Dunántúli Napló, 1969. november (26. évfolyam, 254-279. szám)
1969-11-07 / 259. szám
mir»a mait napin 1969. november 7. 6 Csontos Gábor: OKTÓBERI MESÉK K isgyerek koromból alig emlékszem valamire, de nagyapám októberi- meséit nem felejt* hetem el sosem. Engem nagyon szeretett, és gyakran a térdére vett, hogy meséljen nekem. Ószintén megmondom, nem szerettem, amiket kitalált, mert hiszen nem voltak rendes meséi, olyanok, amiket anyám néha felolvasott a könyvekből, — de az októberi meséket szájtátva hallgattam. Ez, hogy októberi mese, amolyan bevett fogalom lett már a családunkban, leginkább anyámtól hallottam, ha szidta nagyapámat, mért tömi a fejemet már megint ezekkel a mesékkel. Ki is ment olyankor, hogy ne hallja nagyapám csendes szavát, dolgot keresett a ház körül, és amikor bejött, gyakran úgy tűnt nekem, mintha sírt volna kint Már nagyobbacska voltam, talán harmadikos, amikor megértettem valamit ebből a rejtélyből. Előző évben nagyapám megvett hatszáz öl szőlőt a Homokháton. Nagy szó volt ez, csodálta is érte eleget mindenki. Hanem énnekem elárulta az öreg, hogy móka az egész, színlelés, csak papíron vette meg Mónus komájától a szőlőt, mert a gyerekei el akarták jussolni tőle. Volt is valami per belőle, de nagyapám felmutatta az írást, hogy ő Mónus Imrétől ennyiért és ennyiért megvette. Csak éppen azt nem tudta senki, honnan vette rá nagyapám a pénzt, és hogy Mónus hova dugta a gyerekei elől. Hanem hát a szőlő meg az októberi mesék! Az történt, hogy amikor nagyapám beszüretelte az első termést, kijelentette nekem egy este: — Na, gyerekem, az idén másként ünnepeljük októbert! Hogy miként másként, az novemberben derült ki, annak is a hetedik napján. Mónus Imre bátyámmal, aki természetesen mellette dolgozott, mint „részes munkás”, előző napon lefejtették az újbort. Késő estig vakos- kodtak vele a gyertya mellett, de a nyelvüket sem érintették bele, mondván, hogy másnap lesz az ünnep. Így aztán hiába tébláboltam körülöttük, nekem sem adtak egy cseppet sem, pedig nagyon vágytam rá. Lehet, azért, mert addig csak egyszer kóstoltam életemben bort, s nagy titkokat sejtettem benne. Másnap reggel nagyapám korán felköltött. Míg felöltöztem, egyre azon törtem a fejem, mire készülhet az öreg. Fekete nadrágját húzta fel, hozzá a mellényes kabátját, szintén feketét, amit legutóbb a nagyanyám temetésén láttam rajta. Amikor pedig leakasztotta a gerendáról a csizmáját is, és hagymát keresett, hogy kikenje vele ragyogósra, végképp csodálkozásba estem: csak nem halt tán meg valaki. Amikor aztán a foghíjas fésűvel nekiesett rit- kás, hófehér hajának, amit soha nem fésült mással, mint az ujjával, megkérdeztem tőle: — Ki halt meg, nagyapám? — Meghótt ám a térgyed kalácsa! Inkább siess! H át siettem. S amikor készen voltam, a pitvar ajtóból néztem, mit művel még. Odament a ládához, és az aljából kivett egy papirost, amiből egy vörös vásznat bontott ki. — Ehun-e, a fóradalom zászlaja — tartotta elém. Olyan vigyázva fogta két bütykös keze közt a gyűrött, tépett vásznat, mintha valami kismadár telepedett volna le a tenyerére és minden pillanatban attól kellene tartania, hogy elrepül. Én csak rámeredtem a vászon- darabra, amelyik egyáltalán nem látszott zászlónak. De Sóin! nem mertem. A zászlót a kebelébe dugta a fekete kabát alá és elindultunk. Akkorákat lépett, hogy alig tudtam nyomon követni. A temető felé mentünk. „Mégis csak meghalt valaki” — gondoltam, amikor lefordultunk a Kasza közön, amelyik a temető sarkára ért ki. Ott már várt bennünket Mónus Imre bátyám. Szó nélkül kezet fogott nagyapámmal, aztán, ahelyett, hogy barackot nyomott volna a fejemre, mint máskor, nekem is odanyújtotta a kezét. A temetőben szótlanul mentünk és elkanyarodtunk a sírokon túlra. Egy gondozatlan mezőségen áthaladva az ótemető süppedt sírhalmai közé értünk. — Melyik az, te Péter? Nem felejtetted el? — kérdezte Mónus bátyám. — Ez lesz az! Megismerem a fejfát. Akácfából faragtam. — Rövid nézelődés után megállt nagyapám egy félrehajlott fej fánál. Az idő feketére ette a fát, nem látszott azon már semmiféle betű. — A zászlót; koma...! — szólalt meg rekedt hangon Mónus bátyám. — Előbb elimádkozom —■ mormolta nagyapám, és még egy röpke percbe telt, míg újra felemelte a fejét. Elgondolkozva körbejárta a besüppedt sírt, aztán megint odaállt mellénk, elővette a zászlót, s ráborította a fejfára. — Könnyű legyen a főd, Szalóczi elvtárs, neked is, meg minden proletárnak. Mónus bátyám ráintett a beszédre, külön mozdulattal minden szóra. Én meg csak álltam bámulva. Azt a szót, hogy elvtárs, soha máshol nem használta nagyapám, csak az októberi mesékben. Szalóczi József nevét is onnan ismertem, az egyik mese egyedül csak róla szólott. Hát ez a Szalóczi csakugyan valóságos ember volt? Márpedig ha ide van eltemetve, akkor úgy lehet. — Énekeljük el az Inter- nacionálét — mondotta nagyapám. Mónus bátyám megreszelte a torkát és rákezdett valami furcsa énekre. Ahogy végeztek, nagyapám feltette a kalapját, Imre bátyám követte a példát, majd leültek a gerád- ján. Mert épp ott, a temetőkert gerádján voltunk, kívül már a földek sorjáztak szomorúan. — Ülj ide te is, erre a gallyra — intett maga mellé nagyapám. Leültem a sombokor sűrű, földön fekvő gallyaira és vártam. Egy idő múlva rámvetette a szemét: — Emlékszel még az októberi mesékre, fiam? — Emlékszem. — Most már megtudhatod, hogy nem mesék azok egy se! Igaz annak minden betűje. Megijedtem ettől a beszédtől. Méghogy igaz lenne a mese? Hiszen ha igaz valami, az már nem is lehet olyan szép, mint a mese. S hirtelen felidéztem magamban mindent. Azt, amikor a nagy hegyeken túl, ebben a mesevilágban járván, nagyapám saját kezével döfte át szuronyával Semsey grófot, akitől mindenki félt a faluban. Micsoda mese volt az! És már hogy lehetne igaz, mikor Semsey gróf még a minap is ott vágtatott hintájával a falu alatt a kastély felé?! Csak a mesében történt meg az is, hogy Szalóczi József meg Mónus bátyám a kastélybeli kisasz- szonyokat belelógatták a kútba, s csak akkor húzták fel őket, amikor átázott a csipkés bugyogójuk. Na aztán Mónus bátyámék feltörték a kastélybeli nagy ládákat és a puccos ruhákat mind kiosztották a kastélybeli szolgálóknak. Hát megtörténhetett ez máshol, mint a mesében? — Megtörtént... ? A matrózok is igazából voltak, akik ágyúval lőtték szét a világ legkövérebb intézőjét? — Ügy, úgy, fiam! — Meg hogy a sok méltó- ságost lesuvasztották? — Le bizony! Az volt csak az igaz! — De hiszen él a miénk is. — A miénk él, persze! De az ott! Az már nem szív több levegőt. S hogy csak bámultam tovább is rajta, komolyra fogva a hangot, új mesét mondott nekem nagyapám. Elmondta az igazi októberi mesét. A nagyháború végén fogságba került orosz földre, ahol épp akkor készülődtek az urak ellen. Mentek ám ők is, elfoglalták a palotákat és mindenüvé kitűzték a piros zászlót. Ez, jelentette a szabadságot. Ok hárman Szaló- czival és Mónussal ott voltak a forradalom elején, aztán hazajöttek, hogy itt is megtegyék a szegények dolgát. Dehát itthon másként lett. Itt hamar erőre kaptak az urak. — Nem sikerült eltakarítani őket — ingatta a fejét Mónus bátyám. Ezen eltűnődtek egy kicsit, míg nagyapám elő nem vette az üveget a kabátja alól, — Igyunk a fóradalomra! — s előbb Imre bátyám, aztán nagyapám kortyolt az üvegből. A temetőből hazatérve még üres volt a ház. apá- mék jókor befogtak és kimentek a hetivásárba. Nagyapám poharakat rakott az asztalra, aztán néhány korsóba bort engedett a lopó- ból. Csendesen iszogattak egy darabig, aztán, hogy kipirosodott az arcuk, dalolni kezdtek. Csupa régi nótákat énekelhettek, nem ismertem közülük egyet sem. Leültem a krumplisdézsa szélére s ezután nekem is mindig innom kellett, ha ők poharat emeltek. Délután már alig bírtunk a jókedvünkkel. Nagyapám kibotladozott a kapuba, s hallottuk, hogy invitálja a járókelőket, szomszédokat. Nemsokára jöttek is néhányan, sokáig vizsgálták a bor színét, aztán egyből lehajtották. Még később is szállingóztak, de akkorra már meg kellett gyújtani a petrólámpát. Az egyik szomszéd kezelte a lopót, nagyapám intésére mindenkinek á poharába csurrantott a borbóL 0 maga középen ült és mondta vég nélkül az októberi meséket. Nem is mondta, valósággal prédikálta. Arca piros volt, haja csapzottan hullott a homlokára, mélyen ülő szemében szokatlan tűz égett A nagy, felnőtt emberek, előredőlve, csodálkozón nyitva felejtett szájjal hallgatták. Nagyapám szava körülfogta őket eloldhatatla- nul. Nem is emlékszem a többire, mert nagyon elálmo- sodtam a bortól, forogni kezdett velem a világ és elaludtam. Csak a másnapra emlékszem, hogy apám kiabált anyám meg sírt. Azt vettem ki a szavukból, hogy nagyapámat még az este elvitték a csendőrök... M ár legénysorban voltam, amikor nagyapám megint előve- hette a láda aljából a vörös zászlódarabot De akkor már hajlott volt mint a botja feje, és csak fektében láthatta, ami a feje fölött van az embernek. Hogyan készült az első októberi ünnepre! — De még október végén, mielőtt eljött volna az ünnep, szólították fent- ről. Koporsójába beletettük a vörös zászlót amelyik egyre fényesebbé válik emlékezetemben, és mintha tele lenne írva apró gyöngybetűkkel — az ő csodálatos októberi meséiveL Illyés Gyula: Óda a gyorsasághoz Gyorsulnak a vonatok, repülők — Hogy kicsinyül a föld! Ahány sin és út — annyi ölelés Köréd, vadóc Föld, annyi évnl-késs kar és kéz, mely becéz! Ahány futó gép, annyi óriás slmogatás rajtunk Is, markolás: legyünk már végre más! Másolva anyánk dagasztó kezét dugattyú karjával mit gyúr a gép? Téged, emberiség! Gyorsuljatok, vonatok, repülők, kicsinyüljön s föld, s nőjön, mely szemünk láttán <11 elő, az a sorsunkat is kézbe-vevő emberi új erő! Almunkból és elménkből új világ — szellem szökell? Üj eszme-góllát kezd sose-volt csatát? Gyorsuljatok, vonatok, röpülök, kicsinyüljön a föld. A jövő munkái? A múlt? Bőn? Erény? Mi gyúr bennünket kedvére kemény golyóvá tenyerén? Gyorsuljatok, vonatok, repülőit kicsinyüljön a föld. 8 ha csak azért gyúr az az Akarat: legyen, amit bosszúja odacsap, ha eljő Ama Nap? Gyorsuljatok, vonatok, rapülök. kies Ínyüljön a föld. Vagy ő dagasztja azt az agy okot egy-páaztor igéretfőldet ahol nem lesz kin, bűn, nyomor? Gyorsuljatok, vonatok, repülőit kicsinyüljön a föld. és táguljon a világ! Odakint de idebent is, lélek és szív szerint, •» Így less egész megint Gyorsuljatok, vonatok, röpülök, kiesinyüljön • föld. Föl, gyorsaság, föl, új Egység-gyúró, fajták s földrészek burkát szétzúzó, új megváltást kozó — Gyorsuljatok, vonat«*, röpülök, kicsinyüljön a föld. Mért Isten Isten? Végtelen hona! — Oh mivé válsz, ha te Jutsz el eda, ember, föld hús pere?! LEV LOGINOV: Tekintélyes táska — Peti! — szólt rám asszonyom — Micsoda név! Mennyivel ércesebben zeng: Péter! Így hívták Nagy Péter cárt is. A nép istenként imádta! Te pedig, Peti, a munkahelyeden egy tapodtat sem jutottál előbbre. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy veszek neked egy aktatáskát. Olyan szép nagy sárgát, mint egy érett dinnye. Egy ilyen táska tekintélyt ad az embernek, tiszteletet ébreszt Nejem szentbeszédét kivételesen nagy ür gyelemmel hallgattam, mert igazat szólt: az utóbbi időben tényleg rám jár a rúd. Nem választanak már be az elnökségekbe, felelős kiküldetésre sem jelölnek, s szinte borravalót adnak prémium címén. Elérkezett hát a tettek ideje, jól érti ezt a feleségem. Aktatáskával kell kezdeni. Szép tekintélyes táskávaL Bizony, nyugtalan voltam, s izgultam is egy kicsit, amikor először mentem, munkába a pompásan nyikorgó új táskával. Mindazonáltal hanyagul az asztalra dobtam, s azon voltam, hogy a lehető legtermészetesebben viselkedjem. Így hát mindnyájan úgy tettek, mintha semmi sem történt volna: papírjaikba bújtak, s még csak véletlenül sem néztek rám. Egyedül Ivanov, a közgazdász jegyezte meg táskámról nem éppen őszintén, hogy „csodálatos”, s meg is kérdezte, mennyibe került. Eltelt néhány nap. Egy reggel aztán Nyi- koláj Szergejevics, az irodafőnök kért, menjek vele a szobájába. (Meg kell jegyezni, ez volt az első eset, hogy magához hívott...) „Már kezdődik!” — csillant föl a szemem és büszkén követtem főnökömet — Foglaljon helyet, Pjotr Ivanovics — mutatott a székre. — Hogy érzi magát? És kedves felesége? — Köszönöm az érdeklődést, én és a feleségem is ragyogóan érezzük magunkat. — Hát ez pompás — örült a főnököm és szerfölött kedvesen nézett rám. Ügy véltem, itt a legmegfelelőbb pillanat hogy összebarátkozzam a vezetőmmel. — És az ön nagyrabecsült, kedves neje ónagysága hogy érzi magát? — kérdettem nyájasan, miközben egymásra raktam a lábamat — Hát éppen arról van szó, hogy egy kicsit gyengélkedik Nekem pedig annyi a munkám... Hiszen ön is tudja. Nagyon nehéz helyzetben vagyok. — Megértem önt Nylkoláj Szergejevics és terheinek egy részét készséggel vállalom, mert hivatalunk sikereit mindig saját sikereimnek is tekintettem. — Nagyon örülök, hogy nem kellett csalódnom önben. Hej, ha ezt hallották volna munkatársaim! Hármójukat a frász törné, a többiek sárgaságba esnének az Irigységtől... Kényelmesebben helyezkedtem el székemen, miközben Nyikoláj Szergejevics a páncélszekrényhez ment Ebben őrzi a legtitkosabb iratokat! — Rendkívül fontos értekezlet lesz ma a minisztériumban: vállalatunk jövőjét eldöntő kérdések szerepelnek napirenden. Ilyen tanácskozásról lehetetlen hiányozni vállalatunk képviselőjének. Fölkeltem. Micsoda megbízatás! — önnél van az aktatáskája? — kérdezte Nyikoláj Szergejevics és tovább kutatott a páncélszekrényben. „Tehát csakugyan megtört a jég” — villant át az agyamon és határozottan rábólintottam. — És van benne egy kis szabad hely? — Teljesen üres a táskám, Nyikoláj Szergejevics! — Csakugyan? Hát ez csodálatos! Nézze, itt van egy tyúk. Az enyém. Kérem, fáradjon el vele a feleségemhez. Mert ugye, kényelmetlen lenne egy tyúkkal a hónom alatt menni a minisztériumba. Helyette én fogtam a hónom alá a tyúkot, visszamentem a szobámba. Minden kolléga láthatta, amint belegyömöszöltem abba a szép táskába. Ennek már több mint egy hónapja. De Nyikoláj Szergejevics felesége még mindig gyengélkedik...
