Dunántúli Napló, 1969. szeptember (26. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-07 / 207. szám

> ---------------------------­P ataky Dezső: Dunammt namo 1969. szeptember 7. Takie* Deni: Fatshan?« A felső rakodón csak az üres csillék guvadoz­tak. Innen el lehetett látni a városig. Kékesszürke fátyol lengett a házak fölött, amit rövidesen szétcibált a hideg, őszies szél. — Emberek, egy Szóra ... ! Odagyülekeztek a művezető bádogból összerótt irodája elé. Vasárnap volt, s sze­mükben a félig kitörölt ál­mosság. Szívesen szundítottak volna még nyolc óráig, fél kilencig, de úgy vállalták, mind eljönnek, s rá vernek egy kicsit. — Hányán vagyunk? — A művezető számolt: — Csak tizenöten? — Huszonketten. Valaki nevetett a bódé mö­gött. Előrenyúj tóttá nyakát a kiszögellésnél, úgy méregette a művezetőt. Még hárman nevettek, aztán csend lett. A szél végigpásztázott a kő­lépcsőkön, felhőt kavart a kőporból és megemelgette a bódétető meglazult tábláit — Jó, hogy mindnyájan el­jöttek — mondta a bódé aj­tajában álló művezető, és az overall legfelső gombját is begombolta. — Tudják, mit kell csinálni? — „A fenét kérdezgesd!” — gondolta Jancsik, széles ar­ca borotválatlan volt, nem szépítkezelt erre az alkalom­ra. Az előbb ő nevetett a bó­dé mögül, de ez a kérdés el­vette a kedvét. — Tudjuk! — De nem áll­hatta meg, hogy gúnyos meg­jegyzését elhallgassa: — Teg­nap is mi dolgoztunk itt. Vagy talán most pincerver- senyt rendezünk?! — A lőmester nincs itt, maguknak kell a robbantá­sokat is elvégezniük — en­gedte el a gúnyt a füle mel­lett a művezető. — Van, aki ért. hozzá? — ..Már megint kérdez­get!” — dühösködött a bo­rostás Jancsik. — A rakodó is ért hozzá — adta meg a felvilágosí­tást. — Mindenkinek megvan a vizsgája. Pilok, a csendes ember, hátul hallgatott. — Tulajdonképpen nem szabályos ez az egész — ma­gyarázta a művezető a köz­vetlen mellette állóknak, s arra gondolt, hogy már szom­baton délután felballagha­tott volna a vöröskővölgyi menedékházhoz, és most ví­gan alhatna az esti szalonna- csurdítás jóllakottsága után. — Az igazgatóság tudta nél­kül ... — Hol vannak a szerszá­mok? — És a felelősség?! Ha baj történik, engem vesznek elő. Rendőrség, bíróság .. Az emberek biccentés nél­kül otthagyták. — Nna, ki túrja meg a lyukaltat? — kiáltotta kör­be Kaposi, és a meredek kő­falra mutatott. — Pilok!.. — kacagott fel éktelenül a borzas fejű Ma­kár. — öreg is, meg gyáva is ahhoz — legyintett a szeplős Dió. Pilok szeme rávillant a fiúra: — Csak a köveket is úgy bírnád emelni, mint az üres fejedet. F edezékbe húzódlak, s mikor minden lyuk eliőtt, már senki sem szólt, csak az izmok birkóz­tak a nehéz kődarabokkal, a slangéval és a bakóval. Any- nvira belemelegedtek a kőtö­résbe, hogy a kabátok is le­kerültek a vállasról. Távo­labb rakták ie, egy csomó­ban. Mikor végeztek a le­robbantott kő törésével, ra­kodásával. és szusszanásnyi szünet adódott, az emberek falatozni keaitek, Pilok is térdére fektette a kabátját, és előhúzta zsebé­ből a nylonzacskót. A vajas kenyeret fintorogva elhají­totta. Valaki behintette kő­porral. Kaposi felállt, és odalépett az öreghez: — Te miért nem eszel? — Kőpor került a kenye­remre. A szeplős Dió nyerítve fel­röhögött: — Micsoda ötlet! Mintha csak egyet gondolt volna ve­lem — Kaposi homlokán ösz- szefütött a ránc: — Te, állat! — és Dió a képét fogva el­húzódott az egyik csille mö­gé. — Tavalyról maradt sza­lonna — mondta Kaposi. — Kicsit avas már, de nem rá­gós. Pilok elfogadta. Sajnálta Diót. Ö nem haragudott rá. — Hé, erősen kikötötted magad? — kiáltott az irdat­lanul meredek kőfalon eresz­kedő legénynek, aki a máso­dik robbantáshoz készült fúrni. — Próbáld megmozdí­tani azt az elálló tömböt. A kőtömb a fejtésbe zu­hant, s apró darabokra pattant szét. Az embe­rek nem húzódtak fedezék­be, távol álltak a