Dunántúli Napló, 1969. január (26. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-19 / 15. szám

I 1969. Január 19. »uno ntmi namo 7 PÉCSI ZENEI HETEK H AQ YO MANY AI N KH OZ Pécs nagy zenei hagyomá­nyokkal rendelkező város, így tartják számom s ezért ennek a közhitnek a tradíciója a meghatározója helyben és országosan a velünk szemben támasztott igényeknek is. Bi­zonyára a történelmi levegő, az adott igények és lehetősé­gek talaján sikerült az el­múlt két évtizedben méltó zenei hagyományokat meg­gyökereztetni. Ezek egyike- másika él, hat és virágzik, némelyike halványodik. Ele­ven valóság a több mint 40 éves múltú Éneklő Ifjúsági Mozgalom a maga minden májusában visszatérő hang­versenyeivel, ma már az or­szág határain kívül is vonzó­erőt gyakorol a mindig ese­ményszámba menő Országos Kamarakórus Fesztivál jelen­tős hangversenysorozataival, és úgy látszik meggyökerezik Pécsett a kamarakórusok ta­lálkozójának kétévenkénti váltópárja a zened általános iskolák kórusainak találkozó­ja. MÉLTÓAN Ezzel szemben úgy tűnik, hogy egyre halványul mind abszolút, mind relatív érte­lemben a Pécsi Zenei Hét eszméje és színvonala. Esetle­gesen, spontán meghatározott programjához képest épp úgy halvány, vagy legalábbis egyenetlen, mint önmaga tör­téneti példaképéhez viszo­nyítva. Ez a történeti példa­kép, amely a százados klasz- szikus örökség talaján nőtt ki a felszabadulást követő években, — ma már elmond­hatjuk, mert megfelelő távla­tunk van hozzá, — olyan ha­gyomány, amelyhez érdemes visszanyúlni az összehasonlí­tás alapjául szolgáló tanulsá­gért Ezért tegyünk rövid vlsz­szatekintést néhány év ■ renei eseményeire. 1952 március: hangverseny • Magyar Zeneművészek Szö­vetsége által rendezett 1951- es zenei plénum sikeres mű­veiből. Műsoron Kodály: Kál­lai kettős, Szabó: Nótasző, Szabó: Ludas Matyi részlet (mindhárom Koesuth-díjas mű lett), Bárdos: Régi tánc­dal stb. Néhány részlet Sosz- takovics: Dal az erdőkről e. oratóriumból. 1953 január. Kétnapos ün­nepség Kodály Zoltán 70. szü­letésnapja alkalmából a Mes­ter jelenlétében. Az ünnep­ség jellemzői: példás össze­fogás, az illetékesek maximá­lis támogatása és érdeklődé­se, s végül a művek felejthe­tetlen hatása! Ekkor hangzott fel Pécsett először a Psalmus Hímgaricus, a Mátrai képek. (Három koncerten szólaltak meg szóló, kórus és kamara­zenei alkotások.) A Psalmus Hungaricust egy hónappal ké­sőbb meg kellett ismételni, mert a közönség újból halla­ni akarta. (Ma már a 30. elő­adás körül járunk.) 1954 június: I. Pécsi Zenei Hét, a magyar zene ünnepi hete. Hét nap hét hangver­seny telt házakkal! Ekkor szólaltak meg Pécsett először az alábbi nagyobb művek: Bartók: Hegedűverseny és III. zongoraverseny. Kodály: Fel­szállott a páva — variációk, Járdányi: Vörösmarty szimfó­nia, Mihály: Gordonkaver­seny, Kadosa: Lajta, Maros, Sugár, Szervánszky kamara­művek; a kórusművek között Bárdos: Baranyai vasárnap c. szvitjének bemutatója. Né­hány név az előadóművészek sorából: Ferencsik János, Zathureczky Ede, Mihály András, Sassy Iringó, Sass Dezső, Rozsnyai Zoltán, Gyur- kovics Mária. Megrendeztük még 1955-ben és 56-ban is a pécsi zenei he­teket, hogy majdnem egy év­tizedre elapadjon a gazdag áradás