Dunántúli Napló, 1969. szeptember (26. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-14 / 213. szám
6 1969. szeptember 14. imnammi namo Ivan Csendéi: A sirályok keletre szállnak-t 1. — Menj, fiam, Jaszenovra, és vidd el a fiúknak ezt a kis batyut. Ott találod őket, ahol a juhokat teleltettük! ... A fiú elment egyszer, kétszer és aztán még igen sokszor. Egy reggel azonban a bokrok mögül, akárcsak az ordasfarkasak, csendőrök toppantak eléje, hosszú bajonettel a puskájukon. — Állj! — kiáltották dühösen, amikor a fiú futásnak eredt. Kibontották a kis batyut. — Hét, tíz, tizenöt, húsz... — számolták a golyókat. — Hm!... Olyan, mint a kakasunké! Bizonyára sok kakas farkát kicibálták — mutatott a kisfiú a fekete kalapokra, amelyeken acél- salrókként villogtak a tollak. — Hriciha anyó is panaszkodott, hogy addig kergették a kakasát az udvaron, amíg csak meg nem fogták. Amikor pedig megfogták, és tépdesni kezdték a tollát, nem tudtak hova lenni az örömtől. „Csak tépjétek, tépjétek! A ti kőszíveteket kellene kitépni! Eljönnek a mieink, s úgy szétrebbentek, mint toll a szélben!...” Igen, ezt mondta Hriciha. Elvezették és belökték az erdőigazgatóság pincéjébe. És azon az éjszakán belökték oda, a nehéz tölgyfaajtók mögé az apját is. 2. — Hová vezetnek minket, édesapám? — Megyünk az urakkal a folyóhoz! — És mi lesz a folyónál? — Az urak gránátot dobnak a folyóba, a halacskák feljönnek a víz színére, mi pedig bemegyünk a vízbe, és megfogjuk őket. — De miért megyünk napkelte előtt? A folyóban még hideg a víz, megfázunk. — Mert az uraknak csak korán reggel van idejük. — De az uraknak van mindenük bőven ... Idejük is .. % — Nem, fiacskám, mostanában az uraknak sincs idejük ... — Hallgass! — mordult rá a csendőr. A folyó felől reggeli nyirkosság terjengett. Agas-bogas fűzfa köszöntötte őket, mélyen meghajolva. Vékony ágait földig eresztve állt a kis folyó partján, a víz örök zúgását hallgatva. Lekanyarodtak az ösvényről. Az apa mezítláb lépdelt a harmatos fűben, és hosszú, szétlapult lábnyomokat hagyott maga után. Noha a kisfiú apja nyomdokain haladt, testét átjárta a hideg. — Fázom, édesapám! Az apa egy mozdulattal letépte Inge szegélyét, levette nyakáról a sál- ját, és úgy bebugyoltálta vele a fiát, mintha csak át akarta volna neki adni ebben a percben mindazt a meleget, amelyet hosszú éveken át táplált iránta szívében ... 3. Meredek sziklás szakadék szélén álltak meg. A mélyben a sebes vizű folyó zúgott és tajtékzott. Mielőbb le akarta vinni vizét a szűk hegyszoru- latból. A magas fekete csendőr leoldotta a kisfiú nyakáról a sálat. — Miért köti be az úr a szememet? — kérdezte a kisfiú az apjától. — Az urak hunyőcskát akarnak játszani. A lövésektől megriadt sirályok a magasba röppentek. Gyors szárnycsapásokkal nagy kört írtak le a hegyszoros felett, majd Kelet felé repültek. fSándor László fordítása) Ivan Dracs versel: Napraforgó-ballada A napraforgónak volt karja, lába. zöld, érdes törzse, dereka, versenyt szaladt a széllel, fára ts fölkapott, és teletömte körtével az Ingét, vízbe bukott a zuhogónál, hempergőzött a homokon parittyázott a verebekre, féllábon szökdelt, hogy kirázza füléből a vizet De egyszer csak meglátta a napot a pozsgásra pirultat, göndör fürtök arany znhatagában. vasárnapi lángpiros Ingben karlkázott sngárküllős biciklin, elmaradtak mögötte mind a felbök, A napraforgót hosszá századokra megígérte a nap aranyvarázsa: — Bácsi, én is hadd karikázok! Vagy ültessen maga elé a vázra! Mi az magának? Semmiség! Költészet, narancsfényű nap, naponta sóvárog utánad