Dunántúli Napló, 1969. szeptember (26. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-23 / 220. szám
ttflt. nsptember 21 5 Balázs Balázs: Dózsa (fafaragás) |munka közben] DR. FORQON MIHÁLY Az egészségügyi miniszter cir. Forgon Mihályt július 1- től kinevezte a Pécsi Orvos- tudományi Egyetem I. sebészeti klinikájára egyetemi tanárnak, s egyben megbízta a klinikán belül kialakított 60 ágyas traumatológiai osztály vezetésével. Dr. Forgon Mihály Debrecenből került Pécsre. — Debrecenben nevelkedtem, ott tanultam, majd 25 éven át az ottani I. sebészeti klinikán dolgoztam. Főszakmámnak mindig a baleseti sebészetet tekintettem, elsősorban ebben végeztem kutatásokat is. — Mi a fő kutatási témája? — Kandidátusi értekezésem címe: Törések kompresszióval való gyógyítása. A törött csontvégek összenyomásával ugyanis tökételesebbé lehet tenni a rögzítést, s ezáltal gyorsítani és minőségileg javítani lehet a gyógyulást. A különböző töréseknél természetesen másmás módszereket kell alkalmazni. — Milyen irányban folytatja tovább kutatásait? — A combnyak-téma foglalkoztat továbbra is, ezt szeretném továbbfejleszteni ebben a kitűnő és több szempontból remekül felszerelt intézményben. Az általam kikísérletezett combnyaksze- get egyébként az Egészség- ügyi Minisztérium megrendelésére már gyártja a Medicor Műveik debreceni gyáregysége. — A klinika társprofeszo- raként mindenekelőtt a traumatológiai osztály vezetése a feladata. — Igen, és ez a feladat nagyon kedvemre való. Közismert, hogy a traumatológia fejlődése világjelenség, összefüggésben azzal, hogy világszerte ijesztő méreteket öltenek a balesetek. Egy nemzetközi statisztika szerint már a halálokok második helyét foglalják el, részben a közlekedés, részben a nagyméretű iparosítás következtében. Az is közismert, hogy az iparilag fejlettebb vidékeken balesetek is sűrűbben fordulnak elő. Mindezeket egybevetve természetes és logikus, hogy a traumatológiának ma már többet kell nyújtania minőségileg és mennyiségileg egyaránt, mint egy évtizeddel ezelőtt. A pécsi traumatológiai osztály, amelynek szakmai irányítása a feladatom lesz, a sebészeti klinika kebelén belül működik és annak kitűnő felszereltségét. szakorvosi gárdáját, a klinikai tömb kiváló anaesthesiológiai csoportjának segítségét élvezi. A traumatológiai osztály létesítése Pécs és Baranya egészségügyének fejlesztésében igen jelentős lépés. — Biztosítottak a jó munka feltételei az új traumatológiai osztályon? — Természetesen. A klinika épületét igen korszerűen, a célnak megfelelően képezték ki, mindössze a traumatológiai őrzőszoba hiányzott, amelynek kialakítása most folyik. Ha elkészül, elmondhatjuk, hogy az ide kerülő betegeket a balesettől egészen a munkábaállásuk pillanatáig a legkorszerűbb kezelésben tudjuk részesíteni. Ebben nagy szerepe van a klinika valóban nagyszerűen felszerelt fizikotherá- piás osztályának is, ahol a sérülteket a teljes gyógyulásig tudjuk kezelni. Az egyéb feladatok közül is kiemelném, hogy fokozottabban szeretnék foglalkozni a kézsérülések gyógyításával, mivel a kézsérülések jellemzően magasszámú velejárói az iparosított vidékeknek. A gyógyítás és a kutatómunka mellett természetesen ránk hárul a traumatológia egyetemi oktatása is, a szakorvosok. a műtősnők, ápolónők képzése. Őszintén remélem, hogy minden feladatnak eleget tudok majd tenni, s a pécsi traumatológiai osztály a közelmúltban történt megalakulásától kezdve olyan ütemben fejlődik majd, hogy hamarosan lesz ókunk büszkének lenni rá. h. r.------Btmontmi natiiö '---------------------------------------A Z ÚJ SZÍNHÁZI ÉVAD Az új színházi évad Pécsett is a szokásos izgalmakkal és várakozásokkal, reményekkel és fogadkozásokkal indul. Ami hiba volt, amit kritika illethetett, eltemetődött a nyár elején zárult tavalyi szezonnal — fátylat reá. Ami előttünk van, az még annyiféle lehet, hogy jobb ilyenkor előrenézni, a hibákon való rágódás helyett. Térjünk rá rögtön arra, ami valóban új lesz az idei évadban. Űj lesz — ha az óhaj nagyon is régi — hogy megszületik a pécsi színház stúdiószínpada. A Kamara- színház, ahol (igen helyesen, három évi eredményekkel is igazoltan) helyet kapott a Gyermekszínház, szinte önmagát kínálta már évek óta. Kitűnő ötlet, és évek óta meglévő nagy hiányt pótol, hogy a színház művészeinek lehetőségük nyílik itt egyéniségüknek, tudásuknak, érdeklődési körüknek megfelelően önállóan kialakított előadóestek rendezésére. A fiatal színészek fejlődésében éppúgy nagy jelentősége lehet az ilyen módszernek, mint a már kibontakozott színészegyéniségek teljes színskálájának megmutatásában. Az előadóművész, a dolog természetéből fakadóan, csak úgy fejlődhet, csak úgy kaphatja meg a létezéshez szükséges oxigénmennyiséget, ha pódiumhoz jut. S kiderülhet, nem skatulyázták-e be — akár teljesen véletlenül — egyes színészeket, énekeseket olyan skatulyába, amelynek falai szűkek a számára. Jó az is, hogy máris megtervezték a pécsi írókkal együtt rendezendő Jelenkor-estet, amely szakítani akar a „szépelgő irodalmi estek” hagyományával. A Jelenkor is „megérdemel” már egy komolyan szervezett, szakmailag kifogástalan és egységes színvonalú irodalmi estet, s a színháznak is csak javára válhat a város más művészeti ágaival való szorosabb, alkotóbb, perspektivikusabb kapcsolat. Ám nem tudjuk még, mi lesz a stúdiószínpad fődolga, milyen lesz az arculata. Tudjuk, hogy műhely jelleget kívánnak adni ennek a kísérleti színháznak, tudjuk, hogy mindenekelőtt a magyar drámapróbálkozások, a hazai kísérletek otthona lenne. Felmerül azonban a kérdés: elegendő- e ennyi konkrétum az elképzelésekben? Idő van meg, nem ez a probléma. Mű azonban mindeddig kevesebb volt, mint amennyire igény mutatkozott. Ha a nagyszínház örökös mai magyar dráma-gondjaira gondolunk, egy ilyen általános célkitűzés nem tűnik megnyugtatónak. S lehet, hogy nagyralátó kicsit ez a terv, előfordulhat, hogy el kell még tenni egy-két évig azt az ábrándot, hogy a pécsi kamaraszínpad a mai magyar dráma kísérleti műhelye legyen. Ügy véljük, — bár ez sem tűnik többnek általánosságnál — hogy nagyon alaposan és átgondoltan össze kellene hangolni a kísérleti színpad munkáját a nagyszínház arculatával és feladataival. A színház eleve nem sznobok szűkkörű összejövetelei céljára kívánja létrehozni a kamaraszínházat, hanem olyan laboratóriumnak, amelynek az a dolga, hogy a minél egészségesebb nagyszínház számára kikísérletezze a korszerű, szocialista színházi nyelvet. A mait, a holnapit és a holnaputánit. Az tehát, hogy ragaszkodjunk a „mai magyar” jelzőhöz akkor is, ha csak szakmailag kifogásolható, éretlen darabokat tudunk letenni az asztalra — nem sokat érne. Bár nyilván jól sejti a színház maga is az itt rejtőző veszélyt. A stúdiószínpad tehát mindenekelőtt a nagyszínház „laboratóriuma” legyen. Mert végülis nem a stúdiószínpad a végső cél, hanem a nagyszínház. Hogy az magas művészi színvonalon adjon elő magas művészi színvonalú alkotásokat. Súlyát, összetételét, arányait tekintve pedig mindig és folyamatosan közeledjék afelé a cél felé, amit röviden úgy fogalmazhatnánk meg: magasszintű szocialista színházi kultúra amely az egész nép közkincse. Helyes, hogy folytatódik a Brecht-ciklus. az is helyes, hogy épp az Arturo Uival, ezzel a szenvedélyesen hideg, hatalmas politikai darabbal. Ha végétért a sikeres Sha- kespeare-ciklus, hát jó, hogy a görög klasz- szikusokhoz nyúlunk. Jó, hogy van ősbemutató is, jó, hogy nem feledkezünk meg századunk nyugati drámaíróiról sem. Jó, különösen jó, hogy neves mai magyar szerzők is darabot írnak vagy adnak a színháznak. De nem jó, hogy még mindig itt van a „szórakoztató” műfajok — roppant helytelen kifejezés, hiszen kinek-kinek egy Brecht vagy Shakespeare ugyanolyan „szórakoztató” — nagy rákfenéje. Mint Nógrádi Róbert igazgató épp az évadnyitó ülésen elmondta, hat év távlatában is csaknem a fele színházlátogató kizárólag az operetteket és zenés vígjátékokat tekintette meg. Ha így van, hát ilyen az igény, nem jár ezért és semmiféle más ízléskülönbségért agyoncsapás. De ha már így van, ez az a terület, ahol a színháznak többet kellene tennie. Nemcsak nagyszámú, hanem igényes színházlátogatókra van szükség. Jobban mondva: nagyszámú, igényes színházlátogatókra. Ez pedig legalább az egyik oldalon nevelés dolga. A poros régi operetteket nem fogadhatjuk el mindörökre egy, különben színházszerető közönségréteg maximális igényének. A Pécsi Nemzeti Színház még nem tett eleget azért, hogy az úgynevezett szórakoztató darabok és a valóban igényes prózai és zenés darabok között szűnjön a szakadék. Kicsit durvább fogalmazásban: a mi színházunk kétarcú, s aki csak az egyik arcát látja, el sem tudja képzelni, hogy létezik egy másik is. Talán nem szentségtörés elképzelni, hogy a „laboratóriumban” olyan „szert” is kikísérletezhetnének, amely szórakoztató és könnyű, s mégsem kíván szakmai, művészi megalkuvást... Nemes cél, hogy a színház közügy legyen, de hosszú az út odáig. Valahol ott kezdődik, hogy, igen, hogy minél többen érezzék otthon magukat benne. S ott folytatódik, hogy hiányozzék is ez az otthon, mint valami mélyebb igazság és sokszínűbb valóság természetes otthona. Hallama Erzsébet KEQYETLEN SZERELEM Két kötet novella a 20-as évek szovjet irodalmából. Ez önmagában nem sokat mond. Annál nagyobb az olvasó izgalma, ha megízleli a forrongó és alakuló szovjet világ élet-halál küzdelmét Veszjolij címadó novellája, a Kegyetlen szerelem sem a szerelem kegyetlenségéről mesél, hanem a kegyetlen időknek azokról a szerelmeseiről, akik a polgárháborúban lehetővé tették a Vörös Hadsereg győzelmét. Ez a korai szovjet próza — mintegy 50 novella — szól most hozzánk 40—50 év távlatából. Az összkép a huszas évek nem kisebb jelenségét tárja fel előttünk, mint a szovjet forradalom fiatalságát az irodalomban, az első évek merész nagyotakarásait az élet és művészet számos területén. Bármelyik novellát olvassuk el. előttünk áll az új világot birtokba vevő, az újban először körültekintő, ezt az élményt először átélő ember. Rendkívül fiatal irodalom volt ez egy olyan korban, amikor hihetetlen tempóban zajlott az irodalom fejlődése Oroszországban. A leningrá- di Művészetek Háza, mint a mágnes vonzotta a kezdők tömegét. Az újonnan jelentkezők mindegyike megviselt táskájában, kis kofferében, nyűtt mappájában elbeszélésekkel, karcolatokkal, novellákkal sűrűn teleírt papírlapokat őrzött. Az újak tehát nemcsak újak voltak, hanem akkor még nagyon fiatalok is. Az újra felfedezés örömét növelj, hogy a korai szovjet próza napjainkban beérkezett a világirodalomba. Ennek reprezentatív kiadása az Európa Kiadó novellás kötete, amelynek szerzői közül talán elég ha kiemeljük Paszternák, Pausztovszkij, Babel, Solohov, Gorkij, Zos- csenko, Katajev és Ehren- burg nevét. K. I. JEAN QIRAUDOWX ÉS A JUDIT A Judit főpróbájából: (jobbról balra) Ronyecz Mária, Bázsa Éva, Bősze György és Szivler József. Eredeti bemutatóval, kitűnő francia író nálunk ismeretlen drámájával kezdi az új évadot a Pécsi Nemzeti Színház. Giraudoux neve a mai olvasóban, nézőben talán csak halvány emlékképeket ébreszt, pedig a két világháború közötti francia irodalom egyik jelentős képviselője volt, a harmincas évek híressége, akit akkoriban együtt emlegettek Coc- teau-val, Mauriackal, Prousttal. Négy jeletős regénye közül hozzánk a Harc az Angyallal jutott el, ezt már megjelenése után egy esztendővel, 1935-ben lefordította Gyergyai Albert; most készül az új kiadása. Drámáit ritkán tűzik műsorukra színházaink. A felszabadulás óta a Trójában nem lesz háború, az Amphitryon 38 és a Párizs bolondja előadására emlékezhetünk: nem voltak rosszak, de viharos sikert sem arattak. Ügy tűnik, Giraudoux külföldön sem éli reneszánszát. A Judit néhány újabb francia, angol és német előadását — pedig Párizsban a híres Barraul-t újította fel az Odéon-ban — elég vegyes kritika követte. Azt nem lehet mondani, hogy Giraudoux elavult volna, kétségtelen azonban, hogy igazi fénykorát a harmincas években élte, amikor darabjai Louis Jouvet színházának legértékesebb produkciói közé tartoztak; halála (1944) után hamarosan csökkent a népszerűsége. A harmincas években elért írói sikereihez — kétségtelenül értékes műveinek népszerűségéhez — rendkívüli személyes varázsa is hozzájárult. Közéleti pályafutása, vonzó egyénisége, választékos eleganciája, sportsikerei, és főképpen sziporkázó szellemessége, a francia társasági ember legfőbb kincse elsősorban a „jobb körökben” — ellenállhatatlanná tették. Giraudoux az íróknak ahhoz a Francia- országban sem túl gyakori, nálunk azonban teljesen ismeretlen fajtájához tartozott, amelynek szerencsés képviselői a művészeti kiválóság elérése mellett egyszersmind ragyogó politikai, diplomata-karriert is befuthatnak. Giraudoux vidékről Párizsba kerülve a Felsőfokú Tanárképzőbe iratkozott, évekig egy német herceg-csemete mellett nevelősködött, majd elvégezte a diplomataképző Politikai Főiskolát, s hamarosan a külügyminisztérium sajtóosztályának vezetője, később pedig a külképviseleti szervek felügyelője lett Hálás közönségének egyrésze ilymódon nemcsak a színházak páholyában, hanem luxusvonatokon, teniszpályán, bankárok és arisztokraták szalonjaiban is találkozhatott vele. Választékossága, műveltsége, kifinomult érzékenysége, könnyed szellemessége írásaiból is kitűnik. Regényeinek és drámáinak témaköre alighanem művészetének legkevésbé avuló eleme. Művei — Gyergyai Albert szavaival —: „elragadó és tudatos monotonsággal mindig ugyanazt a témát, a szeretet százféle változatát ismétlik, a szerelmet és a barátságot, a szenvedélyt és a gyöngédséget, a hódítást vagy az ön- feláldozást ..." örök témájához drámáiban legtöbbször mitológiai történetet választ, s legfőbb leleménye a mítoszvilág és a jelenkor valóságának összekapcsolása, lebegés a reális és az irreális között. Giraudoux tudatosan „aktualizál”. Elővesz egy régi históriát — például Judit és Holofernész bibliai mondáját —, csavar rajta egyet, modem lélekrajzot alkalmaz. hőseit a legfinomabb szalon-nyelven beszélteti, s ezáltal gazdag lehetőségek tárulnak fel a múlt és jelen, a hajdani s az örök emberi közötti játékra, költészetre, lebegésre. Emellett Giraudoux jól ismeri a színpadot, kitűnő jellemeket, s ezzel hálás szerepeket alkot, és remekül ■ szerkeszt. Stílusa viszont veszélyes buktatója lehet egy mai előadásnak. 1931-ben a művelt francia közönség bizonyára megértette Giraudoux játékát, a bibliai Judit históriájának időszerűségét, a dráma összefüggését korával. A mai előadásnak azt a távolságot is le kell győznie, amely bennünket ma elválaszt a két világháború közötti időszaktól. Tud-e számunkra is időszerűt mondani Giraudoux és a Judit? A rendező és a színművészek? Érre várhatjuk a választ' színházunk évadnyitóján. SZ. E.
