Dunántúli Napló, 1969. december (26. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-21 / 296. szám
tWf. december 2f. T» ifiT*l O 5 FALU ÉS KULTÚRA KRÉTAKÖR Írásomnak, véleményemnek, válaszomnak — mert magamra vettem a Napló december 7-i, „Még egyszer az igényekről” című cikkét —, először azt a címet akartam adni: „Aki nem tud arabusul ..De ez talán sértő lett volna, Így maradtam az első benyomás hirtelen megfogalmazásánál. Jómagam népművelő vagyok, ezért is érzem magam illetékesnek. ^.. igények nincsen ele. Legalábbis számottevő, tömegméretű igények.” Kategorikus kijelentéseket általában akkor használ az ember, mikor tapasztalatai sejtéseit bizonyossággá emelik. A népművelés azonban nem az észlelésnél kezdődik a népművelő részéről, hanem a szándéknál. Mindenesetre, ha nincs igény, akkor nem észlelhetünk semmit. De igény van, legfeljebb szándékainknak meg nem felelő, akárha tömegméretekben is. És ilyenkor szándékainkat úgy kell átalakítani, hogy a nem megfelelő igényekből megfelelőek legyenek. Az igényeket átformálni nehezebb, mint kialakítani, de még a nem megfelelő igényekre is építhetünk. Ezt nevezd a cikkíró vásári színvonalú szórakoztatásnak. Itt kerül ellentmondásba axiómákkal és második hasábbeli önmagával. „.... ugyanazokat a népdalokat és táncdalokat hallja a szabadtéri pódiumon, amelyeket otthon, a rádióban vagy a tv-ben hallhat- láthat...” Az emberek valóban elmennek olyan rendezvényekre, ahol általuk 'smert, a maguk módján nekik tetsző nevek szerepelnek. Sőt szinte, kizárólag csak arra mennek el. De elmennek és ott vannak, és nem az a legfőképpen káros, ha vásári színvonalon szórakoznak, hanem ha csupán csak kizárólag vásári színvonalon szórakoznak. Ezután következik a magánvélemény, lényegében Antal Gyula korábbi cikkére, mely cikk kéri a támogatás emelését. A cikkíró szerint támogassák inkább az alapokat, az iskolát. Eszerint minden 14., jobb esetben 17—18. életévét betöltött fiatal magára maradna művelődése „alapjaival”, hiszen a „népművelés” hatóköréből kikerült. „A következő generáció népművelői valóban kapják meg munkájukhoz az emberanyagot...” De e generáció népművelői addig mit csináljanak? A távlatokban vailó gondolkodás ilyen rendszeres gyakorlata már szűkkeblűség magunk felé. S tovább, ami rádióból, tv-ből ismert népdal éstanc- dalénekesek által képviselt vásári színvonal volt, abból most nagyobb haszna van az országos népművelésnek, mármint a tvt az iskoláknak mozgalom kapcsán. Nem szabad felednünk, hogy a tv is csak egy lehetőség, ugyanolyan, mint a népművelés vagy a TIT előadás. Elsülhet jó irányba, de elsülhet visszafelé is. Változnak az idők, változnak a követelmények, az ismeretterjesztés fő feladata ma készségek kialakítása. Ha ilyen alapállásból tekintjük, ezt jobban szolgálja a megfelelő TIT előadás, a hobby- klub, és a nem említett műszaki szakkör, művészeti csoport és egyéb klub. Végeredményben az embereknek vannak igényeik, de ezeket legtöbbször nem ismerjük. Feladatunk, hogy ezeket feltárjuk, és munkánkat úgy igazítsuk, hogy kielégítsük ezeket, sőt a fokozatosság elve alapján emeljük is. Nem az a lényeges, honnan jövünk, hol tartunk, legyen az vásári színvonal, ezt elég, ha mi tudjuk, de tudnunk kell, hogy azt is tudjuk, hová tartunk. • Nem hiszem, hogy ne lenne megfelelő emberanyagunk, bár ez nem hit kérdése, elég, ha a kiscsoportok statisztikáit átnézzük. Így talán mégsem várunk megfelelőbb emberanyagra, nem vegetálunk addig, hanem cselekszünk. Zsebényi József Kicsit később a dotáció problémájának gordiuszi csomóját oldja meg a szerző. Egy népművelő munkája során igen sokszor dilemma elé kerül: művelődéspolitika vagy bevétel? Valamiből fenn kell magát tartania az intézménynek, és ha kevesebb a dotáció, akkor első a bevétel, és óhatatlanul vásári színvonalra süllyedünk. Helyesebben süllyednénk. A szerző ezután okfejtésbe, kitekintésbe kezd, amit ífflT sommáz: . a népművelés az iskolapadban kezdőNAQYSIKERÜ OPERABE MUTATÓ MÁRTA JUBILÄLÖ operaegyüttesünk e hó 5-én mutatta be Friedrich Flotow Márta avagy a richmondi vásár című. 1847-ben komponált, angol környezetben történő vígoperáját. Tíz esztendő alatt ez már a harmincötödik darabja szorgos operistáinknak. Kiválóan alkalmas arra, hogy az előtte bemutatott Hunyadi László fenségesen komor hangulatát feloldja bennünk és megközelítse a legjobb értelemben vett operett-sikereket. Utoljára az Operaházban láttuk a Mártá-t a felszabadulás előtt. Kissé félve ültünk be most a pécsi nézőtérre. Nem volt-e melléfogás éppen ezt választani jubileumi' ünnepi alkalomra? Nem kell-e róla vastag porréteget letörölni? Nem! Flotow főműve ugyanis — mint minden tiszta szándékú alkotás nem veszíti el fiatalos arculatának hamvas báját és a porrongyra sincsen szükség. Nem ok nélkül, vált Operaházunkban a felújítás után ismét állandóan elővett mű- sortár-darabbá. Ez az opera nem hatol le a bonyolíthatóság mélytengeri vizeibe. A két félíestvér- bérlő majorságában békésen megfér egymással meg az újdonsült szolgálóleányokkal, nem következik be az, amire a darabot nem ismerő esetleg számít, hogy tudniillik a két kialakuló pár között féltékenység támad és érzelmeikben összekeverednek. A vidámkodásra csak kurta időszakokra borul fel- leg s ezt Lyonéi szívbéli szenvedése okozza. Utána újra kisüt a Nap és egyenesen ível a darab a boldog vég felé. Ezt a villódzó hangulatot ragyogóan fejezi ki a partitúra, amelyben a szerző mesteri kézzel fejleszti ki a társalgásokat kvartettokká s bontja ki még tovább, a teljes gárdát foglalkoztató finálékká; amelyben helyet kap a wagneri vezérmotívum alkalmazása; amelynek olyan parádés fülcirógató számai vannak, mint többek között az „Utolsó rózsa" dal, a Szövő-kvartett, a Notturno, az operairodalom egyetlen sördala, Lyonéi epekedő szerelmi áriája, a szolgálatra elszegődő lányok kara. Ez a mozgalmas zene annyira szép, hogy a néző belefeledkezik figyelésébe s nemegyszer elfelejt nevetni a színészek mókáin. Rendkívül igényesek az énekszólamok, kivált a címszerep és a tenorista feladata, de nemkevésbe nagy követelménynek kell megfelelnie az örvendetesen felduzzasztott énekkarnak is. OROM ÉREZNI, hogy minden szereplő milyen őszinte játszókedvvel vesz részt az előadásban, amely pezsgő, de mégsem hajszolt s ez elsősorban Horváth Zoltán rendező érdeme, akinek figyelme kiterjed a zenekari akkordok pantomimikus meg- játszatásától kezdve a kisebb csoportozatokra tagolódó együttesek mozgatásáig mindenre. A dallamokat bemu- tatkoztató, fantáziaszerű, kissé hosszadalmas nyitány után nekilendül az előadás és pezsdül tova a — kihagyások miatt kissé csapott — végkifejlésig. Majdnem azt mordhatjuk, hogy ennyire egységbe foglalt előadást még nem kaptunk pécsi operai vonatkozásban. Ez nemcsak a kritikus megállapítása — aki látszólag mindenben tetszését leli — hanem a törzsközönségé is, amelynek létszáma mintha végre kezdene bővülni... Igazi összművészet virágzik ki előttünk, ebben Kern Aurél helyenként meglepően jó fordítása. Pintye Gusztáv hangulatos díszlete- zése. korhű és egybehangolt (Márta—Lyonéi kék, Nancy— Plumkett pirosas) jelmezei, Léka László élesen jellem-'51 maszkjai és a világosító* egyenlő mértékben szolgálják a szólók, kórusok, zenekar összhangját. S teszik mindezt azt a látszatot keltve, mintha az itt megkívánt könnyedség légiesen természetes volna. AZ ELŐADÁST Szabó László karmester tartja a kezében a szó legszorosabb értelmében, mert minden mozdulata nemcsak céltudatos. kipróbált, hanem biztonságot is árasztó mind a színpad, mind az árokban finoman muzsikáló zenészek számára. Nem könnyű köny- nyedén vezényelni ezt a szi- porkázóan szellemes operát, amely közeli rokona A wind- sori víg nők-nek, mind Nicolai, mind a későbbi Verdi megfogalmazásában. Csak a drámai részekben kérünk egy kis kíméletet az énekesek számára és a tenoráriában lassúbb tempót, ha mégoly kimerítő is légzési szempontból! A két elválhatatlan jóbarátnő szerepében kitűnően egybehangolt teljesítményt kaptunk Ágoston Edittől és Mészöly Katalintól. Ágoston üvegcsengésű koloratürszop- ránja, Mészöly fűszerillatú mezzója olyan hangpár, aminővel kevés operatársulat dicsekedhet. A némethonban sokat fejlődött Szabadi József délceg megjelenése, ércesen, kiegyenlítetten zengő, ámyalóképességű, teherbíró hangja Wagner-hőssé teszi elhivatottá. Egy Lohengrin, egy Stolzingi Walter lépkedett személyében a színpadon. Mellette Bolla Tibor hallatlanul rokonszenves, mint mindig. Plumkett kedélyes, nagyranőtt-gyerek alakját élethűen állította színpadra, hangjának színezésével fokozva szerepe kedvességét. E szerepében alkalma nyílik nagy mélységének hangoztatására, C-re terjedően. A komikum további két megtestesítője Lord Tris- tan-nak, ennek a Don Pas- quale-típusú buffo-basszus szerepnek mezében a derű- keltően epekedő vénecske lovagként bukdácsoló Mcrczis Demeter és a fontoskodó bíróként megjelenő Berczeli Tibor. A sokrétű feladatát pompásan teljesítő énekkar Károly Róbert karigazgató szakértelmét tükrözi. SZÍNHÁZUNKNAK ez a produkciója is a legteljesebb érdeklődést érdemli a közönség részéről. Veress Endre c/L yfDu zei'íls -dííLő ” kin esi i dlk. Ezért a népművelés kérdését összefüggéseiben kell vizsgálni, dialektikájában és összetett módon, távlatokban gondolkodva.” Mindenesetre csalóka dialektika az egyhelyben-járás. Mert a cikkíró lényegében azt ajánlja, hogy a kezdeteknél megragadva az oktatás színhelyére vigyük a népművelést Magának a népművelés szónak megvan a tudományos Igényű, elfogadott definíciója: „A népművelés felnőtt . emberek és Ifjak szabad időben történő iskolán kívüli művelése, művelődése, kulturális nevelése, nevelő- dése." Tehát a népművelés alapjait valóban az oktatás rakja le ilyen értelemben, valóban az iskolapadban vannak a kezdetei, ennek ellenére az oktatás nem népművelés. Ha elemezzük a szabad idő fogalmának definícióját egyértelműen kiderül, hogy a népművelési intézmények népművelési funkcióját tő- NMt elidegeníteni qem lehet A Dunántúli Napló november 30-1 számának híreiből: „Márok felszabadulásának 25. évfordulója alkalmából, — Temesváry Béla művelődési- ház igazgató rendezésében, színes műsorral egybekötött helytörténeti kiállítás nyílt a községben . • .** Ott várt rám a hófútta faluvégen és a helyzethez. igazodva, mindjárt a „témával” kezdte: — Ha arra gondolok, hogy másfélezer évvel ezelőtt a római légiósok már szekérrel közlekedtek errefelé, ma pedig gyalogszerrel is csak kínnal-bajjal, akkor kicsit restelem ezt a vendéglátást. így célozott a bekötőút hiányára, ami ilyenkor télidőben valóban veszteglésre ítéli még a kapaszkodó kerekű vontatókat is. De azért nem hagyta szó nélkül a fentebb idézett újsághírünket sem, amelyről tréfálkozó nehezteléssel csak annyit mondott: — Lehet, hogy szerénytelenségre vall, de jobb szívvel fogadtuk volna, ha a „kiállítás” helyére azt írják. hogy helytörténeti múzeum nyílt azon a napon a községünkben. Utólagos korrigálásképpen, hadd írjam le hát most a riport elején, hogy igaza volt Temesváry Bélának: Valóságos múzeum az övéké. Olyan amelyet akár a városiak is okkal elirigyelhetnének tőlük. Ezt a „besorolást” viszont ő tartotta túlzottnak, mert tüstént védelmébe vette a „városiakat”. — Tulajdonképpen nekik köszönhetek mindent. Például az első igazi ösztönzést Kotta János Baranya című könyvéből kaptam, amelyben Mároknak is előkelő helyet ad, a történelmi múltjukról gazdag baranyai községek, tájak sorában. Mert ahogy mondotta, ezután már „csak” hozzá kellett fogni a munkához, na és természetesen produkálni is kellett valamit ahhoz, hogy a még ki nem mondott, de titokban már dédelgetett tervükhöz, további patrónu- sokat nyerjenek. Olyan tapasztalt helytörténészeket, mint dr. Vargha Károly, a Tanárképző Főiskola docense, továbbá dr. Kovács András tanár, és dr. Dankó Imre, a Janus Pannonius Múzeum volt igazgatója, aki e szavakkal jegyezte be véleményét, az akkor még csak „címzetes” múzeum vendégkönyvébe: „Gyűjteményeik gazdagsága, sokfélesége szinte páratlan a megyében. Minden elismerést megérdemel érte a helyi honismereti szakkör.. Mi is maradhatna hát ezek után e sorok írójára, mint az itt látottak, hallottak szerény regisztrálása. És mindjárt hozzátéve, hogy ez is csak nagyon vázlatosan, hiszen a gyűjtemények puszta felsorolása is oldalnyi terjedelmet igényelne. Ezért ösz- szefoglalásképpen csak any- nyit róluk, hogy az ősember kőbaltájától, zúzómalmaitól a római kori település megannyi bizonyítékáig, majd az árpádházi királyok pénzérméitől a Kossuth bankóig, ezernyi tárgyi és írott dokumentum igazolja a gyűjtemények eredetiségét. És ami talán ennél is figyelemre méltóbb, igazi értéküket nemcsak a korhű dokumentálás, a szakszerű rendezés adja, hanem az is, hogy minden darabjukat a helybeliekből verbuvált honismereti szakkör lelkes tagjai, — kisiskolások, egyetemi hallgatók, pedagógusok, tsz-traktorosók kutatták fel, Temesváry Béla irányításával, gyakorlati közreműködésével. Legszívesebben a „Díszére dő-dűlő” és a „Szálláshely”- dűlőben feltárt kincsekről beszél, megemlítve, hogy e dűlők nevét még a római telepesek testálták a községre. Aztán elém tesz két aprócska érmet, és már mondja is a történetüket: — Ez Itt, Juliánus Apos- tata császár pénze, amelyből a magyar katalógusok csak kettőről tudnak hazánkban. Egy, a Széchenyiek házigyűjteményében, a másik a Nemzeti Múzeumban, a harmadik példány pedig a mi múzeumunk birtokában van. Legfőbb nevezetessége az, hogy Julianus volt az első római császár, aki felvette a keresztséget, de tisztjeinek, légióinak emiatti felháborodására, a római Fórum téren Áspis bika vérével mosta le magáról a keresztvizet, hogy megmentse trónját. A másikról, — Néró császár feleségének, Poppeának nyakban hordozható érméjéről csak azért nem idézek részleteket, mert ennek a fentebbinél is sokkalta „cifrább” pikánsabb a története. De mindezek csak a régmúltról beszélnek, és időt. helyet kell adni még az elmúlt 25 évet összefoglaló jelennek is, amely a felszabadulás utáni Márok község életét, fejlődését mutatja be képekben, tárgyakban, írásos dokumentumokban. És mindezt méltó keretbe foglalja a tablók fölé elhelyezett gránáttépte szovjet rohamsisak, és egy alumínium cigarettatárca, mely a község felszabadításakor hősi halált halt Stengelov Leonid Georgievics sajátkezűleg bevésett nevét őrzi, némaságában is beszédes mementó- ként. Temesváry Béla abban reménykedik, hogy a hős fényképe is a tablóra kerül. — A Vöröskereszt segítségével megszereztük a hozzátartozók címét, és a meghívólevelet is elküldtük már a kaukázusi Melitopolba. A jövő tavaszra, április 4-re várjuk őket, és megkértük, hogy a fényképét is hozzák el magukkal... P. Gy. k A richmondi vásár jelenete Erb János felvétele