bennem a hajdani kamasz, s lesz mindörökre napraforgód. Oroszlán etűd (Hemingway emlékének) A rádióból éjszaka elöbújt egy fekete fenevad; súlyos fekete könnyein kristálykoporsó rajza reszketett Oroszlán volt gőgös, komor, aranysörényes, ében-fekete. Testvére hívta őt: a sós atlanti viz napszikrás kardhala. Gyászolni jöttek, amaz ősz cserzett Oroszlánt a ravatalon: megnémnlt két nehéz keze, gyerekszívében zsongás hallgatott (Fordította: Rab Zsuzsa} vttallj Korotlcs verselt Gazdátlan nevek A kopertákon gazdátlan serek. Régen megszűnt tábori posta-számra szállingóztak még soká levelek az ágyúszótól tébolyult világba. Eltűntek, éltek-«? Még visszajöttök-«? Kiáltozunk. Egyőtök sem felelt még. Az Ismeretlen Hős koszorúzott kör« hányótok névtelen nevének emléke? Nem. nem am i flát nyomják a kitagold «r az anya konokul reméli még, remélt Eltűnt fiúk, haza utat találjatok! Eltűnt fiúk, hiszen szerettetek ti 4M! Furfangosok dicséret« Vigyázz, ne kéee le semmiről! Füleld a kar szavát! Az ember elveszett, ha lépést nem sietve vált. Fürkészd ki mindig ügyesen, hogy honnan fáj a néL Törnek-züznak? Törj-zúzz, ne félj! Építenek? Serény legyén Csend van? Te írj himnuszt a aeendbes Vagy nevetnek? Velük nevethetsz! Egyre vigyám hívem hogy ne te légy as első eenazafbea, Mindig a napba hordd a fényű Bizonygasd lelkesen a Mayái Füleld a kor szavátl Isten is óvja aat, aki magát! (PárdfteMn Kok tacts) 8z. Hebnsz-Bsraneeka rajza Leonid Sztupnicklj: Életképek (Részlet) Mi kell a boldogsághoz... A napi munka után minden este a város utcáit járják és állandó beszédtémájuk a lakás. Házasságkötésük előtt erről kevés szó esett közöttük. — Csak egy Ilyen kis szobácskánk lenne — mondja férje kisujjára fogódzkodva Mária — én lennék a legboldogabb a világon. Jarema az említett kis szoba ablakára emeli tekintetét. — Nem is egy. hanem két szobájuk van. látod ott a függönyöket. Nyilván ott vezet az ajtó a másik szobába ... Mária a nagynéniénél lakik, Jarema pedig — munkásszálláson. A néni kedves, jószívű, mintha csak a fiatalasszony édesanyja lenne. De az ő szobája is kicsiny, alig lehet megfordulni benne. — Ma megint jártam az üzemi bizottságnál. Azt ígérik, hogy az új lakóház az ünnepekre kész lesz. De telejsítdk-e egyáltalán * kérelmemet? Petro Perehreszt a mechanikai műhelyből már harmadik éve sorban áll. Mária hallgat, öt nem az érdekli, hogy mennyi ideje vár lakásra Petro vagy Sztye- pán. — Jarema! — fordul hirtelen férjéhez. Tegnap bent jártam az áruházban. Megnéztem a függönyöket. — Megvesszük őket. drágám, meg. És (Megjelent a „Zsovteny” 1965. évi ~. számában) nemcsak a függönyöket Egy egész falat elborító könyvespolcot készítek. A rekeszeket beüvegezem. Az üveg mozgatható, tolóüveg lesz... Te majd azt mondod: „Jarema, olvass nekem valamit Petőfiből!” Én meg odamegyek a polchoz, ahol ez a felirat áll: Költészet. — Vedd le Lermantovot. Mégse. Maksám Rilszkijt fogjuk olvasni. Az idegen ablakokból fény szűrődik M az utcára, lágy melódia árad. Valahol felsír egy csecsemő. — Ha fiúnk lesz, Makszimkának fogjuk hívni! — Honnan gondolod, hogy fiú lesz? És ha kislány? — Akkor Marinfea lesz! — No, nem. Én — Mária, a lányunk meg Marinka. Szebb az Okszána. — Majd minden átmenet nélkül felélénkül: — Nézd, micsoda tágas lakás! A lányok azt mondták, hogy itt ketten laknak öt szobát. Kettőnek ekkora nagy lakás... Nekünk meg egyetlen szobácskánk sincs. — Bizonyára megszolgálták — sóhajt Jarema. — Lehet, hogy valami professzor ... Vagy azt gondolod, hogy ennek a profesz- szornak, amikor megnősült, rögtön