zuhanás helyétől, senki sem számí­tott veszélyre. Diót, aki az alsó rakodó felett, a csillék tetejével egy szinten állt, egy jókora darab kő farba kapta, s rálökte a félig ra­kott csillére. Csikorgó, ja- jongó zörej hallatszott, s a fejtés kis platóján megin­dult a csilleso-r. Rettentő vé­letlen, vagy átkos gondatlan­ság indította el a felgyorsul­va dübörgő vagonettákat — ki tudta azt most? A szerel­vény rohant le a pályán, a hegyről, gazdátlanul. Dió mozdulatlanul, elkábulva he­vert a kődarabokon, és sem­mit sem tudott a rohanásról. Pillanatnyi döbbenet után rohanni kezdtek lihegve, eszelősen a csúszós, meredek lejtőn, hogy elébe kerüljenek a csillesornak. A csillék sú­lyosak, s az ember előttük összemorzsolható virágfej. Hogyan is gondolhattak meg­állításukra. Pilok ott rohant legelöl, egyre gyorsabban, egyi-e ve- szettebb lett az irama. A töb­biek már nem bírták, Ka­posi is felbukott egy kiálló gyökérzetben. Csak Pilok fu­tott. Maga se hitte, honnan van egyszerre ennyi erő nyurga, sovány testében. — „Dió veszélyben van, meg kell menteni...!” Nekiugrott az utolsó csillé­nek. Elvétette az ugrást, nem tudott fellépni az alvázra, csak a csille felső peremét sikerült kezével elkapnia. A többiek úgy látták, a kocsi­sor métereken át vonszolja maga után. Aztán • fenn volt. Előbb csak az egyik lábát feszí­tette meg a csilleszekrényt tartó váz peremén, aztán a másikat is mellé húzta. Oda­tapadt a hűvös fémhez, mint vizes üveghez a száraz levél. Aztán a kőre tornázta magát. Bakancsa alatt megbillent egy repedezett, nagy darab kő. Négykézláb igyekezett el­érni a fék ernyedten billegő fogantyúját. Hasra feküdt a köveken, és úgy tekerte a fogantyút körbe-körbe. A csillék megrándultak, de alig érezhetően, mint lovak hátán a bőr, ha légy érinti. A kere­kek visítottak a rohanásban, de nem volt ereje rriég egyet fordítani a fékkaron. A negyedik csille fékje használhatatlan volt, a fo­gantyú csak forgott körbe- körbe, de a kerekek nem szorultak. Az egyenetlen vas­pályán jobbra-balra vágód­tak a csillék. Kövek repültek szanaszét, kétoldalt. A rázkó­dás, az éktelen zaj magához térítette Diót is. Rémülten emelte fel fejét, sápadt ar­cán nem látszottak a szeplők, csak a két szeme kerekedett sötéten. Az eséstől felsebződött homloka erősen vérzett. Pilok kimerültén kapkodott levegő után. Reménytelennek látta a fékezést. Pokolian csörömpöltek, ugráltak alat­ta a csillekerekek. „A vál­tók!” — hasított eszébe a felismerés. „A biztos halálba rohanunk!” A szerelvény jobbra ka­nyarodott, valamit lassult a rohanása, de Pilok tudta, ez nem jelent semmit. Feltar­tóztathatatlanul dübörögnek a régi fejtés, az öreg bánya felé. Ott nyílt a pálya, a ter­melőtér főig hajló sínvégek­kel. Menthetetlenül a mély­ségbe zuhannak. A csillék összelapulnak, töredezetten szétrepülnek, mint az elpat­tant gyöngysor szemei. És ha leugrana? Próbált felállni. És Dió, vele mi lesz, ő le­ugrani sem tud. Halálra zúzza mindkettőjüket a sok száz mázsányi kő és vas. Az ötödik csille fékje is rossz volt. Nyaktörő egyen­súlyozással, sietve, négykéz­láb és hason csúszva vergő­dött, húzta át magát kocsi­ról kocsira. Ott volt a hato­dik féknél. Megszorította. Re­csegve, jajongva, sivalkodva lassult az iram. Jókora kő­darabok hulltak a sínek mel­lé. Az egyik vagonetta szek­rénye kikapcsolódott, kibil­lent — s hatalmas porfelhő takarta be a közel lévő csil­léket. Aztán megállt min­den. Pilok behunyta a szemét, ő még mindig úgy érezte, rohannak. Aztán leült a csil­le tetején a kőié. Térdére fektette véres ujjait. Nézte a szeplős arcú, megrémült fia­tal fiút, és fáradtan, kime­rültén mosolygott. D ió vinnyogva kúszott a lábaihoz. Elkapta a kö­vektől felsebzeft, fel­hasogatott, vérző kezet. Hir­telen az arcához szorította. S fennhangon, keservesen zokogott. Bányászaink már a 15—16. században „furulyán, hege­dűn, citerán és más instru­mentumokon muzsikáltak szólóban és csoportban egy­aránt.” Krónikások írásai rögzítik, hogy a bányászélet sajátosságai magukban hor­dozták a zene szeretetét oly­annyira, hogy a tehetsége­sebbek, a rátermettebbek, maguk is a zene művelőivé váltak. Társaik körében ezek a „zenészek” olyan népsze­rűek lettek, hogy egyre in­kább felhívták magukra a bányák vezetőinek figyel­mét. Ünnepélyeikhez ők szol­gáltatták a zenei aláfestést, minek jutalmául több kivált­ságban részesültek. Később, városaik — mint pl. Ruda- bánya, Ózd, Selmecbánya, Körmöcbánya — kapuinak toronyrészében már mint ön­álló „toronyzenészek” szere­peltek. Itt eleinte szólóban, majd az idők folyamán egyre inkább csoportosan (6—8 fő) fanfárszerű zeneszámokkal jelezték a napfelkeltét, a dél­időt és a napnyugtát Rézfú­vó hangszereiken más-más hangulatú zenét játszottak a bányába való leszállásnál, és a munka befejezésénél. A városba érkező neves vendé­gek fogadására pedig már szinte kis koncerteket ren­deztek. A jó muzsikusok te­kintélye egyre nőtt A kü­lönböző bányavárosok ver­sengtek a jó toronyzenésze­kért Előfordult, hogy egyes zenészeket elraboltak egy­mástól! Ezek a zenészek rendszerint több hangszeren is játszottak, s a toronyzene befejeztével gyakran bányász „murikon”, lakodalmakon, temetéseken is szerepeltek. Itt már más, vegyes össze­állításokban. A zene fokozottabb igény­lése — úgy a hallgatóság, mint a muzsikusok részéről — egyre nagyobb, egyre tö­kéletesebb zenekarokat és zeneszámokat eredményezett Ehhez pedig jól képzett, sok­oldalú muzsikusokra volt szükség, az utánpótlás bizto­sításáról nem is beszélve! A 16—17. században sorra ala­kulnak a bányász zenekörök, bányász zeneiskolák, melyek­ből már képzett, sokszor Európa-hírűvé vált muzsiku­sok (mint pl. Monetarius István zeneteoretikus Kör­möcbányáról; a híres hege­dűsnő, Czinka Panna pedig Rozsnyóról) indulhattak út­nak. Ilyen sokoldalú zené­szekkel már lehetőség nyílt a katonazenekarokhoz hason­lóan — komplett fúvószene­kar ^ kialakítására, melyben fa- és rézfúvók egyaránt sze­repeltek. A több hangszeren játszás azt is eredményezte többek közt, hogy belső he­lyiségekben kombinált (vo­nós-fúvós) zenekarként, sza­badtéren, felvonulásokon pe­dig fúvószenekarként szere­peljen az együttes. A legjobb zenekarok így egyre inkább koncertképessé válhattak, A pécsi, salgótarjáni, tata­bányai, dorogi, komlói bá­nyászzenekarok, sőt a kisebb helyek, mint Baglyasalja* Kesztölc, Rudabánya zene­karai századunk elejétől min­den bányász-munikás de­monstráció színes közremű­ködői, napjainkban e hagyo­mányok őrzői és továbbfej­lesztői. A megyében jelenleg há­rom „aranylantos” bányász- zenekar működik: a Mecseki Szénbányák, az Ércbánya Vállalat és a Komlói Bá­nyász Fúvószenekar. Bornemissza Gésa Gyalázatos rendszer volt A MUNKÁSOSZTÁLY 1919 augusztusa után nem nyugo­dott bele hatalma elvesztésé­be. Semmiféle osztály, ha si­került megszereznie az állam- hatalmat, nem adta át azt ön­ként soha a történelem folya­mán más osztályoknak. Min­dig kényszerrel, erőszakkal vették át tőle az ugyancsak hatalomra törekvő más osztá­lyok. A munkásosztály — és annak jelentős csapata, a bá- nyászság — is szervezkedett, megkísérelte a megbukott Ta­nácsköztársaságot újra létre­hozni, Az imperialista túlerő és a munkásmozgalomban je­lentkezett árulás meghiúsította ezeket a törekvéseket. A fehér terror nem teketóriázott. Kí­méletlenül leszámolt a kom­munistákkal, a baloldali szo­ciáldemokratákkal és az értel­miségnek minden mozgalmá­val, ha csak minimálisan de­mokratikus eszméket és tö­rekvéseket is észlelt soraik­ban. A fegyveres terrorcsapatok akcióit ügyesen párosították a besúgók és munkásárulók pro­vokációival. Feketelisták, ka­tonai személyzeti parancsno­kaié, bércsökkentések, bot­büntetés, május elseje