Dunántúli Napló, 1969. január (26. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-12 / 9. szám
/ 1969. január 12. mmantm^ napio 7 MARCZIS DEMETER operaénekes A z évad első felében nagy elfoglaltságot jelentett számomra a színház: Don Pasquale. Aida. Gianni Schicchi. aztán a Muzsikus Péter nagyon sok előadása. Az évad második felében különösebb elfoglaltságom nincsen, a színház a Hunyadi Lászlót mutatja be. abban nem szerepelek. Ezérí viszonylag gazdagabb rádió-, televízió-, hanglemez- és hangversenyprogramom van. Hangsúlyozom azonban: első a színház, s mindezeket csak attól függően tervezem. — A rádióban egy 16 perces Musszorgsz- kij-dalt vesznek fel, a címe: Bábjátékos. Most fordítják le és én énekelem majd. Ezenkívül népzenei felvételeim is lesznek. A televízióban történelmi dalokat énekelek, Kossuth- és kurucnótákat. Ezenkívül összeállítok majd egy Egressy—Petőfi dalcsokrot A filharmónia szervezésében Pécsett Antal György vezényletével Bach Paraszfkantátá- jának, március 31-én pedig Baján H-moll miséjének a basszus szólamát énekelem. Április 29-én Mozart Requiemjében lépünk fel Sándor János karmesterrel Győrben. Aztán Sopronban Haydn-múvet énekelek júniusban, mégpedig a fiatal Jancsovics Antal vezényletével. ö most indult New Yorkba, a híres nemzetközi karmesterversenyre, ahol először ő képviseli Magyarországot. Ugyancsak a tavasszal a budapesti koncertteremben lesz egy dalestem. Nagy Ferenc, a színház zenei igazgatója kísér majd zongorán, Brahms-dalokat énekelek. A hanglemezgyárban Kodály-műdalokat valamint magyar népdalokat vesznek fel az én előadásomban. — Külföldön? — Tavalyról elmaradt egy constanzal fellépésem. ez valószínűleg az idén meglesz, a Faust Mefiszíóját és a Sevillai borbély Don Basilióját énekelem. Április 4-én Bécsben a Kollégium Hungáriáimban szerepelek. Végül a Budapesti Madrigálkórus a tavasszal nyugat-európai turnéra indul, s szeretnék, ha velük mennék. ÚJ ÉV-QAZDAQ PROQRAM SIMON BÉLA festőművész A naptári év csak körülbelül határolja az ember terveit. Számomra ez az év mindenesetre egy könnyebbséggel kezdődött: a nemrég megtartott tisztújító közgyűlésen Marlyn Ferencet választottuk meg a Déldunántúli Területi Szervezet titkárává. Én, ha jól összeszámolom, a területi szervezetben hét esztendőn át voltam megyei, majd területi titkár. Annak ellenére, hogy nagy kedvvel végeztem ezt a munkát, mégsem bánom, hogy most több időm marad tulajdonképpeni feladatomra, a festésre. A közügyektől egyébként nem válók meg egészen, hiszen tagja maradtam a fontos ügyekben döntő konzultatív bizottságnak. A művészeti gimnáziumban meglévő munkám mellett szeretnék most már kissé intenzivebben készülni gyűjteményes kiállításomra, amelyet jövőre szeretnék megrendezni — tudniillik 1970-ben töltöm be hatvanadik életévemet. Szeretném, ha majd ez a kiállítás egész ouevre-met felölelné, ha csak jelzésszerűen Is. Nekifogok ez idén néhány nagyobb tervem megvalósításának. Rengeteg vázlatom van, amit szeretnék képpé formálni. Egyik nagyobb kompozícióm címe A gabonás lesz, a másiké Nyári tábor, ezt a Grétz-pusztán készített vázlatok alapján festem. Két éve jártam a Bikali Állami Gazdaságban is, az ott készített vázlataimat is szeretném feldolgozni. Egyik kedvenc témám a szőlőhegy — ilyen terveim is vannak, két nagyobb kompozícióra készülök, egyik a Göntért, a másik Szársomlyóf ábrázolja. Azt hiszem, minden művész arra törekszik. hogy kialakítsa a maga arculatát, azt a világot, ami sajátosan az övé — s ez nem is túl könnyű feladat a mai, rohamosan változó és fejlődő pikturában. Mindamellett, úgy érzem, hű maradok továbbra is választott kedves tárgykörömhöz, a faluhoz, még ha újabban izgat is a város, a mecseki táj, a pécsi bányavidék; az épülő házak és régi zegzugos utcácskák jellegzetes kontrasztja. Másfelől egész életemben az ember érdekelt, a tájat, mint az ember környezetét fogtam, fel, s ezen túl az emberábrázolásban mindvégig a Magvető és az Anya két nagy témaköre közt oszlott meg az érdeklődésem. Ebben a szellemben szeretném folytatni ez idén la a munkát. PÁKOLITZ ISTVÁN költő A terveimről beszéljek? Hát... elöljáróban egy kis egészséget vagyok kénytelen — egyelőre csupán 1969-re — betervezni magamnak, hogy egyéb terveimet rendre meg tudjam valósítani. (Restellem a betegséget még- csak említeni is, dehát mit tegyék, ha az elmúlt esztendő számomra ilyen élménnyel is szolgált!) Mire hivatalosan is munkába állok, addigra talán megjelenik újabb ver- sesköteíem a Magvetőnél „Ami lehet” címmel. (Nem... nem mondtam rosszul, a cím valóban így hangzik: Ami lehet.) A kötet- várást önmagában persze nem szokták betervezni, én is azért beszélek róla csupán, mert továbbra is igen élénken foglalkoztat az a problematika, mely megjelenő könyvem verseiből, a kötet címéből s nem utolsósorban a kötet kompozíciójából — szeretném hinni, hogy kielemezhető. Hogy mit is akartam mondani tulajdonképpen? Nem arra összpontosítottam elsősorban, ami van, hanem arra, ami várható, ami lehetséges, amiből jó és rossz még egyaránt származhat. Bizonyára nem csupán az én véleményem, hogy az ilyen átmeneti állapotok a legizgalmasabbak, a legnehezebbek és egyúttal a legnehezebben is minősíthetők egy kor vagy akár egy jellem fejlődésében. A fejlődés egy bizonyos pontján továbblépni vagy éppen prófétának lenni mindig is nehéz volt, s általában igen nagy felelősségre inti a cselekvés alanyát. Néhány szót konkrét terveimről Is, bár ezeket nem Jó kibeszélni. Legelőbb is egy régi adósságomat szeretném letörleszteni azzal, hogy minél előbb tető alá hozom az 1937-es csertetői események emlékét megörökítő elbeszélő költeményemet, s könyvdrámának, vagy akár színpadra állíthatóan, megírom a „Janus Pannonius”-t, melynek egyelőre csupán a vázáig jutottam. A busómonda alapján elkészült, s talán külön is megjelenik a „Busófarsang”, melynek mohácsi előadására Sík Ferencék készülnek, s melyhez Várnai Ferenc és Simon Antal is hozzáteszik a maguk zenés-táncos mondanivalóját. Aztán jó lenne még elkezdeni a gyűjteményes kötet összeállítását is, hiszen akárhogy is nézem, most már éppen 25 esztendeje tevékenykedem a szakmában. BÁNKY JÓZSEF zongoraművész E z az év igazán nem kezdődött nekem rosszul. Éppen most érkeztem vissza Budapestről, ahol a Filharmónia Kamaratermében volt koncertem Tordai Év* énekesnővel közösen. Liszt-etűdöket és Debussyt játszottam. Még januárban, 29-én, lesz Pécsett szólóestem, aztán február elsején — életemben először — Vácott hangversenyezek meghívás alapján. A következő nagyobb feladatom, amire hamarosan fel kell készülnöm, Csajkovszkij zongoraversenye lesz, ezt játszom áprilisban Komlón, majd Székesfehérváron, ahová úgyszintén most először megyek koncertezni. Messzebb még nem gondolkodom, természetesen csak a fellépések vonatkozásában — egyébként, ami a tanulást illeti, az egész évet bőségesen kitöltő terveim vannak. Amikor egy-egy koncert után több idő áll rendelkezésemre, mindig előtérbe kerülnek az „örök tervek". Most Chopin érdekel, játszom a négy Im- promtu-t, a sort azonban ld szeretném egészíteni a négy Balladával és a négy Scher- zo-vaL Van napjainkban ilyen teljességre törekvés az előadóművészek körében. Én a magam részéről egyébként a romantikusokat érzem hozzám legközelebb állóknak, valószínűleg azért Is, mert az ő korukban fejlődött legnagyobbat, akkor élte fénykorát maga a hangszer. A nyártól kezdve aztán előtérbe kerül Beethoven. Jövőre ünnepli a világ a nagy zeneszerző születésének 200. évfordulóját, magam is szeretnék szerény lehetőségeimmel hozájárulni az ünnepi évhez, és az idei év második felében a Beethoven -szónátákkal szeretnék többet dolgozni. Hogy milyen tervem van még erre az évre, ami már nem szigorúan a zongorázáshoz kapcsolódik? Bevallom, szerény kis terv, de nekem életfontosságú: lakást akarok majd cserélni úgy, hogy végre legyen egy saját kis szobám, akármilyen kicsi, mégha csak a zongora fér is el benne — ahol végre kedvemre gyakorolhatok. JELENKOR 1968 JÚLIUS—DECEMBER Ilyenkor Januárban, kézbe* Jék. A sokszínű grafikai és kapva az előző évfolyam tartalomjegyzékét, az olvasó akarva-akaratlanul mérleget készít. Az idei számvetést különösen aktuálissá teszi a jubileum: a Jelenkor nemrég ünnepelte tízéves születésnapját. Az elmúlt tíz év gondjairól, örömeiről, küzdelmeiről és sikereiről sok szó esett az utóbbi időben, ezek ismétlése helyett ezúttal csupán az utolsó néhány számot lapozzuk át ipég egyszer, megkísérelve kitapintani a további fejlődést jelző törekvéseket. A 68-ban kialakított modern, tetszetős forma már az év elején lassabb, kevésbé látványos, de annál lényegesebb belső átalakulást ígért. A szerkesztésben egyre fokozottabban érvényesült a távlatosság. Sorozatok indultak, amelyek hamar népszerűvé váltak a lap olvasói körében. A nyári szám a Dunántúl ízeit, hangulatát, s az erre épülő költői életműveket reprezentálja. A nagyobb irodalmi tanulmányok a művekhez kapcsolva jelennek meg, a táj mint téma vagy motívum természetesen ötvözi a köteten belül a legkülönbözőbb műfajú írásokat. A sorrendben sajátos ellenpontozás érvényesül: Csorba Győző versei a lélek tájairól adnak hírt, mintegy erre felel Illyés útirajza és Szalatnai Kis traktátusa A kötet központjában a valóságos tájhoz, a Dunához, a Ba'atonhoz, Mohácshoz fűződő írások kapnak helyet, hogy a zárótétel ismét alantabb régiókba emelkedképanyag szervesen épül bele ebbe a koncepcióba Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ez a szám minden vonatkozásban kiemelkedik a nyári folyóirattermésből. Szeptemberben a lap a felszabadulás utáni változásokról igyekszik képet adni, de egészében kevésbé színvonalas az előzőnél és az utána kővetkezőknél. Az októberi a Jelenkor jubileumi száma A Jelenkor alkotóinak, munkatársainak szubjektív hangú visszaemlékezéseiből jóval többet tudunk meg Pécs irodalmi életéről, a Jelenkor belső életéről, mint akárhány adatszerű tanulmányból, kötetre terjedő monográfiából. Novemberben az őszirózsás forradalomra való emlékezés az az eszmei mag, amely a kötet jellegét megadja. A decemberi szám Weöres, Csorba Győző, Páko- litz István, Bertha Bulcsu, Kalász Márton után a fiatalokat, pontosabban a leg- fiatalabbakat szólaltatja meg. Talán kissé jelképes is ez az összeállítás, azt jelzi, hogy a Jelenkor műhely kíván lenni, olyan fórum, ahol a ma művészeti életének minden haladó és izgalmas törekvése szóhoz juthat Tíz év jelentős kor egy folyóirat életében. A Jelenkor ez alatt az idő alatt bebizonyította életképességét, azt hogy méltó az olvasók figyelmére, bizalmára. Örömmel és büszkeséggel vesz- szük tudomásul, hogy a mérleg egyértelműen a jó oldalára billent, szándékok helyett egyre inkább a megvalósult eredményeket nyugtázhatjuk. \>J MAQYAR FILM HOLDUDVAR Bevezetőben mondjuk meg mindjárt a véleményünket: figyelemreméltó film, nagy erényekkel és súlyos hibákkal. Mészáros Márta az „Eltávozott nap” című első filmjével befutott Ez a második filmje ugyanazokat az erényeket vonultatja fel, mint az első, a hajszálfinom lélek- rajzot, a járt út elkerülését a pontos képszerű megfogalmazást, de ez a filmje mégis kevesebb az előbbinél néhány alapvető hiba folytán. Nem kerülhetjük el, hogy ne mondjuk el a film tartalmát. Enélkül a hibák sem érthetők. Dr. Balassa Tibor tudós, közéleti ember, 45 éves korában váratlanul meghal. A barátok búcsúztatják, a felesége pedig rezzenéstelen arccal áll e forgatag közepén. Két fia van, az egyik még serdülő, a másik már felnőtt. Ez nem odahaza él, hanem a szeretőjével, vagy menyasszonyával, egy negyedik évét végző vegyészlány- nyal, Katival, albérletben. Az asszony fura, érzékeny, némileg egzaltált ember, nem tudni, hogy szerette-e az urát, de valódi kötelék már rég nem tartotta őket ösz- sze. A húszesztendős házasságot most a halál után az asz- szony hazugnak érzi, és bár megjátssza a kötelező özvegységet, mégis mindent szét akar maga körül rombolni. A lakást a fiainak adni, a ruháit a barátnőinek, és valahol elfeledve, szegényen kezdeni új életet, ami azonban már csak az övé. Jól megrendezett jelenetek között bonyolódik mindez. összehívja a régi barátokat, megengedi, hogy a fia, István, odahozza szeretőjét,. Katit, közben folytatja a múltjával való nagy leszámolást. A Ca azonban megakadályozza. A fiú szerette az apját, ahogy a menyasz- szonyát és az anyját Is szereti. Értelmes, józan ember, az anyját is meg akarja menteni, de ezt a széttékoz- lást nem érti, és nem ia egyezik bele. Elaltatja az anyját, italba kevert altatóval, és reggel már az asz- szony a balatoni villájukban ébred, ahol a menyasszony, Kati őrzi azzal a szándékkal, hogy megnyugodjon. Hátborzongató jelenetek között bonyolódik ez a Balaton melletti fura élet, az asszony szabadulni akar, de nem tud, és Kati, ez a kemény kis ember akadályozza meg, hogy elmeneküljön innen, vissza Pestre. Végül Kati unja meg, ő nem bírja ezt a feszültséget és menekül ebből a jóléttel körülpárnázott pokolból. Ennyi a tartalma. Ami azonban közben történik, az művészet, és sokszor felejthetetlen emberábrázolás. Mészáros Márta nagy érzékenységű rendező, és ezek a jelenetek rendkívüli feszültséggel terhesek és némi vontatott- ságuk ellenére is izgalmasak. Hogy mégsem lett belőle nagy^film, az mégis a rendező bűne. Nem tisztázta, vagy ha tisztázta, nem volt elég ereje, hogy a nézőkben is tisztázza ázt, ami a legfontosabb a filmben, hogy milyen ember volt a halott, dr. Balassa. Sok utalás van erre, de végül is az ember tájék». zatlan marad. Nem tudjuk, miért távolodott el tőle a felesége, miért vált közömbössé, miért szerette a fia, és miért szerették vagy nem szerették a társai. Enélkül pedig megoldhatalanná válik az asszony magatartása, és igazi lélektani motiválás helyett csak egy fura, excentrikus egyéniséget látunk magunk előtt. A halott, akinek mozgatni kellene a szálakat, végül is a film nyelvén nem tud megszólalni, és így az emberi kapcsolatok áttekinthetetlenné válnak. A rendező nyilván tudja, hogy mit akart, de a közönség már nem. Lehetne szó a fiatalok és szülők viszonyáról, és van is ilyen utalás, de ez sem biztos. Megismerünk egy keserűvé vált, maga szerint is haszontalan életet élő asszonyt, de nem tudjuk, miért volt ez az élet haszontalan. Látunk egy majd fényűzésig menő jómódot, de nem tudjuk, hogy miért kell ezt elhagyni, mert nem tudjuk, hogy érdemes-e ez a jólét vagy érdemtelen. Többféle mondanivaló kavarog, de amint a film is, egyik sincs befejezve, nincs teljesen kibontva, és látunk egy izgalmas, sokszálú történetet, de nem tudjuk, melyik szál a lényeges. Pedig kár, mert egy felejthetetlen film helyett csak egy kísérletező filmmel találkoztunk, ahol végül is hosszabb távon csak egy marad meg az emberben és ez Törőcsik Mari alakítása. Még előttünk ran első kirobbanó sikere, a „Körhinta” légiesen köny- nyű, csupaszív, szerelmes kislánya, és ez azóta eltelt hosszú idő alatt a nagy ígéret nagy művésszé fejlődött. Fura, konok kis mongol arca mindent tud éreztetni, amit akar: konokságot, passzív kegyetlenséget, emberiességet, kiégettséget és lázadást. Ha akarja, rendkívül csúnya és ha akarja, szép. Mindezt minden külső nélkül} egyedül belső eszközökkel oldja meg. Döbbenetes alakítás. Egészen hiteles Balázso- vits Lajos Istvánja is. Hibátlan, jó színészi produkció. Tehetséges, fiatal színész. Nem mondható ugyanez el Kovács Katiról. Eredetileg indulatait magábafojtó, kissé merev kislányt alakít, aki azonban telítve van mély emberséggel párosult keménységgel, és akinek igaza van, mert szeret. A baj azonban az, hogy ez a merevség nemcsak a szerepé, hanem a színésznőé is. És akkor is megmarad, sőt fokozódik, amikor ennek már indulatban kellene kitörnie. Sajnos Kovács Kati nem színésznő vagy még nem az. Szerepeltetése hiba volt. Külön kell szólni az epizód szereplőkről. Tökéletes gárda, egyetlen hamis mozdulat, egyetlen harsány, oda nem illő hang nincs az egészben. Vannak olyan jelenetek, amikor ezek az epizód szereplők egyszerűen félelmetessé tudják tenni a filmet. Kende János operatőri munkája rendkívül kifejező és a szükséghez mérten hangulatos. Szörényi Levente zenéje jó és szerencsére nem is harsány. Szőllősy Kálmán A
