Dunántúli Napló, 1969. június (26. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-04 / 126. szám
ft 1969. Június L Bunontmi naoto K Adókedvezmény masasabb technikai számmal A jövedelemszabályozás és a tanácsi ipar Napjainkban igen sok szó esett, illetve esik — véleményem szerint sokszor túlzott mértékben — a tanácsi vállalatokról a nyereségrészesedés és a jövedelmek alakulásával kapcsolatban. Nos. tehát erről. Érdemtelenül ? Egyetértek dr. Buzánszky József cikkében foglaltakkal, amikor azt írja, hogy a közgazdasági szabályozók ma még nem fejtenek ki túlzottan „agresszív” hatásokat Tényként állapíthatjuk meg, hogy a közgazdasági szabályozók bizonyos ..betervezett lazasága” folytán a vállalatoknál a várhatónál jóval nagyobb tömegű nyereség képződött. Szakmai körökben, de az újságok hasábjain napvilágot látott viták általában a tanácsi vállalatok szemére vetik, hogy a tárca-vállalatokhoz viszonyítva „érdemtelenül” nagyobb szereség, s ezen keresztül jelentős személyi jövedelem-növekedés jött létre náluk. Azt mondják, hogy a nyereségek alakulása a nagyvállalatok gazdasági súlyát, népgazdasági jelentőségét, a feladatok bonyolultságát sfcb. nem tükrözd. Én sem kívánom kétségbe vonni, hogy e problémák fennállnak, de azt hiszem szükséges hozzátenni azt is, hogy az irányítás szerinti és a vállalatok nagysága szerinti tagozódás is bizonyos mértékig kifejeződik a vállalatok kategóriába sorolásában, s ezen keresztül főleg az I-es kategóriába tartozók alapfizetésében és prémiumösszegeiben. Véleményem szerint nagy szükség volt és van Is a bevezetett anyagi érdekeltségi rendszer alapján létrejött jövedelem-szóródásra. A szóródások étjogosultsága, szélesedése mellett a tanácsi vállalatok részére csak ezzel nyílt lehetőség, hogy az eddigi személyi jövedelem lemaradásuk csökkenjen, az azonos profilú, de felugyeletileg más szervekhez tartozó vállalatokhoz. szövetkezetekhez képest. Ezzel természetesen nem a kiegyenlítődést kívánom. A jövőben még inkább szükségesnek tartom, a jelenleginél nagyobb arányban is a differenciálódás érvényesülését. A nagyvállalatoknak, azt hiszem, a műszaki színvonal, a technikai, technológiai felszereltség terén meglévő különbségek adta előnyökből kellene nagyobb arányú fejlődést elérni. Véleményem szerint elsődlegesen ez lenne hivatott a differenciálódás jelenlegi arányait szélesíteni. „Jutalmazások“ A személyi jövedelmeik szóródásának vizsgálata alapján úgy érzem, hogy a meglévő aránytalanságokban nem Ids mértékben szerepel a bérszínvonal-szabályozás hatása Is. A megyei tanács v. b. felügyelete alá tartozó vállalatok sorában „fehér holló” az. amelyik az 1968-as évben a képződött részesedési alap terhére hajtott volna végre béremelést. Ennek ellenére nem lehet egyértelműen elmarasztalni — mint ahogy ez számtalanszor elhangzik ma is — vállalatainkat. Látni kell azt. hogy a bérszínvonal-szabályozás korrekciós tételei (létszámmegtakarítás, újítási díj, természetbeni juttatás, stb.) jelentős bértartalékot biztosítottak vállalatainknak. A Baranya megyei Tanács felügyelete alá tartozó 25 vállalat közül csupán 5 volt, amely nem rendelkezett a jóváhagyott bérszínvonalon belül bértartalékkal és ez a téma,radás sem jelentős. E tartalékok felhasználásán túl jelentős volt az - a bérrendezés is, melyet vállalataink az R. alap terhére hajtottak végre. A végrehajtott vállalati bérügyi intézkedéseknek van azonban egy el nem hanyagolható szépséghibája. Az 1968-as év első felében uralkodó bizonytalansági tényezők, a túlzott óvatosság e területen is komoly aránytalanságokat eredményezett. Az éves béralap növekedés 12,2 százaléka első. míg 87,8 százaléka a második félév során került fel- használásra. Ezzel szemben az éves létszámnövekedés 71,1 százaléka jelentkezett az I. félév folyamán és csupán 28,9 százaléka a II. félévben. Ezekből az aránytalanságokból következett, hogy a helyesen alkalmazott célfeladatok kitűzése mellett jelentős összegeket fizettek vállalataink — főleg a IV. negyedév során — különböző „jutalmazások” címén, melynek termelésnövelő, eredményjavító hatása természetesen nem volt. Olcsóbb: a bértömeg abszolút emelése A fentiekben elmondottak alapján látnunk kell azt, hogy vállalataink az 1969-es évben az előző évhez hasonló nagyobb arányú tartalékkal. a bérszínvonalon belül nem rendelkeznek. — Az egyenletes személyi jövedelem növekedés igénye — amely az alapbérek állandó és tartós emelésében jelentkezik elsősorban — mint „kényszer”, nap mint nap jelentkezik — a mindinkább súlyosbodó munkaerőhiány csak növeli ezt — véleményen szerint már ebben az évben kikényszeríti a vállalati nyereségek terhére végrehajtandó béremeléseket. Ez irányban hat még az 1969-es szabályozó változtatás is, mivel a tényleges bérszínvonal, mint nyereségképző, elismerést nyert. (Az R. alap kép- zésésénél.) Elhangzik többször, hogy a bérszínvonal hatása jelentkezik abban is, hogy vállalati gazdálkodásban túl .,drága” a bérszínvonal emelés, és ennek hatásaként olcsó a bértömeg abszolút emelése. Ez a vád már sokkal inkább igaz. Az új munkajogi szabályozás alapján elvárt egészséges munkaerőáramlás az elmúlt év során nem következett be. Ez elsődlegesen az előbbiekből következik. Ma vállalataink, persze nemcsak a bérszínvonal hatásaként, igen jelentős belső vállalati élő munkaerőé tartalékkal rendelkeznek. — Nem volt, s a jövőben sem cél egy esetleges munkanélküliség előidézése. Ennek le- szögezése mellett azonban véleményem szerint a jövőben olyan jellegű változtatások szükségesek, melyek a gazdasági hatékonyság (az élőmunka terén is), a gazdaságosság irányába vinnék előre népgazdaságunkat. Az alábbiakat hangsúlyoznám: 1. Szükségesnek tartom én is — a ma már különböző szinteken elhangoztatottakkal egyetértve — az élőmunka „árának” megnövelését az önköltségben. 2. Véleményem szerint a jelenleginél kötetlenebbül a vállalatokra kellene bízni, hogy a termelést mennyi létszámmal és mekkora bérköltséggel kívánják megoldani. Túlzott szóródás vállalaton belül A Baranya megyei Tanács felügyelete alá tartozó vállalatok a gazdasági irányttás megváltoztatásának első évében — az ország többi vállalatához hasonlóan — jelentős nyereséggel zártak. A nyereség tömegének növekedése mellett azonban igen jelentős szóródások tapasztalhatók. A vállalatok közötti szóródásokon túlmenően nem elhanyagolandó — s a jövőben e téren feltétlen javulásnak kell bekövetkeznie — túlzott szóródások, aránytalanságok jöttek létre a vállalatokon belül. Ezeket az aránytalanságokat kétségtelen meg lehet magyarázni. Ahhoz azonban, hogy a vállalataink a jövőben hasonló nagyságú nyereségeket tudjanak realizálni, mélyreható változások szükségesek a vállalaton belüli személyi jövedelem elosztásában. Szükség lenne arra, hogy a nyereségrészesedés felosztásánál a jelenleginél sokkal szélesebb körben jelentkezzen a vállalati eredmény létrehozásában kifejtett egyéni teljesítmény. Az elmúlt évi nyereségfelosztások a vállalatok többségénél elsődlegesen bérarányosán. s több-kevesebb vállalatnál pedig a törzsgárda tagság elismeréseként bizonyos százalékos korrekciók alapján történtek. Elismerem, hogy az egyéni teljesítmények eredményjavító hatásának mérése, megítélése, egyik legnehezebb feladat. Mégis úgy érzem, hogy e téren feltétlen változások szükségesek — s e változásokat a vállalatok tudják végrehajtani. Jelentős mérvű a szóródás a kategóriákban kifizetett összegeknél, ha végig tekintjük a megyei tanácsi vállalatokat. Az I-es kategóriában kifizetett összegek a 4319 és a 25 369 forint között szóródnak. (Az arány 1:6). A II- es kategóriában még nagyobb arányú a szóródás, mivel a legkisebb kifizetett összeg 1680 forint, s a legmagasabb 10 063 forint. A III- as kategória szóródása közel azonos a Il-es kategóriával, mivel a legalacsonyabb összeg 393. s a legmagasabb 3405 forint. Ezek az összegek a kategóriákra átlagosan egy főre jutó nyereség összegét reprezentálják. Finomítások 1971—75-re Az előzőkben közölt átlagok komoly mérvű személyi jövedelem növekedést eredményeztek vállalatainknál. Ennek ellenére hangsúlyozni kívánom én is. hogy az elmúlt év során létrehozott nyereségek, a nem kellően „agresszív” hatású szabályozók következtében, nem tükrözik a vállalatok népgazdasági szükségletek kielégítésében betöltött szerepét és a hatékony gazdálkodást. Rendelkezésünkre áll még két esztendő, hogy ezeket a finomításokat, változtatásokat végrehajthassuk, annak érdekében, hogy az 1971— 75-ös tervidőszak alatt a logikai síkon kialakított gazdasági modell a gyakorlatban eredményesen funkcionálhasson. Gitta Béla a Baranya megyei Tanács munkaügyi osztályának főelőadója Hogyan osztottuk el a nyereséget? A fenti címmel, május 14-én, Közgazdasági élet rovatunk- tnnkban, dr. Buzánszky Józsefnek, a Bevételi Főigazgatóság területi igazgatósága vezetőjének tollából cikk jelent meg. Dr. Buzánszky József Írását vitaindítónak szántuk, és arra kértük ezen oldalunk olvasóit, Írják meg véleményüket a jelenlegi Jövedelemszabályozási rendszerről. Ezúttal elsőként dr. Várszegi Károlynak, a Baranya megyei Állami Építőipari Vállalat főkönyvelőjének, dr. Kovács Attilának, az ÉGSZI tudományos munkatársának és Gida Bélának, a Megyei Tanács munkaügyi osztálya főelőadójának hozzászólásait közöljük. Kérjük a Közgazdasági élet olvasóit, Írják meg véleményüket, szóljanak hozzá a vitához. Általános érdeklődést keltett Buzánszky dr. vitacikke a Dunántúli Napló hasábjain. Zavarban van a hozzászóló, mert megjegyzései nem vitatják Buzánszky dr. megállapításait, ellenkezőleg: helyeslik azokat. Ügy gondolom, hogy a cikkben foglaltakkal mind az elmélet, mind a gyakorlat emberei egyetértenek. Nem lehet kétségbevonni azt a megállapítást, j mely szerint az elmúlt évi — : a jelenlegi sem — szabályozók nem befolyásolták a vállalatok döntéseit megfelelő „agresszivitással”, illetve, hogy a nyereség ma és tegnap még nem egyértelműen a népgazdasági hasznosság biztos kifejezője, vagy hogy a részesedés játékszabályai a technikai fejlesztésben elmaradott, a kisebb létszámmal és kisebb felelősséggel dolgo- j zó vállalatokat és vezetőit j jutalmazta a fejlettebb és nagyobb vállalatok és veze- I tőivel szemben. ■« A megjegyzések, melyeket I Buzánszky dr. cikkéhez kívánok tenni, tehát nem vitatkozó jellegűek, inkább kiegészítő. célzatúak. Az építőiparra vonatkozó rövid megjegyzése ugyanis indítékot ad arra, hogy az építőiparról elterjedt téves eszméket eloszlassuk. A cikk ugyanis megemlíti, hogy a többi megyei minisztériumi iparvállalatokkal szemben az építőipar nyeresége 1967-ben több, mint háromszorosára emelkedett. Figyelemre méltó, hogy például a Baranya megyei Állami Építőipari Vállalatnál is, mint a megyei építőipar reprezentáns vállalatánál, háromszorosra kellett az 1967. évi nyereséget növelni ahhoz, hogy az egyes kategóriákban a Buzánszky dr. cikkében említett iparvállalati kategória-átlagot elérjük. Kétségtelen bizonyítékát jelenti ez annak, hogy az építőipar korábbi árrendszere nem biztosította a szükséges költség- ráfordítások fedezetét, s az építőipar nagymértékben rá volt utalva állami dotációra, illetve különböző indokoltindokolatlan úgynevezett korrekciókra. Az építőipar mai árrendszere véleményem szerint a közgazdasági-ag indokolt mértékben tartalmazza a ráfordítások és haszon fedezetét. Ami a különböző kategóriák csoportmaximumát illeti, véleményem hasonló Buzánszky dr.-éval: az alapkoncepció feladása indokolatlan lenne. Anélkül, hogy a csoportmaximumok mértékét érinteném, vagy a mértékre nézve véleményt nyilvánítanék, indokoltnak tartom a kategória-arányok fenntartását. A jelenlegi kategória-arányokat ért kritikák zöme a tényleges helyzet ismerete nélkül történt. Igaz ugyan, hogy például vállalatunk esetében, az I-es kategória átlagos részesedési összege közel tízszerese a III-as kategóriabelinek, de a III-as kategóriába tartozó kiváló szakmunkások és brigádvezetők átlagos nyereségrészesedésének alig négyszeresét teszi ki a vállalat felső szintű vezetőinek részesedése. A kiváló szakmunkások, brigádvezetők átlagos nyereségrészesedése hasonló arányban nagyobb az átlagos szak- és segédmunkások részesedési összegénél. Véleményünk szerint ez így is helyes, s amint természetesnek tartják ezt az arányt a kiváló szakmunkások, brigád- vezetők a segédmunkásokkal való összehasonlításban, hasonlóképpen helyeselni kell a vállalat vezetői tevékenységét, irányítását végző dolgozók javára történő differenciálást. A helyes differenciálás megérttetésének elmulasztásában — véleményem szerint — tájékoztató szerveink, köztük elsősorban a televízió adásai a ludasak. Ahogy helyes például a rádió tájékoztatása arról, hogy egy vállalat vezetőinek helytelen döntése a dolgozók zsebét milliókkal károsította, helyes lenne a dolgozók tájékoztatása arról is, hogy a helyes vállalatvezetői döntésekből származó jövedelem- többlet a dolgozók javát szolgálja. És éppen a helyes döntések sorozatából származó jövedelemtöbbletek teszik indokolttá a vezetők részesedési arányainak megtartását. A vállalaton belüli differenciálás, szóródás — véleményem szerint — helyes jelensége a mechanizmus-reform első évének. A differenciálással lehet és kell a szorgalom, a rátermettség, a szakmai tudás és lelkesedés eredményeit anyagilag is elismerni. A legveszélyesebb aj átlagosítás, az egyenlősdi politikája. Továbbra is probléma marad a vállalatok közötti, s elsősorban a technikailag elmaradott, kis létszámot foglalkoztató vállalatok javára mutatkozó differenciálódás. Nehéz a megoldásra javaslatot tenni. A nyereségfelosztás jelenlegi szabályaiba nehéz lenne korrekciós tényezőt beiktatni: ez azzal a veszéllyel járna, hogy a kivételeket tennénk általánossá Talán a technikai tényezőkkel is alátámasztott termelékenységnövekedés miatt lehetne bizonyos adókedvezményeket a vállalatoknak biztosítani, s ezzel a személyes és vállalati anyagi érdekeltséget fokozni a technikai színvonal növelésében, s az ilyen célokat követő vállalati vezetők, dolgozók anyagi elismerésében. Dr. Várszegi Károly c. egyetemi docens Differenciáltabb nyereségfelosztást! „Mindenki munkája szerint részesedjen a megtermelt javakból“ A vállalatok életében alapvetően két folyamattal találkozunk: 1. A műszaki folyamattal, melynek eredménye a megtermelt anyagok, termékek tömege, valamint: 2. A gazdasági folyamattal, amely a különböző gazdálkodási következtetésben a vállalati nyereségen keresztül realizálódik, jelenik meg. A két folyamat — noha más-más szakképzettségű embereket igényel — eltérő munkát jelent, mégis szétválaszthatat- lan. Szétválaszthatatlan azért, mert minden műszaki intézkedésnek van gazdaságossági követelménye és ugyanakkor minden gazdasági intézkedés egy meghatározott korlátot jelent a műszaki termelés számára. Az említett két területnek a működését sajnos még sok helyen nem úgy kezelik, mint ahogy arra szükség lenne. De a különböző rendeletek sem azonos mélységben, részletességgel hatnak. Ennek következtében elmond, hatjuk, hogy a tulajdonformától (szövetkezeti, állami), a vállalatok kategóriájától, a termelési profiltól függően eltérő körülmények között működnek és gozdálkodnak az egyes vállalatok. Hiányzik az a differenciált, közvetett irányítási rendszer, amelynek segítségével a nyereségképzés feltételei közé elsősorban az elvégzett munka minősége és mennyisége tartozna. Az elmúlt évben végrehajtott árrendezés, az egységes szemléletben bevezetett adózási rendelkezések eltérő lehetőségeket teremtettek vállalatainknak, amelynek az eredménye volt az említett év. A jelentkező problémák felszámolásához differenciáltabb irányítási rendszerre van szükség, amely a társadalmi igények változásának megfelelően ösztönöz, a termelés volumenének és minőségének kedvezőbb kialakulására, egyben biztosítja azt a nyereségképződést, amely összhangban áll egyrészt társadalmi, másrészt pedig az egyéni érdekekkel. Az említett két érdekkategória ugyanis sok esetben ellentétes és ez csak a vállalati érdek helyes értelmezésén, alkalmazásán keresztül oldható fel. Sajnos vállalati vezetőink sok helyen még nem éltek azokkal a lehetőségekkel, melyeknek következtében differenciált, de ugyanakkor egészséges fejlődést biztosítható tevékenység alakult volna kj minden területen. Igaz a megszokottság, az1 elmúlt két évtized szemlélete mást követelt, más módon ösztönzött, ügy érzem, hogy a túlságosan kialakult és megszokott „egyenlősdiség” ma már sok területen gátja a műszaki haladásnak, a gazdaságosság szemléletének a kiterjesztésében. Lényegesen differenciáltabb nyereségfelasztásra lenne! szükség az egyes kategóriá-1 kon belül. Ugyanis a központilag megállapított számok csak a csoportba tartozó dolgozók átlagára vonatkoznak és nem egyes személyekre. Következetesebben kellene alkalmazni azt a lenini elvet, ami valóban a fejlődés és haladás alapja lehet napjainkban és úgy hangzik, „mindenki munkája szerint részesedjen a megtermelt javakból.” Ha csak ezt alkalmaznánk következetesebben, akkor kialakulna egy olyan egészséges verseny, amely az egyéni érdek előretörésén keresztül a társadalmi érdekkel összhangban a műszaki fejlődést szolgálná. Ezen elv következetesebb alkalmazásán keresztül pedig a felelősség- vállalást, szaktudást, szorgalmat, hozzáállást, is mind- mind figyelembe lehetne venni, ami a munkafegyelem megszilárdulását, a termelékenység növelését és a jól dolgozók fokozattabb mértékű megbecsülését jelentené illetve eredményezné. Dr. Kovács Attila, az Építésgazdasági és Szervezési Intézet tudományos munkatársa i >■ 4