folyamata, melyet most újra kell élesztgetnünk s ehhez nem árt elemezni a jól bevált és sikeres hagyo­mányokat, mert a felmerülő kérdésekre adott válaszok egy­ben feleletek is lehetnek az 1968-as évi Zenei Héttel kap­csolatosan felmerülő és a Szesztay Zsolt cikkeiben ki­írt, vagy csak búj káló kérdé­sekre. Milyen eredményt hoztak ezek a sorozatok a pécsi ze­nei élet szempontjából? Min­denekelőtt szervezett ünnepi lehetőségeket, a sokarcú, ja­varészt új, vagy Pécsnek új művekkel, műfajokkal való találkozásra. A zene befoga­dása nagy pillanat, amelyet jól elő kell készíteni. Külö­nösen, ha ez első találkozás a mű és a közönség között. (Romain Rolland szerint olyan a zene, amilyennek hallgat­ják. Ezért kell rendkívüli al­kalmakat teremteni, hogy_ a közönséget a legmegfelelőbb körülmények között, felfoko­zott állapotban érje a jól megtervezett műsorok kereté­ben magas szinten előadott produkciók hatása. Ezért lenne érdemes sablo­nos összefoglalók helyett elő­remutató igényű zenei hete­ket rendezni! És mert a do­log természete szerint ezen a területen nagyon lassan érik a termés, az eredményekért áldozatot kell hozni és a ter­mést is ki kell várni. Egy példa a régebbi Idők­ből: Pécsett addig még nem hangzott el Händel oratóri­um, Bachtól Is csak egy ki­sebb kantáta. 1955. zenei he­tének programjára került Händel Sámsonja. (Csak zá­rójelben jegyzem meg, hogy a három egymást követő év­ben mindig júniusban voltak a zenei hetek. Ma már május második felében minden le­áll a hangversenyéletben.) Ekkor elindult egy műfaj pé­csi élete, a Händel és Bach művek kultusza, amelyek megszólalása gazdagította a város zenei életét, de emelte hazai és külföldi tekintélyét is. Ha így elemezzük a je­lenségeket — kölcsönhatásuk­kal együtt —, meg is tudjuk tervem! hosszútávon és fel­sőfokon a soron következő teendőket Mindenekelőtt tehát azt kell újra tisztázni, hogy mi­ért Is rendezünk zenei hetet? Mivel a zene maga Is ünnep, megszólalása és meghallgatá­sa is kívánja, vonzza az ün­nepi alkalmat Valójában min­den hangverseny ilyen ese­mény, majdnem szertartás, amelyet valamilyen módon kiemelten ünnepivé akarunk tenni. Egy zenei esemény- sorozat pedig a rendkívüli mondanivaló igényét és a szertartás még aláhúzottabb megrendezettségét feltételezi. Egy ilyen sorozathoz illik a zenei hét elnevezés. További fontos kérdés: ki­nek, vagy kiknek ünnepe a zenei hét? Azoké, akik előké­szítik és tálalják az esemé­nyeket, vagy azoké, akiknek mindezt nyújtani akarjuk? Mondhatnám, hogy is-is, de azért azzal a hangsúllyal, hogy elsősorban a közönségé. Ez volt a véleményük már 15 éve is azoknak, akik a zenei hét gondolatát Pécsre plán­tálták. Akkor így gondolkoz­tunk: az új magyar zenét (a plénum anyagát, Kodály ze­néjét, az új magyar zenei al­kotásokat) közel kell vinnünk a pécsi közönség széles köré­hez. Tehát konkrétan megfo­galmazott célkitűzéssel fordul­tunk a pécsi zenekedvelők tábora felé. Ebből következik, hogy a zenei hétnek határozott célki­tűzést kell adni és ennek a célnak a közönségre kell irá­nyulnia. A művészekre és művészetre gyakorolt vissza­hatás már a koncepcióba is bele van építve. Ügy is le­hetne mondani (az elnevezést a rádiótól kölcsönözve), hogy ez a forma: koncentrált ze­nei Hét címén. (Ami már fokon, mely egyszerre tűz ki magasigényű célt és egyszerre igyekszik azt kielégíteni a le­hetséges felsőfokon. Ez kizárná azt az elvet, hogy valamilyen, csak esetle­gesen megfogalmazott szán­dék érdekében decemberi Cso­korba kell kötni az éppen adott zenei eseményeket, és ráfogni, hogy ez valamiféle összefoglalása az évadnak Ze­nei Hét címén. De ezzel együtt az sem lenne jó, hogy egy ilyen ünnepi alka­lom megelégedjék szereplők leltárszerű számbavételével. Helyesebb lenne 15 éves hagyományaink példája nyo­mán, de a világon mindenütt kialakult gyakorlathoz híven is a Zenei Hétre olyan művé­szeket idevomzani, akik a le­hetséges legnagyobb garanciát nyújtják arra, hogy az ese­mény konkréten megfogal­mazott művészi célkitűzése közreműködésükkel megvaló­sulhasson az alkalomhoz mél­tó művészi szinten. Ha ilye­nek élnek közöttünk: kétsze­res öröm, de az sem szégyen, ha esetleg Pestről, vagy ép­pen külföldről kell közremű­ködőket meghívni. 1952-től 1954-ig egymásra épülő céltudatosság volt a jel­lemző. Műsor, művek, közre­működők, az események idő­tartama, egyre jobban fejlődő tendenciát mutattak. De 1956 nyarán már egy kicsit jelleg­telenebb lett a program, mert adminisztratív határozattal kulturális hetekké bővítették az eseményt, ami nem önma­gában volt hiba, hanem azért, mert zenei eseményeket kö­rülbástyáztak éppen adódó, minden más jellegű rendezvé­nyek plakátszerű felsorakoz­tatásával. Ezzel mind a külső, mind a belső feszültség ha­tásfoka csökkent. De még így is megszólalt ezen a nyáron annyi évtized után újra Beethoven IX. szimfóniája, — amely egyszerre igényel rend­kívüli feladatot zenekartól és kórustól s ezt követte az 50- es évek legnagyobb sikerű magyar oratóriuma: Sugár Hősi éneke. Világossá válik, ebből az egymásutánból, hogy addig emelkedett a mennyiség és a minőség egyensúlyának tendenciája, amíg az egész fejlődés ívét az akarás len­dülete tartotta össze. Roman­tikus tettek és a nagyotaka- rás bátorsága vitték előre a fejlődést! Ma már úgy tűnik, volt azon évek alatt az egy­másra épülő események ter­vében a tett romantikus volta ellenére is didaktikus vonal, amelyben egyszerre sikerült megragadni az aktualitást és a hagyományra épülő jövőbe mutatót, úgy összefoglalni az előző eredményeket, (a min­denkori évad eredményeit is,) hogy mennyiségileg és minő­ségileg minden újabb lépés az előrehaladást, a már meglé­vőnek hosszútávú birtokbavé­telét jelentette. Egy-egy zenei hét tehát úgy foglalt össze eredményeket, hogy nem visz- szatekintett, hanem előre mu­tatott. A fejlődés viszont ak­kor kezdett stagnálni, amikor beszüremkedett a munkába a rutinszerű ismétlés. Túl azonban az elvi megál­lapításokon néhány gyakorla­ti dolgot is érintenünk kell. Érdemes pl. szót ejtenünk ép­pen e napokban arról, hogy ma azt a zenekart emelték együttes erővel magasabb anyagi szintre, amely az 1953- as Psalmus után 1956-ban lett névlegesen fél-függetlenített, s további 12 év derék művé­szi szolgálata után most már olyan körülmények között dolgozhat, hogy kielégítheti az évad és a pécsi zenei he­tek igényeit magas szinten is. Sőt ennél is többre képes! Ha már a városi tanács végrehajtó bizottsága határo­zatot hozott a pécsi zenei he­tekről s ugyancsak ez a ve­zető szerv a megyével együtt olyan jelentős anyagi támoga­tással segíti elő a zenekar munkáját, akkor már azt a nagyon keveset érdemes len­ne hozzáadni, ami még hiány­zik, éspedig éppen a zenei hétnél hiányzik. Az a tenden­cia, hogy az idei esztendőben a zenei hetet kiemelték az ún. „kiemelt” rendezvények sorából,, a ráfordított forint megtervezésében is kifejezés­re jut. Érdemes lenne száza­lékosan összehasonlítani, hogy mit áldoz a megye egy-egy „Baranyai vasárnapira, mit költ a város a „tettyei szom­bat estékre”, s mit tervez költségvetésünk a zenei hét támogatására. Az összehason­lítás eredménye: 3 és 6 szá­zalék között mozog. Nem mondom, hogy drága egy ba­ranyai vasárnap, azt sem, hogy sokba kerül egy tettyei szombat este, de nem lehet ilyen olcsóért egy egész hetes ünnepet rendezni a zenének, mert ezzel sem az ügyet, sem a várost nem becsüljük. Jó lenne arra is gondolni, hogy egy ilyen eseménysorozat után milyen jó lenne össze­gyűjteni mindazokat, akik fá­radoztak az ügy sikeréért, hogy a zenei hét ürügyén egy­szer egy évben együtt legye­nek azok, akik egymástól ki­csit elszigetelten, de a ma­guk helyén derekasan meg­dolgoznak azért, hogy a zene sok kicsi és nagyobb ünnep­pé teljesedjék ebben a város­ban. (Rendeznek ilyesfélét a labdarúgóknál is!) De továbbmenve: Miért ne lehetne megtervezni kitűnő művészek és együttesek köz­reműködését a zenei hét ke­retében? Szomszédainknak nagyszerű hírű művészi, ze­nei együttesei vannak. Miért nem hívjuk meg őket, hogy gazdagítsák a programot és nyújtott élményt? A teljesség igénye nélkül végül ideillesztem néhány ja­vaslatomat: O Jól előkészített anyag alapján az érintettek be­vonásával el kellene készíteni városunk zenei élete fejlesz­téséhek többéves koncepció­ját O Ebbe a koncepcióba kel­lene beépíteni az éven­ként visszatérő zenei hetek céltudatos tervét, gondolva pl. a következőkre: 1970. Beetho­ven születésének 200. évfor­dulója, a felszabadulás 25. évfordulója, Bartók halálá­nak 25. évfordulója. Ugyan­ezen év novemberében lesz 25 éve, hogy Kodály egy pé­csi előadásával elindította a magyar zenepedagógia re­formját O Az Országos Filharmó­niával időben és részle­tesen meg kellene beszélni és egyeztetni a hosszabb és rö- videbb távú programot, mert csak úgy képzelhető el, hogy állami hangversenyrendező in­tézményünk hathatósan tá­mogathassa terveinket O Illetékesek támogatását meg kellene nyernünk zenei kapcsolataink tervszerű kiépítéséhez. © Ki kellene munkálnunk a fejlesztés szerényigé­nyű anyagi tervét is, benne a zenei hetek programjához szükséges anyagi támogatás mértékét Meg kellene vizs­gálni, hogyan tudná fenti céljainkat anyagilag támogat­ni a Művelődésügyi Minisz­térium Zenei Osztálya a kul­turális alapból. O Szerves kapcsolatot kel­lene teremteni a rádió­val, televízióval, Idegenforgal­mi Tanáccsal, hogy munkájuk miként illeszkedhet be zenei életünkbe, s bekapcsolódásuk mi módon segíthetné elő cél­jaink megvalósítását Az is hozzátartozik az 1952- es éveket követő helyi ha­gyományokhoz, hogy a Zene­művészek Szövetségének Pé­csi Csoportja jelentős részt vállalt a zenei eseményekkel kapcsolatos sokrétű szakmai munkából. A csoport munká­ja éppen az év elején Indul meg még szélesebb körű ala­pon s az eddiginél szervezet­tebb formában. Csak termé­szetes, hogy minden vonat­kozásban elő akarja segíteni a közösen kimunkált tervek megvalósítását Antal György BUDAPESTI SZÍNHÁZI LEVÉL KRÜDY ÉS STRINDBERQ A mikor végére értünk az évnek, a színházi idő­számítás szerint túllépünk az idei évad első fe­lén. Mérleget készíteni minden szempontból korai len­ne még, de mit tehetünk, hiányérzetünk akarva-aka- ratlan mozgolódni kezd. Jelzi, hogy egy-egy rég nem érzett íz, várva-várt fogás hiányzik a „színházi tálból”, így jártunk hosszú ideig a külföldi kortárs drámairo­dalommal, majd az új magyar darabokkal, s ebben az évadban a századelő klasszikusait kerestük hiába. Ennek a hiánynak kielégítését, a műsorpolitikai egyensúly helyreállításának feladatát két egymást kö­vető bemutatóval a Vígszínház, illetve kamaraszínháza, a Pesti Színház vállalta magára. S a darabválasztás­sal — Krúdy Gyula: Vörös postakocsi, August Strind­berg: Haláltánc — eleve meghatározta a vállalkozás igényességét. A Vörös postakocsi ősbemutató. A Nemzeti Színház vezetői 1918-ban megrendelték ugyan Krúdytól, de két­éves huzavona után lemondtak színreviteléről. Feles­leges lenne találgatni, hogy miért és nem is az a kér­dés, hogy a darab jó-e vagy rossz, merészen újszerű-e, vagy csak írói kísérlet. A kérdés csak egy lehet: ké­pes-e határozott mondanivalót, következetes koncenciót megvalósítani a rendező, aki vállalkozik az adósság törlesztésére, hogy színpadi életre keltse Krúdyt. A víg­színházi előadás rendezője, Kapás Dezső azonban talál­gatott és nem határozott. Megpróbálta eltalálni, mit és hogyan akart mondani Krúdy, s közben nem dön­tötte el saját, minden részletet egybehangoló felfogását a darabról. És ezért a néző is zavarban van, milyen is hát, miről is szól hát ez a darab? Naturalista, mint túldirekt díszletei, romantikus, mint sokkal több stilizációt kívánó jelmezei, szentimentális, mint nagy párjelenetei, ízléstelenül látványos, mint Steinné szalonjának egyes képei? Hiszen igaz, hogy Krúdy írásaiban mindebből van valami, de olyan mű­vészi, mondhatni költői egységben, melynek színpadi megfelelőjét a rendező nem volt képes megvalósítani. Ez a stiláris, formai egyenetlenség, úgy hiszem, az ér­telmezés határozatlanságából ered. A három főalak jel­leme, egymáshoz való viszonya, szerepük a darabban mint egységes jelképrendszerben, — mindez tisztá­zatlan. Darvas Iván gazdag skálájú Alvinczit formál, egy­szerre anglomán arisztokrata és keleti despota, köny- nyed világfi és kúriájába tokosodó birtokos: Tahi- Tóth László — habár alkatától alapvetően idegen a figura — hatásosan kiábrándult, felelőtlen, önmagát kereső Rezeda, s Halász Judit is kellőképp naiv és tiszta Estella. Elmondhatjuk, hogy mindhárman megtesznek mindent a szerepért, de szólójátékukból nem válhat koncentrált dráma. Miként feltételezik egymást, mi­lyen fajta háromszögnek jelképezik egy-egy csúcsát, milyen utat járnak be ,gélektől lélekig”, — ismétlem, ezekre a kérdésekre csak az előadástól várhattuk volna a választ. Attól a határozottan komponált együttes já­téktól, mellyel a rendező adósunk maradt, bár az ere­deti darabon végzett dramaturgiai munkájával bizonyá­ra épp a sokféle hatás egybehangolását célozta. Az eredményre mégis a régi közmondás illik legjobban: amit nyert a réven, elvesztette a vámon. A húzások ugyanis helyenként valóban szerencsésen tömörítik a jeleneteket, azonban a más Krúdy művekből „bevá­gott” szövegrészek ismét heterogén közeget alkotnak. Kétségtelen, hogy a hatás-ellenhatás dramaturgiai módszerét Krúdy, is alkalmazta a jeleneteken belül, de mindig mértékkel, inkább csak egy-egy józanító mondat erejéig. Kapás Dezső azonban majdhogynem brechti értelemben vett elidegenítő effektusként fej­leszti tovább az írói bravúrt. Unghonberky és Sylves­ter a darabtól idegen szövegekből összeállított közbe­szólásait a báli jelenetben még menti Bilicsi Tivadar és Pethes Sándor két kitűnő, Krúdy-ízű kabinetalakí­tása, de az Asszonyságok díjából „kölcsönvett” Na- tália-monológ már kifejezetten bántó „ellenpont”. Ilyen és hasonló esetekben szoktuk azt mondani, hogy nem erről szól a darab. Krúdy stílusán, kétségkívül kifor­ratlan drámatechnikáján lehet vitatkozni, dicsérni és elítélni, — de ha interpretáljuk, akkor vállalnunk kell, hogy Krúdyt játszunk. Mint ahogy a Haláltánc bemutatójából is arra kö­vetkeztethetünk, hogy a Pesti Színház nem merte vál­lalni Strindberget. Félt komolyan venni infemikus ere­jű tragikumát, s kegyetlen helyzeteit és dialógusait a sajnálkozó irónia, a tragikomédia irányába enyhítette. Nem hitt a közönség ráérzőképességében. Ez a bizalmatlanság részben érthetővé válik, ha meg­gondoljuk, hogy még a modem lélektani dráma mai mesterei — akik annyit tanultak Strindbergtől — még ők sem elégednek meg a nagy előd drámai szemlé­letének átvételével. Megkísérlik a változó kor változó körülményeihez és ízléséhez alakítani, s az amerikai Albee Magyarországon is játszott Nem félünk a far­kastól című drámája már ezt az alcímet is viselhetné: „Variáció egy Strindberg-témára”. A Haláltánc témá­jára. Csakhogy a drámaíró „űjjáteremtő” szándéka ke­vesebb kötöttségbe ütközik, mint a színházi rendezőé. Az író — vállalva a szellemi rokonságot — új darabot ír, és bátran írhatja nevét a plakátra. A rendező dolga nehezebb. Neki az írói stílust kell — persze ha van — vállalnia, mert az ő nevét is kiírják a plakátra. Mert a plakát olyan áruvédjegy, mely feltünteti a jótállók neveit. És minél ismertebb a márka, annál nagyobb a felelősség. A Pesti Színház Strindberg előadását Horvai István rendezte, főszerepeit eszményi páros — Básti Lajos és Sulyok Mária alakítja. Sikerük megérdemelt, hiszen két nagy színésznek nyílt alkalma képességeikhez méltó szerepben együtt játszani. Hogy az élmény, amit nyúj­tanak, mégsem igazán megrázó, hogy mindvégig a nagy teljesítményt figyeljük őszinte megrendülés helyett, en­nek a „hűtlen elhagyás” az oka. mellyel Strindberg vádolhatná drámáia színpadraállítóit. Mert az ő szavai­val csak az ő helyzeteit, kérlelhetetlen tragédiáiét le­het játszani. Megbocsáitás, elnézés, feloldás — idegen fogalmak ebben az írói világban. Ha mé»i^ érvényre jutnak, nem a valódi Haláltánc került a közönség elé. Mészáros Tamás «

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom