Dunántúli Napló, 1970. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-01 / 1. szám

Diinomou tiapi o

1970. Január 1.

LAT OQ AT ÁS ALKOTÓMŰHELYEKBEN

Űj év — új tervek. Négy olyan fiatal pécsi művész alkotóműhelyébe pillantottunk be, ha csak egy rövid látogatás erejéig is, akik a pálya emelkedőjén tartanak. Munkájukról, 1970-re tervezett alkotásaikról érdeklődtünk náluk.

Bocz Gyula lakásában s egyben műtermében összezsúfolva sorakoznak az utóbbi hat hónap új alkotásai. Nem végződött számára rosz- szul az óév. A Villányi Művésztelepen készített egyik szobráért alkotószabadságot és ösztöndíjat kapott, amely azt jelentette, hogy fél évig nem kellett bejárnia munkahelyére, a Sopiana Gépgyár telepére, ahol villanyszerelő. S nem végződött rosszul azért sem, mert a pécs-ba Tanyai képzőművészek Nemzeti Galériában bemutatott kiállításán szereplő szobrairól elismerő kritikák láttak napvilágot. Hogy csak egyet említsünk, Németh Lajos, kiváló műtörténész a modem magyar plasztika „nagy ígéreteként” említette a nevét.

— Van tervem az új évre, méghozzá nem is kicsi. Mióta itthon vagyok, nem hagy nyugodni a gondolat Olyat kellene csinálni, amilyet a nemrégiben feltárt indiai barlangművészet produkált. A barlangtemplomokra gondolok. A nyáron a villányi hegy végénél készítettem egy szobrot, ami ösz- szefügg a heggyel. A sziklaalapból nő ki, mert körülötte kivájtam a követ. Ügy érzem, ezt kellene folytatnom. Azaz, a hegy végétől elindulva egy egymással összefüggő, belső terekkel tarkított rendszert kialakítani. Nem összevissza vájkálásra gondolok, ezt nagyon komolyan át kell gondolni. Any- nyira összetett feladat lenne, hogy az építészetet is tanulmányoznom kellene hozzá. De ahogy az indiai barlangokról is mindent le lehet olvasni annak a kornak az emberéről, valami hasonló vállalkozás lenne ez is. Egész életre szóló munka bárki számára. Persze, nem szeretném, ha félreértenének, és szerénytelenséggel vádolna bárki Is. De azon töröm a fejem, hogyan sikerülne az, hogy egy évre elmenjek Villányija, s ezalatt szerény ösztöndíjat kapjak. Ebből a szempontból meglehetősen igénytelen vagyok, mert számomra az lenne a legfontosabb, hogy dolgozni tudjak ezen a terven.

Mikor búcsúzom, még megmutatja az udvaron hó- pámával borított, féligkész új szobrát, ölelkező kagylóformák. A kapun kívül felpillantok a táblára, „Remény utca”. Ki tudja? Talán az itt lakó Bocz Gyulának is szerencséje lesz...

Költőknek a kávéházi sarok a legkényelmesebb helyük. Galambost László, a Nádor egyik patinás asztalához invitált meg. Dohogott.

—- Kávét kértem, de teát hozott. Mert meg vagyok fázva — s rosszallóan nézett az elsiető oincémő után. — Kár volt elárulnom — s legyint.

— Először talán arról beszélnék, amiben még ennek 3Z évnek és a korábbiaknak a munkája van. Nyomdakész állapotban van a Szépirodalmi Könyvkiadónál készülő kötetem. 70 vers mintegy 160 oldalon. „A láng örömei” lesz a címe. A Móra kiadó elküldte a „Lepketánc” c. gyermekvers-kötetem szerződését. Talán 1971-ben megjelenik. Aztán egy régebbi ügy, az 1966. évi Zrínyi-pályázaton díjat nyert versem, amit a Szigetvári Tanács ad ki „A kőliliom vára” címmel, valószínűleg januárban. Erről jut eszembe: talán helyes volna, ha a különböző pályázatokon helyezést elért munkákat kötetben is kiadnák. Most dolgozom az új felszabadulási pályázaton. Még egy hosszabb részt meg kell írnom, s akkor teljes lesz a vers. „Zászlókból kupola” a címe. Két ciklusból áll, az egyik a fasizmus rémeiről szól, címe: „A nyolclábú bölényről”. A másik ciklus a szocializmus versei, „Dávid útja” a címe. Ha mindezzel elkészültem, akkor szeretnék újabb verseimből egy kötetet összeállítani, ami talán 2—3 év múlva napvilágot láthat. És még egyet: kívánom, hogy legyen Pécsett mozgalmas irodalmi élet

A pedagógus, a tanácsi dolgozó, a kórusvezető közül én a zeneszerző Várnai Ferencet kérdezem meg terveiről:

— Tervek? Jobb elhallgatni őket, mert az a biztos, ami már megtörtént Hát először is: elsősorban pedagógus vagyok — méghozzá nyughatatlan. Mindig e jó és nemes tevékenységből újult meg a zeneszerzői munkám is. Bár már kiskoromban, játékból is szereztem zenét, ez a vágy igazán az oktató munkám során lobbant fel bennem. Véleményem szerint a zenében a „mit” kérdésére a „hogyan” adja meg a választ S a válaszra csak az képes igazán, aki maga is megpróbálkozott a zeneszerzéssel. Kezdetben csak pedagógiai célzattal fogtam hozzá, amikor egy-egy művet át kellett Imi kórusoknak. Később mások is elkérték ezeket a feldolgozásokat, sőt, újabb munkára inspiráltak. Hallatlanul izgat az ún. „ge- brauchs”-zene, a használati zene, a mindennapi zene. Szeretnék ilyet írni, főként az ifjúságnak. Az ifjúságnak mindig is szüksége volt olyan muzsikára, amely a sajátja. Erre mint kórusvezető s mint szakfelügyelő. jöttem rá. Meglepő, hogy milyen szegényes a meglévő anyag. Az Üttörőházban kórust vezetek, s itteni tapasztalataim serkentettek úttörődalok írására is. Ezek a dalok felüdítik a gyerekeket, szívesen éneklik őket erdőn- mezőn, foglalkozásokon. Pécsi költők műveinek megzenésítésére is vállalkozom, ehhez már gyűjtöttem anyagot. Természetesen foglalkozom olyan zenével is, amely nincs alkalomhoz kötve, ami mélyebbről jövő, mint az alkalmi zene. A harmadik terv, ami foglalkoztat, kórusok hangszeres szólamokkal történő színesítése. Egyelőre kísérleti szakaszban van ez a munkám, mondhatnám azt is, hogy megtorpantam. Pá- kolitz István említette, hogy van egy mesés gyermekdarabja, aminek megzenésítésére szívesen vállalkoznék.

Alakul bennem egy vonószenekari szimfónia is, amelynek eszményei Honegger és Bartók: Divertimentója. Befejezésül talán elmondhatnám a zenéről azt, amit Picasso egy helyen a festészetről vallott: „A festészet ma már nem mesterség, hanem alkotássá vált, és ezáltal mindörökre elvesztette kényelmességét”.

olyan gyűjteményes ex libris tárlat volt, ahol egyetlen művész darabjai szerepeltek.

— A világ különböző országaiban vannak ex libriseim magángyűjtőknél és múzeumokban. Belgiumban, Franciaországban, Németországban. Tavaly nyáron a Dél-Afrikai Unióban, Peto- riában szerepeltem egy kiállításon. Jövőre meghívást kaptam Portugáliába, a II. Expo kisgrafikai kiállításra, amelyet Viseu városában rendeznek meg. Egy Don Quijote sorozatot készítettem erre az alkalomra.

Egy öveges professzornak szánt ex librist tesz elém. A professzor jellegzetes arcának sziluettje egy tévéképernyő keretében látszik.

— Nehéz műfaj az ex libris. Sűríteni kell, hogy a könyvtulajdonos je'leme ilyen kevés eszköz felhasználásával is érzékelhető legyen. Ezt egyszer tévénézés után csináltam, s elküldtem a professzornak. Itt a válasza.