meg­ünneplésének betiltása, a csendőrség mozgósítása, bá­nyászok hadbíróság elé állí­tása, dohos, pondrós kukorica- liszt kiutalása fizetségül, de­tektívek beépítése a bányá­szok soraiba — mind az el­(Részletek egy lenforradalom bevált eszköze volt. A bányamunkásság elleni megtorlást a durva és a fi­nomabb eszközök ügyes kom­binációjával . fokozták. Horthy Miklóst és darutollas legényeit nem nyugtalanította a mun­kásság nyomora, elkeseredése, és nem izgatta a bányászok fenyegető fellépése. Semmibe vették a tömegek követeléseit, politikai követeléseit lemoso­lyogtak, gazdasági követeléseit kinevették, és nem teljesítet­ték. Abban az időszakban, ami­kor az idegen csapatok jelen­léte miatt túl kockázatos lett volna fegyveresen felkelni az ellenforradalommal szemben, a munkás-szövetségek megkí­sérelte interpellációkkal és beadványokkal enyhíteni a munkások sorsán. A Magyarországi Bánya- és Kohómunkások Szövetsége több ízben is beadványokat íi't a horthysta rendszer vezetői­hez. Kérte, hogy enyhítsenek a bányászok nyomorán, vázol­ták, hogy tömeges elvándor­lás készül a bányaüzemekből. Leírták, hogy a széntermelés csökken, s hogy a bányák ka­tonai közigazgatás alá helye­zése sérti a bányászok em­beri öntudatát. Se Horthy, se rendszerének hű szolgái nem törődtek ez­zel, hiszen egész hatalma a munkásokkal szembeni értet­lenségre és közömbösségre, a tanulmányból) dolgozó emberek iránti meg­vetésre épült. * MINDENKI TUDJA ma már, akit csak egy kicsit is érdekel népünk története, hogy 1920-ban — Horthy ha­talomra jutása idején — a Magyarországi Bánya- és Ko­hómunkások Szövetsége nem volt valami demokratikus in­tézmény, szocialistának pedig éppenséggel nem mondhatjuk. Mindenesetre el kell ismerni, hogy a csendőrterror és a fe­hérkesztyűs katonai különít­mények garázdálkodása elle­nére is fellépett a bányászok érdekében az uraknál. Ugyan­akkor az is igaz, hogy udva­roltak a hatalom urainak, széjxeket mondtak nékik még olyan beadványokban Is, ame­lyekben a bányászok elleni katonai erőszak enyhítését kö­vetelték. Legalább olyan mér­tékig viselték szívükön az el­lenforradalmi rendszer érde­keit, mint amilyen mértékig a bányászokét. Horthyt az or­szág „ideiglenes határán fek­vő” bányákkal próbálják jobb belátásra bimi — ez pedig nem is annyira a munkás­ellenes terror enyhítését volt hivatva szolgálni, inkább attól való félelmüket, hogy a ro­mán, a szerb, a csehszlovák állam uralkodó körei előtt rossz színben tűnhetik fel a horthysta uralom. Ezt a félelmüket szerették volna enyhíteni, ugyanakkor a bányászság felé azt a lát­szatot kelteni, mintha az S érdekeit védenék A szövetség közgyűlésein még akadtak bátor emberek* akik nyíltan beszéltek, de eze­ket csakhamar elhallgattatták. Idézzük csak, mert érdemes* a III. közgyűlés 1923. augusz­tus 19—20-i felszólalásait: .. Forberger Gyula (Do rog): A bányászoknak nincs mozgási szabadságuk, a mun­kások ellen mindent szabad tenni, nekik azonban semmit sem szabad. A munkásokat szabadon rágalmazzák, de ar­ra felelni nem szabad. Múlt­kori gyűlésekre a szolgabíró 00 csendőrt rendelt ki, és már előre megállapította, hogy a gyűlést meg fogják zavarni* de már a zavargók ellen moz­gósította a csendőrséget, és kijelentette, hogy ha a leg­kisebb megzavarás történik* akkor a gyűlést feloszlatja... ... Gyenes Vince (Salgótar­ján): mint a szövetség kerü­leti titkára működik, de bár­hová megy, csendőrök kisélik. Számtalan esetben kényszerí­tették, hogy visszaforduljon az útról és általában mindent elkövetnek, hogy működésé­ben akadályozzák. Ebben a vállalat egyetért a hatóságok­kal, amit legjobban jellemez az, hogy a telepekre és közsé­gekbe csak a báxiyaigazgató pózzá j árulásával Jehet ki­menni. Az a munkás, aki pa­É É Gyávaság Toronyzenétől a fuvószenekaria

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom