Dunántúli Napló, 1969. július (26. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-20 / 166. szám
S Topov András: Variációk a vízről ARATÓ KÁROLY VERSEI: Hold süt... Hold süt — az ólomkatona kilép, ajtóm lelakatolja, aztán hátraarcot csinál és beáll társai közé a sorba. A csönd tenyerembe hajtja fejét, így maradunk ketten bezárva, érezzük, ahogy szívemből kihajt, virágzik a félelem bogáncsa. A veríték lassan kiver. Csípi a nyelvem az ecet és a só. Ogy alszom el hártyái közt az éjnek, mint tengerfenéken a hajó... Álmomban vadászgépek vesznek üldözőbe, ráröpülnek sötéten mosolyomra, míg városok felett nyargalok táltossá vált székemen lovagolva. Portré Tárgyal mögül arca fölparázsllk. Árnyéka fogasra akasztva lóg. Fölérobognak, megtapossák látomásai: a fehér csikók. De ménesükké] nem törődik — tavasz vonzza, bámul a kertbe, ahol körmenetet járnak a fák feltartott karral, énekelve. önmagát magától eloldja: arcától elindul a szája s teljes erővel a feltámadást beleujjongja a világba. Szöknlvágyó, kalapáló szíve bordáit szétfeszíti annyira, hogy köztük bíborán kicsúszik s ráül egy futó szarvas agancsaira. Ckkor keze is csuklóból leválik: úszik magasan tájai felett Keringve, körözve keres hasonló magasan úszó kezei. Mihail Solohov: A hazáért harcoltak (Részlet a regényből)* A bizonytalanság mintha meggyökerezett volna a csa- ' Iádban, úgy hozzátartozott. Ezt a kelletlen életet csak június elején bolygatta meg Nyikoláj fivérének Kiszlovodszkból érkezett váratlan távirata. A táviratot reggel adták át Sztrelcovnak a gépállomás irodájában. „A második vonattal érkezem tízkor. A hetedik kocsiban leszek. Várj az állomáson, ölellek Alekszandr.” Nyikolájnak nem volt elég ereje, hogy visszafojtsa a boldog mosolyt. Kissé hevesebben nyitott be az igazgató szobájába, mint egyébként szokása volt, s a táviratot csöndben az asztalára fektette. — Vendégem jön, Iván Sztyepánovics! A fémkeretes szemüveg mögül az igazgató ámuló tekintettel nézett fel Nyikolájra. — Csak nem a bátyád? — De bizony ó! , — Hiszen június közepe tájáig szólt a beutalója? -\ Nyikoláj, arcán még mindig ugyanazzal a mosollyal, széttárta a karját. — Ogy látszik, nem szerette az ottani életmódot, s idő előtt megszökött. Elég barátságtalan vidék az, ő meg, ha jól tudom, először volt ilyen gyógyhelyen. Mindig jobban kedvelte az afféle pihenést, mint a halászat, meg a vadászat. Iván Sztyepánovics újból átolvasta a táviratot, majd szemüvegét kopott vitorlavászon kabátjának felső zsebébe csúsztatta, s megelégedéssel mondta. — No. ha így van, derék fickó a te bátyád, Mikola Helyesen döntött. Nálunk kipihenheti magát alaposan, s itt majd a szíve is békével rendbejön. A mi ürmös sztyeppel levegőnk, azt mondom én, nemcsak a szív baját, de minden egyéb nyavalyát sikerrel gyógyít. Valahol olvastam, hogy még Tolsztoj gróf Is elutazott egyszer a baskírokhoz, és az ottani levegővel kúrálta magát, meg kumiszt ivott. Na, ami a kumiszt illeti, arról tudnék mesélni ... Ittam én is a polgárháború idején a kalmüköknél és megállapítottam: egyáltalán semmi javára nincs az az orosz embernek! Egy böffenés jön az orrodba, a gyomrod meg csak zuborog tőle, de haszna egy garas sincsen. Kíváncsiságból frissen fejt kancatejet is ittam! Te sose próbáltad, Mikola? Nem? Ne is próbáld! Kókesszínű vizecske, egy kicsit édeskés, nagy a habja. De jóságát, vagy hasznosságát annak sem vettem észre, nem bizony, mert nincs is neki. — Kevés ideig hallgatott, aztán meggyőződéssel toldotta mondanivalójához: —------- Dunonmii napto ------:------• A magyar újságol* is beszámoltak a jelentős eseményről: a Nobel-díjas szovjet író, Mihail Solohov A hazáért harcoltak című regényének folytatásából bemutató részleteket közölt a Pravda. Az előzetes tájékoztatások szerint a regény közvetlenül a háborút megelőző években játszódik, és a Sztrelcov-család sorsán keresztül az akkori idők ellentmondásos valóságát igyekszik bemutatni. 1969. július 20. Persze csak levegővel, mégha a miénk Is, nem laksz JÓL di mi a levegő mellé nem azt a rühes kumiszt isszuk, hanem természetes tehéntejet, melyben ötszázalékos zsírtartalom van, meg langyos tojást, egyenesen a tyúk alól, és nem akármilyen apadtat, s aztán ráadásul jöhet a negyedrésznyi kövér szalonna, tejfeles barátfüle, gyenge bárányhús, satöbbi ... Ezek lassacskán még a szívet is rendbehozzák. Én mondom neked, jól tette a bátyád, hogy hozzánk jön! Nagyon helyesen tette! Annyi gyermeteg naívság, együgyű meggyőződés volt az egészséges sztyeppelakó áthevült szavaiban, hogy Nyikoláj nem tudta magába fojtani a nevetést, kuncogva mondta: — Én is így gondolom, Sztyepanics, hanem hogyan állunk az autóval ? — Fele^fizes kérdés. Vedd igénybe reggel és menjetek ki az áMBmásra. — Neked nem lesz rá szükséged? — Én lovon is eljárok addig, csak vigyed. A te bátyád egy generális, mégmellé olyan ember, aki szenvedett, nem illik akárhogy fogadni. Szólj a sofőrnek, hogy készüljön fel és menjetek ki egy kicsit korábban. Azt is mondd meg neki, hogy óvatosan vezessen, ne rázassa ösz- sze a mi kátyús útjainkon, az az ember beteg. — Köszönöm, Sztyepanics! — Semmi az egész. Neked örömmel, Mikola. — Még egyszer köszönöm. Igazán nagyon örülök. Kilenc éve nem láttuk egymást. Iván Sztyepánovics felállt az asztal mellől. — Én a műhelybe megyek, neked mik a terveid? — Értesítenem kell az otthoniakat, hogy készüljenek a vendég fogadására. Ügy gondoltam, ma otthon maradok. — Magától értetődik. Esetleg a segítségedre lehetek valamiben? — Köszönöm, nem szükséges, magam is boldogulok. Egy darabig tétovázott az asztal mellett, aztán az igazgató odament Nyikolájhoz egészen közeire, és fojtott suttogással kérdezte. — Mennyit ült a bátyád. Mikola? — Kevés híján négy és fél évet. I ván Sztyepánovics gondterhelten ráncolta a homlokát. Határozott léptekkel az ajtóhoz ment, kulcsra zárta, s intett Nyikolájnak, hogy üljön le, ö maga oly súlyosan rogyott az ősrégi, még a forradalom előtt készült karosszékbe, hogy az nem is nyikorgott, hanem panaszosan felvonított alatta. Majd rövid hallgatás után azt kérdezte. — Mit gondolsz, mért szabadult ki a bátyád? Nyikoláj némán vállat rándított. A kérdés váratlanul érte. — Na, mégis, mit gondolsz? — Biztosan megállapították végül, hogy alaptalan az ítélet, és elengedték. — Így gondolod? — Hát hogyan gondolhatnám másként Sztyepanics? — Én meg azt gondolom az én egyszerű eszemmel, hogy Sztálin elvtársnak lassacskán kezd kinyílni a szeme. — Hát tudod... És eddig csukott szemmel vezette az országot? — Valahogy úgy. Nem mindig, harminchét óta. — Sztyepanics! Az istenért, miket beszélsz! Mit látunk mi innen az állomásról?! Nekünk kell ítélkeznünk az ilyen dolgokban? Szerinted Sztálin öt évig vakon élt, s most egyszerre kinyílt a szeme? — Előfordul ilyesmi az ember életében ... — Én nem hiszek a csodákban. — A csodákban én sem hiszek, de valami magyarázatot mégis találnunk kell a te bátyád esetére. Sztálin kiismerte Jezsovot, igaz? Honnan tudod te, hogy Bérijén is nem kezd-e átlátni? — Menjünk, Sztyepanics, elkísérlek a műhelyig. Én nem szeretek úgy beszélni, ahogy te: egyszer suttogsz, másszor meg egyenesen kiabálsz... Útban a műhely fe’ i majd befejezzük a beszélgetésünket. — Rossz összeesküvő lenne belőlem, mi? — Ugyan már! Túl ideges vagy. Iván Sztyepánovics nyögdécselve a derekához nyúlt, s nagynehezen felemelkedett a székről. Bicegve indult az ajtó felé, miközben így dörmögött. — A tudomány azt tartja, hogy a reuma a meghűléstől van. Eh, ostobaság! Hát még az orvosok mit összefecsegnek! Tessék, mihelyt felizgatom magam, mindjárt a derekamba nyilall ez az átkozott reuma, a keresztcsont tájékán! Mindegy ennek eső vagy napsütés. Az orvosok csak bolonddá akarják tenni az embert. A polgárháború, az tette tönkre az én legkisebb porcikámat is... S zótlanul lépkedtek az üres folyosón, egy sötét kijáraton keresztül a sivár gazdasági udvarba jutottak. A tágas udvaron, melyet léckerítés ölelt körül, lánctalpas traktoroktól letaposott füveket élesztgetett a kószáló szél. A kút mellett Iván Sztyepánovics megállt. Mindketten mintha megegyeztek volna, leültek a keskeny kútkávára. — Azt hiszem — szólalt meg Iván Sztyepánovics — eleinte a bátyád kerüli az embereket, de ez majd elmúlik, minden rendbejön. — Alekszandr barátkozó természetű. Mindig is az volt — mondta elgondolkodva Nyikoláj. — Ez az, hogy „volt”. De milyen most? Ez is fontos ám! Meg az is, hogy egyedül engedték-e ki? Ezt bizonyára csak ő tudja megmondani. Talán utána a többiek is kiszabadulnak, akik még ártatlanul szenvednek. Mi erről a véleményed, Mikola? — Én biztosat szeretnék tudni, nem találgatni.., — Ebből már tudhatunk is valamit! Nem lehet az, hogy egyedül csak őt engedték el. — Miért ne lehetne? Dehogynem! Lehet! Sztyepánics, várjuk meg Alakszandr érkezését. Mi ketten semmit sem tudhatunk és semmit sem ér ez a hiábavaló találgatás. — Hogyhogy semmit? Hiszen az én fejem, amíg a te bátyádat vároiri, szétrobban a töprengéstől! Máris kezdenek az idegeim táncolni és a reuma is nyilall a derekamban. Még nem tudom, ha innen a káváról felállók, nem négykézláb kell-e a műhelyig elmásznom ... Szóval, mihelyt megjön Alekszandr, mindjárt tudakold, meg tőle, mi van, hogy van. ö Moszkvában volt, neki tudnia kell, mi a helyzet odafent. Forgolódj körülötte, tapintatosan, óvatosan, de mindig, mikor csak lehet, kérdezz, érdeklődj ! Nyikoláj szinte könyörögve mondta. — Jó, de mindjárt nem lehet! Hagyni kell, hadd pihenjen. Megértheted, hogy egyszerre fájdalmas lenne neki mindenről beszélni. Ide taktika kell, meg türelem .. . — Nahát, Mikola, te a sírba viszel engem! „Taktika, türelem, fájdalmas...” És nekem, meg a többieknek, nem fáj az, hogy nem tudjuk az igazságot? Mondd, ba- rátocskám?!.;. Kovács Sándor fordítás* Zsiráf az esőcsatornában Délután fél négykor ébredt rá. Érezte, hogy fehér lesz, azután meg vörös. És megint fehér. Egy darabig figyelte magát: a sápadtság olyasféle érzés volt, mint amikor az ember üres. A tárgyak körülötte elvesztették tárgyiasságukat, tartalmatlanná váltak, az eleven közeg, melyben élt, és amelyben minden mozgott, kétsfkú, statikus valamivé változott. Akkor azt mondta magában: nincs semmi, semmi. Aztán jött a pír, lassan minden helyreállt, és felfokozódott. Olyasféle érzés, mint amikor az ember megtelik. A tárgyak nagyon tárgyak lettek, a közegben minden nagyon mozgott, és Kázmér néhány pillanatra megpillantotta a negyedik dimenziót. Akkor azt mondta magában: szétrobbanok. Emlékezetébe legélénkebben a délelőtt tíztől fél tizenkettőig történtek képei vésődtek. Most, délután fél négykor ez a másfél óra három másodpercre zsugorodott, dühtől fulladozva nézte újra végig magát kávéházi asztalánál. A nagy bársonyfüggöny mellett ült, fél tízkor. Egy üveg sört kért, hátradőlt a kanapén, és elhatározta, hogy nagy dolgokat fog véghezvinni. Elhatározásának úgy megörült, hogy gyorsan szétpakolt az asztalon. Baloldalra került a pipa (Kázmér csak olyankor pipázott, amikor elhatározott valamit) és a műanyag dózni, a hanyagul odavetett pipaszúrkálóval. Maga elé tette a mappát, néhány papírt, fogta a tollat, néhányszor óvatosan megvakarta ott az orra mellett, cs kimeredt az ablakon. Aztán ivott egy pohár sört. Valami jó címet kellene találni, gondolta. Valami hangzatos, jó kis címet Akkor már jön minden magától. Egy darabig a mennyezetre nézett, majd módszeresen pipára tömött. Pöfékelt. Pipája elaludt, újra gyújtot- !a, Címek jutottak az eszébe: Macska a forró háztetőn (vagy bádog? Ezén eltűnődött egy ideig), Találkozás a mérföldkőnél, József és testvérei, A boldogságtól ordítani tudnék ... Sóhajtott. Az a macskás cím, az nem rossz, gondolta. De ellopni nem lehet. Csinálni keli. Találjunk egy jó állatot. Zsiráf. Hol szokott tartózkodni? A Kalmük sztyeppéken. Ésx hol nem szokott tartózkodni? Az esőcsatornában. Maga elé rántotta a papírt, és nagy lendülettel felírta a tetejére: Zsiráf az esőcsatornában. Aztán letette a tollat, és többé nem jutott az eszebe semmi. Tíz óra volt, Kázmér szétnézett a kávéházban. Kicsit jobbra, szemben egy gyönyörűszép nő ült. Barna- bőrű, feketehajú. hűdeszép nő. Elégedetten nézte. Élete tartalmat nyert az elkövetkező percekre. Tíz óra tizenkét perckor a nő átnézett, és elmosolyodott. Kázmér igyekezett pillantásába annyi rajongást sűríteni, amennyit érzett. De arckifejezése hűvös és előkelő maradt, a Nagy Emberek kissé enervált légiességével. Háromnegyed órán át szemeztek. A nő — Kázmér elkeresztelte Vilmának maga sem tudta, miért — öt- percenként átnézett, és mindig elmosolyodott. Kedves nő, gondolta Kázmér, és úgy tett, mint akit súlyos gondolatok gyötörnek. Ide-oda tologatta a papírt maga előtt, és fontos arccal nézett az üres sörösüvegre. Kedves, kedves nő. Negyed tizenkettőkor, a tizenegyedik kapott mosoly után úgy döntött, hogy átül, és megszólítja. Szervusz, kedves nő, hasonlítasz a Vilmához, tehát legyél a feleségem, vagy mi. Vagy roppant kedvesen néz, és megkérdezi tőle: mi újság? A nő fizetett, egy utolsó mosolyt küldött Kázmérnak, és eltűnt. Kázmér fél tizenkettőkor teljes révületben elhagyta a kávéházat. Ebédnél is csupa mosolygós ember ült vele szemben, Kázmér boldog volt. Valahol ivott még egy korsó sört, élvezte a napfényt szeretettel nézett az emberekre, az eltűnő autóbuszokra, házakra. Jól érezte magát a mosolygó emberek között. És jó közérzete továbbra sem szűnt. Akárkivel ült le beszélgetni, mindenki vidám és közvetlen volt, szinte jókedvű. Hazafelé menet azon töprengett, hogy ne változtassa-e meg az emberiségről alkotott, s eddig eléggé kedvezőtlen véleményét. A mosoly, mondta magában, egy csodálatos kapcsolat az emberek között. Mindent old, mint a királyvíz. Egészen más közérzettel ment haza, mint szokott. Dudorászva dugta zárba a kulcsot, széles retárta az abl akot, és nagyot szívott a levegőből. A mappára nézett, s döntött: nekivetkőzik és megpróbál csinálni valamit azzal a zsiráffal. És amikor a nadrágját lehúzta, a slicc alatt, az ülepétől kicsit előre, körülbelül tízcentis hasadást talált. Érezte, hogy fehér lesz, aztán meg vörös. És megint fehér. Csak állt, a nadrággal a kezében, időnként nyelt egyet, és kimondhatatlanul szerencsétlennek érezte magát. Fél négy volt; elnézett a házak fölött a távolba. Később egy nevet motyogott maga elé, Vilma. A betűk leestek a földre sírásragörbült szájából és szétszóródtak. Aztán rezignált lett. A mosoly, mondta magának, egy csodálatos kapcsolat az emberek között. Mindent old. mint a királyvíz. Aztán irtózatos düh szállta meg. ügy szorította a nadrágot, hogy megfájdult a keze. — Az úristenit a formádnak — mondta fojtott hangon a nadrágnak. És előreszegte az állát. Azért sem adom fel magam, gondolta. Van még erőm, tudom, mit kell csinálni. Iszonyatos erőt érzett magában. Hegyeket szeretett volna elmozdítani. Odavágta a nadrágot a földhöz. Ökölbeszorította a kezét, a levegőbe bokszolt. Majd megmutatom nektek! És nem tudta pontosan, hogy kikre gondol. Ettől bizonytalan lett Mindegy, valamit sürgősen tennem kell, érezte. Aztán tűt. cérnát keresett, lekuporodott a földre, és megvarrta a nadrágját. KAMPIS PÉTER .