Takács Dezső festőművés* lakása a második emeleten van. A műteremmé átalakított helyiség az alagsorban. Itt futnak keresztül a központi fűtés csövei, amelyek nemcsak meleget adnak, hanem különös, barlangszerű hangulatot is. Az állványon egy dombormű részlete. A felszabadulási pályázatra készül. Négy részlet összeállításával lesz teljes a körtefába vésett alkotás.

— Az utóbbi négy év alatt mintegy 250 darab linómetszetet illetve alkalmi grafikát készítettem. Évekkel ezelőtt elkezdtem a várost grafikákon feldolgozni. Sorra az egyes jellegzetes részeket, a bányavidéket, a régi városrészt. Üjabb tervem az, hogy az itt élő embereket próbálom bemutatni a munkájukon keresztül.

— És a nagy szenvedély, az exlibris? Ügy tudom a Hírlapolvasóbam rendezett kiállítás hazánkban az első

A levélben Öveges profesz- szor azt írja, szinte „telepatikus érzésre mutat”, az, hogy „annyira szeretett kék és felleges égboltom van mögöttem”.

Marafkó László

Galambosi László:

KORONA

ÉVÁNAK

Állok a várakozás nyirkos udvarába. Közelít a bárány. Érzem jácinttal hintett gyapjúnak illatát.

Hallom a húsvéti csengőt, a locsoló vödrök kotyogását. Látom a magasba emelt barkát, a kacsasárga bolybot.

Nyithassam gallérom fehérét, szabadíthassam a csillagokat. Sok volt a húsemésztő, bort forraló, kalácsot tépkedő éjszaka. Szerszámok vetélkednek a munka küszöbén. Jutnának előbbre: földforgatásra, magtakarásra. Élesedik a kapa. Üj fogat szőrit gereblyébe a gazda. A villa friss szénára gondol, hasadó ágra a szekerce, tölgy törzsére a rozsdát fészerben felejtő fűrész.

Erősödjetek, világosodjatok vaskesztyűt játszó pontyot, harcsát udvarló vizek. Sokasodjatok szellők, szivárványkakasok. Költsetek aranykarlkaszemfi tyúkok.

Tüzesed Jetek tojások: fészkeken, bögy alatt reménykedők. Pattanjon a héj. Pirlnyó függönyét nyissa ketté a hártya. Hegyesedjen, bökjön a csőr: a kására éhes. a tátogva szomjas, Szárnyak fésüljétek a fényt.

Totyogjatok plrostalpú lábak, kopogjatok, kapaszkodjatok körmök, kövéredjetek dörmögő malacok, szikrázzatok fejszénél élesebb paták.

Bújócskázó csikók, kancát leső mének ültessétek hátatokra a tavaszt.

Sörényetekbe süllyesszenek borostyánt, tűzet tékozló drágakövet. Homlokotokon sárkánybőrből szijjazott fejék, szügy eteken vihart átmetsző penge sugara zzon.

Rögök bölcsőjéből Induló parányok, fészkekre, jászlakra hajló hatalmasok: mulassatok. Énekeljetek bogárhangon, törpe hegedűk kíséretével. Madáresivogással, szárnyakra feszített húrok lüktetésére. Cslkónyeritéssel, méntombolással bendőnagy dobok dübörgésére. Énekel az ember la.

Szájára kürtöt, szaxofont, álla alá hegedűt szorít. Homlokán megnő a kifliholdat utánzó ér: árad, a szerelem virágait vendégeli a vér.

Éjfélkor

Sólyom László:

A házigazda a villanykapcsolóhoz osont, gyors mozdulattal lekattintotta és . belerikoltott a sötétbe: Boldog új évet!

Pillanatnyi áhitatos esőnd után kitört a szokásos hangzavar: Éljen! Szabad a csók!

Az egyéni megnyilvánulásoknak ebbe a kavargásába egyszercsak váratlanul közé recsegett kimérten, józanul Precíz Péter:

— Engedelmet, hölgyeim és uraim, de még három perc hátra van!

— Azon ne múljék!,

— Kicsire nem nézünk!

így és hasonlóképp hurrogták le az okvetetlenkedőt a szellemes vendégek.

— Engedelmet, mégis ...! — erélyeseden a lárma fölé Precíz hangja, s miközben gyufát lobbantva a kapcsolóhoz lépett és újra fényt varázsolt a szobára, megállt ott, az ajtó mellett és fejét kicsit .féloldalt hajtva, emigy szónokolt:

— Engedelmet kérek, de meg kell, hogy értsetek. Én ugyanis elhatároztam, ennek a szép kerek hetvenes évnek első pillanatában, vagyis pontban nulla óra nulla perckor új életet kezdek. Épp ezért nem közömbös számomra, hogy ide vagy oda két-három perc. Javasolom tehát, hogy hívjuk föl a pontos időjelzést, s az ott elhangzott közlés szerint rögzítsük óránkat, majd.,.

— Mire vártok? — jött át a másik szobából a háziasz- szony hangja, majd utána személyesen 6 maga is. — Már rég elmúlt éjfél. Így járnak azok, akik nem nézik a televíziót!

— Ez az én formám! sóhajtott föl Precíz. — Ezért nem tudok én soha új életet

Ezerkilencszázhetvenet írunk

kezdeni, mert mindig elmulasztom a nulla óra nulla percet.

Éjfél után

A házibuli után kis budai vendéglőben folytattuk az új év ünneplését néhányon a társaságból. Tekintve, hogy

— A nyolcadik palack Leányka bontatlan, úgyszintén érintetlen két kis üveg ásványvíz, s s halászléből, amit kettőben szervíroztunk, csupán egy adag.

Olyan ellentmondást nem tűrő határozottságai mondta ezeket és oly gyorsan kerekítette a közben összegezett számla végére a visszáruk— relatíve — én voltam a legjózanabb, én vállaltam hajnal felé a számla kiegyenlítését.

A főúr első kézemelésemre ott termett és bemondásom alapján sebesen írta a számokat a blokkra. Mikor végére értem vallomásomnak, körülnézett az asztalon, váltott néhány bizalmas szót a pincérrel, majd szólott:

ból nyert levonandókat, hogy nem is próbáltam vele vitatkozni.

— Négyszázhatvanhét forint harmincöt fillér! — közölte és átadta a számlát.

Előkotortam öt darab pirosat, kezébe olvastam és biccentettem: „köszönöm".

— De, uram! — háborodott rám sértődötten a főúr és az utolsó ötfilléresig elém számolta a visszajáró pénzt.

— Mert srnucip vagy! — súgta a fülembe Kocogi barátom és egy százast csúsztatott a főúr markába.

— De, kérem — kapta el kezét a főúr, mintha tűz érte volna — ezerkilencszázhetvenet írunk, ha nem tetszene tudni! — Evvel hátat fordított és ott hagyott minket a megszégyenülésben.

Kitámolyogtunk az utcára, ahol magukat kínálva sorakoztak a taxik, minik és

maxik, Volgák és Fiatok.

Kocogi barátommal kettesben egy Fiatba szálltunk.

Előbb őt fuvaroztuk haza, s így megint rám maradt a fizetés. Kapunk előtt, amikor kiléptem a kocsiból, az óra harminchárom forintot mutatott

Elővettem két húszast, a sofőr kezébe nyomtam és „Boldog új évet!” mondván bevonultam a már nyitott kapun.

— Halló! — kiált utánam a sofőr.

Megtorpantam, megfordultam. Akkorra már ott állt előttem a huzatos kapualjban.

— Uram, ha nem tudná, ezerkilencszázhetvenet írunk! — kiáltott rám fölháborodotton és markomba nyomta a visszajáró hét forintot.

Bámultam a távozó sofőr után, s láttam milyen nemes, büszke fejtartással száll kocsijába; egy dühös pillantást vet még felém, majd berántja a kocsi ajtaját, hogy csak úgy csattan.

Erre a csattanásra ébredtem föl az új esztendő reggelén.

1

i