Dunántúli Napló, 1970. április (27. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-19 / 91. szám
«7«. ápríTss T9. 5 Tízéves Jubileumra készül a pécsi balettegyüttes. Ebbél az alkalomból április 24-től 28-ig előadássorozatban mutatják be eddigi munkájuk eredményét, a sikert aratott darabokat. A Jubileumi műsorból Hubay—Kenessey: Csárdajelenet színpadi próbája. Ab ünnepi műsor másik darabja Borodin: Poloveci táncok. Dunontoiti nnniöí TÍZÉVES A PÉCSI BALÉT! A Fából faragott királyfi egyik jelenete. PQRRENMATT: A FIZIKUSOK A PÉCSI NEMZETI SZÍNHÁZ \>J BEMUTATÓJÁRÓL A fizikusok, balról: Ifj. Kömives Sándor, Baracsi Ferenc, Győri Emil. Erb János felvétele AZ ELŐADÁS úgy indul, mint egy igazi krimi. Néhány gongütés, felmegy a függöny és Dürrenmatt utasításainak megfelelően máris egy bolondokházává átalakított villa szalonjában vagyunk. Vata Emil díszlettervező a lehetőségig hű a szerzőhöz. A frissen megfojtott ápolónő a háttérben hever, „hogy a közönséget ne rémissze feleslegesen”. A holttest körül rendőrtisztviselők tesznek-vesznek végtelen nyugalommal. A szalon közepén Richard Voss felügyelő áll, balra Martha Boll főnővér, ök kezdik a darabot. A felügyelőt Bősze György játssza igen lendületesen, nagy mozgékonysággal, sok szaladgálással; jól érzékeltetve a figura rutinos fontoskodását. Alakításának legnagyobb értéke, hogy végül is sohasem tudja a néző, menynyi ebben a felügyelőben a természetes butaság és menynyi a rendkívüli körülményekhez való alkalmazkodás. A zord főnővért, a Rend megtestesítőjét, akitől mindenki retteg, Péter Gizi nem tudta hitelesen megeleveníteni. Külsőleg tökéletes illúziót keltett volna, a zordság azonban nem ment. Amikor beszéddel akart erélyt érzékeltetni, természetellenessé vált a hangja, szigorú és dühös pillantásain átütött egy alapjában derűs kedély és gyengéd szív áruló csillogása. A hullát kiviszik, a slepp távozik, a felügyelő egyedül marad néhány pillanatig, aztán nyílik az ajtó és belép az egyik fizikus: Sir Isaac Newton. A krimi a komédia felsőbb osztályába lép. Győ- ry Emil ugyanis, aki Herbert Georg Beutler néven került a bolondokházába, mert Newtonnak képzelte magát, bonyolult játékot kezd most a felügyelővel és a közönséggel. Eljátssza, hogy ő tulajdonképpen nem is Newton, hanem egészen normális, majd felismervén, hogy mégsem leplezheti le magát, elárulja a felügyelőnek a nagy titkot: ő az igazi Einstein, nem pedig Ernesti, a másik . fizikus, a friss gyilkos, aki a szomszéd szobában hegedül. Hamarosan látjuk egy pillanatra Ernestit is, azaz ifj. Kömives Sándort, nem éppen hófehér hajjal, ahogy. Dürrenmatt előírja, az öreg Einsteinre gondolva, hanem fiatalembernek maszkírozva. Ha nem az író elképzelései szerint készült is, Léka László maszkmester ezt a figurát találta el a legjobban, hasonlít az öreg Einstein alapján visszakövetkeztethető fia-, talabbra. Kömives persze aztán jól is játszik. De ekkor már von Zahnd doktorkisasszony uralja a színpadot, a neves ideggyógyász, a magánszanatórium tulajdonosa. (A villa nevét, a Les Cerisiers-t egyébként, rejtélyes okokból, szerizier- nek ejtik a színművészek.) A doktorkisasszonynak hivatalból a legnormálisabbnak kellene lennie, s most az első felvonásban még nem is tudjuk, hogy valójában ő az egyedüli őrült az egész társaságban. Ezt a meglepetést a végére tartogatja a szerző, s mi is csak azért előlegezzük, mert Pásztor Erzsi kitűnő alakítása már itt az elején jelzi szerepének bonyolultságát, ügyesen előkészíti későbbi lelepleződését. AZ ELSŐ FELVONÁS második fele a fő-fizikus Möbiusé. Elbúcsúzik családjától, majd csattanós befejezésképpen 5 is megfojtja ápolónőjét. Möbiusné és Rose misszionárius szerepében Sólyom Katalin és Szivler József szerez derűs perceket. Mindketten kiválóan játszanak, noha Szivler külsőleg nem az a „gyenge fizikum”, amilyennek Dürrenmatt megálmodta ezt a derék, ám lestrapált családapát. Az idézett szövegrészt szerencsére el is hagyták. Vajda Márta meggyőző No- nikát alakított, bár hidegebb színei erősebbek voltak, s az ápolónő elzai alkatából viszonylag keveset érzékeltetett. Baracsi Ferenc Möbiusban idei, s talán hosszú idők óta legnagyobb szerepét kapta. A hosszú betegszabadság nem látszott rajta, megérdemelt, szép sikert aratott. Erényei különösen a második felvonásban bontakoztak ki. Dürrenmatt mesteri szerep- és helyzetbonyolítá- sai itt érik el csúcspontjukat, itt válik szélsőségessé és feszítővé a darab paradox jellege. A komikum fokozódásával együtt tárul fel a tragikus alapkérdés: meg lehet-e akadályozni, hogy a modern fizika felfedezéseit az emberiség ellen használják fel? — Ezt a felvonást azonban nem mesélni, hanem látni kell. Baracsi „normális” jelenetei a legsikerültebbek, s ez nagyon fontos, mert ezen nyugszik az egyébként nem valami optimista kicsengésű darab eszmei humanitása, Dürrenmatt legmélyebb emberi aggódása a világ sorsáért. Sik Ferenc rendezői koncepciója is a második felvonás nagy jeleneteire épült. Mű-értelmezése világos és lelkiismeretesen kidolgozott. Híven, hamisítások nélkül hozza Dürrenmattot, jól érzékeli a játékosságot csakúgy, mint a tragikumot. Helyenként talán mégis tű trendezett egyes jeleneteket. A második felvonás asztali beszélgetésének szerepcserés megismételtetése inkább zavart keltett, mint megvilágosodást. A sok széktologatásnak se volt különösebb funkciója. Egészében sikeres, szép este volt A fizikusok bemutatója. Három kitűnő alakítás — Baracsi Ferencé, Győri Emilé és Pásztor Erzsié —, jó együttes játék egy érdekes, de nagyon igényes, nehezen játszható darabban — akinek ennyi jó kevés ...? TALÁN meg sem kell várni az utolsó bemutatót, Cseres Tibor darabját, hogy előlegezzük: hosszú évek óta alighanem a legsikerültebb prózai sorozatot láthattuk Pécsett az idei színházi évadban. Szederkényi Ervin HÁROM SÖliAJTÁS A költészet hete 1970. ünnepi műsora nagyon szépen kezdődött a múlt szombaton. Nagy László rövid és tartalmas bevezetőt mondott, aztán következett a kellemes meglepetés. Szabó Gyula olyan csodálatos szépen mondta el Petőfi: A XIX. század költői c. versét, ahogyan még soha életemben nem hallottam. Lehet, hogy ez a nagyszerű kezdés is közrejátszott benne, hogy a folytatás viszont csalódást keltett Hasonló szintre egyetlen költemény előadása nem emelkedett, Szabóhoz képest még a különben kitűnő Berek Katalin is szürkének és modorosnak tűnt, s még Mensáros sem tudott megrendíteni. Zavart az is, hogy a mai költők és költemények ösz- szeválogatása — a néhány vitathatatlan nagyságtól eltekintve — elég ingatag alapon állt. Nem egyszer eszembe jutott már némely országos igényű műsor láttán: valahogy úgy történhet a válogatás, hogy a szerkesztő kitekint a központi tévé-torony nagy ablakán, aztán akit megpillant a közelben, azt gyorsan odahívja. Néha megpróbál távolabbra is tekinteni. de akkor is legfeljebb csak Székesfehérvár sejlik ki a ködből. Antonius és Gugyerák... Ne tessék haragudni, semmi bajom Bárdi Györggyel, de nem tehetek róla, nem szeretem Gugyerákot. Kedvelem a humort, szeretem a szatírát, de Gugyerákkal nem tudok mit kezdeni. Pedig legjobb barátom, akit nagyon tisztelek, és sokat adok a véleményére, ízlésére, olyan szenvedélyes Gu- gyerák-rajongó, hogy minden műsorát felveszi magnószalagra. Amikor meglátogatom, mindig meg kell hallgatnom néhányat. Fegyelmezetten végigülöm, várom magamon a hatást, de egy kis émelygésen kívül semmi. Keresem a rokonokat: Ha- csek és Sajót élvezem, Chaplint óriásnak érzem, Gugyerákkal mégsem boldogulok. Mi lehet az oka? Alig merem leírni sejtésemet: azt hiszem az a baj, hogy Ha- csek és Sajó butasága mögött szilárd karakter húzódik, a kis csetlő-botló Chaplinben ott csillog egy nagyszerű ember, Gugyerák viszont semmi más, csak önmaga. Akárhonnan, akárhogyan nézzük, akárhány réteget fejtünk le róla: mindig csak Gugyerák. Tízéves a pécsi balett, büszkék vagyunk rá, mi Is köszöntjük. Örülünk, hogy a Televízió sem feledkezett meg szép évfordulójáról, s tekintélyes műsoridőt szentelt neki. Maga a riportfilm elég közepesre sikerült. Pedig a forgatókönyvet Vitányi Iván. a kitűnő esztéta írta, s ő készítette a riportokat is. Vitányi meg is tett mindent, amit tehetett, nem az ő hibája, hogy a riportalanyoknak elég kevés volt az izgalmas, új mondanivalójuk. A „közönség” vitáját láthatóan nagyon „megnyírták”, így sem sikerült azonban sok bölcsességet kiszűrni. De maguk a művészek és vezetőik sem izgatták fel a kedélyeket nagy tervekkel. A balett tízéves repertoárjából kiragadott részletek, idézetek adtak valami vázlatos képet az együttes törekvéseiről, de az a baj, hogy éppen a pécsi balett produkciói többségükben egységes, megbonthatatlan kompozíciók, amelyekből félórányi összeollózott részlet kevesebbet mond, mint egyetlen ép tízperces. Mindez természetesen nem az együttes hibája. A pécsi balettől a jövőben is sok szépet remélhetünk. Sz. E, Etűdök kékben.
