Dunántúli Napló, 1969. szeptember (26. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-14 / 213. szám

1069. szeptember T4.

7

BÖLÖNI QYÖRQY

I

__I aláíhíre tíz évvel ezelőtt mindenkit megrendített.

■

* Bölöni György szerénysége, műveltsége, elvhűsége tiszteletet ébresztett és követésre méltó példa volt. Nagy élet állt mögötte, nagy tanulságokkal. A századforduló Magyarországa indította, az új irodalomért, új művészetért, megújuló társadalomért vívott küzdelem formálta, így lett forradalmár és író, műkritikus és publicista. Minden műfajban ugyanazért a célért harcolt, eredményesen, következetesen. Hosszú éveken át barátja Ady Endrének, atki összes híve közül talán az egykori zilahi diákot, a nagy hagyományú erdélyi értelmiségi család fiát kedvelte legjobban. Az első világháború előtt Bölöni haladó újságok párizsi tudósítója volt. Ekkor alakulnak ki a francia szellemi élet progresszív köreihez fűződő szoros kapcsolatai, amelyek az emigrációban, a magyar forradalmak bukása után Bölöninek kiemelkedő szerepet biztosítanak.

Párizsban él, Károlyi Mihály környezetéhez, a polgári radikalizmus szélsőbal szárnyához tartozik. Itt Írja a két világháború közötti haladó magyar irodalom két jelentős alkotását, Táncsics Mihályról és Ady Endréről szóló életrajz-monográfiáját. Utóbbi az Ady-irodalom nagyra becsült, kiemelkedő jelentőségű darabja, számos életrajzi adat hiteles foglalata. Bölöni nemcsak irodalomtörténészként vizsgálja Ady pályáját, gondolatvilágának fejlődését, verseinek keletkezését. A költő párizsi éveinek társaként a barát és a szemtanú hivatottságá- val tárja fel az életmű összefüggéseit, hátterének ismeretlen vonásait. Megjelenése idején — Az igazi Ady 1934-ben látott napvilágot, Párizsban — tudományos értékén túl az is jelentőssé tette Bölöni könyvét, hogy rrt volt az első munka, amely torzítás nélkül adott képet Ady forradalmi költészetéről és emberségéről.

Bölöni a párizsi években emigráns magyar újságot szerkeszt; egyik kezdeményezője és vezetője a Le Monde című magyarnyelvű könyvsorozatnak, amely a progresszív nyugati irodalommal, s a legjobb szovjet művekkel ismertette meg olvasóit. A sorozat darabjai többnyire illegális úton juthattak csak Magyarországra.

A német megszállás idején a franciaországi Magyar Függetlenségi Mozgalom egyik vezetője. Fokozatosam jut el a marxizmusig, a kommunista politika elfogadásáig és követéséig A felszabadulás után nyomban hazat«-, diplomataként, majd az Irodalmi Alap Igazgatójaként dolgozik. Az ellenforradalom leverése után konszolidálódó irodalmi élet egyik irányítója. 1957-től haláláig az Elet és Irodalom szerkesztője. Ezekben az években jelenteti meg Ady, az újságíró című tanulmányát, s megkezdi félévszázad írásainak kötetbe gyűjtését. Ez a sorozat halála után bontakozott ki, s mutatta meg Igazán, milyen gazdag a publicisztikai és írói életmű, amelyért Bölöni Györgyöt 1955-ben Kossuth-díjjal is jutalmazták.

EMLÉKHÁZBÓL — EMLÉKMÚZEUM

„József Attila emlékmúzeum — Balatonszárszó”. Így hirdette az idei balatoni műsorfüzet és így ismerjük, így emlegetjük a tragikusan elhunyt költő életére, munkásságára, szárszói tartózkodására vonatkozó dokumentáció» emlékkiállítást, amióta fennáll. Pedig nem múzeum, még nem az. Emlékház amely a Petőfi Irodalmi Múzeum rendezésében — utolsó lakhelyén — három szobában szemlélteti a költő életének, halhatatlan és halálának szomorú dokumentumait. E kiállítás emlékház jellege most rövidesen megváltozik.

A Somogy megyei Tanács és a Petőfi Irodalmi Múzeum segítségével a* egykori szárszói villát József Attila emlékmúzeummá alakítják át Az épület kisajátításával és a lakók kiköltöztetése után a kiállító helyiségek számát háromról nyolcra növelik. A Petőfi Irodalmi Múzeum új forgatókönyv alapján itt renden be a költő életútját szemléltető kiállítást, különös tekintettel József Attila utolsó éveire. A kiállításon számos eddig ismeretlen dokumentum ig helyet kap.

Az épület kisajátítása folyamatban van és rövidesen elkészülnek az átalakítás tervei is. A Dél-Balaton-part új irodalmi múzeumának ünnepélyes megnyitását 1972 tavaszán, az országos József Attila szavalóverseny alkalmából rendezik meg.

imnonTmi t» npio

SZABÓ IVAN SZOBRAI

Üj termekkel bővült a Modern Képtál Régóta váratott magára. Nagy szükség lenne a múzeum anyagához méltó helyiségre, d* a részmegoldás is új lehetőségekkel kecseg tét. Olyannyira, hogy élő budapesti művészi hívott meg, tartott méltónak erre az alkalomra a kiállítás rendezősége.

Némi szorongással igyekeztem a megnyitóra. Aggályom nem volt alaptalan. A kiállított anyag a múzeum falai között „otthon volt”. A megbízhatóság, problémamentesség, elismertség és hírnév, még a jó baráti kapcsolatok is visszájára fordulhat. Nem hatott élő művészetként, amellyel vitatkozhatok, vagy elérhetetlennek érzek, amely erjeszt, forrongásra késztet vagy megtekintése után jóleső fáradtsággal hagyja el a néző a kiállítást, mert izgalmas percekkel gazdagodott. Lezártnak éreztem az anyagot, egyértelműen megoldottnak.

Az anyag klasszikusan mértéktartó. Nem a harmónia szemet gyönyörködtető szépségével, mint inkább tartózkodó hűvösséggel, személytelennek ható külső, belső egyensúllyal. Ezt az érzést könyörtelenül fokozta bennem a fém anyagának szürkés színe és puhának ható, nagy, sima plasztikai formái. Az ösz- szefogottság, zártság, a tudatos egyszerűség keresés néhol már modorosnak hat. A következetes szándék lassan kilúgozza mindazt, amely ha mégoly esetlennek, vagy megoldatlannak hat — szélesebb skálát biztosít az alkotónak. Ügy érzem, hogy csak a szobrász javát szolgálta volna, ha az anyag alaposabb szelektáláson esik át. Viszont mindenképpen előnyére vált, hogy a kisplasztiősszonyok

Kinizsi

kák mellett az érmek és plakettek is helyet kaptak, s megfelelő arányban tükrözték az alkotó sokoldalú tevékenységét. A kerámiatálak könnyed, nemes eleganciája, a motívumok kalligrafikus rajza, a formát követő vagy feszítő motívum szépsége a változatosság erejével hat. Az érmek és plakettek alig modulált felszíne a nagy mesterségbeli tudást bizonyítja. Az intimebb műfaj ezen darabjain: lüktetőbb, ritmusosabb kompozíciókról — az embert dicsérő humanizmus ereje szól a nézőhöz.

Kisplasztikái közül a legsikeresebbek az „Álló nő”, „Akt”, „Anyaság”, „Csikó”. Akaratlanul idézi némely alkotás azokat a közös vonásokat, amely összeköti az élő múlt nagy alföldi szobrászával, Medgyesivel. Az monumentális kőszobraiban, vagy nagyméretű bronzban gondolkozva és élve, míg Szabó Iván szerényebb léptékkel, közvetlenebb hangú műfajokban közvetít hasonló érzéseket. A „Tavasz”, „Elégia”, vagy a „Fekvő nő” erre a szellemi rokonságra utal. Az 1945 — Budai önkéntes ezred emlékműve nem tartozik a művész sikeres alkotásaihoz. Az alakok aránya és mozgása, ha még oly jól Is mutatja a művész azon óhaját, hogy a már bevált, hatásos, hősi pátosztól elhatárolni kívánja magát és az emlékművek harsogó, önmagát mutogató alapállásától — enervált, karakter nélküli marad.

Fafaragásaiban az ősi alkotási vágy ébred újjá. Az idejét kitöltő, ambícióit megörökítő alföldi pásztomép szeretete és mély együttérzése készteti munkára. A nagy esetlen formák bájában ott remeg a népi művészet szögletessége és naiv rácsodálkozása a világra. A „Gyász”, a „Subás” stélé az, amelyek a legőszintébb tartalommal csengnek.

Legyen tanulság a művész Számára ez a visszapillantás. A felkészültség, a mesterség szeretete és ismerete, az alkotás vágya és a közlés szükségességének ereje új művek születésére serkentse.

B. Pilaszanovich Irén

A BONTAKOZÓ Olvasó népért mozgalomhoz a különböző fórumokon sokféleképpen szóltak hozzá eddig. Némileg kevesebben érintették azt a kérdést, vajon mit olvasson az „olvasó nép”.

Abból indulnék ki, amit ma

már az iskolában is tanítanak: a magyar irodalom a történelem során gyakran kényszerült olyan feladatok vállalására, amelyeket elsősorban a politikának kellett volna felszínen tartania, ke- resztülvinnie, megoldania. Ennek az lett a következménye, hogy irodalmunk, s különösen a költészet, nemzeti és társadalmi sor&kérdéseink leghívebb megfogalmazója, éb- rentartója és áthagyományo- zója lett. Súlyos gondokat hordozó, s többnyire tragikus mélységű irodalom á miénk, amely nem kis szellemi erőfeszítésre készteti olvasóit. De vajon csak a komor zengés Jellemző a magyar irodalomra, s a derűs hang, a lényeges kérdések ironikus fintoré vagy megmosolyogtató felvetése hiányzana? Hiszem, hogy nem. Viszont iskolai tankönyveket lapozva óhatatlanul is felötlik az emberben. mennyire mérsékelt számban fordulnak elő azok a művek, amelyek az önfeledt nevetés örömével •jándekozzák még a tanulóA NEVETŐ EMBER

QONDOLATOK AZ OLVASÓMOZQALOMRÓL

kai Pedig a „teljes embernek”, a harmonikusan fejlett embernelk természetes tulajdonsága a nevetés képessége. Valljuk be, a „nehéz”, „komoly” irodalmat nehezebb befogadni is, akár fiatalokról, akár olyan idősebb olvasókról van szó, kik most kezdik kézbevenni a könyvet. Tévedés lenne azt állítani, hogy a diákok érzéketlenek a komoly irodalom iránt, hiszen a pedagógusok számtalan példát mondhatnának, mennyire rajonganak a kamaszok olyan tragikus művekért, amelyek „nem olvastatják” magukat. De miért ne liasználjuk fel a nevető irodalomban rejlő lehetőségeket, az emberi öröm pozitív hatását arra, hogy véglegesen elkötelezzük az olvasással a gyerekeket. Végezzünk egy futó áttekintést! Az általános iskolai magyar irodalmi olvasókönyvekben a humor egyes mesékben és Móra elbeszélésekben csillan fel, de a mesékben is gyakran szatirikus vagy erősen didaktikus mellékízzel. A gimnáziumi tankönyvek talán még szegényebbek e tekintetben. A III.

osztályos szöveggyűjteményben jószerével egyetlen művet sem sorolllatunk egyértelműen ebbe a csoportba. A IV.-es szöveggyűjteményben Teraánszky „Kakák Marcijában és Karinthy „Így írtok ti”-jének két szemelvényében buzog a komikum forrása. Érdekes az is, hogy irodalmunk nagy alakjaitól, akiknek életművében számottevő arányban szerepelnek humoros, ironikus, szatirikus avagy játékos művek, milyen kevés került be a tankönyvekbe. Petőfi versei között az általános iskola VII. osztályában egyedül talán az Orbán, a gimnázium II. osztályában pedig a Megy a juhász a szamáron, s talán a Befordultam a konyhára sorolható ide. József Attila a IV. gimnáziumban főként a nagy gondolati versekkel szerepel, s a játékos József Attilából nemigen kap ízelítőt a tanuló, holott vannak játékos kezdetű, s nagyon súlyos mondanivalót hordozó versei (Gyönyörűt láttam ...) g tudjuk azt is, milyen komoly helyet foglalt el a szocializmusrój vallott felfogásában a játékelmélet mint az emberi teljesség része („játszani is engedd szép. komoly fiadat!”).

Nem az amúgyis feszített tantervi keretek közé kívánok beszoríttatni újabb anyagrészeket, csupán figyelmeztetni szeretnék irodalmunknak erre az elhanyagolt áramára. ,,Ri- dendo dicere verum” — „nevetve mondjuk meg az igazságot”, hirdeti a latin közmondás. Talán érdemes lenne megszívlelni.

AZOKNAK a felnőtt olvasóknak, akik most ízlelgetik az olvasás gyönyörűségét, különösen szükségük volna a nemes értelemben nevettető könyvekre. Könyvtárosok és könyvárusak elrérmtő számokat tudnának mondani arról, milyen tömegben falják a Rejtő-könyveket kezdők és rutinos olvasók, egymást túllicitálva. Véleményem szerint ennek a lámák egyik fő oka minden bizonnyal Rejtő Jenő vitathatatlan szellemessége. Miért ne próbálhatnánk meg a Rejtő könyveket kicserélni értékesebb humoros irodalomra?

PERSZE, úgy teljes a kép, ha azt is felsorolom, milyen műveket adnék akár az ifjúság, akár a felnőtt olvasók kezébe. Rapszodikusan kiszemelve a példákat, íme: mindenekelőtt Karinthyt „nagyobb mennyiségben”, Nagy Lajos „Képtelen természetrajz”-át, Weöres gyermekverseit, valamint a „Merülő Saturnus”, Ócska sírversek vagy a Psyche c. ciklusához hasonló verseit. Tabi László humoros írásait; Gyárfás Miklós: „Tanuljunk könnyen, gyorsan drámát írni” c. kötetét, Benjámin László „Kis magyar an- tológiá”-jával (akárcsak Karinthy: „így írtok ti”-jével) „két legyet” üthetünk egy csapásra: nemcsak kacagtatja az olvasót, hanem megismertet a kortárs magyar költészet legismertebb képviselőivel is Mindezekből az is kiderülhetne, mintha eddig ezeket a könyveket nem olvasták volna. Nem erről van szó, hanem olyan „taktikai” hadmozdulatról, amely a nevetés örömével vonz újabb tömegeket az olvasómozgalomba. S mellesleg az sem megvetendő, ha a köztudatot irodalmunk arányainak iózanabb szemléletével gazdagítjuk.

Marafkö László

ÍROK.

KÖNYVÜK.

KRITIKUSOK

Az irodalom népszerűsítésének hasznos „középsúlyú” sorozatában a Magyar írók Szövetsége újjáalaktásának tizedik évfordulójához fűződő műsort láthattunk a héten. Darvas Józseffel, Illyés Gyulával és Gáli Istvánnal beszélgetett Dorogi Zsigmotnd riporter. A beszélgetés tárgya uem volt érdektelen, szó esett az Írószövetség eddigi útjáról, jelenlegi tevékenységéről, és jövendő feladatairól. A legfontosabb kérdések sorában hallhattunk a magyar irodalom nemzetközi kapcsolatairól, a fiatal írók gondjairól, és Ily- lyés Gyula szavaival középpontba került az egyetemes magyar irodalom kérdése, a határainkon kívüli magyar irodalommal, olvasókkal való kapcsolatunk. A Duna- medence más országaiban élő ötmillió magyarra hívta fel a figyelmet Illyés, az anyanyelvi közösség fontosságát hangsúlyozta, és Svájc példájával érzékeltette, hogy az állampolgári hűséget nem veszélyezteti az anyanyelvi kultúrához való ragaszkodás. „Az író minden olvasójáért felelős” — mondotta, s az írószövetség egyik legfőbb feladatának jelölte meg, hogy ebben a kérdésben elősegítse a nemzetközi egyetértést.

Fontos — és nem is csak irodalmi, hanem szélesebb társadalmi érvényű problémákról volt tehát szó, a műsor mégsem volt elég érdekes, megragadó, felrázó. A riportert is, az írókat is mintha visszafogta volna valami szándékában tiszteletre méltó, de a beszélgetés hatékonyságát csökkentő hűvös tárgyilagosságra törekvés, amely időnként kissé bágya- tag hangulatot árasztott. Nam volt túlságosan merev ez a beszélgetés, de a természete« közvetlenség sem jellemezte. A rendezés sem törekedett különösebb képi változatosságra. Láttunk néhány bevágott állóképet, de mennyi másra nyílt volna még lehetőség.

Csak helyeselhető, hogy a televízió az utóbbi időkben fokozottabban törekszik élő irodalmunk problémáinak és képviselőinek bemutatására, megismertetésére. Jó ötlet ez a sorozat, amely rendszerint egy irodalmi művet és alkotóját állítja a középpontba. A sorozat egészét tekintve megnyugtató a változatosság; témájában ez a műsor is „rendhagyó” volt. Talán csak az egyes műsorok jó értelemben vett népszerűségét kellene fokozni, több ötlettel a szerkesztés és több élénkséggel, céltudatos hatni akarással a művészek részéröl.

Egy író. művész, tudós vagy politikus fellépése a tévében más természetesen, mint egy táncdalénekesé vagy kabarészereplőé. Nem komédiázást, még csak nem is szórakoztatást vár tőle a néző, hanem hasznos információkat, logikus okfejtést, művészi értékű szavakat vagy magvas bölcsességeket. Nincs visszata- szítóbb. mint ha egy tekintélyes tudós, művész vagy közéleti személyiség riszálja magát. Ilyesmit szerencsére mi inkább csak nyugati választási kampányok idején láthatunk a tévében, néhány híradókockán. Minket inkább a másik véglet: a mélabú felé hajló komorság, a merevség, a tárgyilagos unalmasság és az idegesítő, hiányos besaed- kultúra veszélyei kísértenek még a képernyőn.

Az utóbbiak az elhangzott irodalmi műsorra már nem voltak jellemzők — ezek szélsőségek, amelyekre bár ne lenne alkalom majd később visszatérni. Az írószövetség évfordulójára elbán gzott értékes tartalmú műsor tanulságaként csak azt szeretném újra hangsúlyozni: több szerkesztési leleménnyel és a riportalanyok személyes részvételének. szenvedélyesebb állásfoglalásának erősítésével fokozni lehetne az ilyen jellegű irodalmi műsorok társadalmi hatékonyságát.

Szederkényi Ervin