürdőszoba is tartozik. A két világháború között is építkeztek Pécsett, a Kertvárosban. Toldi és József Attila utcában a Megyeri úton és — elszórva — még néhány más helyen. A 25 éves Horthy-rezsim alatt nem alakultak ki önálló arculatú új városrészek, az akkori városrendezésre a kisszerűség és koncepció-szegénység nyomta rá a bélyegét. Ennek nemcsak az volt az oka, hogy 25— 30 évvel ezelőtt eleve nem alakulhattak ki olyan városrendezési koncepciók, mint amiket ma megszokottnak tartunk, hanem — és mindenekelőtt — a magántulajdon. A Barbakán kiszabadítása például akkor sem lett volna nagv dolog, ám minden terv kudarcba fulladt, mert a Barbakánt övező épületek többsége a városatyák tulajdonában volt, akik nem akarták, hogy hozzányúljanak a házaikhoz. Képzeljük el, mekkorák lettek volna a nehézségek. ha egy egész városrészt akarnak szanálni! Szovjet katonai parancsnokok megbeszélése Pécs előtt 1944 novemberében. Nekik köszönhetjük, hogy városunk nem vált romhalmazzá 1945 márciusában Pécsett Is megkezdték a németek ellen harcoló demokratikus magyar hadsereg szervezését. — Képünkön a szervezés Irányítója, Marosy László alezredes egysegével. Kezdetleges és elmaradott volt a város belső közlekedése is, mely a keletnyugati irányú villamosvo- naira épült. Mindössze néhány autóbuszjárat volt a városban, félóránként—óránként, vagy még nagyobb időközökben induló autóbu- szokkal. Megjegyezzük, elég nehéz dolguk volt az akkori autóbuszsofőröknek, mert — kelet felé például — csak a Zsolnay-gyárig pormentes az út. Onnan kezdve már vizes makadámúton jártak a gépkocsik. MINDENHATÓ gazdagok A pécsi kisemberek mégis szerették ezt a szép és kedves várost, azt szerették volna, ha gyorsabban fejlődik és virágzásnak indul. A kisember szava meg vágya azonban vajmi keveset számított, hiszen a városi törvényhatóságban olyan emberek ültek, mint Visnya Ernő bankár, Mattyasovszky- Zsolnay Tibor és Sikorszky —Zsolnay Miklós, akikre még jól emlékeznek a régi porcelángyári dolgozók. Ott volt természetesen Róth Sándor, a bőrgyári vezér- igazgató is. Az 1930. évi Pécs-Bara- nvai Címtár adatai szerint Visnya Ernő, a Pécsi Takarékpénztár Rt. igazgatója 19 városi-megyei vállalat igazgatóságában viselt elnöki, igazgatói stb. tisztséget. Mi sem természetesebb, mint az a tény, hogy ez az ember — Albrecht királvi herceg, herceg Montenuovo Nándor, Virág Ferenc megyéspüspök, báró Biedermann Imre és mások társaságában — a parlamentbe is bejutott, következésképp nemcsak a gazdasági hatalom volt az övék. hanem a politikai is. E kettő összefonódása valóságos mindenhatóságot biztosított számukra. Ez a „mindenható” hatalom omlott össze, vált semmivé, amikor 1944 novemberében bevonultak a csillagos katonák. Magyar László KÉTUJFALU, 1970 Kétújfalu. Község Baranya megyében, a szigetvári járásban. Léiekszáma az 1970-es népszámlálás adatai szerint: 780. Történelmi nevezetesség nem fűződik nevéhez, hírességet nem tart számon a község krónikája. Jó bor sem terem arra, amivel ismertté tették volna a település nevét. Hámori Ferenc, aki már vagy másfél évtizede nem járt Kétújfalun, a közelmúltban hazalátogatott, hogy körülnézzen, felkeresse az ismerősöket, elidőzzön egy kicsit a régi emlékek, az oly ismerős házsorok között. Majdnem eltévedt falujában. Hiába kereste az ismerős házakat, — köztük azt ia, amelyikben lakott — az emlékezetében őrzött képet már ré- gesrég megváltoztatta az idő. Új köntöst kaptak a házak, eltűntek a valamikor oly jellemző zsúpfedelek, barátságos otthonok lettek a szegényes cselédházakból. A falubeliek csodálkoztak tétova- ságán. nekik fel sem tűnt, hogy formálódott a falu képe az elmúlt évtizedek alatt, az átalakulás permanens folyamata őket belülről érintette ... A község olyan, mintha egy fehér papírra tollat ejtett volna valaki, s a szétfröcs- csenő tinta foltjait követve kezdett volna hozzá az építkezéshez. Néhány, egymással csak laza kapcsolatban lévé utcasor, itt-ott egy szólóban álló ház, amelyről most már nehéz lenne kideríteni, miért éppen oda építette valamikori gazdája. Jellegére még ma is a kettősség jellemző, két, — a pusztával együtt három — kisebb települést fog össze a Kétújfalu név. Valamikor ezen is vita volt, a most egybetartozó két falu egyikét Magyarfalunak, másikat Németfalunak nevezték a lakók, nemzetisége szerint. Engedni egyik sem akart, így aztán Nagyfalu lett belőle, később pedig a szerencsésebb Kétújfalu elnevezést kapta a község. Ma már mulatságosnak hat ez az önérzetesség, akkoriban azonban véresen komolyan vették. Sokszor szó szerint, mert a másik faluba tartozó legényeket kiverni a bálból, vagy megrakni a búcsúban szintié kötelességnek számított, — egymás közti házasságról pedig szó sem lehetett. A nemzedéki ellentéteket a vagyoni különbség is szította, egyáltalán nem volt mindegy, hogy valaki Szentmihályfa-pusz- tán. a gazdasági cselédek településén, vagy a falu központjában lakott... A fiúk már megmosolyog- ják apáik, nagyapáik virtuskodását, az emberi értéknek egész más normái alakultak ki. Természetesen egymás nemzetiségét tiszteletben tartják: a községi tanács tagjai között is egyforma arányban kaptak helyet, együtt kormányozzák a községet, — és most már nehéz lenne megállapítani, ki hova tartozik... A községet majd egy évtizedig az elnéptelenedés veszélye fenyegette, szembetűnően magas volt az elvándorlók száma, és csak kevesen választották új lakóhelyük-
