Dunántúli Napló, 1969. november (26. évfolyam, 254-279. szám)
1969-11-07 / 259. szám
1*69. november 7. 7 JURIJ NAGIB1N: Zsenya Rumjánceva Dunantmtnavio V ége hát az utolsó órának. Sok nehéz vizsga áll még előttünk, de óra már nem több ebben az életben. Egyetemi előadások következnek, majd szemináriumok, kollokviumok. Milyen fetnőttes szavak! Tíz esztendő telt el az iskolacsengő jólismert rekedtes hangja mellett, amely lent, a tanári mélyén keletkezik, és csak némi késéssel jut föl hozzánk a hatodik emeletre, a tizedik osztályokig. Meghatottam s némi izgalommal kószáltunk az osztályokban és a folyosón. Zavartak voltunk és elfogultak a pillanattól, amikor iskolásgyerekből hirtelen felnőtté válik az ember. Felnőtté, aki már meg is nősülhet! Boldogan s mégis valamit sajnálva mászkáltunk le-fel, mintha féltünk volna kilépni az Iskola falai közül a végtelenné tágult világba. Ügy éreztük, mintha valamit még nem mondtunk volna el egymásnak, mintha nem használtuk volna ki az elmúlt tíz évet, s mintha váratlanul ért volna bennünket ez a nap. Az ég sűrű kékje beömlött az osztályba, a kitárt ablakok párkányán galambok búgtak szenvedélytől eltorzult hangon, mindent átitatott a fák gazdag lombjának illata, a friss aszfalt szaga. Zsenya Rumjánceva benézett az osztályunkba: — Szerjózsa, légy szíves egy pillanatra! Kimentem a folyosóra. Ezen a szokatlan napon Zsenya sem volt olyan, mint máskor. Térden fölül érő rövid ruháját már a múlt évben kinőtte, gyapjú kötött kabátja alatt — amely a mellén nem ért össze — mosástól fakó fehér blúzt viselt, a lábán pedig alacsony sarkú, tompa orrú gyerekcipőt. Mintha a kishúga ruháit hordaná. Hosszú hamuszínű haját feltűzte, de az mégis eltakarta homlokát és az arcát, egy fürt pedig folyton előrehullott pisze orrára, hiába dobta hátra minduntalan ingerült mozdulattal. Mindez megszokott volt rajta. De akadt rajta valami új is: az arcát színező, egyenletes, finom pír és nagy, szürke szemének eleven, kedves fénye, amely hol gondterhelt-komolyán, hol mitsemlátó-szórakozottan csillogott. — Szerjózsa, azt akartam mondani: találkozunk tíz év múlva. A tréfálkozás sohasem jellemezte Zsenyát, komolyan kérdeztem hát én is vissza: — Miért? — Kíváncsi vagyok, milyen leszel tív év múlva — mondta, s félrelökte orra elől a tolakodó hajfürtöt — Hiszen kezdettől fogva nagyon tetszettél nekem. Azt hittem, hogy Zsenya Rumjánceva előtt ismeretlenek ezek a szavak, s ezek az érzések. Életében két dolog foglalkoztatta: a komszomolmunka — ő volt a komszomol- titkárunk — és a csillagok világa. Sohasem hallottam, hogy a napi teendők elvégzése után szabad idejében másról Andrej Voznyeszenszkij: ULJANOV ÉS LENIN Idejöttem, Susenszkojéba. Járom mélycsőndű erdeit A lángelme — tűnődöm néha — vándorol, embertől emberig. Evek futnak, nevek tűnnék vele. A lángész mindig más-más testé. A zseni: a nép szelleme. Ha így van ez — Lenin volt Rubljov Is, a festő. Cellák szentképein így tű* a fény egy-egy arkangyal-arcra. És Lermontov is volt Lenin, Pugacsov is, egy pillanatra. Keskeny-nyomtávú földünk bámulta szívdobogva, — a here had halálra vált —: Lenin költözött Uljanovba, csak úgy reccsent a szűk kabát! A dekrétumot — Lenin mondta tollba. Uljanowal tárgyalt a nyomda. Nagyítólencse-homlokát pontosan a tárgyra szögezve, amit a terem gondolt, bűvészként összegezte és az, mint jólirányzott aforizma, csapódott a teremre vissza. Merülve sokszor áloműző gondba, arcát nyugtatva öklein, Uljanov elcsigázva mondta: „Nehéz, Lenin! Segíts, Lenin!” Fustéllyal nem Lenin járt vadászhatni erdő-mezőben. Lenin aközben legendás bősként városokért hareolt. És arca muzsik-are volt. Testét amaz fűtetlen termekbe vitte. Emez — parasztbundákba és szemekbe, a komor tömegbe magát bevette, mint partizán a rengetegbe. És abban a hidegben hazát épített, fényben égve, két élettel lobogva. Ne sóhajtsatok: „Hogyha élne!” Ha nem élne — akkor ml volna! Vergődne ez a föld fagy krómszürke bilincsébe verve. És elgyötört múzsám a lágerek fölött ugyan mit énekelne? Hogy szenvedett a gyász óráiban, mikor minden tribün fekete leplet öltött, s rajta — az ő szivén! — zsarnokian a nyersvas-nehéz csizma feldübörpött! A lampasz belefolyt a csizmaszárba. Mintha vérpatak csordogálna. És most hogy ünnepel! milyen bilincse-oldottan, ragyogva! Miközben felmutat, adakozó-ünnepien az áimálkodó marslakókra. beszélt volna, mint csillagokról, bolygókról, csillagpályákról, protuberanciákról, kozmikus repülésekről. Kevesen tudtuk pontosan, mire szeretnénk jutni az életben. Zsenya azonban már a hatodikban bizonyos volt benne,. hogy csillagász lesz és semmi más. Nem voltunk közeli barátságban, párhuzamos osztályba jártunk, s csak a komszomolmunka során akadtunk össze. Zsenya váratlan vallomása elámított és zavarba ejtett. A rejtély nyitja után kutatva végigszáguldottam gondolatban az elmúlt éveken, de semmit sem találtam bennük egyetlen találkozáson kívül, amely a Tiszta Tavaknál történt .. Egy alkalommal elhatároztuk, hogy vasárnap elmegyünk a htmki víztárolóhoz csónakázni. Abban maradtunk, hogy a Tiszta Tavaknál találkozunk, a nagy váróteremben. Reggelre azonban szemerkélni kezdett az eső, s a gyülekezési helyen csak négyen jelentünk meg: én, Pavlik, Nyina Bari- seva és Zsenya Rumjánceva. Nyina azért jött, mert vasárnap nem tudott megülni otthon, én Nyina miatt jöttem, Pavlik énmiattam, de hogy Zsenya miért jött el, mindany- nyiunk előtt érthetetlen volt. Zsenya sohasem vett részt szerény lakomáinkon, nem járt velünk moziba, sem a parkba, sem az „Ermitázs”-ba. Am senki nem tartotta ezért álszentnek, tudtuk, hogy egyszerűen nincs ideje ilyesmire: tagja volt az egyetem csillagászati szakkörének, s eljárt a Planetáriumba is. Tiszteltük benne ezt a női céltudatosságot, s nem akartuk háborgatni. • ■ ■ Ö sszejöttünk hát a bulvár közepén az óriási fa- ernyő alatti nagy huzatos pavilonban. Az eső hol nagy, kövér cseppekben verte a földet, hol alig láthatóan, s alig hallhatóan. szitált, de nem hagyta abba az másodpercre sem. A szürke, nehéz felhők egyetlen fénysugarat sem engedve át, húztak a háztetők felett. A Himkire gondolni sem lehetett. Zsenya azonban makacsul Igyekezett meggyőzni bennünket, hogy menjünk. Első alkalommal engedett meg magának egy kis eltérést a megszokott szigorú rendtől, s így megjárta most is. Kabátjának a gombján egy kis dsoma^ lógott, benne szendvicsek. Megható volt ez a kis csomagocska. Zsenyának nyilván eszébe se jutott, hogy be lehetne menni valamelyik büfébe, kávézóba, vagy esetleg étterembe reggelizni, ahogyan kirándulásaink alkalmával megszoktuk. Megsajnáltam azt a kis csomagot. — Gyerünk, csónakázunk egyet — javasoltam, s arra az öreg kiszáradt ladikra mutattam, amelynek ott merede- zett az orra a melegedő cölöpje alatt — és azt fogjuk képzelni, hogy a Himkin vagyunk. — Vagy a Földközi-tengeren — tette hozzá Pavlik. — Vagy az Indiai-óceánon! —- kapott lelkesen az ajánlaton Zsenya. — Vagy Grönland partjain!... — De nem fogunk elsüllyedni? — kérdezte Nyina. — Bosszantó lenne, meghívóm van a Művész-színház bemutatójára. Evezők nem voltak, kerítettünk a parton két deszkadarabot, kimertük a ladikból a vizet, s elindultunk föld- körüli utunkra. Zsenyán kívül aligha szerzett ez bármelyikünknek is örömöt. Miközben Pavlikkal unottan 'csapkodtuk a vizet a deszkákkal, Zsenya kidolgozta az útitervet. Rögtön megérkezünk a Boszporuszhoz, majd a Szuezi-csa- tomán át kijutunk a Vörös-tengerre, onnan az Arábiai- tengerre, aztán elhajózunk a Fülöp-szlgetek mellett és már kint is vagyunk a Csendes-óceánon. Kedves és megható volt Zsenyának ez a késed gyerekessége, de volt benne valami sajnálatra méltó is. — Nézzétek — mondta Zsenya, s arrafelé mutatott, ahol a fák nedvességtől fénylő ágai egyhangúan sötétlettek a Kolizej-m&zá nedves oszlopai: — Pálmák, liánok, elefántok, elsodródtunk India partjaihoz!... összemértünk. Érthetetlen volt számunkra, hogyan' tárhatja fel magát ilyen naivul valaki. Hiszen mi többiek annyira féltettük s véd tűk — hol erőltetett gúnyolódással, hol könnyed cinizmussal — még törékeny, könnyen sebezhető belső életünket Ahogy általában tizenhat éves korukban teszik az emberek. — Közeledünk a félelmetes Salamcn-szigetekhez! — közölte vészjósló hangon Zsenya. — Helyes! — erősítette meg Pavlik, aki a legmegértőbb volt közöttünk. — Ott vannak az emberevő bennszülöttek — mutatott a ciszterna falánál cigarettázó legényekre. — Agyúkat a fedélzetre! — vezényelt Zsenya. — Előkészíteni a golyókat!... — Zsenya, térj észre, hiszen ez kodcnlalizmus — mondtam. — Igaz is — komolyodott el Zsenya. örült, hogy ötleted visszhangra találtak, s naivságában nem vette észre az iróniát — Barátokként kell közeledni hozzájuk, munkaeszközöket szerszámokat, orvosságot viszünk nekik ... Biblia helyett pedig Abrámovics és Golovencsenko Iskolai tankönyveit — tette hozzá Pavlik. F olytatódott unalmas csónakázásunk az esőben. Zsenya fáradhatatlanul vezényelt: „Kormányt jobbra”, „Kormányt balra”, „Vitorlát fölvonni”, „Vitorlát leereszteni” — a csillagok állásából határozta meg az útirányt, mivél iránytűnk összetört a viharban. Lehetősége nyüt arra, hogy csillagászati előadással traktáljon bennünket, amiből csupán azt jegyeztem meg, hogy az Egyenlítő fölött mintegy fordított a csillagok állása. Aztán szerencsétlenség ért bennünket, s Zsenya szétosztotta közöttünk „utolsó újságjait” — az elázott szendvicseket. Csüggedtói rágcsáltuk a vajas zsemlyét, míg Zsenya arról beszélt, mennyire tetszik neki Robinson élete. Átáztam, elfáradtam, szálka ment a tenyerembe — mindez kegyetlenné tett és azt mondtam, nem ismerek kis- polgáribb könyvet, mint a Robinson Crouse. — Az egész könyv az aratás, a ruházkodás, berendezkedés kicsinyes gondjaival van tele. Az élelmek és mindenféle vackok végtelen étlapja... A diadalmaskodó nyárspolgári lét himnusza! — Én pedig nem ismerek lelkesítőbb dolgot ennél, ahogy te nevezed, az étlapnál! — mondta Zsenya, s köny- nyes lett a szeme. — Mennyi nagyság, őserő van ebben a könyvben, s milyen álmok ... Vitánknak Nyina Bariseva vetett véget. Hirtelen felkiáltott: — Hurrá, Föld!... — Hód? Hol? — kérdezte izgatottan Zsenya. — Ott, nézd, a melegerdőnél — mondta prózáján Nyina. — Kész, megérkeztünk. Fiúk, én tönkre fagytam, egy csésze kávé nélkül nem ússzuk meg. — Menjünk Pokrovkába, a nyári kávézóba — javaslom. Zsenya zavartan nézett ránk, az arca rózsaszínű volt. —- Hát jó — mondta aztán hősiesen. — Ha mulatunk, hát mulassunk! Lenin-portré Ültünk a nyári kávézóban a csíkos, nedves ponyva alatt, forró kávét és hideg sört ittunk. Zsenya fölhajtott egy pohár sört, a fésűk és a tűk szinte egyszerre kihullod tak hosszú, sűrű hajából, arca kipirosodott, s hangoskodni kezdett, „korhelynek” „elveszett léleknek” nevezte magát. Kicsit szégyelltük magunkat miatta, s féltünk, hogy a felszolgálónő nem ad több sört, mert összekuszált hajával, kerek térdére föl-fölcsúszó