ötszobás lakása volt? Lehet, hogy annakidején ő is, mint most mi, járkált az utcákon és be-be nézett más ablakán ... — Igazad lehet! És ki tudja, hátha te is professzor leszel, és nekünk is lesz ötszobás lakásunk? — Professzor? Az nem. De hogy mérnök, azt megígérem — állítja határozottan Jarema. — öt szoba — az azért egy kicsit sok, de három lesz. No és természetesen porszívó, TV, gép mossa majd a fehérneműt és fényesíti a parkettát. A falak mellett pedig ott állanak majd a gyerekkocsik és a kiságy. — Ne beszélj ilyen butaságokat!... — Mária gyengéden férje vállához simul. Én így Is hiszek neked, Jarema...! A moziban történt A Bum című olasz film vetítése idején alig akadt üres hely a moziban. Feleségem és én elkéstünk és csak a híradó után mentünk be a terembe. Előttünk két lány ült, időnként vidáman trécselték. A filmben a kapitalista világ erkölcseiről volt szó, ahol minden eladó és minden megvásárolható. Az állandó anyagi küszködés, a nyomor, a film hősét, Albertot (aki egyenrangú akart maradni az őt körülvevő tehetős emberekkel) arra kényszerítette, hogy borzasztó dolgot műveljen: eladja saját szemét. Amikor a filmbeli orvosok bevezették Albertat a műtőbe, hogy kivegyék eladott bal szemét, a lányok egyike idegesen felsírt. — Maradj csendben már! Ne itasd az egereket! — vetette oda a mellette ülő férfi. A lányka azonban tovább zokogott. Barátnője nyugtatni próbálta: — Ne sírj, Larissza, nyugodj meg! — suttogta. A mozivászonról halk, melankolikus zene áradt, a film végét jelző felirat fokozatosan halványult, mert a teremben kigyulladt a fény. Csapódtak a felhajtható székek és a nézők lassan megindultak a kijárat felé. Nem tudtam levenni szemem a lányról. Még most is sírt. Vártam, hogy felém fordítsa fejét. A szemébe akartam nézni. A lány azonban nem fordult hátra, hanem előrehajolt és kihúzott a székek alól két mankót. Barátnője megfogta a faalkotmányt, amelyek Larissza lábát helyettesítették, mert egyébként kényelmetlen lett volna megigazítani a fejkendőjét. — Eh, Kátya, én mindenemet odaadnám, csak lábat vehetnék magamnak! — Hallgass, te kis buta! Ha Ismertem volna a film cselekményét, semmi pénzért el nem hoztalak volna ide — mondta a lány, aki Kátya névre hallgatott Ez a szem eladás pedig csak — kitalálás. — Lehet. Sőt! Biztosan csak kitalálás — mondta csendesen Larissza. és lassan elindult a kijárat felé. Az a szomszéd pedig, áld néhány perccel ezelőtt még bosszankodott az „egerek itatása” miatt, rokonszenwel nézett a nyomorék kislányra és — talán Igazolásként — odaszólt: — Miért lenne kitalálás? Az orvosok nemcsak szemet, de szívet is átültetnek, kezet, lábat helyeznek át. Larissza a férfi felé fordult és ekkor megláttam varázslatosan szép arcát. Hoszr szú, fekete szempilláin még ott remegtek a könnycseppek, arcvonásai megigézoem szépek voltak. — ön igazat beszél? — Igen, végeznék ilyen műtéteket. Éppen most olvastam az újságban... Utat adtunk a nézők egy csoportjának, miközben a tömeg a fal felé sodorta a lányokat, így beszélgetésüket nem hallhattuk. Jobbról is megindult az emberáradat. Amikor már az ajtón kívül voltunk, keresni kezdtem szememmel Larisszát és Kátyút. Két lány: egyik mankóval, magas szárú, lapos sarkú cipőben, a másik pedig divatos magas sarkúban lépked a park fasorában. Larissza mellett ment az a férfi Is. aki .olvasta az újságban” a szervátültetéseket, gesztikulált kezével, mintha alá akarná húzni minden kimondott szavának igazát. Larissza feléje fordította fejét, mosolygott. Ügy látszik, hitt szavának. (Fordította: Medve Zoltán)
