Dunántúli Napló, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-17 / 190. szám

1 Dunantau napio 1969. augusitus 17, Várhelyi József: Jelek a végtelenből A szobában csak a tévé képernyője fénylett. Az óra su­gárzó körón vidáman lopakodott előre a másodperc- mutató, s a doboz halkan dünnyögött valami álmosító mu­zsikát. Kellemes meleg áradt, a kissé félrehúzott függöny mellett berezgett az utca fénye. Időnként elmosódott hangok, léptek kopogása szűrődött a lépcsőház felől. Az emeleteken kinyitott vízcsapok meghersegtették a falakat. Lefekvéshez készülődött a ház. Rozálka hálóingben, mezítláb állt a szoba közepén, és egy­szerre érzékelt mindent. Pedig nem is figyelt semmire, csak befelé hallgatózott önmagába, élvezte az idegeiben borzoló­dó jó érzéseket, a tompa fényeket, az érkező apró zajok hullámverését az agyában, a hálóing langy érintése nyomán végigfutó vibrálást a bőrén. Rozálka nagyon szeretett így álldogálni. Ilyenkor úgy érezte, hogy egy csodálatos lokátor, amely mindent felfog, ami körülötte létezik, sőt, ha akarná, odasereglenének kö­réje mind a bútorok, a virágok, egy intésére énekelni kez­denének a falak. A hálóínget is szerette. A pizsamával együtt a gyermekkorát is levetette, amikor férjhez ment — mondotta egyszer — meg különben is, a hálóing asszonyi méltóságot kölcsönöz a nőnek. Persze ezen Jupi csak csúíondároskodott, és rögtön fel­állította ellen-elméletét, aminek ürügyén olyanokat mon­dott, hogy a borostás kaktuszok is elpirultak volna. De nem kell komolyan venni. Például őt se Rozálkának keresztel­ték, szép komoly neve van, Csendes Márta. Csak hát egy­szer, amikor a haját két kis cicafarokba fonta, mint kis­lány korában, Jupi majd megpukkadt a nevetéstől, és ki­jelentette, olyan, mint Rozálka a tanyai iskola első osztá­lyából. Azóta rajta ragadt a név. A fürdőszobában valami csörömpölt. Rozálka ezt is úgy érzékelte, mint a többi neszt, csak egy rezzenésnyit elmo­solyodott. Jupi biztosan levert valamit, hát hogyne vert volna, amikor olyan ügyetlen. [-> ersze. Jupi se ezen a néven szerepelt a matrikulában, * hogyan is lehetne ilyen mulatságos neve egy komoly tanárnak. Vass János a becsületes neve. Félelmetesen tud­ja a történelmet, és szenvedélyesen érdekli a politika. A zsebéből folyton újságok állnak ki, és mindenféle cikkeket meg tanulmányokat ir. Amikor benn, az üzemben mond­ják, hogy olvastuk ám a férjed írását, Rozálka szerény ar­cot vág, de belül nagyon büszke, és olyankor megengedi, hogy Jupi Jupiter legyen. Pedig csak ő találta ki, hogy ba­rátainak megmagyarázza csúf nevét, amit Rozálka ragasztott rá. Topor András: V ariációk a vízről Még udvarolt János — udvarolt!, tudott Is ő udvarolni! — amikor egy hosszú sétájuk alkalmával (különben mindig hosszú sétájuk volt, ami abból állt, hogy Málta beleka­paszkodott János könyökébe, és zötyögött mellette, mint egy utánfutó), hogy ugrassa a szótlan fiút, ránevetett: — No, mit jelentett ma az UP1? János felhorkant, és felvilá­gosította. hogy az nem upi, hanem ju-pi-áj. Mártika megsér­tődött, és ráöltötte a nyelvét a nagyokosra: — Jól van, te Jupi! — János ezen úgy meghökkent, hogy még máig is nevetnie kell, ha megrökönyödött arcát maga elé idézi. Az­óta is ez maradt, a barátai előtt úgy magyarázta meg, hogy az a Jupiter rövidítése, mert ő akkota úr otthon, mint a villamos főisten az Olümposzon Dünnyögött a muzsika. Rozálka felkuporodott a megágya­zott rekamiéra, úgy, ahogy az igazhivők szoktak leborulni a müezzin kiáltására. Arcát belefúrta a frissen mosott pár­nahuzatba. Rozálka ezt is nagyon szerette. Nem győzte magyarázni a hitetlenkedő Jupinak, hogy gyermekkorában mindig így szokott elaludni, és az valami felségesen jó dolog volt. Most csak akkor űzi ezt a szertartást, ha friss ágyat húz, mert annak az illatát imádni kell. És úgy el lehet ringa­tózni benne, mint ahogy az egész lakásban, amely ugyan nem több egy szoba összkomfortnál, de még egyen elfér­nek benne majd. Mert Jupi, azaz ebben a vonatkozásban János, azt mondta, hogy jövőre eggyel biztosan többen lesznek. És ha ő mondta, akkor úgy is lesz. A muzsika elhalt, a lépegető mutató finom füttyöket hal­latott. A tévé-híradó következett. Rozálka fel se emelte a fejét, mégis tudta, hogy Jupi ott áll a fürdőszoba ajtajá­ban, a szája szélén fehérük a fogkrém habja, s nyomban kérdezni fog: — Rozálka, mi lesz a híradóban? Így aztán még el se hangzott a kérdés, már mondta is: — Csúnya, buta emberek csúnya, buta dolgokat művel­nek egyrészt, okos, jó emberek okos, szép dolgokat művel­nek másrészt... t^ozálka ezt egy szuszra hadarta, és oda se figyelt, mit istentelenkedett vissza a párja. A vánkos átmelege­dett az arca, a melle alatt, jól érezte magát, tovább akart gondolkodni. Igen, akkor is így dünnyögött a televízió, ö már kissé álmos is volt, de Jupi biztatóan rámosolygott és átnyúlt, hogy megsimogassa. Forró tenyere a mellét ért?, és ő később már csak arra eszmélt, hogy valami jelek ér­keznek a végtelenből... Amikor pedig a képernyőn fel- sugárzott a semmi fehér fénye, Jupi szeme úgy égett, akár a csillag, és azt mondta: — Meglátod, kislány lesz, olyan, mint le voltál kicsi korodban. Két cicafarokba fonjuk a ha­ját, és tizenhárom szeplő lesz az orrán. Azóta Rozálka sokat gondol erre, és az esti álldogálások, meg a mohamedán álmodozások új színekben tündökölnek, s néha azon tűnődik, nem lenne-e becsapás, ha mégis fiú lenne, és az apjára hasonlítana. Ezen még gondolkodni fog, határozta el újból, amikor kopogtatást érzett a háta köze­pén. — Talán odébb vinné, kartársnő, a mérhetetlen hátulját! Rozálka pontosan tudja, hogy anatómiája szinte tökéle­tes. Nem sértődött meg tehát, hanem ahelyett, hogy moz­dult volna, feltételt szabott. — Csak akkor, ha dörmögsz, amikor bemászol. Ez is olyan játék volt, amit Jupival nagyszerűen lehetett játszani. Dörmögött, brummolt, amikor a fal felőli részre bevackolt, és sose lehetett tudni, komolyan csinálja-e vagy csakugyan játszik. — De előbb fújd el a tévét, álmos vagyok. Ha Rozálka álmos, nincs erő, ami ébren tartsa. János te­hát odaballagott a készülékhez és engedelmesen legombolla. Mire beóvatoskodott a helyére, Rozálka már aludt is. dakünn egyre sűrűbben szövődött az éjszaka. Nagy, várakozó csend ült a világra. És amikor a lámpák fé­nye sápadni kezdett, a kukások megdöndítették kannáikat a kapu alatt, Rozálka megmocorgott, mint az álmában pity- tyegő madár. — Ugye, de nem tizenhárom lesz... — mo­tyogta, és boldog szuszogással aludt tovább. PÁL JÓZSEF VERSEI Mi marad? S mi marad annyi önkinzás után? — Elég volt, nem is csüröm-tekerem tovább, hanem kimondom kereken, a közöny az, mi nyakörv a kutyán: spárgát rá, s ciháinak vele. Az ám, barátaim, kis mocskos tereken, betonutakon, kristályereken menni végig, és megkötve, sután. Ez bánt cs az, hogy nem mint fürge róka, ha erdőn kemény vascsapdába lép, lerágja lábát, ezt a kötelet nem rághatom át. Csak mint egy anyóka, kinek már nincs Ínyén foga se ép, motyoghatom: — fiú, mi lesz veled? M utatványosbódé Talpam nyomát megtalálod a Himaláján jégcsillag nőtt ki belőle és csillog hőcsillagok között látod óceánok mélyén jártam a mélységnek kitártan s elhozott lovam egy polip a jelenkorig melyikünk a nap s a bolygó mindegy vagy a pálya fontos kapcsolat e páva-bokros mint kölykét a fiabordó féltve cipellek magammal hisz fölverte már a hajnal sátrát fölénk fénylik a kezünk is s megérkezünk Önarckép 1967-ből Vagyok aki voltam leszek aki vagyok kérésre tárult tenyér adni kinyújtott kéz Örsi Ferenc: Romulusz és Rémusz Llktorok: (Romulusz elé kísé­rik Rémuszt.) Romulusz: (némán int a lik- toroknak, akik eltávoz­nak): Ülj le, Rémusz! (Mutat a falra.) Rémusz (keserűen): Kedves vagy. (Leül, és a közön­ség felé néz.) Romulusz: némán nézi test­vérét, ,. aztán ő is leül melléje) Hajnal óta tal­pon vagyok... Rémusz: Sajnállak .. . Romulusz: Kialudtad maga­dat? Rémusz: Köszönöm ... igen . .. Romulusz: Mit álmodtál? Rémusz: (vállat von) Nem emlékszem pontosan ... Veled volt valami ba­jom ... Azt hiszem, az a visszatérő álmom volt. .. tudod ... a tejről... Romulusz: Vitatkoztunk? Rémusz: Mint mindig, mi­óta az eszünket tudjuk... igen, az a szokásos álom... magam sem tudom pon­tosan, hogy emlékszem-e rá, vagy Laurencla mesé­je alapján képzelem el... a farkas alatt voltunk és veszekedtünk. Te mond­tad a magadét, hogy mi­lyen hasznos a tej; mert erősek leszünk tőle ... (sóhajt) én meg a maga­mét, hogy milyen jó a tej, mert kellemes íze van ... ez volt... Romulusz: Mint egész éle­tünkön át (Drámarésziet) Rémusz: (nyel egyet) Igen ... Romulusz: Laurenciával talál­koztál? Rémusz: Haragszik rám .. . Romulusz: Ki kell békite- ned ... Rémusz: (komolyan felé for­dítja tekintetét) Mikor? Romulusz: (előrenéz, némán) Rémusz: Ez előbb-utóbb vár­ható volt... csak most, hogy bekövetkezett — furcsa. Minden más ér­telmet kap ... Magam sem hittem volna... A víz új ízt... a szélben más zene szól... A szo­ba fehérre meszelt falán az árnyékok képekké ren­deződnek ... furcsa — mondom —, furcsa ... Romulusz: Az ember mintha ingoványra tévedt vol­na... az eddig szilárdnak m hitt talaj süppedni kezd... kiszámíthatatlan erők emelik a lábát... kapasz­kodni próbál fák törzsébe, folyondárokba — és va­lamennyi síkos, mint a kígyók bőre. Rémusz: Rossz álom ... Romulusz: Itt az ébredés nem hoz megkönnyebbülést. Rémusz: Ki tudja? (Hosszú hallgatás következik.) Romulusz: Rémusz... én sze­retlek téged! Rémusz: (feléje fordul) Tu­dom, te hülye! Romulusz: Reggel szerettelek volna megpofozni .. most meg ... Rémusz: Halálra fogsz ítélni. Romulusz: Rémusz ... Rémusz: (nem engedi szóhoz jutni) Ne szabadkozz! Os­tobaság lenne ... Tudtam a törvényt! Hisz éppen az bőszített fel... Túlságo­san tömény volt... mint a szesz... amelyik azon­nal a fejembe száll... Azóta minden megy a maga útján. Romulusz: (felugrik) Ha Ce- ler nem csikarja ki azt a törvényt... Rémusz: (utánanyúl) Ülj le! A Uktorok meg ott a tá­volban az emberek (mu­tat a nézőtér felé) azt hi­szik, hogy most félelme­tes összecsapásban védem magamat, és te rám olva­sod minden bűnömet, ami idevezetett. — Ez lenne a szokásos dráma... Pe­dig csak sajnállak, Ro­mulusz ... minden hiába­valóságért sajnállak... Tudom, te meg engem sajnálsz ... De tehetsz-e ennél többet? S tulajdon­képpen magad sem tudod, miért sajnálsz, mint ahogy én sem tudom, hogy miért sajnállak. Mindketten vak eszközei vagyunk a sors­nak, és ügyés emberek majd tőkét kovácsolnak belőlünk. F.z ellen sem­mit sem tehetünk. Romulusz: De tehettünk vol­na. Rémusz: Ha meg sem szüle­tünk. Nézd, Romulusz, én ma sem hiszek sem­miben. Az élettől is csak mint egy megszokott ál­lapottól búcsúzom. Ez a búcsú — hidd el — csak hangulatokat, furcsa, új hangulatokat ad neki, de értelmet nem. Romulusz: Ha neked adják az istenek a kedvező jósla­tot, ha te építheted a vá­rost — nem válsz ilyenné. Rémusz: Az istenek nem vé­letlenül adják jóslataikat. Bizonyára vannak olyan korszakok Romulusz, ami­kor a tej hasznát látó emberek kellenek. Romulusz: Ha türelmesebb lettél volna. .. még né­hány év, és azt építheted, ami tetszik. Rémusz: Mindig csak néhány év választja el az embert a beteljesüléstől. És ha elérkezik netán: nemegy­szer rosszabb. Romulusz: A beteljesülés? Rémusz: Igen, mert amíg küzdesz érte, erőt ad, elő­revisz a vágy, s amikor elérted, rád tör a rette­gés, hogy elveszted. Romulusz: A rettegés gon­dolkodásra késztet, s a gondolatok megmutatják a menekülés útját. Rémusz: önmagad elől soha­sem menekülhetsz. Ne.. ne szólj közbe, hadd mondjam el: én nem a szabinoktól és nem tőled félek, Romulusz, hanem Önmagámtól. Ha most — bármilyen furcsa is lett minden — egykedvűen fogadom a halait: önma­gámtól próbálok mene­külni általa. Az én szá­momra az élet mindig furcsa hallucinációk ke- vergése volt. Ezer felől érkező hatások rendszer­telenül kavargó, kegyet­len játéka, amelyben minden csak délibáb, bi­zonytalanság. A halál az egyetlen bizonyosság. Romulusz: Mert sohasem mer­tél hinni semmiben. Rémusz: (egykedvűen) Hinni? Te, aki a legkézzelfogha­tóbb dolgokat akarod végbevinni, a legmegfog- hatatlanabb valamiből próbálsz erőt meríteni? Romulusz: Száraz és kegyet­len matematikus ésszel reménytelennek látszott volna mindaz, ami már eddig is megvalósult. De x hinni mertem az embe­rek vágyaiban, és hiszek bennük, amíg élek. Rémusz: Vallomásnak szépen hangzik... (Vonja a vál­lát.) Romulusz: Igen, Rémusz: val­lomás! Nekem is voltak halh/cinációim, s nem Iri­gyelnék értük senkit, de a hallucinációk zűrzava­rából csak a vallomások vezethetik biztos útra az embert. Rémusz: De a vallomások köteleznek. Romulusz: Kérlelhetetlenül. Rémusz: Látod, ezért nem lesznek nekem soha val­lomásaim. — Nem aka­rom feladni a független­ségemet, nem akarom ámítani magam, hogy az a kolompszó, amely a ve- zérürü felől hangzik, több a levegő egyfajta rezgésé­nél — és csak az az üd­vözítő. Ezerféle hang vib­rál a levegőben, éppen ez a helyes, ez az egyet­len?! Romulusz: Az a hang, ame­lyikre a legtöbb húr re- zonál, erővé válik. Aka­ratlanul rezdül meg a többi — lehet, hogy nem olyan árnyaltan, de ugyanúgy! — És ezek a falak felépülnek! Rémusz, én szeretném, ha te is megérnéd... Rémusz: A törvény: törvény. Romulusz: (tépelődve) Beszé­lek az emberekkel, Ré­musz ... S ha vállalod, hogy köztük, velük együtt építed te is ezeket a fa­lakat, hiszem, hogy meg­bocsátanak. Rémusz: (sajnálkozó arccal) Félsz, Romulusz? Romulusz: Féltelek, Rémusz! Rémusz: A vallomásaid, lásd, önámításhoz vezetnek. Engem féltesz? Ostoba­ság! Te félsz, Romulusz, hogy az utókor — ha lesz egyáltalán — Káinnál Ír­ja majd egy lapra a ne­ved. Romulusz: Meg akarlak men­teni, Rémusz, hogy lásd a holnapot — amiben ma még nem hiszel. Akarom, hogy építhess palotákat és szökőkutakat. Rémusz: (keserves fintorral) Nem tudom, hogy jót ten­nél-e velem. Ma még úgy halhatok meg, hogy azt hiszem, tehetséges voltam — csak a körülmények miatt lettem, ami lettem. De ha elérkezik az a pil­lanat, amikor bizonyíta­nom kell, keserűbb halá-

Next

/
Oldalképek
Tartalom