szoknyájában Zsenya még sohasem emlékeztetett annyira kamaszlányra, mint ebben a kávézóban. Zsenya aztán arról beszélt, mennyire szeretne meghalni az első kozmikus rakétában, mert a kozmoszt áldozatok nélkül nem lehet meghódítani, s inkább ő pusztuljon el, mint valaki más, nálánál értelmesebb. Tudtuk, hogy őszintén mondja, arrüt mond, nem te sejtve lelki nagyságát, s ez megalázó volt ránk nézve. Mi nem voltunk olyanok, mint ő, még a konyak hatása alatt sem. Nekünk szükségünk volt az életbenmaradás bizonyos lehetőségére... Gyakran meghívtuk aztán is Zsenyát összejöveteleinkre, de többet nem jött el, arra hivatkozott, hogy nincs ideje Lehet, hogy valóban nem volt ideje, hiszen annyi mindennel foglalkozott. Akkor az egyetlen alkalommal is miattam jött el, s miattam vonult is vissza, büszke becsülettel beismerve magában: nem siketült... — Miért hallgattál eddig, Zsenya? — kérdeztem. — Minek mondtam volna?,.. Annyira tetszett neked Nyina 1 Bosszantó és elszomorító érzés fogott el, mintha valami veszteség ért volna. — Mikor és hol találkozunk? — kérdeztem. — Tíz év múlva, május huszonkilencedikón este nyolc órakor a Nagy Színház középső oszlopközében. — És ha páratlan az oszlopok száma? — Nyolc oszlopa van, Szerjózsa... Akkorra én már neves csillagász leszek — tette hozzá jelentőségteljesen, s álmodozón, de meggyőződéssel. — Ha nagyon megváltoznék, felismersz a fényképekről. — Ami azt illeti, akkor már én is híres ember leszek — mondtam és megakadtam, mert fogalmam sem volt róla, mely területen fogok a sors rendeltetése szerint dicsőségeit szerezni, sőt még azt sem tudtam, melyik fakultásra jelentkezem ... — Mindenesetre a saját kocsimon lövök ... Ez ostobaság volt, de nem tudtam, mit mondjak. — Nagyon jó — nevetett Zsenya —, megkocsikáztatsz majd a városban. Múltak az évek, Zsenya Leningrádban tanult. Csak 1941 telén hallottam róla, mikor szomjasan vadászva a barátaimról szóló híreket, megtudtam, hogy Zsenya a háború első napján otthagyta az egyetemet s pilótaiskolára ment. 1944 nyarán, amikor kórházban feküdtem, hallottam a rádióban, hogy Rumjánceva repülő őrnagyot a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki. S csak mikor leszereltem, tudtam meg, hogy Zsenya a kitüntetést halála után kapta. Az élet ment tovább, időnként váratlanul eszembe jutott megállapodásunk, a találkozás időpontja előtt néhány nappal aztán olyan éles nyomasztó nyugtalanságot éreztem, mintha az elmúlt évek során csupán erre a találkozásra készültem volna. N em lettem híres ember, ahogy Zsenyának ígértem, egy dologban azonban nem csaptam be: volt egy kivénhedt „Opel”-em, a zsákmányolt Kocsikból vásároltam potom áron. Felvettem az új ruhámat ás a Nagy Színházhoz hajtottam. Ha akkor találkoztam volna Zsenyá- val, megmondom neki, hogy hosszas ingadozás után megtaláltam végre én is az utamat: megjelent első elbeszélés- kötetem, most írom a másodikat. Ezek még nem olyanok, amilyeneket írni szeretnék, de hiszem, hogy írok még olyanokat is. Leállítottam a kocsit a sarkon, vettem egy csőkor gyöngyvirágot, s odamentem a Nagy Színház középső tsz- lopkövéhez. Valóban nyolc oszlopa volt a színháznak. Álldogáltam egy ideig, aztán odaadtam a gyöngyvirágot egy tornacipős, szürke szemű kislánynak és hazahajtottam. .. Szerettem volna megállítani egy pillanatra az időt, végigpillantani az életemen, emlékezni a kurta szoknyás, szűk kabátkás kislányra, a nehézkes ladikra, amely teleültette a tó szürkés felületét hegyes kis palántákkal, 4z izgatott kiáltásra: „Elsodródtunk Indiába”, felidézni akkori lelkem vakságát, amely oly könnyedén otthagyta azt, ami somsa lehetett volna.
