Dunántúli Napló, 1969. június (26. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-08 / 130. szám
§ Dunontmt na©io 1969. június 8. Hallania Erzsébet: / A hatodik óra Perceid g állt a zuhany alatt, hátán elzsibbadt a bőr a rávágódó cseppek tői, füle lassan zúgni kezdett. Hátrább lépett és becsukta a szemét. Arcán végigfolyt a víz. Nem vett lélegzetet, újra érezte tüdejében a rémült dobolást, kitartott egészen az utolsó pillanatig. Tapogatózva elzárta a csapot, kinyitotta a szemét és mohón, vadul teleszívta magát levegővel. Meg tudom csinálni, gondolta súlyos boldogsággal, most már biztos, hogy mindig meg tudom csinálni. Megtörülközött és lassan öltözni kezdett. Most érezte, mennyire fáradt, karját alig tudta emelni, lábát ólomsúlyok húzták. Tükör nélkül végigfésülte nedves haját, aztán bement az öreg Dom j ónhoz. A szobában pucér körte világított. Késő délután volt. Vágni lehetett bent a füstöt. Az öreg Dómján reggel óta volt szolgálatban, a mentésben nem vett részt, csak ült gubancos telefon zsinórjai között, a cigaretták elaludtak és újra felizzottak a szája sarkában, homlokára lassanként rátelepedett a rettegés és a fáradtság szürkesége. Mikor Demeter belépett, metsző, máskor gúnyosan hideg, világosszürke szemét ráemelte. Demeter ezekből a szemekből merítette az utolsó bizonyosságot, megértette, mit tett, és fáradt tagjaiba, mint a szétáradó vér, beköltözött a békesség. Amikor ott állt a szifon előtt, a két bányamentő rábámult. Ugyanaz a félelem sugárzott felé a két emberből, mint ami őt belül a gyomra táján szorongatta. Egy pillanatra megingott, át akarta adni a kötelet. Századmásodperc alatt átfutott az agyán, hogy megtett mindent, amit általában szokás, betartotta a szabályokat, tisztességes munkát végzett. A két bányásznak, akik a vízbetöréskor bennrekedtek, teljesen mindegy, hogy ki úszik át elsőnek. Csak neki íiem mindegy. Ujjai hurkolták is a kötelet, s csak a gerendákra gondolt, amik a víz alatt sodródhatnak, s amiket okvetlenül ki kell kerülnie, különben ... — Lent menjen, mérnök elvtárs, a szélen, a csillék miatt — mondta a szikárarcú bányamentő, de akkor már bent is volt a vízben, és feszült a tüdeje, és dobolt agyában a vér, és érezte a kötél szorítását a derekán. Hallotta a csillék különös, vízalatti nyikorgásét. Ment, és egyetlen, óriásira duzzadt gondolat töltötte ki: mennyi lehet még hátra... De amint átért és meglátta Meszler szűkölő kutyaszemét és agyonzúzott lábát, mérhetetlen messzeségbe tűnt mindez. Nyomorult kételyeivel és halálfélelmeivel együtt feloldódott valami szokatlan közegben, aminek legfőbb jellemzője volt, hogy csakis a jelenben létezett és nem lehetett rajta gondolkodni. A sűrű és mégis megfoghatatlan közeg befogadta őt is és Meszlert is, és meghatározta helyüket és cselekvéseiket, és fenntartotta őket a felszínen és szájukat megtöltötte ismeretlen forró ízekkel. Demeter soha életében nem érzett még ilyet. Az íz emléke a szájában maradt, mégis, a zuhanyozóban már szüksége volt rá, hogy megbizonyosodjék. Most már csak fáradtnak érezte magát. Az öreg Dómján kijjebb húzta maga mellett a széket és feléje nyújtotta gyűrött cigarettacsomagjáí. A telefon- zsinórok tetején a helyi lap tudósítója könyökölt, kivörösödött fülén szorongatta a kagylót és diktált. Demeter nézte, ahogyan az ideges ujjak kitapogatják a hamutartót. Az elsárgult csikk vastag, bűzös füstcsíkot eresztett, aztán kimúlt. \ — Feleimnek: őt órán át tartott a megfeszített küzdelem — a zöldarcú tudósító hangja megcsuklott, köhögni kezdett, aztán beleordította a telefonba — Ne dumáljatok bele, az isten áldjon meg! Már a tüdőmet is kiköpöm... mondom: öt! Ötös! Demeter leereszkedett a székre és elfogadta az öreg Dómján tarokkáparó Munkását. Szemhéja félig leereszkedett. — A bányabiztonságitól egy órája ideszóltak — mondta az öreg Dómján — ketten jönnek. Demeter bólintott. Az jutott eszébe, hogy az öreg Dómján kis kertjében salátaágyások vannak és a rózsák szárát piros gömbökben végződő karókhoz kötötték. Egyszer járt a telepen, ahol csupa egyforma négyszögletes kis kert van, alacsony drótkerítéssel. Az öreg Dómján likacsos trikóban ka- páigatta a földet, és csak a fejét biccentette meg feléje, pedig akkor már két éve dolgoztak együtt. A telefon mellett csönd lett, az újságírónak bizonyára visszaolvasták a szöveget, komoran nézte a plafont és olykor bólintott, törődött figyelemmel. — A kórházban — folytatta az öreg Dómján — nem tudtak biztosat mondani. Még mindig nem. Lehet, hogy le kell vágni a lábát. Demeter összerezzent, ernyedtségébe durván tört be Meszler összezúzott lábának emléke. Az öreg Dómján halkan, szinte gyengéden szólalt meg, s szemét nikotinos ujjai- ra szegezte: — Van, amikor semmit se lehet tenni. De ez nem jelenti azt, hogy... Kis csend után kimondta: — jó mentés volt. Demeter fölkelt a székről és az ablakhoz ment. hogy elrejtse megindultságát. Ügy érezte, az élet a nyert csaták ellenére is hatalmas súly az ember vállán ... Az asszonyok a kapuban álltak, csendesen, türelmesen beszélgettek. Egy öregasszony fekete kendőjébe süppedt, pillátlan szeme meg se rebbent, olyan volt, mint egy szobor, a fekete szomorúság mozdíthatatlan szobra. Meszler felesége már nem volt itt, talán a kórházban várakozott. Egy gyerek is ácsorgóit az asszonyokkal, kiflivéget rágcsált, s Demeter látta, hogy csillogó orrán olykor szórakozottan végighúzza az öklét. Az újságíró mellélépett és kinézett a szürkületbe. — Mire várnak? — kérdezte ijedten. — Néhányan még lent vannak a szivattyúknál — mondta Demeter. Gyomrába visszatért a tehetetlen szorongás — Iszonyú ez — mondta az újságíró szaporán. — Engem lelkileg teljesen ieterített az ügy. — Meg lehet érteni — mondta Demeter szárazon. Elléptek az ablaktól, a zöldarcú ember folytatta. — Hazamegyek és befekszem a fürdőkádba. Tökéletesen ki döglöttem. Csodálom magukat. Az öreg Dómján kimerült homlokán jnegrezzentek a ráncok. Csöngött az egyik' telefonja, felemelte és kibogozta i kagylót, aztán egyenletes, fakó hangon felelgetett valakikéit, — Nem mertem eddig — szólalt meg újra az újságíró, arcán a célszalag után leheveredő futó bamba mosolyával, és kis lapos üveget kotort elő a belsőzsebéből — de gondolom, most már vége a szolgálatnak. v Az öreg Dómján elmosolyodott. — Nekem még nem, Nyolckor váltanak. De a mérnök elvtársat megkínálhatja, biztos jólesik neki. — Ugye, ugye — lelkendezett az újságíró. Átnyújtotta az üveget' Demeternek. Jó erős konyak volt benne. — Én többnyire viszek magammal, ha ilyen hosszabb munkára lehet számítani. Míg az újságíró tovább fecsegett, Demeter fölemelte a városi telefont. Lassan tárcsázott, hogy növelje a várakozás örömét. Mindjárt meghallom Ágnes hangját, gondolta, és felrómlett előtte a lakása: mire hazaér, már este van, ég a zöldernyős lámpa és Ágnes, puha fehér köpenyében, fel- alá járkálva várja. Nem biztos, hogy mindent elmond neki, csak a lényeget... Lehet, hogy csak egy-két szót mond, isten tudja, kezd már az öreg Domjánhoz hasonlítani. — Na végre! — hallotta Ágnes friss hangját — már úgy izgultam! Hogyhogy nem jössz azonnal? Jánosék itt várnak legalább egy órája, már be is csíptünk, pálinkát hoztam. Tudod, János csak azt szereti. de azért neked egy üveg bort Is, direkt neked, várjál csak, hogy is hívják, amire a múltkor azt mondtad ... Demeter nyilallást érzett a gerincoszlopában, olyanformán, mint gyerekkorában, ha a kréta végigcsikordult a nagy' fekete táblán. — Miért nem mondtad le őket? — reccsent hirtelen dühvei a telefonba. — Sejtahetted volna, hogy semmi kedvem sincs ma este . .. — Na de szívem! — Ágnes hangja megváltozott, hallható volt, hogy kinyílt mögötte a szobaajtó. Magnózene és női kacagás kúszott el Demeter füléig. — János itt van mellettem, azt mondja igazán undok vagy, gondolhatod, hogy kíváncsiak vagyunk már a részletekre is. János azt mondja, a bányabalesetek gyakoribbak, mióta... micsoda? Igen, mióta a gépesítés ... Demeter tartotta a kagylót, de a keze lassan, ernyedten süllyedni kezdett. — Halló szívem, hallasz? Képzeld, eljött Vicus is, azt mondja, hogy a múlt héten ... A kagyló alatt parányit csörrent a villa, aztán némaság borult a szobára. Demeter most vette észre, hogy az öreg Dómján meg a zöldarcú őt nézik. — Iszik még egy kortyot? — kérdezte az újságíró és tétován nyújtotta feléje a konyakos üveget. Demeter elfogadta. Ügy vélte, hallja a felesége hangját, amint túlharsogva a magnózenét, azt csicsergi: „Fogalmatok sincs, micsoda strapa! Szegénykém olyan lelkiismeretes! Tönkre fognak menni az idegei! — Az enyémek már...” — Ilyenkor persze jobb a sör — folytatta a zöldarcú — nincs kedve velem jönni? — Egy pohár sörre, okvetlenül — mondta Demeter. Természetellenesen vigyorgott, s nem tudta, a fáradtság na- gyobb-e vagy a szorongás a gyomra táján, ami hányingerre emlékeztette. — Valami ételt is be kéne kapnom, reggel óta nem ettem. Előreengedte az újságírót, s épp a küszöbre lépett, mikor megcsörrent a telefon. — Halló... igen — mondta az öreg Dómján. — Illetve már elment. Pár perce. Demeter csöndesen behúzta maga mögött az ajtót Győré Imre: Ürfeő dala Te arcod mását hordoztam éjszakámban és napomban, hordtam valahány dolgomban. Elemészt engem a bánat, elemészt teutánad, elemészt engem a szomjad, számban kavicsok csikorognak, vergődnék pántos karodban, nem ölelsz, derekam beleroppan. Vagyok: érted felövezve, talpig lemeztelenedve. Homlokomon pecséted tüzes nyomai égnek, két karom gyűrűjében hiányod lobog sötéten. Mintha valamit ölelnék, emléked vissza-ölel még. könnyed csöpög arcomra, mint olvadt gyertya faggya, bőröm csontig lemarja, helyében megkeményül, így öntesz talpig viaszba, így leszek élő gyertya. Részlet a szerző Orfeo szerelme című könyvhéti kötetéből Képes Géza: kápvázaia Csillagvizsgáló toronyból a holdat nézem s elém perdül a Jupiter. Csak leveleid hoznak hozzám — hol vagy? Az idő olyan furcsán csúszik el. Amit írsz, úgy jön, fényévekkel később, már minden más, mint ahogy olvasom. Mégis mint csillagba a csillagnézők leveledbe kapaszkodom vakon. S reszketek, égek mint a nyomorult, ha • italt venne: kiforgatja zsebét s filléreit számolja újra s újra, mert nem elég, egy kortyra sem elég! Lehet, hogy egyszer még ölelni foglak, felejtve fényévek káprázatát? Addig csak írj. A partok már inognak s minden tengernél keserűbb a vágy. A szerző Cseréphalom című könyvhéti kötetéből. / Illés Endre: Ezüstlánc A férfi kilépett az Arno-parti szálloda kapuján, és a Ponte Vecchio felé indult. Firenzében vannak nyári délutánok, amikor úgy tűz a nap, hogy ezt a kétperces utat is futva kell megtenni az árnyékot adó hídfőig. Mindenütt forró kövek és sustorogva lobogó napfény, a kis régiségkereskedések küszöbig rántják függönyeiket, lélek nem mutatkozik a részegen ingó kőparton. Néha azonban olyan sűrűn és édesen csurog a nap, mint a méz. Ezek a szelidebb délutánok: ilyenkor nem lehet futni, minden lassúdik, a lélegzet is álmoso- dik. A férfi azonnal érezte ezt a lassúbb, kedvére való időt: itt kell maradni a hídon, nem szabad továbbmenni. Aki dologtalanul járkál a városban, és nem siet sehová, most kedvére ácsoroghat az ezüstárusok kirakatai előtt. Még egy tanács: maradjunk a jobb oldali járdán. Itt csak ezüstösök vannak; a túloldalon már arany és porcelán is belekeveredik a nemes alapszínbe. Az ezüst a legtisztább, legnemesebb fém. Mennyi kis bolt, mennyi kis harang, gyűrű, liliomos kiskanál, melltű, zászlótartó-oroszlán. Mind-mind ezüst. Tompa, tartózkodó ragyogás, fátyolozott fény. \ A férfi átsétált az Amo túlsó partjára, egészen a Via dei Guicciardini sarokházig; itt már olyan józan és kiábrándító az utca, mint egy zátony. Visszafordult, és amikor ismét a mozdulatlan Arnót érezte a járda alatt, az álom és szédület észrevétlenül jelentkezett. Megállt a híd közepén, a hármas bolthajtásban, innen láthatta a sötétzöld folyót és jobbra-balra az ezüstösök fecskefészkeit. Később sokáig álldogált egy keskeny kirakatüveg előtt, végre belépett a boltba. Sápadt, magas lány jött ki a folyóra néző belső szobából; látta, hogy idegennel áll szemben, franciául köszönt. Olyan sovány és finom volt a lány arca, mintha egy sienai festő húzta volna meg a vonalait. A férfi előbb néhány gyűrűt nézett, majd szemet vetett egy kis harangra, végül karpereceket kért. Megállapodott egy széles ezüstláncnál. A széparcú lány elmagyarázta, hogy ez a koronás sárkány a karperecén Siena egyik pajzsáról való, a menyétet és az elefántot Is onnan másolta az ezüstműves. Sorjában bemutatta a többi alakot is. A férfi hallgatta a lány hangját, majd megállapodtak az árban is. A lány hosszú dobozkát vett elő, vattával ágyazott, és éppen belefektette volna az ékszert, amikor a férfi visszakérte a karperecét. — Kicsi... — mondta. — Azt hiszem, kicsi. Egy női csuklóra gondolt, egy távoli csuklóra, s úgy érezte: a szép ezüstszalag nem éri körül azt a távoli ízületet. —'- Tessék, nézzen ide! — és könnyű, alig rebbenő mozdulattal saját csuklójára kattantotta az ékszert. A férfi elmerült arccal nézte. A karperec valóban könnyedén csúszott fel és le a franciául beszélő lány karján: bizonyosan ugyanilyen szépen átéri majd azt a másik csuklót is. „Santa Barberához hasonlít — nézett a férfi a lányra; Santa Barberához a sienai San Domenicóban.” Fizetett. A lány átvette a pénzt, és éppen le akarta venni a karperecét, amikor a férfi mosolyogva, felszabadultan megállította. — Ne, hagyja ., A lány arcába nézeti — Szépen illik a karjához. Hagyja csak rajta. És nehogy elrontsák a tréfáját, s még hosszú magyarázkodásra is kényszerüljön, köszönés nélkül, gyorsan kilépett a kis boltból... Amikor néhány nap múlva idehaza elmondta kalandját, barátja így fogalmazta meg kritikáját: — Nyugodt lehetsz, még aznap visz- szatette a kirakatba. Te kifizetted, és ő másodszor is eladta. Csak semmi érzelgősség, öregem. Két év múlva ez a barátja fiatal feleségével. végigment a Ponte Vecchión. Ajándékokat vásároltak az otthoniaknak, éppen elutazóban voltak Firenzéből. Az egyik kirakat előtt eszükbe jutott a régi történet — a sienai lány és a karperec. — Keressük meg! — mondta a férj. A harmadik boltban megtalálták a lányt. Csuklóján ott volt a karperec. — Ez a karperec tetszik, itt a csuklóján. a magáé ... — mondta hosszabb válogatás után a férj, és a lány karjára mutatott. — Megvenném. — Az enyém, nem eladó — felelte egyszerűen a lány. Most is franciául beszéltek. A férj ekkor szemtelen, sértő tekintettel belenézett a lány arcába. — Nem emlékszik? Én hagytam itt a karján. Most megvennem másodszor is. A feleségemnek. A sápadt lány előbb ránézett a férfira. Azután mélyen elpirult. De már nem habozott: lecsatolta csuklójáról a sárkányos, menyétes karperecét, szó nélkül' átnyújtotta az asszonynak. Amikor ezt a remek tréfát a jó barát idehaza, társaságban elmondta, a férfi. aki két éve járt Firenzében, émely- gé.st érzett. — Persze, hogy a magáé — mondta később az asszonynak, a barátja feleségének. — Ügyesen szerezték meg, nagyon ügyesen. A magáé. Elfordult, továbbment. Már szégyellte magát, hogy nem vá- ■gott rá az asszony kezére. A szerzi Szigorlat című könyvhéti kötetéből, V A 1 ä
