Dunántúli Napló, 1969. december (26. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-14 / 290. szám

Dunantmt navio 5 fWt. Iwwib».» 74 A JELENKOR DECEMBERI SZAMA A FOLYÓIRAT csaknem mindegyik számában találko- 8HB1& olyan írásokkal, melyek a képzőművészet tárgykörébe sorolhatók. Évek óta rendszeresen jelennek meg tartalmas értékelések egy-egy Pécsen vagy a Dunántúl valamelyik nagyvárosában rendezett kiállításról, avatott tollal megraj­zolt művészportrék festők, szobrászok, grafikusok munkás­ságát mutatják be, s nem ritkák a modem művészet sok­rétű problémáival foglalkozó tanulmányok sem. Külön szint adnak a rovatnak Hallama, Erzsébet pécsi művészekkel foly­tatott beszélgetései vagy a felfedező jellegű írások a művé­szettörténet különböző korszakaiból. Bár a képzőművészet fcCsak*’ érdeklődési területe a Jelenkornak, a tanulmányok művészettörténeti szempontból is értékes adalékok lehetnek. A decemberi számban szintén jelentős helyet kap a kép­zőművészet A megjelent írások közül elsőnek Banner Zol­iin tanulmányát emelném ki, két okból is. Először, mert a Nagy Albert festőművészt bemutató portré mélyen átgon­dolt részleteiben is világos írás; a humanista művész pá­lyájáról, munkásságáról, az alkotásait átsugárzó gondolko­dásáról emlékezetes képet ad. Másodszor: a szomszédos or­szágok magyar irodalma után lassacskán kezdjük felfedezni az ottani művészet egyéb területeit mint ez Nagy Albert esetében is történt, aki tudvalevőleg az erdélyi piktúra je­les alakja. A horizont ilyen irányú tágítását bizonyára öröm­mel fogadják a Jelenkor olvasói. A SZERKESZTŐK mindig örülnek annak, ha egy író kritikával is foglalkozik vagy nagyobb terjedelmű tanul­mányt ír. Nem túlságosan gyakoriak az ilyen esetek, mint ahogy az is ritkán fordul elő, hogy egy festő vagy szobrász tollat ragadjon. Éppen ezért fogadjuk szeretettel Rétfalvi Sándor Szabó Ivánról szóló írását A művész vall itt a mű­vészről, tárgyilagos hozzáértéssel, a a tanítvány tiszteleté­vel, rajongásával. Dévényi Iván Képzőművészeti évfordulók-j&ban egy ne­ves műtörténészről Lyka Károlyról emlékezik meg születé­sének századik évfordulóján, s két festőművész — Kunffy Lajos. Benedek Péter — munkásságát ismerteti. Részben ehhez a tárgykörhöz kapcsolódik Szíj Rezső írása is, Az avantgarde a könyvművészetben. A szerző egy érdekes tipográfiai kísérlet történetével foglalkozik, mely a könyvművészet fejlődése folyamán természetes áthatással származott az avantgarde művészetek területéről. Közismer­tek Apollinaire képversei, a Kassák Lajos költészetét jól ismerők emlékeznek a művész ifjúkori kísérleteire, sőt nap­jainkban is találkozhatunk hasonló jelenségekkel a könyv­kiadásban (Képes Géza legújabb kötete, Tamko Sirató Ká­roly válogatott költeményei). Vajon, az így formált versek, többet mondanak-e, mint a megszokott tipográfiájúak? Szíj Rezső nemmel válaszol a kérdésre, véleménye szerint rá­adásul még az olvasói élményt is zavarják. SOKAT ÍRNAK manapság a kritika állapotáról, egye­sek aggasztónak tartják, másoknak csak bizonyos észrevé­teleik vannak, de nem látják a helyzetét olyan sötétnek. Nem akarunk most egyik állásponthoz sem csatlakozni, csu­pán az olvasók figyelmébe ajánlani Loránd Imre tanulmá­nyát, mely a kritika és a közönség jelenlegi viszonyát elem­zi alaposan, érdekes szempontok felsorakoztatásával. A decemberi szám szépirodalmi anyaga eléggé szürke, egy-két alkotást