Dunántúli Napló, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-17 / 190. szám

1969. augusztus 17. Dimamtm namo 5 A KÉPERNYŐ ÉS A KATEDRA SOLTRA ELEMÉR RAJZAI KÉPZELJÜK EL. hogy amikor a késborotva és a zsilettpenge után megjelent a villanyborotva, valaki föl­áll és azt mondja, ő ezután villanyborotvával ír szimfó­niát! Mert a filmművészettel va­lami hasonló történt. Kezdetben volt az állókép. Majd egy ügyes találmány eredményeként megszületett a mozgókép. Eleinte csak meghökkentő technikai új­donságot láttak benne az emberek: most már a moz­gást is meg lehet örökíteni. Évek teltek el, amíg jöt­tek olyanok, akik fölfedez­ték a mozgóképben azt a lehetőséget, hogy művészi, esztétikai hatást is lehet ve­le kelteni; s ezzel megszüle­tett a filmművészet. Éppúgy, mintha a késborotva helyébe lépő villanyborotvával vala­ki szimfóniát írna ... Azt, hogy a film önálló művé­szet, a látás művészete, a he­tedik művészet, ma már senki sem vonja kétségbe. A televízióval is valahogy így vagyunk. Eleinte csak a rádiót tökéletesítő szerkeze­tet láttunk benne. Nemcsak hangot, de képet is továbbít. Egy új hírközlő, tömegtájé­koztató eszköz. A tévé mint önálló művé­szet, vagy más művészeteket közvetítő (esetleg művészet­pótlékot sugárzó) eszköz be­vonult az életünkbe. Fölmé­rések szerint egy fővárosi is­kolás gyerek hetente átlag több órát ül a képernyő előtt, mint az iskolában. Korán jelentkeztek az ag­godalmaskodó hangok: — A tévé megöli a színházat, el­szippantja a moziközönséget, leszoktatja az embereket az olvasásról. A tévé atombom­ba, a tévé a szem rágógu­mija. a tévé az uniformizált gondolkodás iskolája ... Ma már lecsillapodtak ezek a viták. Kiderült, hogy a tévé még jobbára mindig csak lehetőség és nem ered­mény. Töprengeni azon kel­lene, hogy még mi minden férne bele, s nem azon, hogy mit hagyjunk ki belőle. A televízióval az iskola is nagy lehetőséget kapott a kezébe. A feszültség, ami abból származott, hogy az iskola lemarad az élettől, a tudo­mányos eredményektől, az új technikai vívmányoktól, ma már oldódik. Fény derült, hogy a „gyorsuló idő” verse­nyébe aligha nevezhet be az iskola. Ne azon törjük a fe­jünket, hogy a tegnapi ta­lálmányt hogyan építsük be az új tankönyvekbe. Az is­kola az eszközök és módsze­rek tökéletesítésével, fino­mításával, korszerűsítésével hozhatja be hátrányát. A televízióval kettős ha­szonhoz jutott az iskola. A tévé — mint sajátos kifeje­ző eszközökkel, önálló for­manyelvvel rendelkező mű­vészet — az esztétikai él­ményt hozza az iskolába. — Ugyanakkor a tévé — mint korszerű közlési forma — az új ismeretanyag és az új módszerek összekapcsolását valósítja meg. A KÉPERNYŐ ablakot nyit a világra. Megmutat olyan tájakat, ahová a tanu­ló sohasem utazhat el. A ka­mera bekúszik a tudósok kutatószobájába, föltárja a műanyaggyártás titkait, meg­elevenít történelmi jelenete­ket. A tévé korszerű eszkö­ze a nyelvoktatásnak, a ma­tematika tanításnak, a film­esztétikai ismeretek közlésé­nek ... A tévé segít az isko­lák közti színvonalkülönbség megszüntetésében. A tévé olcsóbb, mint az iskolák kor­szerű szertárakkal történő el­látása. A tévé állandó jelen- idejűséget biztosít a szem­léltetésben. eszközei nem avulnak él. állandóan fris- síthetők... A televízióval olyan korszerű eszközhöz jutott az iskola, amellyel el­maradását a „gyorsuló idő”- W1 pótolhatja. Sziklák játéka VI. A tévé nemcsak korszerű taneszköz, nerpcsak moder­nül lehet vele tanítani, ha­nem maga is művészet. Há­ziasítása aligha állhat any- nyiból, hogy be tudjuk kap­csolni a készüléket, s a kép­hibát a megfelelő gombok csavargatásával ki tudjuk küszöbölni. A tévé a művé­szet szépségével nyithat ab­lakot a világra. De a jó hallás még nem zeneértés. Aki fölismeri a betűket és tud olvasni, még nem biztos, hogy irodalmi- lag művelt. A két szem még nem elég a művészi kép be­fogadására és élvezésére. Tévét nézni is meg kell tanítani az iskolábap. A tévé könnyen elkényel- mesít. veszélye, hogy leszok­tat a gondolkodásról, pasz- szív nézővé, puszta elfogadó­vá tesz. A tévé kiszolgál, te­gező viszonyt teremt a lát­vánnyal, néha a kellő tiszte­lettől is. megfosztja a művé­szetet ... Olyan néző kíván- tatna tehát, aki nem .mond le a megszerezhetőről a ké- szenkapottért, akitől a kép­ernyő nem veszi el az ön­álló gondolkodás és cselek­vés örömét. Olyan nézőt kel­lene nevelni, akiben nem sta­tikus ismeretek halmozód­nak föl, hanem akiben dina­mikus műveltség-igény él. — Aki tud válogatni. Akiben állandó a készség az új be­fogadására. Aki vállalja a művészetben a közönség társ­szerző szerepét. Akinek a kezében a tévé a permanent műveltség megszerzésének eszköze. Akiben igény él a tovább-művelődésre, a folya­matos ismeretszerzésre. az állandó szellemi gyarapodás­ra. Olyan nézőt szeretnénk, aki nemcsak kinyi tani, ha­nem kellő időben elzárni is tudja (ez a nehezebb!) a ké­szüléket. ITT VAN például a korha­tár-ügy. A nézővé nevelés aligha oldódik meg azzal, ha valaki következetesen be­tartatja környezetében a „nem ajánljuk” feliratokat. Mint ahogy az sem megol­dás, ha valaki nagyvonalú li­beralizmussal fittyet hány azokra. Azt mondanám in­kább. hogy néha-néha a szü­lő üljön le a kérdéses korha­tár közelébe nőtt gyerekkel együtt, nézzék meg közösen a filmet, és beszélgessenek róla. Az ilyen közös élmény, és szemnyitogató. tájékozta­tó, „titkokat” oszlató be­szélgetés többet használna az ügynek, a nézővé nevelés­nek, mint a születési anya­könyvi kivonat adataa körül zajló meddő családi viták. Szembe kell nézni egy jo­gos aggodalommal. A tévé annyira tökéletes taneszköz, annyira a legjobb módszere­ket tudja általánosítani, ha­tása annyira szuggesztív, hogy hovatovább a tanár személyes jelenlétét is fö­löslegessé teszi. Kétségtele­nül, egy sikerült iskolatévés filmbe több élmény és is­meret belefér, mint egy tan­óra 45 percébe. A vizsgála­tok azt is megmutatták, hogy a képernyő. kiváltotta hatás mélyebb, intenzívebb, mint amit az iskola tud adni. Az iskolatelevízió még­sem csökkenti a tanár sze­repét holmi élő nádpálcává, aki biztosítja az adás ideje alatt a csendet és a rendet az osztályteremben. A gép sohasem pótolhatja az em­bert. A legtökéletesebb tan­eszköz sem teszi fölösleges­sé a tanár részvételét az is­kolai munkában. A közvet­len kapcsolatot a diák és a tananyag, a befogadó és az ismeret között csak ő te­remtheti meg. Az ellenőrzést, a „visszacsatolást” csak a tanár tudja biztosítani, a „visszajelentés” csak rajta keresztül történhet. A TÉVÉ nem kissebbíti a tanár szerepét, de megvál­toztatja. A hagyományos föl­adatok betöltése mellett (s részben helyett) új feladatok elvégzését rója rá. Egy sike­res tévé-óra megszervezése, előkészítése, hatásos földol­gozása talán még több ener­giával is jár együtt, mint egy „hagyományos” óra megtar­tása. A tévé-s tanár néni- és tanár bácsi nem riválisa a katedrának/- A képernyő nemcsak a hangszalagját kí­méli meg a tanárnak. A tévé nem veszélyezteti a kated­ra presztízsét. A tévé lehe­tőség: a korszerű ismeret és az új módszer összekapcso­lásának lehetősége. A kép­ernyő ablak: a művészet eszközével nyit kilátást a világra. Tüskés Tibor A rajzolás napjainkban új reneszánszát éli. A művészi rajz mindig több volt mint gesztus. Művészeinknek újra és újra szembe kell nézni az­zal a gyakorlott igazsággal, hogy a rajz nemcsak játék, nemcsak megelőző mozzana­ta más műfajoknak, hanem a megismerés, a behatolás eszköze az emberi szem szá­mára a kifürkészhető végte­lenbe. Ez az elmerülést köve­telő részvét és az önfeledt emberi kíváncsiság, a gya­korló művész alkotó erejé­nek biztosítéka. A művész te­remtő jelenléte az alkotáso­kon a legőszintébb, kiegyen­súlyozott vallomás az érzés és értelem kapcsolatáról. Soltra Elemér rajzai ugyan­erről tanúskodnak az elmúlt héten megnyílt pécsi kiállítá­son. Azok a jelek, amelye­ket elénk tett — közönség elé —, olyan szinten közvetíte­nek impulzusokat a világból, amelyben feltétlenül fel kell fedezni az egyéniség meg- újhodni képes erejét. Az a jó ebben a kiállított anyagban, hogy egyszerre jelennek meg előttünk a módszeres művé­szi kutatás és alkotás szer­vesen egymásra épülő mozza­natai. A fantázia megfürde- tését a valóságban, az ''elru­gaszkodás biztonsága követi és méri. Nagyon jó az is, hogy egy új oldaláról ismer­jük meg a művészt. Talán csak néhány lapmérete az, amely néha felidézi a ko­rábbi, az állandó jellegű mo­numentális igényű alkotót. A művész ellenben ezeken a raj­zokon, többségében képes nagy felületet tartalommal kitölteni. A monumentalitás nem baj, sőt erénye lehet képeknek, de itt a visszafo­gott szándék, egy tartózkodó energiával való, de alaposabb gazdálkodás elkerüli a ko­rábbi külsődleges, néha modo­ros erőteljességet. Nem a kon­túr vastagsága, vagy a síkok olykor önkényesnek látszó tördelése tesz egy képet szer­kezetibbé, hanem az ilyen megfontolt tudósmunka. Az érzés szenvedélyessége inkább áthajlik a rajzokon az inti­mitásba. Hisz ki ne, ha nem a művész érezne rá érzéke­nyen a sziklák szemet , gyö­nyörködtető játékában, hosz- szú évezredek alakító erejé­re. Vagy a Balaton igézőén elbájoló atmoszférájában, a víz és fény törvényeire. Soltra Elemér bő készség­gel rajzol, ahogyan a vonal ereje, vagy foltszerű megjele­nése, a világos és sötét felü­letek nagyvonalú modellálása megkívánja. A gazdag fak­túrák harmonikus összhang­ba kerülnek a legjobb lapo­kon a természet ismeretével. A külső gesztust, a bölcs csendesség és szervezettség ereje váltja fel. És van át­ütő hangjuk ezeknek a raj­zoknak! Teljesen egyenran­gúak a művész legjobb fest­ményeivel. A belső kifejezés intenzitása csak nőhet, ha a művész ezen az úton halad továbbra is. S csak ez az az út, az önmaga számára felfe­dezett és megtalált út lehet alapja a művész további fej­lődésének, a munkák erköl­csi értékének, a kortársakhoz igazodó, vagy divatos formai bravúrok ismétlése helyett. Soltra Elemér ezeken a raj­zokon a nagyközönség előtt vállalta saját útját, a rajzo­lás mindannyiunkat lenyűgö­ző mesterségét. B. Pilaszanovich Irén A MEGYE LEGJOBB ÖNTEVÉKENY EGYÜTTESEI (7.) A SZENTLÖRINCI BABCSOPORT Az első TV Bábfesztivál Aranyparaván díjával s kedvenc bábuikkal a szentlőrinci bábcsoport tagjai, valamint Szarukán Istvánné, a csoport vezetője. Hét fiú, hat lány, s, hogy egyenlő legyen az arány: Éva néni, azaz Szarukán Istvánné tanárnő a vezető, ök alkotják a lőrinci báb­színházát. Szarukánné ele­inte csak besegített az együttes irányításába, majd, mintegy hat éve egyedül vezeti a tízéves csoportot. Az 1965. év hozta az első jelentős elismeréseket. Mindkét együttese — kis­dobos és úttörő — arany oklevelet nyert a megyei seregszemlén. Az ezt köve­tő idők jelentős változást hoztak a csoport életében. Rájöttek, hogy nem a te­hetségük, anyagi lehetősé­geik kevesek. A tanács, s az iskola teljes erkölcsi tá­mogatást nyújt ugyan, de a művelődési házból cseppe- nő-csorduló szerény anyagi támogatás, nem ad lehetősé­get látványos bábok, impo­záns színpadképek készíté­sére. S tán ez volt a sze­rencse. Ezért tértek át egy olyan speciális műfaj­ra, az árnyjátékra, amely valóban fillérekbe kerül s ugyanakkor rendelkezik a bábjáték pedagógiai, esztéti­kai erényeivel is. A következő évben a he­lyi és megyei sikerek után az Országos Úttörő Báb- fesztiválon is arany okleve­let nyert a még kisdobosok­ból álló csoport a Faragó­szék című árnyjátékkal. A régi .vásári képmutogatók stílusában fogant bemutató szakmai sikere elkötelezte az együttest az árnyjáték mellett. Bár régebbi műsor­számaikat — A sete-suta kiscsirkét, a Három pillan­gót — is műsoron tartották még, érdeklődésük speciali­zálódott. Ök az ország egyetlen olyan bábcsoport­ja, amely rendszeres árny- játékot mutat be. Míg a többi csoport életében az árnyazás műfaji kirándu­lás csupán, addig ők a zsákbábozást veszik elő üdí­tőül, pihentetőül. A rendszeres igényes munkának megérett a gyü­mölcse. 1967-ben számtalan elődöntő, selejtező és terü­leti válogató után a Tor- nyocska című meséből ké­szült színes árnyjátékukkal az úttörő Tv-íesztivál kere­tében képernyőre kerültek. Vasárnap délelőtt 11 órakor volt az adás. A falu han­gosbeszélője egész héten együttérzésre, s a műsor megtekintésére biztatta az embereket. Azon a vasárna­pon bizony kifutottak az ünnepi levesek, odasült a hús és még a nagymise is rövidebb ideig tartott a fa­luban, hogy a hivők is tv­készülék elé ülhessenek idejében. Az egész falu di­csősége volt aztán, hogy Aranyparaván díjat kaptak, s nagy riválisukkal, a sikló­si bábcsoporttal együtt, ké­sőbb az Intervízió műsorá­ban, a fesztivál gálaadásán is felléphettek. Kipling: Kíváncsi kis ele- fántkölyök c. meséjéből ké­szült műsorukat már a szo­kásos óvodai, iskolai közön­ségen kívül az öregek nap­közijében is bemutatták, sőt a keresztespusztai szo­ciális otthon lakóinak is. S a munka folyt tovább. A csoportvezető rajzol, a lá­nyok ollóval, a fiúk lomb­fűrésszel faragják a figurá­kat, mindenki azt, ame­lyikkel játszik is majd. Meg­beszélik a fontosabb moz­gásokat, „mozgásra alkal­massá” alakítják a figurát s máris kezdődhetnek az újabb próbák, s az újabb sikerek. Jelenleg a Kőmíves Ke­lemen című székely nép­ballada saját feldolgozása van műsorukon. Ezzel nyer­ték el, először a megye legjobb bábcsoportját meg­illető vándorserleget, amit évekig a siklósiak őriztek. S folynak az ez évi tv- bábfesztivál selejtezői. Az első fellépéseken túl ismét bizakodnak a szentlőrinci­ek. Szeretnének újra kép­ernyőre kerülni és helytáll­ni, ezúttal a Kőmíves Ke­lemen segítségével. Bükkösdi László 80 ÉVE