Dunántúli Napló, 1969. február (26. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-02 / 27. szám
s Takáts Gyula: Szalamisz öble fölött Mint a mikénél arany, oly áthatóan sárga e hangos madárnak szárnya... S mikor nyilait fölvillantja a tengerzöld smaragdba, mint e vidám szigetsor, akként ragyog a hangja... A világ hajóján állva, pajzsát egy olajághoz döntve, rózsaszín sisakját a fény homlokán felüti könnyedén. Mintha előtte Trója volna, szétnéz a kertben mosolyogva, — s véle forog a hajnal törzse — hogy ráleljen a támadóra, ki ágról villogva ágra, vidáman lődöz a hajójára. E látvány s e dal szokatlan varázsa megnő a szalamisz! tájba. Elő torzók és kék bárkák fölött sugárzik, mint egy ősi monda, amely az éggel egyidős és most e tiszta madárhangra, mintha csak szárnyas teste volna, közénk repült a pirkadatba. Ténagy Sándor: Virágének, vaskorban Végig a Gyömről úton, hol magamra ismerek, kabátomra, tegnapi gondolataimra, ütőeremre, végig elkezdett életemen, mely hosszú is, rövid Is, de szándékaimhoz mérten semmiképp sem elegendő, végig a hétköznapokon és ünnepnapokon, verekedni és csodálkozni, virágom, virágom, törötten, űzötten ágyba esni s elindulni másnap végig a Gyömrői úton, végig elkezdett életemen, hol a gyárkémények csupasz zászlórudak, nekem kell felszalagozni, virágom, virágom, hol a hitetlenek templomaiban fölényesen prédikál a vas, nekem kell közössé-szelidítenl, virágom, virágom, végig a test fájdalmain, nyögéseken, görnyedéseken, a saját lehelletétől fuldokló városon, ezen az óriás pálya[udvaron, a fenyődeszkaszagű évszakon, a napfényen, ifjúságomon, végig vérmesen, engesztelhetetlenül, gyógyíthatatlanul, hogy megismerjenek s magamra ismerjek én is, kabátomra, tegnapi gondolataimra, ütőeremre, s meglássam a pici bizalmat, a nagyot, mely jön velőn fűszálakon s kőlábakon, virágom, virágom. 4a!n _______ w M dkay Ida: Jégbezártan Már itt kellene maradnom örökre, ahova várlak s ahova nem érsz el, és lefeküdnöm békülten a földre szemben a heggyel és szemben az éggel, példám legyen e holt vadrózsaág födve hóval: anyaggá sűrűit fénnyel, vagy a százezer évnél régibb holttest, mely mementóul maradt jégbezártan, hogy egyszer, mikor mégis erretévedsz, majd megtalálj a kihűlt kín jegében a múlás romlatlan jelévé váltan. Berták, László: Innen Kivágott az éjszaka kalapáltja, megyek, szemembe süt a nap. Hull a harmat, álmom hamúja. Fátyolos tehénszem az ég, tejszagú legelők lengnek benne. Mintha kolompszót hallanék. A reggelekben van még áhítat! Mint Árpád nomádjai az új hazát, nézem a sátortetős házakat. Ülnek a század senkiföldjén, falun innen, városon innen, két tartományból erősödvén. Itt rangja van az emlékeknek. Innen nézve, a Tejúton polgári hadak menetelnek. Itt nem váltják meg a világot. Csak megjöttek, berendezkednek volt parasztok, volt proletárok. Ez itt a negyedik nyaram. Jő lenne tudni, mi az, amihez egy albérlőnek joga van. Délutáni fuvar G yerekkorom óta ismertem ezt a kenyérgyárat Toldi József árukihordót és Bandi nevű lovát is. Érdekes ember volt az öreg Józsi, a Bandi meg érdekes ló. Rászántam a délutánom, hogy a kocsi nyomába szegődjem. Neki támasztottam a hátam a szemben lévő ház falának és figyeltem a rakodást A kenyérgyár árukiadónője dühöngött és párosával dobálta a vekniket a kocsin álló takarítónőnek, aki elég szakszerűen rakta a féderes spediter platójára. A kiadó hangosan számolt: tíz,'' tizenkettő, tizennégy... A takarítónő hangosan ismételte a számokat, s ha kisebb szünet akadt akkor hangosan szidta a kocsist aki békésen aludt és nagyokat fújt a bakon. A zabostarisznyát is az asszonyok akasztották a ló nyakába, amelyet kenyérrel töltött meg az öreg a délelőtti fuvarok idején, amikor még józan volt A lóban egyébként jobban megbíztak, mint Józsi bácsiban. Okos ló volt a Bandi, a feje is jóval nagyobbra nőtt a normálisnál. Bár a kocsisok azt mondták, azért olyan nagy a feje, mert sok kenyeret eszik, nem pedig azért, mert okosabb lenne a többi négylábúnál Gondolom, volt ebben a megjegyzésben egy kis irigység is, esetleg rosszindulat Az asszonyok befejezték a rakodást. Három mázsa húsz kiló kenyeret raktak Toldi József kocsijára. Ennyi volt annak a nyolc üzletnek a rendelése, amelyek az utolsó járatba estek és a peremkerületben székeltek. Felkerült a lóra a fejző is, majd az asszonyka széttárt karjával kérdezte a kiadótól, hogy mi legyen a további teendő. A kiadó ugyancsak szó nélkül, egy kézlegyintéssel jelezte válaszát Érthették egymást így is, mert az utcán lévő menyecske egy vékonyka vesszővel rácsapott a Bandi hátsójára, ezzel útjára indította a délutáni fuvart. Elindultam magam is a kocsi után, kíváncsi voltam a későbbi fejleményekre. Józsi bácsi tovább aludt a bakon. Vajon merre megy a Bandi? Cserben hagyja-e részeges gazdáját, vagy helyt áU helyette ebben a járatban? Őszintén megvallva sok jót hallottam már erről a nagyfejű lóról, de egyszerűen nem akartam elhinni. A sarkon, — elég forgalmas útkereszteződés volt — megállt a ló és várakozott egy keveset. Amikor „tiszta” volt az úttest, akkor kikanyarodott, maga után vonva a könnyű féderes speditőrt. Egészen a járda mellé húzódva haladt a sugárúton a város külseje felé Ügy, ahogyan azt a közlekedés szabályai előírják, a lassú jármű húzódjon az út szélére és engedje a gyorsabban haladókat. A harmadik sarkon fordult jobbra, a mellékutcába Nem számoltam pontosan, de körülbelül a tizedik házban volt a fűszerüzlet. Az üzlet előtt öt asszony ácsorgott, a kenyeres kocsi felé fürkésztek, majd hallottam is amint mondják: — Végre itt a Toldi bácsi, de már megint részeg, mert alszik a bakon. — Valaki közülük megismételte az előbb mondottakat az üzlet felé fordulva. Valószínű a boltvezetővel tudatták a tényállást. Közben a Bandi egészen a járda széléig oldalazott és hajszálpontosan a boltba vezető téglasomál megállt, de úgy, hogy a könnyű és féderes speditemek a közepetájára merőlegesen esett a téglasor tengelye. A fűszeres ismerhette már a délutáni fuvarok szituációit, mert nem is költögette Józsi bácsit, hanem húsz darab veknit, a vevők csatárláncának felhasználásával kiszedett a ponyva alól és a pult mögötti halványzöld színű polcra rakott. Az öreget nem tudták álmában megzavarni, fújta a magáét, nem törődve az asszonyok csípős nyelvével. S az adminisztráció? Az is lezajlott nagyon egyszerűen. Az üzlet vezetője kihúzta az ülés karjára akasztott bőrtáskából az indigókkal telitűzdelt blokk tömböt és hozzálátott a bizonylatoláshoz: 40 kilogramm kenyér átvéve, holnapra 40 kg kenyér rendelve. Aláírás, pecsét. Előbbre rakta az indigókat, egy példányt kitépett és visszatette a tömböt a bőrtáskába. — Hej öreg, öreg, — motyogott a fűszeres, majd tenyerével ráütött a ló farára és ajkát