leszámítva. Bertha Bulcsu ez alkalommal Thiery Árpáddal készített interjút. Sajnos a sorozatot a ki­merülés veszélye fenyegeti, ismétlődnek a kérdések, a helyze­tek. Thiery Árpád kisregény-részlete szép, hangulatos írás. A szépirodalmi rész erőssége a Csorba Győző legújabb verseiből összeállított csokor, különösein a római élmények­ből fakadó költemények ragadnak meg gondolati frissesé- gükkel, a modern formai törekvések virtuóz alkalmazásá­val. Érdekes kísérlet Nyerges András terjedelmes montázs­költeménye, a Hullámok, kár, hogy a gondolati tömörítés nem mindenütt sikerült a költő szándéka szerint. S VÉGÜL még két észrevétel. Hiába kerestünk egyösz- szefoglaló írást a decemberi számban a filmszemléről, pe­dig lett volna miről írni, esetleg vitatkozni is. A másik: a krónika eléggé egyhangú, több anyag kellene. Kovács Sándor FALU ÉS KÜLTAGRA A TSZ-EK ÉS A MŰVELŐDÉS A MEZÖGAZDASÄG szocialista átszer­vezése nemcsak a gazdálkodásban hozott hatalmas változást, hanem új alapokra he­lyezte a falu művelődését is. Annak feltá­rása, hogy ez az új mit Jelent még sokol­dalú elemzést káván, de már ma is világo­san kirajzolódnak azok a tendenciák, ame­lyek a művelődésben a nagyüzem szükség­leteiből fakadnak. Ma már igen sok termelőszövetkezet fon­tos tevékenységének tartja tagjai művelő­désével való alapos törődést. Ez a felisme­rés — mint lehetőség és szükséglet — ered­ményezte, hogy az Országos Népművelési Tanács és a Termelőszövetkezetek Orszá­gos Tanácsa közös felhívással fordult a ter­melőszövetkezetekhez a művelődés anyagi feltételeinek növléséért. Ezt követte a Kis­iparosok Országos Szövetségének hasonló felhívása is. A közös felhívás abból indul ki, hogy a szövetkezetek kulturális alapja ma már te­temes összeg. A termelőszövetkezeteknél még abban az esetben is, ha nem a leg­erősebbek közé tartoznak, évi 25—50 ezer forint áll rendelkezésre művelődés céljára. Ez az összeg lényegesen több, mint amek­kora az állami költségvetésből pl. egy 2000 főt számláló faluban rendelkezésre áll a közművelődés számára. Az állami költség- vetésből származó — a tanácsnál jelentke­ző — és a termelőszövetkezetnél rendelke­zésre álló anyagi alap külön-külön kevés, de együttesen viszont már jelentős lehet. Ahol ezt felismerték, ott már ráléptek a fejlődést meggyorsító útra. A példák is ezt bizonyítják. Kialakultak már a tanács és a tsz által közösen fenn­tartott művelődési házak, klubok. Van már termelőszövetkezet által — vagy a tanács­csal közösen — fizetett függetlenített nép­művelő, könyvtáros stb. Az elmúlt évben nem egy termelőszövetkezet adott 100—200 kötetnyi könyv megvásárlását biztosító anyagi támogatást a községi könyvtárnak. Ezek a kezdeményezések mint követendő példák mutatják, hogy nemcsak a terme­lés területén lehet közösen gazdálkodni, ha­nem a művelődési közös érdek megvalósí­tásában is. Vannak azonban más jellegű tapasztala­tok is. Nem egy helyen a szövetkezet kul­turális alapját nem a szövetkezet, mint kol­lektíva használja fel a művelődés érdeké­ben, hanem a szövetkezet egyes tagjai él­vezik csak. Sok helyen vesznek színházje­gyet azok számára, akik el akarnak menni egy-egy előadásra, fizetik a kirándulás úti­költségét stb. Természetesen ez is a tsz- en belül marad, de ezt az egyének hasz­nálták fel egy-egy esetben, és nem a kol­lektíva. A termelőszövetkezetek akkor gaz­dálkodnak jól a náluk lévő kulturális alap­pal — ami évente kb. 100 millió forint —, ha azt elsősorban intézmények fenntartásá­ra, könyvtár fejlesztésére, szakember tar­tásra stb. használják fel. A MŰVELŐDÉSBE befektetett forintok ter­mészetesen nem akkumulálódnak azonnal. A szakképzés, az általános műveltség eme­lése, a munkában elfáradt emberek szín­vonalas szórakoztatása stb. csak hosszú tá­von eredményezhet, kimutatható eredmé­nyeket. Mégis, nagyüzemi gazdálkodás csak akkor fejlődhet zökkenőmentesen, ha a termelőszövetkezet kollektívája az ilyen jellegű „beruházástól” nem sajnálja a pénzt. Ezért feltétlenül igazat kell adni azoknak a termelőszövetkezeteknek, ahol nagy erőfeszítéseket tesznek a kulturális alap növeléséért és tervszerű felhasználá­sáért. V. Gy. ILLYÉS SZÍNPADA Ügy hisszük, jól döntött a Pécsi Nemzeti Színház, ami­kor ebben az évadban Illyés Gyula Tiszták című drámá­jának színpadra állítására vállalkozott. Nemcsak egy­szerűen a mai magyar drá­ma iránti illendő kötelessé­gét pipálhatja ki a művel. A választásban annak jelét látjuk, hogy — a gyakran homályos tartalmú — „egy mai magyar dráma” bemu­tatása helyett a színház az író személyiségét keresi, al­kotásnak számító mű bemu­tatását vállalja. A kritikátlan rajongás tal­mi csillogásától és a kétes értékű „protokoll” kényel­metlen rangjától megszaba­dult illyési életmű ma minden korábbinál teljesebben és tisztábban áll az olvasó előtt Amióta Illyés Gyula nem a „legnagyobb”, hanem az KOLBE VILÄQA HA BEÉRÜNK a Képtár belső helyisé­gébe, mintha egy külön világba érkeznénk. Vízimadarak hangja szól a párás folyó fe­lett, szél susog a nádasban, valaki egyma­gában ül a vízparton, s órákon át figyeli, hogy játszik a vízzel a szél, a nap, a moz­gás. a víztükör mindig más és más színe­ket ragyogtat fel, egy pillanat és tovatű­nik. emitt parányi örvény, amott csobbanó hal ezüst testének villanása... Hátunk mö­gött terül el a folyó iszapjától megtermé­kenyített táj, szelíd dombok, zöldellő lan­kák. mohos pincesorok. Édes szőlő terem a dombokon, a karók pálcikái átdöfik a távolban a végtelen égboltot, a fák koronái sejtelmes foltokká olvadnak szemünkben, a táj ősi lélegzetvétele hallatszik, túl a folyó mélyének sustorgó hangjain, a határtalan napfényben repkedő bogarak zümmögé­sén ... A vízivilág és a csodálatos dél-ba­ranyai dombok között vén fűzfa teremt át­menetet, híd a szemnek, híd a szívnek, a vén fűzfa talán mindig is itt állott, sok vi­hart látott lombjait szelíden a víz fölött ingatva, törzsén az Idő múlásának jeleivel és mégis, az idővel dacoló természet és szépség kétségbevonhatatlan szobraként... Ez a világ ott következik, ahol a vastag fal bejárati oldalán szerény, sima táblán ez áll: KOLBE. így, egyszerűen, nagybe­tűkkel, de a hivalkodás kiáltó ellentéteként, valósággal, mint egy jelkép. Hogy a Kol­be után Mihály következne, hogy ki az a Kolbe Mihály, hol él. mit tett eddig, hon­nan vezet művészi útja — az itt nem fon­tos. Fontos a katalógusok előszavaiban, fon­tos egy lexikonban, fontos másutt, de itt, ahol képei fogják kézen a nézőt, s veze­tik be egy varázslatos, már-már a képze­let határáig áramló, mégis roppantul konk­rét világba, itt nem fontos, hogy Kolbe Mihály, a tehetséges festő ezúttal kréta- és filctoll rajzaival jelentkezik, amelyeken a Busó szigorú geometria és a játékos festőiség ta­lálkozik ... Egyedül az fontos itt, a még- teljesebb hitelesség kedvéért, hogy Kolbe Mihály Mohácson él. Ott élte le az életét; a táj legbelső megközelítései, vallomás­számba menő megjelenítései nála fényév­nyi távolságra állnak mindenfajta speku­lációtól. Élete sűrűsödik ezekben a képek­ben, s az az élet. amely megteremtette leg­mélyebb harmóniáját egy szűkebb vidék­kel. megtalálta megtestesülését egy táj va­lódi lelkében — a legméltóbbak közé tar­tozik a festői témák közül. EZÉRT aztán ez a kiállítás a pécsi Mo­dem Magyar Képtárban — nagy élmény. R E. „egyik legnagyobb” élő ma­gyar író. csak nőtt és gazda­godott a megbecsülés művé­szete iránt. Amióta megsza­badult a szereptől, melybe legkevésbé az író kívánko­zott, s a higgadt ítélkezés veheti számba értékeit, egy­re meggyőzőbben vallhatjuk, hogy Illyés igen nagy tehet­ségű és magas erkölcsiségű író. A Tiszták Illyés történelmi drámáinak sorába illik. E műveit az 50-es évek elején kezdte el írni. A Különc bevezetésében mondja Illyés: „Jó tíz éve, hogy magam elé tűztem drá­masorozatban ábrázolni az újfogalmú hazafiság nagy magyar példáit." A sorozat első darabjai (Ozorai példa, Fáklyaláng) Petőfi hitének fényében keltik életre a ma­gyar 48-as forradalmat. A ciklus következő darabja (Dózsa György) a nemzeti függetlenség és a társadalmi forradalom kérdését feszege­ti. A Teleki László eszméi nyomán született Kegyenc- ben (valamint a Teleki Lász­lóról szóló Különcben) a tör­téneti téma már csak „ürügy”; a mű az ábrázolt kornál általánosabb érvényű gondolatokat fogalmaz meg, s csak látszólag történelmi darab. A Kegyenc ben már nem a történelmi hős érdek­li az írót Illyés legújabb drámája, a Tiszták ezt a sort folytatja. Az író nyilatkozata szerint: a történeti téma „inkább ürügy arra. hogy elmondhas­sak néhány fontos gondola­tot..." Mi a közös e drámák esz­mei-gondolati anyagában? Bennük az „újfogalmú ha­zafiság” értelmezését más­más oldalról közelíti meg Illyés. A magyarság kérdé­sei, a nép jövője érdekli. Egyik önvallomásából idéz­zük: „Ez a nép — a nép, melynek bennszülöttje va­gyok — állandóan halálos veszedelemben tudta magát; folytan a pusztulás ellen küz­dött .. .** Gondjai és gondo­latai a klasszikus magyar irodalom gondolataihoz kö­tődnek: Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty hazafisága táp­lálja. Fontosnak tartja a fél­reértést eloszlatni: A nehéz helyzet ábrázolása — nem annak kívánását jelenti, ha­nem azt, hogy „minél előbb világosságot, derűt tudjunk hozni ennek a népnek az egére."; Próbajelcnet a drámából. A képen alulról felfele Bánffy György Jászai-díjas, Szabó Tünde és Orbán Ti­bor. Foto: Erb János Illyés színpadán a klasszi­kus dráma legszebb hagyo­mányai kelnek életre. A „formabontás”, a filmszerű drámaépítés, az „abszurd színház” távol áll tőle. Nem szokatlan, sosemvolt, meg­hökkentő színpadi hatások­kal kelt figyelmet. Gondola­tait a legvilágosabban, a leg­tisztábban igyekszik kife­jezni. Színpadi műveit több­nyire a szigorú hármasegy­ség törvénye alapján kom­ponálja. Illyés — prózában is megcsodált — pompás stílusa a magyar történelmi drámá­ban új nyelvet teremtett. Tö­mör, képszerű, roppant szem­léletes nyelv ez. Ragyogó le­leményekkel, a magyar nyelv színes fordulataival gazdag. Hatalmas, erőteljes, zengő nyelven szólnak alakjai. A magas kifejező erő világos­sággal, a gondolati gazdag­ság szép hangzással párosul. Ahol a drámai küzdelem fel­forrósodik. ott a próza vers­be vált De a látszólag pró­zai részekben is a dráma zengő költőiséggel párosul. Illyés drámaíró művésze­tének gondolati és formai értékei magas fokon vannak jelen új művében, a Tisz­tákban. Tüskés Tibor A (HERNYÓ*## SZÓRAKOZÁS — SZOMORÚSÁGGAL — TANULSÁG NÉLKÜL Több mint egy hónappal ezelőtt említettem már egy­szer, hogy némi szorongás­sal és gyanakvással várom a „vallomásos” műsorokat, a különböző rendű és ran­gú művészek — egyébként örvendetesen szaporodó — portré-filmjeit, mert aggó­dom, hogy vallomásuk ke­vesebb lesz, mint a művé szetük, és szétfoszlanak az illúzióink. Hadd folytassam most azzal, hogy gyanakvásom és aggodalmam még fokozódik, ha a szűkebb értelemben vett szórakoztató művészet képviselőiről készülnek portré-filmek. Ilyenkor ugyanis azzal súlyosbodik helyzet, hogy egyrészt ele­ve jó szórakozást várunk, hiszen megszoktuk már, hogy a művészt ebben i minőségben „élvezzük” Másrészt felcsigázott kíván csisággal várjuk a többletet a művész egész életének ké­pét, teljesebb emberi arcu­latát. Kibédi Ervin portré-film­jét szorongó érdeklődéssel vártam. A művész kedven ceim közé tartozik: sajátos karaktere, arca. alakja hangja egyaránt, a mai hu­moros előadóművészet leg- kiválóbbjai közé emeli. Műsorát maga állította össze, s amit szerepeiből lát­tunk, nem okozott csalódást. Az „Én nem hiszem, hogy... néhány strófáját most épp­úgy élveztem, mint máskor, a Hacsek és Sajó és a töb­bi nagy szerep most is ki­tűnő volt, az operaparódiá­ban most is úgy éreztem, a legkiválóbbak közé tartozik. A komoly szerepek sokol­dalú tehetségét sejtették, az énekesi indulás kedves meg lepetésként hatott... A rendezést is csak di csémi lehet. Ügyesek vol tak a zeneakadémiai képek, a strand-részlet, a Duna- part, a művész kutyája, a trükkök, s már maga az in­dítás: Kibédi, sok-sok. vál­tozatos, mindig kifejező s emóciókat keltő arcával. Tulajdonképpen jól lehe­tett volna szórakozni ezen a műsoron, volt mégis az egészben néhány zavaró mozzanat és alaphangulat­ban is olyan színezet, amely a műsor közben fokozatosan a kedvemet szegte, s lassan- lassan elszomorított Nehéz megfogalmazni az ilyesmit, de megkerülni sem lehet, hogy a Kibédi műsor­ban éppen az eddig ismert művészi arculatot kiegészítő többlet volt az ember szo­morúságának forrása. Min­denekelőtt az, hogy — amint fokozatosan világossá vált — a sokak által kedvelt kitűnő komikus alapjában véve egy végtelenül magá­nyos ember. Társat, akár- mely nembeli embert . — nem láttunk mellette. Lát­tunk viszont egy — külön­ben szimpatikus — kutyát, egy édes mókuskát, sok-sok papagájt és rengeteg szoba­növényt. Mindez természetesen le­het reális kerete egy ember magánéletének, amelyet tu­domásul veszünk és kiegé­szítjük vele eddigi képűn két. Zavaróvá akkor vált számomra ez az élet-keret, amikor a kutya-dallal és Ki­bédi saját verseivel az egész műsor hangulatát belengte valami furcsa, már-már gics- cses érzelmesség, amely időnként szentimentális szi­ruppá sűrűsödött. S ez volt a legszomorúbb! Érezni, látni, hogyan vál­nak semlegessé, nemes, tisz­ta és szép emberi érzések, szándékok... Furcsa, de úgy látszik nemcsak a nagy költészet­nek, hanem a gyen gg költé­szetnek is csodálatos hatal­ma van. Az előbbi a legje­lentéktelenebbnek, leghét­köznapibbnak tűnő érzések­ből, életmozzanatokból is megragadó világot tud te­remteni, az utóbbi viszont a legnemesebb érzéseket is giccsbe fullaszthatja. Szederkényi Ervin á k

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom