Dunántúli Napló, 1969. szeptember (26. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-23 / 220. szám
196?, szeptember 2\, 7 Dunantmi napio BESZÉLQETÉS PÁKOLITZ ISTVÁNNÁL KODÁLY MOHÁCSI LATOQATASA Kodály mohácsi vendéglátóival Mindig Is Ilyen volt: halk, megfontolt, már-már aggodalmas. A nevetése szomorkás, a szomorúsága mélyén meg mintha pajzán viccelődés lapulna. Talán csak a szeme volt más: édénkebb, nyugtalanabb. Most nyoma sincs tekintetében a vitázó kedvnek, kötözködésnek, ellenkezőleg, mintha azt mondaná a szemével: mondjad csak fiú, bátran, hisz biztosan igazad van... Pákolitz István, József At- tíla-díjas költő, a Jelenkor szerkesztője, a megyeszerte ismert népművelő — ötven éves. Szerkesztőségi szobájának kényelmes foteljében ülve emlékekről, megvalósult és elvetélt tervekről beszélgetünk, az útról, mely a paksi harangozó házától Pécsig vezetett, s bár az elmúlt évek során nem sok nyilatkozatot adott, s gondosan került minden olyan helyet, ahol önmagáról kellett volna beszélnie, mindketten meglepetten tapasztaljuk: tulajdonképpen egész eddigi élete nyílt titok. Azt mondja: olyan gyermekkorom volt, mint a többi szegény gyereknek, a Messzenéző című kötetben megjelent Évgyűrűk című lírai életrajz azonban mást is elmondott. Mindenre figyelő, éles fantáziájú, érzékeny lelkű gyerek volt — a „szeptemberi másodvirágzás megsápadt, fanyar gyümölcse”. Legidősebb bátyja éppen nősült amikor ő született. A mesék hősei voltak legbizalmasabb játszópajtásai, s talán a néki szánt papi pálya felé vezető útra Is azért lépett zokszó nélkül, mert egy kicsit ez az úf is a mesék birodalmába vezetett. Nem látszik ötvenévesnek, ellenkezőleg. Megható, ahogy minden részletre emlékszik, ahogy félti, őrzi, babusgatja, gyermekkori emlékeit. Volt tanító, népművelő, élete javát falusi emberek között töltötte, s ha egy jóízű történetei, kedves embert akar felidézni biztosan igy kezdi: Maglódon, ahol tanítottam ... Hogy miképpen fejlődnek ki valakiben a költői adottságok. azt viszonylag könnyű megválaszolni — kis túlzással azt mondhatjuk, nemcsak ezért, mindenért a gyermekkori körülmények „felelősek” —, de hogy mikor és milyen impulzusok hatására veti valaki először papírra mindazt amit érez, amit gondol — hát ez már sokkal titokzatosabb. Az első versélmény Petőfi volt — a János vitéz. A diákköri zsengék még Petőfi „bábáskodása” mellett születtek, de aztán jött Ady, később Babits, s az addig csak ösztönös, gondosan titkolt játékból. szenvedély, kényszer, hivatás lett. Hogy hogy születik a vers? — Ma sem tudja. A vers útja hosszú és kiszámíthatatlan. Évtizedeken át szinte minden éjszaka dolgozott. „Polgári” foglalkozására mindig is sokat adott, kényes volt szakmai hírnevére, este azonban egy másfajta Pákolitz ült le a könyvekkel zsúfolt asztal mellé: egy, a nappali énjénél sokkal erősebb, elszántabb, s fáradhatatlanabb ember. Viszonylag későn jelentkezett első kötetével. Néhány folyóiratközlemény és egy meglehetősen szerencsétlen sorsú hármasantológia után 1958-ban végre önállóan is porondra léphetett: megjelent Szüret című gyűjteménye. A fogadtatás? A fogadtatás mindig más, mint amit vár, s amit megérdemel az ember. Nem, nem volt rossz. Dicsérő szóval nem fukarkodtak, de mintha az elismerő, sőt elragadtatott jelzők értetlenséget, tájékozatlanságot takartak volna. Erről szívesen beszél. A költő és a kritikus. Nos, ez az irodalom egésze szempontjából is sorsdöntő kapcsolat. A kritika mindent elérhet — jó és rossz értelemben egyaránt. Versekről, irodalomról véleményt mondani tetszik nem tetszik alapon — ez végtelenül egyszerű, s végtelenül felelőtlen dolog. Akinek nincs ideje, ereje és kedve, hogy leüssön a versek, a költői lélek legmélyére az nem kritikus, hiába ír kritikát. Elmerengve ül — megérteni másokat, talán ez a legnehezebb és legnagyobb dolog a világon. Mint szerkesztő, havonta 100—120 levelet, versküldeményt olvas át. Többségük, „névtelen”, egészen fiatal ember munkája. Száz vers közül tíz ha jó, persze, dehát akkor is: szabad-e könnyelműen ítéletet mondani? Ki tudja, kiben mi van, s kiből mi lesz? Szereti ezt a munkát, s fél is tőle. Fárasztó, idegölő. Felfedezések? Régen volt, s talán igaz sem volt. Egy-egy költőt felfedezni, nem egy ember dolga, s nem is egy alkalomé. Tehetségről gyakran tesznek tanúbizonyságot az emberek, elfogadható verset is írnak, szépszámmal, de hogy kiből lesz költő ...? A költő más, több, mint versiró ember, ezt a pluszt pedig nem lehet egy-két költeményből kiolvasni. Olvasás, írás. Kemény, szinte percnyi pontossággal beosztott élet. Most, hogy betegesebb, fordított egyet a napirenden: éjszaka helyett hajnalban dolgozik. Hat önálló, saját kötete van (fordított is, az ő nevéhez fűződik például Schiller Stuart Máriájának 1959-ben megjelent dráma-fordítása, s most ösz- szegyűjtött verseinek sajtó alá rendezésén dolgozik. Lassú, kegyetlen munka. Ítélkezés. Ez a kötetbe megy, ez a szemétkosárba ... Sok megy oda? — Hát bizony, elég 'sok.. Rendezés, számbavétel — ez elől senki sem térhet ki. S persze nemcsak a versek, írások várnak ítéletre. Pákolitz István a költő, többé- kevésbé elégedett. Ha Útja nem is volt tükörsima, céljait megvalósította, álmainak többségét elérte, Pákolitz István, az irodalomszervező azonban még elég sok dologgal adós önmagának. Egyikünk se szívesen beszél róla, de hát kikerülni se lehet: mennyivel jobb a vidéki írónak ma, mint tíz évvel ezelőtt? Hát, nem sokkal. Pécs, talán a legjobb, legemberszabásúbb város az országban, ereje is van, félországból magához rántja a tehetségeket, de aztán ezzel mintha ki is merült volna, megtartani már csak keveseket képes. Neveket mond, akik jöttek, felnőttek, jóléreztélc magukat, s aztán egyszeresük fojtogatni kezdte őket valami, s az első alkalommal elmentek. Ez nagyon rossz, nagyon fáj. Lehet, hogy az irodalmi közéletben van a baj, lehet hogy csak a lehetőségekben. Itt van például a kiadó ügye. Van is, nincs is. A Jelenkor— Magvető közös kiadó tavaly például egyetlen kötetet sem jelentetett meg. Most készítjük elő a legfiatalabb költőnemzedék antológiáját. Cigarettára gyújt — azt mondják a pipa-szerető ember a cigaretta segítségével hagyja el legkönnyebben a dohányzást... Hátravetett fejjel ül, s lassan, már-már óvatosan fújja a füstöt. Tudom, arra gondol, nem bántott-e meg valakit nyilatkozatában? Nem. Minthogy az életben sem. Elmélázva ülünk egymással szemben, s egy- szercsak arra döbbenek: én is ezt kutatom. Vajon megértettem-e mindenkit, s nem voltam-e igazságtalan ...? Gyakrabban kellene összejönnünk, nemcsak kettőnknek. a többieknek is. Kopog az írógép, mi legyen e kurta riportocska vége? Azt mondtad: csak arra kérlek, mértéktartóan, s mindenképpen igazat írjál. Azt írok. Jó hogy köztünk vagy, Pákolitz István... Békés Sándor Eddig úgy tudtuk, hogy Kodály Zoltán Pécsen kívül Komlón és Mágocson járt. Kiss Béla, a mohácsi honismereti szakkör vezetője hívta fel a figyelmemet Kodály mohácsi látogatására. Leutaztam Mohácsra és felkerestem ICersics Ánka operaénekesnőt és özv. Schneider Lajosnét, akik a szemtanúk hitelességével rekonstruálták a látogatást, valamint fényt derítettek Kodály Zoltán és Schneider Lajos népdalgyűjtő kapcsolatára. — 1950. szeptember 4-én történt — kezdi a történetet Kersics Ánka, aki nemrég tért haza Párizsból, ahol Bartók-dalokat énekelt hangszalagra. — Ezen a napon vizsgáztam mint I. éves operatanszakos zeneművészeti főiskolai növendék Kodály tanár úrnál népzenéből. .4 kitűnőre sikerült vizsga után — amire még most is büszke vagyok — három kérdésre kellett még megfelelnem. — Hová való? — kérdezte Kodály tanár úr. — Mohácsi vagyok. — Ismeri Schneider Lajost? — Igen. A tanító bácsim volt. — Vannak még Mohácson olyan emberek, akik népdalokat énekelnek? — A református magyarok között több jó énekest emlegetnek még ma is. Tessék erről személyesen meggyőződni, szeretettel meghívom tanár urat Mohácsra. — Jó, akkor jövő vasárnap megyünk. A Magyar Tudományos Akadémia gépkocsiján. Kertész Gyula zeneszerző és Kersics Ánka kíséretében érkezett meg Kodály Mohácsra, ahol három napot töltött. Első nap délelőttjén Schneider Lajost kereste fel lakásán. — Körülbelül tíz óra lehetett, amikor betoppantak — mesélte özv. Schneider Lajosné. Későbbre vártuk. Én éppen padlót súroltam, Szerencsére a férjem szobája már rendben volt. Ott beszélgettek, több mint két órát. Másnap mielőtt Baracská- ra mentek, öreg énekeseket meghallgatni, a mohácsi „zeneiskolások”, Tar Imre növendékei virággal köszöntötték Kersicséknél Kodályt. Az eseményről fénykép is készült. Harmadnap délelőttjén a mohácsi nótafákat: Horkics nénit, Balázs Pált, Pécsi Istvánt hallgatta meg a Mester. Amikor elbúcsúzott Mohácstól, meleg szavakkal szólt a vendéglátásról, Kersics néni f őzt j érői és a kvártélyról, Kersicsék „szépszobájáról”. A látogatás után levélváltás alakult ki Kodály és Schneider Lajos között, amelynek eredménye az lett, hogy a MAGYAR NÉPZENE TÁRA című kiadványokban több mohácsi népdal is napvilágot látott. Kodály két ízben tett még futólátogatást Schneide- réknél. Schneider Lajos Igazgatótanító több száz baranyai népdal lelkes gyűjtője 1960. június 7-én halt meg. Kodály: 1964. október 12-én kelt levelében ezt írta özvegyének: „Mi igen nagyra becsüljük az ő munkásságát.” Itt az ideje, hogy mi, baranyaiak is ezt tegyük. Várnai Ferenc Ritka művészeti csemegéhez juttatta a hazai közönséget a Szépművészeti Múzeum. Leo~íardói:a!v 'ágon nyilvántartott négy lovas-, illetve ló-szobra közül egyszerre hármat állított ki: a dublini, és a New York-i mellett, a képünkön látható és a Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő szobrot Is, DőíviieAt kani/üJúp(hűk i A kézzel írott könyv, a j kódex vagyonokat ér. A '( könyvnyomtatás korai ter- í mékei, az ősnyomtatványok í ugyancsak drágák voltok; I ' éppen ezért nem egy könyvtárban az olvasópulpitushoz láncolták. A könyvnyomtatás fejlődésével a könyv azonban egyre olcsóbb lett, de a könyvlopások folytatódtak. Igaz, legnagyobb réI szük ritka könyvek, könyvdrágaságok megszerzésére irányult; voltak, akiket az anyagi érdek, voltak, akiket a bibliomán könyvbii-toklási vágya ösztönzött erre. Min- í den könyvnek megvan a ; maga sorsa — mondja a lall tin közmondás, de minden ; könyvtolvajnak is! • > A legrégibb magyar könyv-lopásról a 14. századból van tudomásunk. Bago- ; mél liptói nemes három fia j bejelentette I. Károly királynak, hogy ismeretlen rablók betörtek a liptó- f szentiváni Szent János templomba és a kegyszerek mellett az egyház könyveit is ellopták. I. Károly 1327- ben kelt oklevelében a túróczi konventet bízta meg az ügy kivizsgálásával, a könyvek azonban sosem kerültek elő. ' • J. G. Tinius, doktori fokozattal rendelkező teológus, aki nagy tudása mellett 30 —60 ezer kötetes könyvtáráról volt híres, a könyveket nem értékükért, hanem tartalmukért szerette és gyűjtötte. Hogy újabb vásárlásokat eszközölhessen, és hogy ehhez pénzt szerezhessen, a gyilkosságtól sem riadt vissza. A zsákmánya háromezer tallér volt, amelyből nemsokára nagyobb könyvtárat vásárolt. A véletlen azonban bírókézre juttatta s tíz évig tartó per után — mivel a bizonyítékok nem voltak valami meggyőzőek — 12 évre ítélték. Huszonkét évi börtön után szabadult, de könyvtára eddigra már szétszóródott. • Passionel kardinális svájci útja alkalmával (1721), egész sereg könyvet vitt el a tulajdonosok tudta nélkül „emlékbe”. Chavijj de Maian tudós 1840 és 1858 kö- t zött a párizsi Császári ) Könyvtárt és a Bibliothéque S Genévie könyvtárt fosztogat- ! ta. W. B. Lindner (1814— < 1876) német teológus könyv- S lopásai ugyancsak fentma- ? radtak a könyvtártörténet- ; ben. Dániel Gottfried Mol- I denhauer teológus, később < dán államtanácsos és a Köp- < penhágai Könyvtár munka- < társa ugyancsak nem tudott í ellentállni a ritka könyvek > csábításának. Úgy látszik, í ezek az egyházi férfiak a / „ne lopj”-ről teljesen megfe- \ ledkeztek. Hazánkban nagyobb X könyvlopásokat nem jegy- > zett fel a könyvtártörténet. 5 Egy időben azonban az > Egyetemi Könyvtár bevezet- í te, hogy a professzorok ha- < lála után megbízottját ki- küldötte az elhunyt lakásé- 5 ra s az eredmény legtöbb- > szőr egy kocsira való, a i könyvtár tulajdonát képező < könyv volt. A professzorok ! munkáikhoz használták fel a \ kivett könyveket, de nem > siették a visszaadással. > ; Galambos Ferenc > a képzőművészét birodalmában A Budapesten most záruló XXII. nemzetközi művészettörténeti kongresszus nem» csak tudományos életünk jelentős eseménye, hanem jelzi azt a megnővekedetf súlyt és szerepet is. amelyet a magyar képzőművészet az euró- pai kultúrában betölt. Jó alkalom ugyanakkor ez a kongresszus arra is, hogy elgondolkodjunk képzőművészeti kultúránk belső problémáin, többek között a tömegkommunikáció és a iátáskultúra összefüggésein. Aligha szükséges bizonyítani, hogy századunkban, a film és a televízió elterjedésével hallatlanul megnövekedett a vizuális kommunikáció és a látással érzékelhető művészetek jelentősége. A század képzőművészeti irányzatai, az absztrakt és nonfiguratív fokozottabb jelenléte ugyanakkor új szakadékot mélyített a tömegek, az áb lagember hagyományos ízlése és a modernnek nevezett alkotások között. A televíziónak egyedülálló lehetőségei vannak arra, hogy éppen a vizualitás eszközét és a tömeges hatást felhasználva segítsen „feltölteni”, megszüntetni ezt a szakadékot. Jelenleg három képzőművészeti sorozatot is láthatunk a tévében. A legjelentősebb talán a Felfedező úton a képzőművészet birodalmában. Pap Gábor valóban az alapoknál kezdi. Láthatóan nem született szónok, de okosan és szenvedélyesen magyaráz, érezhető belső meggyőződésből. És ami falán legfőbb erénye: egyszerűen. Nem ismerek statisztikai adatokat a műsor nézőszámáról, szűkebb körű tapasztalataim alapján azonban arra gyanakszom, hogy ma még aránylag kevesen nézik Pap Gábor sorozatát. Pedig megéri az intellektuális erőfeszítést: több generáció számára a régebbi oktatási rendszerből adódó hiányokat pótol, s ma is létező korszerűtlenségeket korrigál. A „felfedező-úthoz” kapcsolódó történeti sorozat — szintén Pap Gábor rendezésében, váltakozó előadókkal — jól átgondolt, hasznos, de kevésbé egyenletes. Az egyszerűség és a közérthetőség itt már nem mindig megnyugtató, a magyarázat néha szűkszavú, a képek „megemésztése” alaposabb előképzettséget kíván, mint amit a szűk műsoridejű másik sorozat nyújtani tud. A közönség és a mai képzőművészet viszonyát legélesebben a TV galériája sorozat mutatja. A műsor kitűnő ötlet, a művészi alkotások és a közönség szembesítése hű szociológiai tükre a mai helyzetnek, az alkotó és a befogadó közötti feszültségnek. Természetéből következik, hogy ez a sorozat a legegyenetlenebb. Néha a megszólaltatott művész „magyarázata” túlságosan homályos, és ez az egyszerű nézőben nem kelt bizalmat az alkotás iránt sem, máskor a közönséget képviselő néző megszólalása túl primitív, ez pedig egyes művészekben és a sznobokban kelthet ellenérzést. A műsor mégis igen fontos, hiszen a művész és a közönség élő vitája nélkülözhetetlen hatóerő a közeledésben. E- mellett, és talán éppen vitat, kozp módszere miatt alighanem ez a képzőművészetit műsor a legnépszerűbb, a legnagyobb hatásfokú. Mit kívánhatnánk még a tévétől a képzőművészet ügyében? Leginkább talár» egy jól átgondolt „országjárást” fővárosi és vidéki múzeumokban, képtárakban. A TV-galéria és a híradók rövid kiállítási beszámolói aligha pótolják képzőművészeti értékeink tervszerű, rendszeres kommunikálását. A XXII. művészettörténeti kongress- szus neves külföldi tudósok figyelmét irányította nemzeti kincseinkre. Használjuk fel a televízió Tehetőségeit, hogy nézői százezreinek figyelmét is újra és újra felkeltsük. Szederkényi ErviS
