Dunántúli Napló, 1969. szeptember (26. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-23 / 220. szám
6 1969, sieplembei 21, DUTlímTtí’9 r% «•*-r» 1 f* Rá! Rita: Tiszta rutin NINCS KEDVED megnézni, hol élek? — Félórám van, — Gyere. A hatodik emeleten simán nyílt-csukódott az ajtó. A férfi tálcával, pálinkával egyensúlyozott vissza, „na, hogy tetszik?” intett maga köré. — Klassz. Ilyenről álmodtál, nem? — Gúnyolódsz? — Dehogy. Csak eszembe jutott a sötét udvari lyuk, ahol ráadásul keresztül mászott rajtad még féltucat albérlő. Nem ilyenről álmodtál? — Álmodtam én valamiről? S erről? — Nem egészen. Csak egy jobb albérletről. Folyton hirdetéseket böngésztünk. — És nem lett belőle semmi. — Ez több annál. Főbérlet. — Ha így vesszük. — Na látod. És itt szenvedsz, angyalka? — Tudod, Ria. hogy nem ezen múlik... — Szépek a pálmáid. Mit csinálsz velük? Az enyémek sorra tönkremennek. — Ülj le, kérlek, igyál... — Köszönöm, — Egy percig se hittem, hogy eljössz. Csak pálinkám van, de jóízű, csak a szaga... — Pont ezért nem kell. A szaga miatt. — Igen, igen, mondtad, valahová sietsz. — Ja, megnézek egy kiskölyket. Múlt héten vitték el a klinikáról. Három hónapig volt az osztályomon. — A klinikai orvosok megnézik a gyerekeket, amikor már hazavitték őket? Kötelező? — Dehogy. Csak kérdeztél. Feleltem. — És mit nézel rajta? Különleges betegsége van? — Amikor behozták, majdnem exitált. Leromlott, agyongyötört kis semmi. Rendbehoztuk, a szülők meakulpáztak, visszakapták. Most megnézem. Kíváncsi vagyok rá. — Beleunsz a lelkesedésbe. — Bízd rám. — Tényleg nem iszol? Egy kortytól berúgnál? — Dehogy. Csak éppen dőlne belőlem a pálinkaszag — nevetett a lány. — Akkor én sem iszom. Úgyse segít. Már ez se. — Vedelsz még? í t— Kezdem abbahagyni. Kikészült a gyomrom. — AZT HITTEM, megváltoztál. Attól a pillanattól fogva, hogy elvetted Ducit. — Én is azt hittem. — És? — Látliatod. — Változatlan vagy. Ebben aztán változatlan. Csipkelődsz. Én meg bediliztem. Nem találom a helyem. — Ez a virágsarok ... És a kilátás az erkélyről ! — Kilátás... arra jó. hogy eszembe jusson... emlékszel? Minden vasárnap kirándultunk a hegyre, vadpünkösdirózsát is szedtünk .... — Ezt kapcsold ki. — Jó lenne róla beszélgetni^ . — Mindenre emlékszem. Fölösleges emlegetni. Nincs rám hatással. — Nem a hatásért, csak .... — Hát, egy-két évig elment, igazad van. Ragyogtam. Kisimultam. Vége. Megmondtam az első telefonnál, hogy kikészültem. — Hangulatember vagy — Ez nem hangulat. Alig mertelek tárcsázni, féltem lecsapod a kagylót. — Nem csaptam le. — És most feljöttél. Bátor vagy. — Honnan veszed ezt az ócska szöveget? — mozdult a lány. — Elmész? Ne!!! — Állapodjunk meg abban, hogy nem vagyok bátor. Legalábbis ezért nem. — Jobb lenne mégis inni egy kortyot. Halaszd el a látogatásodat. — Mit remélsz? — Nem azt Ria, elhiheted. — Elhiszem. Sőt, tudom. Mégis, mit remélsz egy-két kortytól? — Néha oldódik a görcs. Téged is azért kerestelek meg újra. — Görcsoldónak? — Megnyugtattál. Mindig. — És most? — Most nem. — AKKOR IGYÁL pálinkát. Különben is, mióta itt vagyok, keringsz, futkosol a szobádban. Nem vagy rács mögött. Ülj le. — Te pedig mozdulatlanul ... — Hallgatlak. — Persze. Ezért jöttél. — Hívtál, szükséged van rám. — Gondoltam, meglátlak és egyből elmúlik... — Mi múlik el! — A félelem, az őrület, a...' úgy kaptám utánad, szeretlek... és most rosszabb, mintha idegen lennél. — Másfelé mentünk. — Tisztellek, becsüllek is érte, Ria, de miért? Miért csinálod? — Szeretek élni. Pákolitz István versei: ALMAFA Hófehér sziromzápor Zuhog az alma fáról idomnál szebb varázsát Uintha először látnád Kihajló legszebb ágán Sírdogál a királylány A biztos múlás ellen Nem tüntethetne szebbe Örökké újrakezdve Gyönyörűn védekezhet Talpig sziromfehérben All a visszasírt éden Hófehér sziromzápor Zuhog az almafáról Kihajló legszebb ágán Kivirágos királylány S ha nem az hát ki bánja Hogy csak a suszter lánya Én királylánynak látom A leomló oltáron Mert egyszer annak láttam Májusi virágzásban Játszik az almafa játszik Királyleányt virágzik Virágok virága Virulj a férfi-nyárba Virágom virágom Termő gyümölcsös ágom Egy szervolt-if jóságom Segíts át a halálon Hófehér sziromzápor Zuhog az almafáről KRÉTARAJZ ANYÁMRÓL A Tejút szélén alkonytájba Szikrázó csillagport ver a lába Mezétláb jön-jön — ahogy szokta — Szaporán lépve sűrű csillagporba Mezétláb jön-jön — hány tízezredszer Karján cókmókkal megtömött cekker Fején a kosár csapatig rakva Darázscsipkedte sárgabarackkal — RETTENETESEN FÉLEK. Zűr van a szívemmel. Isméred a hajóhintát? Párszor már' nekilendültem, A holtpontig jutottam, vagy majdnem addig. Visszazuhantam, csend, a hajó tovább ring. Bármikor nekilendülhet. Félek. Irgalmatlan. A hajóhintát nem lehet elfelejteni. — Bocsáss meg! Ezt nem tudtam. Miért mentél bele? Miért hagytál beszélni? — Alig ismerlek már. — Sohase érsz rá. Néha összefutunk az utcán. Percekre. — Mindig sietek. Rohanok. — S ez jó neked? — Dögfáradt vagyok. Most Is. — Miért csinálod? Van értelme? — Látod, ezt még nem kérdeztem meg önmagámtól. — Nincs. Hidd el! — Folytasd. Próbálj meggyőzni. — Nem voltál te ilyen optimista. — Most se vagyok. — Mindegy, hogyan nevezzük. Tulajdonképpen mi történt veled? Miben hiszel any- nyira? — Rossz kérdés. — Régen se értettem úgy a szavakhoz, mint te — De azért lehetett veled beszélgetni. — Lehetett? — Igen. — És most? — Ne provokálj. — Megváltoztál, isten bizony, Ria, megváltoztál ... — Magadról beszélj, jó? — Magamról? — Ezért jöttem. Kíváncsi vagyok rád. — Mint a kiskölyökre, akihez éppen rohansz? — Talán — Semmi. Nincs vetem semmi. — Ezt látom. — Megnősültem. — Tudom. — Menekülnék, torkig vagyok, de visszakullogok és lapulok. — Sejtettem. Csak Tőled akartam hallani. — Nem sikerült. Na? Mit csináljak? — PEDIG TÖKÉLETESNEK tűnt az átváltozásod. Fokozatosnak és biztosnak. Először még otthagytad Ducit, amikor szembejöttem veletek az utcán, rohantál hozzám. Elküldtelek és legközelebb már a gyűrűdet mutogattad, friss férj korodban úgy tettél, mintha nem vennél észre és amikor a babakocsival sétáltatok, már akkor se köszöntél, ha egymásra néztünk. Tökéletes voltál! Ragyogtál, kisimultál, meghíztál. — Ja, ragyogtam. Most már. nem ragyogok. Most te ragyogsz. — Szükséged vpn egy kis kölcsonragyo- *ásra? — Dolgozni szeretsz. Szégyenled kimondani? — A kettő ugyanaz. — Nálad. Aztán megdöglünk, te is, én is. aki csak a haláltól irtózom, anélkül, hogy élni szeretnék. — Ebbe őrülsz bele? Sajnállak. — Pár éve végeztem a főiskolán. Azóta több évfolyamtársam meghalt. Iszonyú! Nem is szerettem őket. Pont őket nem. Mégis iszonyú. És holnap talán rám is azt mondja valaki, aki nem is szeretett, hogy iszonyú. — Jó húsban vagy. Mitől félsz? Viszonylag kevés tégla pottyán le a tetőkről. — Te nem félsz a haláltól, Ria? — Félek. — Ezt nem komolyan mondod most. — Mindegy. — Várj csak, megmutatom neked, nem, mégsem... talán máskor, ha mégegyszer el-, jössz. — Mit akarsz mutatni? — Sok a szabadidőm. Apróságok, semmi komoly, s pont neked hozakodjak elő ilyesmivel ... • ' — Miért hagytad abba? — Mit is hagytam abba? — Hiszen megfogalmaztuk a felvételi kérelmedet ... — Erre gondolsz? El is felejtettem. — Elégedett voltál hát. Évekig. Akkor most mit izgulsz? — Örülök, hogy nem vágtam neki az egyetemnek. Tökmindegy, nem ? — Imbecillis, debilis srácokkal kínlódsz. Simán végezted volna a pszichológia szakot. Hetekig beszéltünk róla. Martyn Ferenc raj» Az ájulásig tikkadt melegben Még fejkendője szárnya se rebben A kapu előtt — szál klottgatyában — Csak az a dolgom hogy megvárjam Csak az a dolgom ne sírjak mégse Ha nem ér haza besötétedésre A Tejút szélén alkonytájba Szikrázó csillagport ver a lába Mezétláb jön-jön — ahogy szokta — Szaporán lépve sűrű csillagporba Szaporán lépked nem ér haza mégse Se lámpagyújtásra se éjfélre Csak az a dolgom éjféltájban Félálomban is hiába várjam Küszöbön fekve ér a hajnal Madárlátta kenyér a fejem alja — S amíg ücsörögtünk az intézet parkjában, s áradoztunk, hogyan váltom meg a világot, valamelyik idióta kavicsokkal dobált bennünket a bokrok mögül. — Nevettünk rajta. Aznap írtuk meg a felvételi lapodat. Később már nem tudtam rólad semmit. — Persze, persze, a Duci... — Jött a Duci és vele beszélted meg a dolgaidat. Jól megbeszélted. — Nézd, Ria, nem mindegy? Becsüllek, de nem mindegy? Ha közepesen csinálod végig, akkor is orvos lennél most. Ugyanúgy nézegetnéd a pöttyöket, találgatnád, kanyaró-e, vagy... — Hallgass — Akármilyen jó orvos vagy. akadna a helyedbe más. Ha nem te, valaki más csinálná. — Nem így. — Talán jobban. — Másként. — És??? — MEGSZOKTAD MAR a gyerekeket, vagy elviselhetetlennek érzed még a szörnyű arcukat, a tekintetüket.., — Megszoktam. Nincs itt semmi baj. — Emlékszem az első évedre. Kínlódtál. — Jól tanítottam. — Irtóztál, szenvedtél tőlük, könyveket bújtál, az egyetemre is csak miattuk akartál... — Nem kell ide egyetem. Rutin. Tiszta rutin az egész. De Te, Ria, miért nyugodtál bele olyan simán? — Mibe? — Hogy Duci... egy szóval, mozdulattal se tartottál, hagytad, fussak csak ... — Jól elfutottál. — Szerettél? — Valószínűleg. — Mégsem ragaszkodtál hozzám. — Nem. — Pedig tudtad, hogy Duci csak azért — Most tiéd az azért — Enyém. — Adj egy kis pálinkát. — Mégis? — ugrott a férfi. — Jólesne. — Tessék. — Kösz. — Milyen a pálinkám? — Erős. — Meddig érsz rá? — Ameddig akarom, — MENJÜNK VALAHOVA. Ria, süt a nap, akarod, hogy elmenjünk . — Megyek. — Egyedül? —■ Aha. Szervusz.
