Dunántúli Napló, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-23 / 194. szám

6 sunantmt napio 1969. augusztus 23. A legnagyobb s legkisebb magyar házak A középkorban két típusa volt a lakóházaknak. Az egyik az utca rendjében állt s befelé mintegy körülzárta udvarát. A másik a torony- ház volt; e lakótornyot ud­vara, kertje zárta körül. A toronyháznak — sokáig úgy látszott — divatja elmúlt, szánban a modem építészet felelevenítette ezt is. Ilyen például a budapesti Torany- ezálló. Az óbudai Vörösvári út kö­reiében mdst kezdték meg egy tízemeletes új sáv-ház, vagy szalagház építését. Az új épületkolosszus 900 laká­sában több mint 2000 ember talál otthont; jóval több, mint egy kis község összlakossága. Az óriásházat beton lábakra állítják; homlokzatának teljes hossza jóval meghaladja a 300 métert. Amíg felépül, Bu­dapestnek — s az országnak — változatlanul a volt kirá­lyi palotának dunai homlok­zata marad leghosszabb, la­kóház-jellegű épülete! Ennek hossza pontosan 304 méter. Az 1944. évi ostromig a kirá­lyi palota hordta magában az ország leghosszabb belső te­rét is. Ezt írja róla 1900-ban építője, Hauszmann Alajos: „a belső beosztást oly módon létesítettem, hogy a régi dísz­terem s annak csatlakozó he­lyiségei az újakhoz kapcso­lódnak ... ezáltal a hosszan­ti — dunai — tengelyben 200 méter hosszú teremsor kelet­kezett Olyan hosszú, ami­lyennel — Versailles kivéte­lével — egyetlen kontinentá­lis királyi lak sem rendelke­zik.” A nagy homlokzatokkal szemben kicsiny házikóink is akadnak. A zárt utcarendben állók közül talán a legkisebb az egri vár alján, a Dobó ut­ca 6. sz. alatt áll. E kurta homlokzat teljes hossza alig több a 3 méternél. Tehát alig valamivel több, mint a volt királyi palota dunai homlok­zatának századrésze. A „Vörös fantom“ násztánca Hogyan ébred a „Sziámi harcos“ A kis albérleti szoba min­den dísze, bútorzata de még a világítása is úgy van elren­dezve. hogy megfelelő miliőt biztosítson a 31 akvárium igé­nyes lakóinak. A mennyezetig nyújtózó páfrányok, filoden- dronok levélsátorán átszű­rődő sárgás neonfény apró gyíkokat, gőtéket, ékszertek- nőcöket sütkéreztet a terrá­riumbán, és mindezekhez egy kanári család játékos zene­bonája adja a teljes harmó­niát. Horváth Gyula e parányi „trópus” tulajdonosa 5 évi gondos, aprólékos munka és sok kötetnyi hazai, külföldi szakirodalom bogarászása árán építette fel e szemet, szí­vet gyönyörködtető akvarista édenkertet, de mint kiderült, korántsem csak szobadísznek. — Az a közmondás, hogy él mint hal a vízben, ez esetben csak úgy állja meg a helyét, ha a szakszerű gondozás mel­lé a lehető legideálisabb kör­nyezetet is biztosítjuk, ami­99A nyugdíjig csinálhattam volna66 Háromszázezer forintot lopott a szakcsi postamester igazgatóságtól. Mennyit és mit ellenőriztek? Senki sem tudja. De hogy az ellenőrzött házi­gazdánál úgy leitták magukat, hogy csak másnap tudtak ha­zamenni, az bizonyított tény. Más: tavaly Hőger egyszer 30 ezer forintot „emelt ki” az egyik betétestől. Másnap a dombóvári OTP fióktól felhá­borodottan telefonáltak, hogy az illetőnek nincs is 30 ezer forintja a takarékban. A pos­tamester elnézést kért a téve­désért és bemondott egy má­sik betétest, akinek ennél jó­val több pénze volt. Az ügy ezzel elintéződött. Senki sem firtatta többé. A rangot nem adják ingyen Mire költötte a szakcsi pos­tamester az elsikkasztott 