SZÜLETETT: TEVAN ANDOR A magyar kultúra ügyéért sokszor kellett áldozatot vál­lalni a történelem folya­mán, de mindig akadtak em­berek, akik készséggel vál­lalták ezt a nehéz szerepet. Közéjük tartozott Tevan An­dor is, a magyar könyvkia­dás és nyomdászat jeles alakja, akinek életműve a könyvtörténet egyik legszebb fejezete. Munkásságának nagy része van abban, hogy mai könyvkiadásunk európai színvonalon áll, hogy a szép könyvek versenyében igen előkelő helyet foglalunk el. Nevét jobbára csak a szak­mabeliek ismerik, nyolc­vanadik születésnapján fel­használva az alkalmat, min­den könyvszerető embernek szeretnék szólni róla. 1889. augusztus 15-én szü­letett egy poros alföldi kis­városban, Békéscsabán. Ap­jának kisebb nyomdája volt a városban, s így nem vélet­len, hogy a fiú is erre a mesterségre adta a fejét. A gondos apa azonban nem elégedett meg saját tapasz­talatainak átadásával, ha­nem Bécsbe küldte a fiát, hogy az ottani grafikai in­tézetben sajátítsa el a ti­pográfia mesterségét és mű­vészetét. Az iskolában ekkor már javában tanították a né­met földön kibontakozott „szép könyv” mozgalom eredményeit. Nem kevés nehézséggel kell megküzdenie hazatérte után: a békéscsabai nyomda korszerűtlen és a munkások sem állnak azon a szinten, hogy Tevan elképzelései sze­rint dolgozzanak. Hamaro­san megindul azonban a nagy munka, s első meglepő eredménye az ún. Tevan- könyvtár. Az Insel Verlag zsebkönyveinek mintájára egymás után jelennek meg az ízléses külsejű, kellemes tipográfiájú könyvecskék, s rövid időn belül népszerűvé válnak az országban. A Tevan Nyomda és Kiadó el­sősorban a modern magyar irodalom támogatását szol­gálja, gyakran vállalja a kockázatot is egy-egy mű ki­adásáért. A Nyugat írói el­leni dühödt támadások ide­jén sorozatban adja ki Ady, Kosztolányi, Krúdy, Kaffka Margit, Csáth Géza műveit. Tevan széles látókörű, mű­velt ember volt, jó érzékkel válogatta ki a tehetséges, ak­kor még többnyire a pályá­juk elején álló külföldi író­kat. A Tevan-könyvtár so­rozatában ott találjuk Tho­mas Mann, Anatole France, Leonyid Andrejev, Kuprin nevét. Üj sorozatot indít a könyv- gyűjtők és könyvszeretők ré­szére. Az ún. „amatőr bib­liofil sorozat” az értékes tar­talom és a művészi forma tökéletes egységét kívánja megvalósítani. Tizennégy könyv lát napvilágot ebben a sorozatban, s valamennyi remekmű, a magyar bibliofil kiadások csúcsa. A húszas években válság­ba kerül a Tevan-könyvkia- dás, a nyomda mind na­gyobb tömegű, reklámszöveg és doboz gyártására kénysze­rül. Az újbóli fellendülés csak 1943-ban következik be, mikor a negyvenéves fenn­állását ünneplő nyomda ki­adja Heltai Gáspár: Esopus meséi című könyvét. A háború német földre so­dorja Te van Andort, meg- alázottan, összetörtén tér haza, de újból munkához lát. Megjelenik Anatole France Nyársforgató Jakabjának minden eddigit felülmúló bibliofil kiadása, melyért megkapja a Pro Arte kitün­tetést. Később felajánlja a nyomdáját az államnak, ő pedig az Ifjúsági Könyvkia­dó műhelyében találja meg alkotóhelyét. Munkái közül emlékezetes Weöres Sándor gyermekverseinek, a Bóbitá­nak stb. kiadói gondozása. Élete utolsó éveiben A könyv évezredes útja című munkáján dolgozott, mely a könyv útját tekinti át a kez­detektől a modem időkig. A mű csak halála után egy évvel, 1956-ban jelent meg. Kovács Sándor ■

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom