Dunántúli Napló, 1970. február (27. évfolyam, 28-51. szám)
1970-02-01 / 28. szám
»tmontmi napin 1970. február 1. Kerekes András VASÁRNAP ESTE Órák óta figyelem tegnapi arcod a füstben itt a két oszlop közt olykor rámbólint a Világ Széket húz és már fújja is a szivar barna gőzeit Száz rajzot mutat Valamennyi frissen fényesített kimondhatatlan ünnepi szemekkel akár a bölcs gyerekkor kitalált állatai birkózom köznapi mosolyoddal agy hivlak asztalomhoz tölts uj bort poharamba és ne engedd hogy folyton eltűnődjem ne ámítsam magam szabott törvények szerint szeretlek hiába volnék féktelen De már nem fiz a nyugtalanság a városok partjairól a napszagu szelekkel Szerelmünk rácsainál ellazulva egyetlen pillanat amig tanítod a százezer éve ősi titkot százezer évig élni újra. Szelényl Lajos: Erők és Indulatok Szerb Antal: A MENTHETETLEN P eter Rarely éppen hazafelé tartott Invernessből, a skót felföldről, ahol saját költségén tanfolyamot tartott fenn skót dudások számára, mert többféléi az a panasz hangzott el, hogy ez a nemes és ősi művészeti ág a rádió és a gramofon hatása alatt kiveszőben van. Rarely a záróünnepélyre utazott most fel, és nagyon meg volt elégedve. „Vajha a medvetelepem is ilyen jól prosperálna” — gondolta magában. Mert Walesben, ottani erdőiben néhány Erdélyből importált medvét helyezett el, minthogy nagyon nyugtalanította, hogy ez a jeles vad már kiveszett a brit szigeteken. De legjobban számolói aggasztották. Ugyanis néhány munkanélkülit szerződtetett azzal a megbízással, hogy számoljanak egyfolytában hétmillió-háromszázezerig. Kettő már feladta, három még számol, de a legtehetségesebb is még csak egymillió-kettőszázöt- venezer körül járt, amikor Rarely elutazott Londonból. Vajon hol tarthat azóta? A londoni gyorsvonat étkezőkocsijában ismerős arcot pillantott meg: Tom Macleant, az írót. Mac- lean egyedül ült, és álteknősbéka- levest kanalazgatott, közben mereven nézett maga elé, és szavakat írt egy jegyzetblokkra. — Megengedi? —kérdezte Rarely, letelepedve az író mellé. — Nem zavarom? — Dehogynem, de mennyire zavar — felelte Maclean kitörő örömmel. — Éppen azért nagyon kérem, maradjon itt. Zavarjon, legyen olyan kedves, rendkívül lekötelez vele. Rarely kezdett megdöbbenni. Hirtelen az a gyanú villant át rajta, hogy nem ő a legkülönösebb ember a vonaton. — Tudniillik dolgozom — mondta Maclean, — jegyzeteket készítek egy rádióelőadás számára, amelyet skóciai élményeimről fogok tartani. Amig magával beszélek, addig legalább nem dolgozom. Uram, nem lehet kibírni, mennyit dolgozom, már undorodom magamtól, abszolúte undorodom. Most Skóciában voltam, hogy egy kicsit kipihenjem magam. Kérem, egy hónapig voltam ott: azalatt lefordítottam egy francia regényt, megírtam két esszét és egy novellát, nyolc elmefuttatást, a Morning Glory számára, hat könyvkritikát a Spectatornak és tíz hosszabb cikket egy készülő lexikon számára, amelynek ez lesz a címe: Nők, gyermekek és kutyák az emberiség szolgálatában. De két rádióelőadással még el vagyok maradva. — Érdekes — tűnődött Rarely—, én mindig azt képzeltem, hogy egy ilyen író csak fekszik a hasán, és várja az ihletet, és aztán, ha jön az ihlet, akkor ír is valamit. Hiszen magának több dolga van, mint egy magamfajta egyszerűbb milliomosnak. — Nem tudom, mennyi dolga van egy milliomosnak, mert utálom ezt az emberfajtát, a jelenlevőket természetesen kivéve. De nekem annyi dolgom van, hogy aast már nem lehet kibírni. Most hallotta, miből áll a vakációm. Képzelheti, mennyit dolgozom, mikor munkában vagyok. Évente két regényt kell szállítanom a kiadómnak, hetente három cikket a lapnak... és hol vannak még a könyvkritikák, a lektori jelentések, és időnként mégis egy novellát is kell írnom, hogy megmutassam, hogy még művész vagyok, és valami kis tudományos munkát, hogy ne butuljak el egészen az írásban, na és á propagandacikkecskék a barátaim könyveiről és a kis megfúrások az ellenségeim könyveiről... kérem, számítsa ki. — Rémes. Hogy győzi? Mikor Ír? — Inkább azt kérdezze, hogy mikor nem írok. Írással alszom el, írással ébredek. Almomban tovább gondolkozom hősnőm sorsán, és amikor felébredek, eszembe jut az a bemondás, amivel a rádióelőadásomat be fogom fejezni. — És mikor él maga? — Soha. Nincs időm sportolni, és nincs időm a szerelemhez. Évek óta csak olyan nőkkel beszéltem, akik kéziratot hoztak, és higgye el, nem ezek a legrokonszenvesebbek nekem. De ez még nem volna baj. A baj az, hogy nem jutok az olvasáshoz. > — De hiszen könyvkritikákról és lektori jelentésekről beszélt. Csak el kell olvasni azokat a könyveket ... I gen, uram, rengeteget olvasok, naponta hat-hét órát. De csak. olyan könyveket, amiket a szerkesztők és a kiadók küldenek a nyakamra, vagy amire szükségem van valamelyik írásomhoz. Tudja, szeretnék már egy könyvet teljesen ok nélkül elolvasni. Egy könyvet, aminek semmi hasznát nem veszem. Például Andersen meséit. Évek óta vágyódom a Csúnya Kis Kacsa története után, és nem jutok hózzá. Rarely elmélázott, majd így szólt: — Mi az ördögnek dolgozik ennyit? — Hogy megéljek, kedves jó uram, kizárólag azért. Persze maga azt nem tudja, hogy az embernek meg is kell élnie; magánál az szinte automatikusan megy. Nem vagyok népszerű író, írásaim nem alkalmasak arra, hogy filmet készítsenek belőlük, az agyam még nincs annyira megtámadva, hogy színdarabot tudnék írni, szürke irodalmi kézműves vagyok, és reggeltől estig kell dolgoznom, hogy meg tudjak élni. — Ne haragudjék egy tolakodó kérdésért: mennyit keres? — öt-hatszáz fontot egy évben. — Micsoda? Ennyi munkával? Hisz ez rettenetes. Meghasad a szívem magáért, pedig maga nincs is kiveszőben, mint a dudások. — Előbb-utóbb én is kiveszek, ez nem embernek való, amit én csinálok. — Idehallgasson, Maclean, volna egy ajánlatom. Fizetek magának évente ezer fontot. Kérem, ne ugráljon. Persze nem adom ingyen. Ellenszolgáltatásul azt kérem magától, hogy mától fogva ne írjon többet egy sort sem. Elfogadja az ajánlatot? , H ogy elfogadom-e? Jó kérdés. Hát azt hiszi, ha egy jóságos angyal beröpülne az ablakon, volna szívem belerúgni? Uram, ön visszaad az életnek és az emberiségnek, nevét csak könnyek közt fogom tudni kiejteni. Uram ... angyalom ... mától kezdve csak horgászni fogok. És nőknek udvarolni, akiknél nincsen kézirat ... akik nem Is olvasnak... analfabéta nőknek fogok udvarolni. És elolvasom a Csúnya Kis Kacsát és Aquinol Szent Tamás Summáját is. Én leszek az első boldog író az irodalomtörténetben. Mert én nem fogok ímL A kMM író te trotetomtárténésm halálának *S. évfordulója alkalmából közöljük eat as Írását. Ténagy Sándor SZÉL Testvérem, egyre nyugtalanabbul kergeted önmagad, söpörve a város könnyű szemetjét, a keresztutcákba is bejutottál, zsalukat csapkodsz, ablakok titkolózó tenyerét, a kapualjakból, mint ola.joshordót, kigörgeted a megrekedt konyhaszagot, meglengeted hétköznapjaink neorealista zászlait: hálóingek s overálok simulnak karjaidba, te mindent-ölelő — — •*» ha szelíd vagy, játszol, lányok combjára tapasztod a szoknyát és tekintetemet, felkínálod őket, kirajzolod testük térképeit, aztán elszaladsz, nyugalom és unalom marad utánad, mozdulatlan sajnálkozás, és holtan heverő villamosjegy a járdán — — szél, testvérem, sajnálom, hogy gyakran ki kell lépnem belőled, eszpresszók és műhelyek ajtói zárnak haszontalan és hasznos elfoglaltságok közé, pedig én veled mennék legszívesebben, utcákon, villamosok sárga suhanása mellett, vasúti töltéseken, pipacsok piros öklei között, ellenedre vagy véled egy-irányban, mert egyre nyugtalanabb vagyok én Is. Thiery Árpád: Három emelet mélység A kőművesek egén délelőtt kínlódtak a nagy meleg és a kegyetlen teropó miatt, amit magukra erőszakoltak. Tizenegy óra után már ide-oda széde- legtek, és alig várták, hogy a bérelszámoló megszólaltassa az elektromos csengőt, amely az ebédidő kezdetét jelezte. A negyedik szint még alacsony falai lapos, kényelmetlen árnyékot adtak, a nagy hőség elől így a legtöbben lehúzódtak az alsóbb emeletek hűvösébe ebédelni. Fent csupán ketten maradtak. Man tu a teharlift mellett egy keskeny, poros árnyékban keresett magának helyet. Erős szálú haja a sapka alatt átizzadt, a csíkos ing rátapadt a testére Várt egy darabig. A kéménynél észrevett egy jobb helyet, de nem volt kedve újból feltápászkodni. Piros, zománcozott edényét a térdére vette, és egykedvűen, lassú rágással enni kezdett. Man tu a második szint befejezéséig munkavezető volt az építkezésen, de akkor történt valami, amiről csak a vállalat vezetőinek volt tudomásuk. Mantut egyik napról a másikra leváltották. Az emberek sok mindent beszéltek azokban a napokban. Egyesek azt mondták, hogy a családi házát lopott anyagból építette a kertvárosban, mások nagyobb pénzösz- szeg elsikkasztásáról súgdolóztak, de biztosat senki sem tudott. A legnagyobb meglepetést mégis az okozta, amikor Man tu a vállalat igazgatójától három napi gondolkodási időt kért, és ennek leteltével azt kérte: hadd maradhasson as építkezésen mint kőműves. A leváltás után ott akarta hagyni a vállalatot, de csak más városban tudott volna elhelyezkedni, és ezt nem tehette meg. A felesége huszonhárom éve béna volt a lábaira. Mantu viselte a gondját, ő takarított, főzött, mosdatta és ápolta. A hiíszonhárom év alatt egyszer se hagyta éjszakára egyedül az asszonyt. Mantu mindennap hajnalban kelt, későn este még a fészerben dolgozott a szerszámaival. Nem tehetett mást, az építkezésen maradt Reggel hétkor felkapaszkodott az állványra, és dolgozott estig. Nem kérdezték és 6 nem beszélt. Mindenkire elutasítóan nézett vissza, egyedül Gräber András tekintetét kerülte el. Az építkezés első heteiben^ amikor még ki sem alakult közöttük a szokásuk rendje, történt közöttük egy súlyos eset. Gráber családja távoli vidéken lakott, és kéthetenként utazott haza hozzájuk. A vonat azon a hétfőn késett visz- szafelé, és Gráber — aki az úton unalmáhan alaposan beivott az étszolgálatosnál — az állomásról a csomagjaival egyenesen az építkezésre sietett. Így is másfél órát késett. Mantu odament az állványhoz. Egy ideig szótlanul figyelte Gráber munkáját, majd le- paranesolta az állványról. A kezéből kivette a szerszámokat, és bezavarta a szállásra. Mantu jelentést tett a főmérnöknek. Gráber fegyelmit kapott, és a külföldi csereüdültetésröl is lemondhatott, amit a vállalat vezetői még a tél folyamán kilátásba helyeztek. Azóta nem beszéltek. Bagi az állvány alá húzott egy kiszáradt malterosládát és rátelepedett. Sapkáját levágta a téglahulladékra. A kannából vizet locsolt a nyakára, majd enni kezdett. Nagy falatokat aprított a kenyérből, és a főtt húsból. Evés közben a lába elé meredt. Erős, szőke álla keményen előre ugrott. Büszke volt az áliára, amely azonban nemcsak férfias volt, de el is csúfította az arcát. Mint egész délelőtt, most is az előző estére gondolt: Gráber András az ágyán ült, és a csomag amerikai cigarettát forgatta a villany alatt, amit Bagi hosszas mászkálás után a pályaudvari trafikban szerzett. — Ezt magának adom — ismételte Bagi elvörösödve. — Minek ez nekem? — kérdezte Gráber bizonytalanul, és a fiatalemberre pillantott. — Ügy kaparná a torkomat, mint a falevél. G ráber a házak iránti ösztönös szeretettel született a világra. Csak egy pohár jó italra volt szüksége, és már el is érzékenyült a nagy épületektől. Az apja kőművesmester volt, s egy ideig úgy látszott, hogy átveszi tőle a céget, de egy nagy családi veszekedés után otthagyta a családját, megnősült, és idejött a válla(RÉSZLET)