300 ezer forintnál nagyobb össze­get? Felesége nem dolgozott, két gyerekét taníttatta, fizeté­se pedig alig haladta meg az 1600 forintot Ám a háztartás meg a gyerekek keveset láttak a lopott pénzből. Hőger, mint postamester, úgymond fontos személyiség volt Szakoson. Éveken át ta­nácstag, legutóbb a helyi FMSZ ellenőrző bizottságának elnöke (!), elnöke a sportkör­nek, edzője a labdarúgóknak. És ahogy most elmondja, az ilyen rangot nem adták olcsón abban a faluban, ahol Varga Imre, az azóta már bebörtön­zött hirhedt tsz-elnök milliók­kal károsította meg a népgaz­daságot. A kisfizetésű posta­mesternek itt „úszni kellett az árral” szinte nap mint nap vendégül kellett látni a köz­ség több vezető emberét. Azo­kat, akiknél ó is sok bort el­fogyasztott. És mindez nem volt olcsó mulatság, mint ahogy az sem. hogy Hőger többnyire taxin járt egy hölgy után Dombóvárra. Már a harmadik Hőger János mindent beval­lott, de váltig hangoztatja: „Akár nyugdíjazásomig jól él­hettem volna, ha nem vagyok olyan bolond, hogy a megha­misított kartont elviszem a gazdájának. Ez volt a dinnye­héj ...” A Tolna megyei Rendőrfő­kapitányság a napokban lezár­ta a Hőger-ügyet és vádemelé­si javaslattal átadta az ügyész­ségnek. Azzal a figyelmeztető megjegyzéssel, hogy a szakcsi postamester tette két éven be­lül már a harmadik azonos bűncselekmény a pécsi posta- igazgatóság területén. Valóban figyelmeztető. Medveczky László vei minimálisra csökkenthet­jük a fogságérzetüket. És ez még mindig csak félmegoldás, mert ahogy mon­dotta. ahány fajta hal, szin­te annyi féle gondozási mód kell ahhoz is, hogy egészséges családok népesítsék be a me­dencéket. A sok példa közül csak egyét, a rendkívül ne­hezen tenyészthető úgyneve­zett „Namostomus-beckford” nevű díszhalacska nevelését jegyeztem fel, némi tenden­ciával is a kezdő akvaristák okítására. , Speciális vízigényük biz­tosítása mellett, — melynek receptjét szívesen átadja bár­kinek a tenyésztőjük, — kü­lönös gonddal kell ügyelni az ivadékok puszta életének meg­mentésére. hát még a felne­velésükre. Horváth Gyula sze­rint példátlan a gyámoltalan­ságuk. Világra pottyanásuk után legtöbbnyire a medence fenekén lapulnak mozdulatla­nul, rá sem hederítve a vízbe szórt élelemre. Ezért szinte állandó jelleggel „elektromos megoldással” mozgásban kell tartani a vizet, hogy a szájuk elé sodorja az étket. Hason­lóan igényes az úgynevezett „Vörös fantom” is, a legszebb és legritkább fajták egyike, amelyből Horváth Gyula tu­domása szerint, még egy ne­ves fővárosi akvarista szak­írónak van csak néhány pél­dánya. — Első megnyilvánulása en­nek a halacska színének fo­kozatos élénkülése, amely bi­zonyos idő múlva a vörös szín minden árnyalatában pompázik, jelezve ezzel, az udvarlás kezdetét is, ami va­lóságos élmény. Ügy * kezdi, akár egy illemtudó gavallér. Pompás színekben játszó uszonyait kifeszítve tánchoz hasonló mozdulatokkal köröz a párja előtt, gondosan ügyelve a tisztes távolság be­tartására. Aztán némi tartóz­kodás után a fantom höl- gyecske is magára ölti leg­szebb színeit és sutba dobva szemérmetességét. hasonló vagy talán még kecsesebb mozdulatokkal jelzi készségét a nászra­De a sok hasonlóan érde­kes példa közül. — mert ahány fajta hal, szinte annyi féle „jellemvonás”, — hall­gassuk még meg hogyan is ébred a „Sziámi harcos?” — Kezdem azzal, hogy a nevével szöges ellentétben na­gyon is békés, mondhatnám lusta természetű fajta ez, no­ha lehetséges, hogy őshazájá­ban, India édesvizeiben iga­zolná eredeti tulajdonságait. Nekem mindenesetre sokkal kedvesebbek így, ezzel az el­lentmondásos hétalvó termé­szetükkel, mondotta. — Rend­szerint a vízinövények leve­lein vagy a medence fenekén alszanak és a *fényjelre ép­pen olyan rebbenve ébred­nek, mint az emberek. Talán ha kezük volna még a szemü­ket is megdörzsölnék. Még ásítanak is jó néhányat mi­előtt lustán mozdulva élelem után néznek. Élénkséget csak akkor mutatnak, ha idegen halat pottyantok közéjük. — Ilyenkor pillanatok alatt kö­rülveszik. megcsodálják, majd kis idő múlva fitymálódva há­tat fordítanak neki és men­nek a dolgukra. Ez azonban csak látszólagos semmittevés, mert a víz szintjétől a fene­kéig minden étket módszere­sen fölkutatnak, és úgy jól­laknak, hogy a medence ka­vicsain oldalukra fordulva meg sem moccannak a következő ébresztésig... — A térhez képest túlzsú­foltan élnek, amin már csak ideig-óráig segíthet a legszak­szerűbb gondozás is. mon­dotta. — Sajnos, nemcsak én, hanem ők is megsínylik az albérlet kényelmetlenségeit, de szerencsére úgy néz ki már, hogy nem sokáig. A kilátások valóban biz­tatóak. A Pécsi Építő- és Ta­tarozó Vállalatnál —, ahol Horváth Gyula villanyszere­lőként dolgozik, — megígér­ték, hogy hamarosan lakást, méghozzá összkomfortos fő­bérleti lakást kap, amelyben... — Nagyon szeretnék még egy tengeri medencét is be­rendezni mondotta. — Aztán ha majd együtt lesz minden, már nem ellenzem. hogy édenkertnek nevezzék a gyűj­teményemet ... P. Gy. Igazi vagy ái-tokaji A tokaji bor valóban világmárka. Hamisítják is csaknem a világ minden részében. Amerikában és Ausztráliában éppen úgy, mint Hollandiában és legújabban Svájcban is. A franciák azzal akar­ják bizonygatni jogukat a tokaji elnevezés hasz­nálatára, hogy szerintük az ő boruk ugyanolyan szőlőből származik, mint amilyent annakidején tő­lük telepítettek át To­kajra. A hamisítások ellen egyre eredményesebben küzd a magyar külkeres­kedelem, s egész sor pert nyertünk meg már kül­földi bíróságok előtt. A közelmúltban azonbajt akadt egy olyan jogvitás eset is, amelyet per nél­kül. barátságosan sike­rült elintézni. A trianoni szerződés ugyanis a to­kaji borvidékhez tartozó 21 község közül kettőt Csehszlovákiához csatolt, s az ott szüretelt bort tokaji borként hozták forgalomba külföldön. — Bírósághoz ebben az eset­ben nem kellett fordulni, mert sikerült megálla­podni abban, hogy a csehszlovák szomszédaink kivonják tokaji borukat a nemzetközi piacról, ex­port-minőségű termésü­ket teljes egészében ne­künk adják el, s azt a továbbiakban mi értéke­sítjük. Horváth Gyula „munka” közben Komoly ta lan rovat KÖSZÖNÉSI KALVARIA A köszönés feltehetőleg az­zal kezdődött, hogy két ősünk egy történelmi pillanatban felfelé fordított tenyerű jobb­kezét egymásnak nyújtotta. A bunkót a hátuk mögött szorongatták nyilván, de leg­alább az egyik kezükben nem volt semmi. A köszönés azóta az idők folyamán állandóan züllött, míg kikötött a kezitcsókolom- nál, az ásszolgájánál, meg a vanszerencsémnél. Ez volt a mélypont. Azóta szépen javult és ma már olyan kellemes köszönésünk is van, mint az „Erő, izom!” meg a „Szia!” Ettől függetlenül a köszö­nés sok gondot okoz a ma­Júniusban történt: a Tóin megyei Szakcs község egyi lakója tízezer forintot vitt helyi postahivatalba, hogy ez az összeget az amúgy is te kintélyes betétállományáho írják. Miközben a postameste a betét könyvelésével bajló dott, az ügyfél megszólalt: — Hőger úr! Nem nézhet ném meg én is azt a kartont Kíváncsi vagyok, egyezik-e . betétkönyvvel. A postamester erre úgy fel pattant, mint akit megszúr tak: — Hogy képzeli! Hiszel ez hivatali titok! Azután másnap délután sze mélyesen látogatott el az ügy félhez. Magával hozta a kar tont. Azon minden egyezett. Hőger Jánost, a szakcsi pos­tahivatal vezetőjét három naj múlva letartóztatták ... Egy rossz álom Néha még manapság is fur­csa dolgokat művelnek az ál­mok. Miután a szakcsi házbax megjelent a postamester a ta­karékbetétkönyv kartonjával,« házaspár látszólag megnyugo­dott. De később mindkettejük­nek az fúrta az oldalát, hogy az előző napon még hivatali titoknak titulált karton miéri lett egyszerre ilyen hozzáfér­hető. — Másnap reggel azt mond­ta az anyjukom, hogy nagyon rosszat álmodott — meséli a férfi. — Azt álmodta, hogy nincs meg a pénzünk. A házaspár azonnal Dombó­várra utazott, ahol az OTP já­rási fiókjában percek alatt ki­derült, hogy a betétkönyvben valamint az OTP könyvelésé­ben feltüntetett összeg között nem kevesebb, mint 90 ezer forint a különbség. „El nézést, tévedtem“ Hőger János már a rács mö­gött ült, mire a nyomozók és a pénzügyi szakértők megál­lapították: 328 23-2 Ft hiány­zik a szakcsi takarékbetétek­ből. Vagyis az OTP-nek jelen­tett összeg ennyivel kevesebb a betétkönyvekben szereplő végösszegnél. A postamester vallomása szerint ezt a pénzt 1961-től kezdődően folyamato­san sikkasztotta el. De vajon miként lehetséges nyolc esz­tendőn át ilyen nyugodtan dézsmálni a takarékbetéteket? Talán a szakcsi postát soha sem ellenőrizték? ' — Dehogynem — válaszolja Hőger. — Egy évben egyszer pontos számszaki ellenőrzést tartottak a pécsi postaigazga­tóság szakemberei. De mindig tudtam, hogy mikor jönnek ... Néha kaptam revizorokat az OTP-től is. Tőlük sem féltem, hiszen a betétkönyvek titko­sak, azokat soha sem tudták egyeztetni a kartonokkal. Ez valóban hihető történet. De a rendőrségi vizsgálat en­nél sokkal cifrább dolgokra is fényt derített. Például: az idei tavaszon három ellenőr Járt Hőgernél a pécsi posta­Jól köszöntem-e? ... Miért nem fogadták el? ... Várhatja az az alak, hogy én mégegy- szer köszönök neki... Ügy keresztülnéztem rajta, mint az ablaküvegen!... Alig, hogy megbillentette a kalapja szé­lét az a piszok!... Ezek a nap mint nap elő­forduló kifejezések utalnak arra, hogy az emberek tiszte­lik egymást és nagyon fontos­nak tartják ezt a műveletet. Ha végigmegyek az utcán, nekem is számos alkalmam van á köszönésre. Itt szerzem ellenségeim háromnegyed ré­sok változata szét. Nagyon van ennek: 1. Nem veszek észre senkit. Ez a leggyakoribb. 2. Ugyanannak tíz percen belül ötször köszönök. Nem valami nyugodtan néz rám, de erről nem téhetek. 3. Ismeretleneket viharos örömmel üdvözlök, abban a tévhitben, hogy ismerem őket és legutóbb elfelejtettem ne­kik köszönni. 4. Akit eddig magáztam, azt tegezem. 5. Fordítva. Tegeztem, most magázom. 6. Akit utálok és már rég nem beszéltem vele, nagy örömmel üdvözlöm. Ezek csak a fő változatok. Fersze, vánnak al-változatok is. Amikor pl. nem veszem észre, hogy egy ismerősöm el­megy mellettem, csak arra riadok fel, hogy köszönnöm kellett volna. Erre utána ro­hanok, dühödten üdvözlöm és a végén kiderül, hogy össze­tévesztettem valakivel. fgy van ez! Az okokat ne keressük. Engem csak egy másik szemüveges érthet meg. Viszont roppantul megbe­csülöm azokat, akiket bizto­san ismerek. Hogy ez sem fenékig tejfel, erről mesélek el két Hogy, hogy nem, társaság­ban összebottlottam egy em­berrel, akinek olyan jelenték­telen arca volt hogy ez volt rajta az egyedüli feltűnő. Ép­pen ezért jegyeztem meg. Ha meglátott, kétségbeesetten kö­szönt. Ezt nem hagyhattam annyiban. — Na, megállj csak! Adok én neked ilyen gyalázatos szolgalelkűen előre köszönni! Alig, hogy másnap meglá­tom, már ötven méterre le­kapom a kalapom. Ö meg vé­gi gmér, a képembe bámul és rám se hederít. — Hát mi ez? — nézek most ... A- kővetkező nap nem tu­dom megelőzni a köszönés­ben. Három napon kérészül olyan émelygős volt, mint a krémes. Negyedik napon a köszönésemre utálkozva for­dult el. — Jó ég! Én ezt rövid úton megölöm. — Alig vártam a következő alkalmat. Mikor végre feltűnt messziről ké­szítettem már az utálkozó áb- rázatot de semeddig sem ju­tottam vele. Harminc lépés­nyi messzeségből, a levbűhá- josabb mosolyával köszönt fiz változatlanul így folyta­tódott. Lassan kezdtem bele­őrülni. A feleségemnek pa­— Hát ez egyenesen hát­borzongató! Figyeld csak ezt az alakot! Ha addig az eső­csatornáig nem köszön, ak­kor a köszönésem sem fogad­ja. « — Hisz ezeket ismerem — mondja az asszony. — Hogy, hogy ezeket? Ez egy! — Ezek ikrek. Te nem tudtad? Nem, nem tudtam, de ezek után nem tehettem mást, mint a saját érdekemben összevesztem azzal az isme­rős eggyel is. Elég volt az izgalmakból! A másik eset nem ilyen rejtélyes, de jellemzőbb. Ez is ismeretségem régebbi ke­letű volt. Dühösen köszön­tünk egymásnak. A gyorsa­sága imponáló volt. Előfor­dult, hogy elbújt egy hirdető­oszlop mögé, villámgyorsan előugrott és köszönt. Egyszer elmerengve megyek az utcán. Érzem, hogy valaki hosszan végigmér, szinte ke­resztüldöf tekintetével. Zavar­tan nézek rá. Ö volt. Villám­gyorsan emelem a kezem, hogy megelőzzem. Könnyű dolgom volt Szó sem lehe­tett többé elkésésről! A kö­szönésemet is úgy fogadta, mintha állástalan rokona len­nék. — Ml történt ezzel? — kér­deztem egy közös ismerő­sünktől. — Megbántottam volna? — Kinevezték osztályvezető­Vi ol rrp+focn c'1­Legközelebb már úgy fo­gadta a köszönésem, mintha tartoztam volna neki. — Minek nevezték ki? — kérdeztem. — Osztályvezetőnek. Te is találkoztál vele? A vállalat ünnepséget ren­dezett. — Maga is itt van? — kér­dezte és odanyújtotta az ujjai végét, mint az alamizsnát. Utánanéztem a hivatalos lap­ban. Kinevezték vállalatveze­tőnek. — Na, na! Eszmél legyünk — mondtam magamban. Vé­letlenül ki fogják nevezni istennek és szájonvág itt az utca közepén. — Attól kezd­ve megszűntünk egymás szá­mára (köszönni és létezni). Egyszer csak ballagok az utcán, egy hirdetőoszlop mö­gül előugrik és őrületes gyor­sasággal köszön: — Szervusz! Szervusz kér­lek! Hogy vannak a gyere­kek? Két éve nem láttalak. — Kicsit lebukott — mond­ta az ismerős. Két hónap múlva alig fo­gadta a köszönésem. Kinevez­ték. Utána újra előugrott a hirdetőoszlop mögül és érdek­lődőt a gyerekeim után. Ez azóta hatszor ismétlő­dött meg. Látom magam hosszú, ősz szakállal, az unokáim kézen­fogva cipelnek el, hogy egy kissé kiszellőztessek, mikor még folytatjuk ezt a társas­játékot Szőllősy Kálmán

Next

/
Oldalképek
Tartalom