csücsörítve bíztatta indulásra, ahogyan azt a kocsisok is szokták. Elmenőben még a fülembe jutott egy asszony óvatos, könyörgő színű hangja: — Ha ez a ló nem lenne, már a Józsi bácsi se lenne. Pedig kár érte, olyan derék ember... A Bandi szépen, komótosan húzta a speditőrt Ha hiszik, ha nem, de kikerülgette a gödröket, úgy Irányította a kocsit, hogy a lehető legsimábban guruljon, hogy ne rázód- jon, ne törjön a kenyér. A következő bolt a második sarkon volt, de a baloldalon. Bandi vagy ötven méterrel előbb átvágott a másik oldalra és a kitaposott gyalogú ton haladt a sarok felé, mivel azon az oldalon nem volt se kiépített járda, se árok. Ennél a boltnál minden ugyanúgy zajlott le, mint az előbbinél. A megjegyzések, a fejcsóválások és az adminisztráció is. A különbség mindössze annyi volt, hogy ötven darab veknit szedtek ki a ponyva alól, egy mázsa kenyeret. A boltos a gyeplűt rántotta meg, amikor visszacsúsztatta a blokkot. Bandi áthúzott a másik oldalra és busa fejét le- horgasztva bandukolt az út szélén. Az első saroknál elfordult jobbra, kis Ívben. Nem akarom ismételni az előbbi eseményeket, de az utca végén, amely egyben a város végét te jelentette, megint csak ötven darab ittuk hordtak be az üzletbe. Azért vagyok ilyen pontos, mert magamban drukkoltam két jó ismerősömnek. Józsi bácsinak és a Bandi lónak. Rend* ben lesz-e az délutáni fuvar, vagy kitör a botrány é* mehetnek a kenyérgyárból, nézhetnek más munka után. Arra is kíváncsi voltam, hogy vajon visszaélnek-« helyzetükkel an emberek, becsapják-e az alvó Józsi bácsit, vagy esetleg «J- irányítják a lovat más útvonalra. Közben kijutottunk a városból, elhagytuk az utolsó hátai is. Kezdtem nyugtalankodni, hiszen a kocsin még negyven darab vekni feküdt, — számításom szerint legalábbis ennyinek kellett lenni a spediter platóján. Hova mehet ez a Bandi, nyugodtan alhat-e az öreg? Hamarosan tisztázódott minden. A külterületen lévő cserépgyár felé kanyarodott a kocsi. A gyár területén is van egy fűszerüzlet. A boltossal együtt számolgattam a vekniket. Harmincnyolc, — kotorászott a ponyva alatt — ... negyven. Felsóhajtottam magamban. Sőt legnagyobb meglepetésemre még öt vekni került elő a plató elejéről, onnan, ahol eléggé ősz- szecsomósodott a ponyva. Na ebből mi lesz? Lezajlott a könyvelés: 80 kilogramm megrendelve. Pecsét, aláírás. S az öt darab? Annak a sorsa is tisztázódott, amikor a fűszeres a tömböt a bőrtáskába tette. Köpenye zsebéből kiemelt egy húszast és az alvó Józsi bácsi szivarzsebébe gyűrte. Realizálódott a „rebach”. Ráütöttek a ló farára. Bandi könnyedén indult, a fejét is fiatalosabban tartotta, mint amikor jöttünk. Talán érezte, hogy rendben van minden, a boltok megkapták a rendelést, s még maradt egy kevéske zsebpénze is gazdájának. Megkerült egy téglakupacot és kisívben visszakanyarodott a város felé vezető műútra. Józsi bácsi peckesen ülve durmolt a bakon. A város elején újabb meglepetésben voh részem. A Bandi ló nem a kenyérgyárba vezető legrövidebb utat választotta, hanem elfordult ellenkező irányba. Csak a második utcánál derengett fel bennem a gondolat: a fuvaros- kocsma. Olyan produkciót, mint amilyet a kocsma előtt láttam, csak cirkuszban tudtam eddig elképzelni. A megállás az éppen olyan volt, mint a fűszerüzletek előtt. Józsi bácsi azonban tovább aludt, ■ a kocsmából se jött ki az üzletvezető, hogy fél- költse. A Bandi ló kettőt lépett előre majd hirtelen megállt és a nyaklóval visszarántotta a kocsit egy méternyire, majd hirtelen megismételte kétszer-háromszor. Az öreg Toldi elörebilient, majd abban a pillanatban vissza, de úgy, hogy a sapkája is leesett a fejéről, hátra a platóra. Ekkor ébredt fel. Első mozdulata a szivarzseb felé irányult. Gondolom, hogy kitapintotta a húszast, s csak azután szólt a lóra, de csak ennyit: — Bandi. A ló megnyugodott és csendesen tűrte, hogy az öreg leszedje a fejzőt és helyébe akassza a kenyerestarisznyát. GAZDAGH ISTVÁN TABI LÁSZLÓ: KOLBÁSZ Olykor, ha estefelé elcsendesedik a környék és azt hallom valakitől, hogy csak a vidéki kolbász igazán jó, gúnyos kacagásom messze elhallik. Az a nézetem ugyanis, hogy a kolbász minéműsége korántsem függ annyira a készítő lakhelyétől, mint attól, hogy mit tesz bele az illető. Városi ember vagyok, de szeretem a vidéket; ha utazom, már Kelenföldnél kinézek az ablakon, legelésző gulyát keresgélve. De mélységesen megvetek minden előítéletet, így azt is, amely szerint Borisba néni Kisházán sokkal jobb kolbászt tud csinálni, mint a fővárosi — immár évtizedek óta államosított — Húsipar. Mariska néném például éppen nemrégiben kapott három kiló kolbászt Mező- soponyáről. — Ez aztán a kolbász! — mondta a férje, Zsiga, miközben a csomagot bontogatta — ebben aztán lesz minden, ami belevaló! És könny szökött a szemébe, sav szökött a gyomrába. Hanem aztán, áfáikor napfényre került a kolbász! Vastag volt, mint a hurka, olyan apróra darálva a belseje, mint a fűrészpor. Ez még semmi. De úgy meg volt füstölve, hogy füstszag borította el az egész házat, s a házmester — kéménytüzet gyanítva — már a tűzoltókat akarta hívni. Mariska néni levágott egy darabot és megkóstolta. — Nem mezei kolbász ez, te Zsiga — mondta és kiköpte a falatot. A néni azonnal felhívta telefonon Mihályékat, az unokaöccsét. — Misikém — mondta —, kaptam kolbászt Mezőso- pányról, de nekem sok. Ha akarod, egy részét átadnám neked. Misi szeme felragyogott. Vidéki kolbász! Tűzrőlpattant, tősgyökeres, kisüstön- főtt „gyesznókolbász”! Hálálkodott is. — Mennyit kaphatok belőle? — kérdezte reszkető hangon, mert már az emésztőnedvei máris dörömböltek a gyomorfalán. — Két kiló kilencven deka az egyik része, azt neked adom, hatvan forint kilója. Este már Mihálynál volt a kolbász. Jutka, a felesége megkóstolta, aztán telefonált Tercsinek, a unokahúgának. — Tercsikém, kolbászt kap tam Mezősoponyáról. Sikitás. Mennyit kaphatok? Két kiló nyolcvanat. Azonnal futárt küldök érte, százhatvannyolc forinttal. Negyednapra, amikor m kolbász Károly b ácsiékhox került, már csak nyolcvan deka volt. A többit apránként lekóstolták róla az átutazó-állomásokon. Károly bácsinak már csak negyven- nyolc forintja úszott benne, egyefene — mondta, amikor megkóstolta és kiköpte —> nem érdemes tovább üzérkedni vele. Befejezhetném a történetet úgy, hogy Károly bácsi odaajándékozta e kolbászt Mariska néninek. Igazságos volna a dolog, de nem volna igaz. A hetven deka Mezősopo- nyai ugyanis ott száradt el Károlyék kamrájában, a rúdon, két szál remek KÖZÉ RT-kolbász vigasztalta jobbról-balról szomorú her- vadásában. Mindebből pedig nem ez m tanulság, hogy a vidéki kolbász nem jó. A tanulság az, hogy nem az a fontos, honnan jön valaki, hanem az, hogy mi van benne. Még akkor is, ha csak kolbász az illető.
