Dunántúli Napló, 1968. december (25. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-08 / 288. szám
Dwvo nt«n« Saerrikört egy férfi jött, hosszúnadrágját lábszárig feltúrté, kezében lóbálta cipőjét. Alakját átitatta a fény, a mögötte rezgő fűzbakrok zöldje 8 bár arcát még nem láthatta tisztán, úgy tűnt, hogy ez as arc végtelenül nyugodt és mosolyog. — Kösz — kiáltotta elé nevetve. — Semmiség — lóbálta magasra a férfi cipőjét c csak akkor folytatta, amikor közelebb ért — én se szeretem, ha a kő mellől a halat elzavarják. Az érsekcsanádi horgásztanyáról jöttek? — Igen. Motorcsónakkal hoztak íeL Fbljebb akartunk menni, de én megláttam a kövezést és maradtam. — Szabadság?, — Igen. — A tanya körül elég döglött a víz. Ez itt jó hely. Meg innen vágj két kilométerre, eljöttek előtte, van egy tuskó*. — A férfi leült, felhúzta cipőjét — Meddig marad? — öt napom van még. Szombaton mernem kell. ■— öt nap, öt nap — ismételte meg kétszer is, mintha ízlelgette volna szájában, aztán lehajtotta fejét térde fölé, csokrozta a cipőfűzőket — Maradjon itt — mondta. — Itt? — No, nem Itt a záráson — állt feL — Nálam. A gát- órházban. Csónak u van. — S a többiek? — kérdezte, de csak azért, hogy a másik marasztalja. — Megvárja őket és megmondja nékik, hogy itt marad. Nem veszt semmit a tanyával Éhen se halunk, meglátja. Nézze — nyújtotta ki kezét — ott az ezüstnyár tövében van a ház. Ha nem lennék, otthon, hát nyitva az ajtó. Bemegy, lepakol, én meg sietek majd, és megbeszéljük, mit csinálunk holnap. Hra- bovszky Róbert vagyok — nyújtotta a kezét. — A gátőr — tette még hozzá, amikor meghallotta, hogy vendégét Kovács Máténak hívják. Amikor késő délután hátizsákjával a vállán, kezében botjaival megindult a kövezésen, a parti bokrok sűrűje összefüggő zöld falnak látszott, ami csak a gyalogúinak nyílott szét, s a gyalogút a gátra vezetett. Az ezüstnyár tövében ott állt a ház. Ajtaja nyitva, ahogy a gátőr mondta. Amint belépett, azonnal látta, hogy a gátőr egyedül éL Asszony nem egyezett volna bele, hogy a szoba és a konyha közül kidobják a közfalat. Egyetlen helyiségben állt a tűzhely, heverők, szekrény, asztal, székek, s amint tekintete megpihent a könyvespolc mellé állított horgászbotokon, egyszerre szétnyílt a fal, a gátőr ott jött a kőzáráson, hosszúnadrágját lábszárig feltűrte, kezében lóbálta cipőjét Hátizsákját letette az egyik heverő mellé, és kiment hogy körüljárja a házat A ház mögött fészer volt, egyik oldalán hasábfával berakva, előtte fa- vágótuskó, fűrészbak. Hátrább zsúptetővel védve nyúl- ketrecek, egy ól és hat kaptár méh. Mire visszatért a ház elé, árnyékok lopakodtak a közeli bokrokon s csordájuk ellepte a távolabbi fákat A gát felől három fehér folt közeledett imbolyogva. A gátőr jött meg. Kecskéit vezette. — Széreti a kecsketejet? — kérdezte Mátétól, aki mögötte ballagott az ól felé. — Sose ittam. Art mondják, furcsa íze van. — A domolykót hogy szokta elkészíteni? — Paprikás lisztbe forgatom. — És a süllőt? — Rántva. — Akkor maga készíti el a domolykókat, én meg a süllőt Fazekat hozott, megfejte a Mici nevű kecskét — Megpróbálhatom? — Tessék — nyújtotta a fazekat — jámborak, örülnek, hogy megkönnyebbül a tő- gyük. Látta, hogyan csináltam? — Persze — s habosán csörgött a tej és megesküdött volna, valaha hallotta ezt a hangot, fejt is már, de hiába idézte fel a gyerekkor képeit emlőn cuppogó macskaköly- keket látott csak. A küszöbnél előre lépett, felkattantotta a villanyt. — Rakja meg a tüzet a kis IáPÁL JÓZSEF A KÖZÁR dában mindent talál fin ad. dig előkészítem a többi kelléket A süllő felvágott hasába, a gerincéhez, füstölt szalonnaszeleteket rakott, a sóval, paprikával, petrezselyemzöld- tíel, kevéske borssal, tojás- sárgájával összedolgozott párolt rizst utána tömködte, tűvel-cérnával összevarrta a hasfalat, s így tette a sütőbe. A domolykók körül már nem habzott a zsír, Máté kiszedte a ropogósra sült halat Kenyér nélkül ették. — Hány tyúkja van? — Tizenegy meg egy kakas. Az ól padlásán ültek. Azért nem látott egyet se. — Mióta él Itt? A gátőr mosolygott: — Tízezer éve. — Értem. S mi volt azelőtt? — Evezős Odüsszeusz hajóján. De ha akarja, én voltam a szerencsétlen mór is. — Azt hiszem, teljesen mindegy. Fontos, hogy kitűnő a süllő. Ezentúl én is mindig így fogom csinálni S a villany? — Ne csodálkozzon. így maradt rám. Az elődömtől örököltem — S • közfal? — A felügyelő behunyta a szemét — Tudja, most szívesen meglőnék egy pohár sört — Ha csak ez az óhaja — állt fel a gátőr —, art hiszem, maradt még egy üveggel A kamrából hozta ki, felbontotta, habosra töltött két poharat. — Egészségére — Egészségére Mije van még? — Most már csak a csónakomat nem látta. Meg az ágyneműt a heverőben. A moso- gatóvejlingot se S van még egy nagy lavórom, amiben mosdani fogunk. Mosdás után megágyaztak, és már sötétben mondta el a gátőr, hogy 6 nagyon korán kel lehel nem is találkoznak előbb, csak este. Ha akar, menjen le megint a kövezésre, de délre jöjjön haza, egy vontató jár erre, hoz egy láda sört, az üres üvegeket majd elviszi Friss kenyeret is hoz. Élelmet talál egyen, amit akar. Reggel esett az eső. Feje felet! gombostűvel a falra bökve, egy cédulát talált: „FEJJE MEG A KECSKÉKET!” Kinek van kedve Ilyenkor kecskét fejni? Felnyúlt a könyvek közé. Rimbaud kötete akadt kezébe. Hátra lapozott a tartalomjegyzékhez és megkereste „A részeg hajó”-! s amikor az utolsó sorokat olvasta, art hogy: „Mert lűt megfürdetett már minden vizeknek búja, nem szállhat révbe többé kalmár hajók után, s jelzászlók és tüzek hi- valgó gőgjét unja, s hogy hidak vad szeme bámuljon rá bután ...” megint csak a gátőrt látta, ott jött a kőzáráson, hosszúnadrágját lábszárig feltúrté, kezében lóbálta cipőjét Alakját átitatta a fény, a mögötte rezgő fűzbokrok zöldje s bár arcát még nem láthatta tisztán, úgy tűnt, hogy ez az arc végtelenül nyugodt és mosolyog. És amikor közelebb ért, egészen közel a he- verőhöz,- felkelt, felvette melegítőjét* kiment, és njegfej- te a három kecskét. A tejet leszűrte aludttejnek. Májkonzervet reggelizett a hátizsákjából, s nem ment le esőben a kövezésre, ott üldögélt a fészer alatt a fűrészbakon. Fújta a füstöt, nézte a nyulakat Álmosan rágcsáltak. Félbenhagyott ketrecet is talált, megkereste a fűrészt, kalapácsot, szögeket Meghozták a sört, megebédelt, délután rácsapott a kalapáccsal bal kezének mutatóujja körmére. Alkonyattal megjött a gátőr. — Mit vacsorázzunk? Rántottét vagy sültkrumplit kecsketúróval? — Sültkrumplit keesketúró- vaL — Olyan krumplit sütünk, na és a túró... ilyen ... — csücsörített a szájával. — Különben azonnal tudtam, hogy ezt választja — s a meghámozott krumplit felrakták az izzó platnira, és a gátőr lábassal letakarta. Illata betöltötte a szobát. Sört bontottak. — Látom — emelte fel poharát — nyúlketrecet csinált — öhöm, jól elintéztem a körmömet — piszkálta meg mutatóujjával. — Ez is érdekes. Ilyesmi csak azzal történhet meg, aki ért valamit a famunkához. Az nem simogatja, próbálgatja, odaüt bátran a szögre, aztán szájába kapja az ujját Vacsora végeztével eteioso- gatták a tegnapi edényt is. — Már nem esik — mondta a gátőr, miközben újabb söröket bontott — s a tuskés eddig még mindig adott valamit Sötéttel indulunk, pir- kadáskor a süllők ne emlékezzenek a felettükj árt csónakra. Horgászott csónakból? — Párszor. — Van vastagabb zsinórja? Mert ha nem tudja megtartani, beszalad a hal az ágak közé. — Nem indulhatnánk azonnal? — kérdezte Máté. A gátőr órájára nézett: — Alig múlt éjfél. Négy után pirkad. Nem érdemes még indulni, öt előtt nem lesz kapás. — Felállt, a botjai körül szöszmötölt — Azért kimehetünk. Szép az éjszaka a vizen. Csöpögtek még mindig a levelek, a bokrok tövén korhadó ágak foszforeszkáltak. A gátőr ment elöl. Két horgászbotja és az evező felmagasodott az eső utáni csillagok közé. Máté a csónak orrába mászott, a gátőr ellökte a parttól, kievezett a sodrásba, és bevonta az evezőt. — Egyszer — kezdte — az apám levitt a patak mellé. Vasárnap volt, délelőtt, cserebogárrajzás ideje. Leültünk egy berekbokor mellé. Kabátjának hajtókájából gombostűt húzott elő, meghajlította, cérnára kötötte, bicskájával sudár nyelet vágott, végére hurkolta a cérnát, kenyérgala- csint gyúrt, a horogra tűzte. Kis vacak halat fogott, beletette dunsztosüvegbe. Én hasra fordultam, néztem a halacskát. Ijedten úszkált A farka piros volt, a háta narancs, a hasa kék, szeme aranyló pont Azóta se láttam olyan halat — Igen, az ember többé már sose fog olyan halat mint gyerekkorában. — Horgászott már a Kiadón go Ion? — Nem. Azt sem tudom, merre van. — Lényegtelen. Szombaton csónakot váltottunk, alját megtömtük szénával, és eltűntünk a nádasban. Éjszaka ledobta blúzát szoknyáját beúszott, és meg akarta fogni a holdat, azzal szeretett volna labdázni, de csak összecsukódott tündérrózsa akadt kezébe. Hajnalban hatalmas harcsák ugrottak, és én sohasem fogtam harcsát a Kis- dongolon. Harcsát mindig más fogott Hét éve horgásztam utoljára a Kisdongolon. Látott már nyolcvan hétdekás kárászt? — Nem. — Art fogtam ott. — Mivel? — Kenyérgalacsínnal. Amíg védekezett, art hittem, ponty. A pislogó előtti örvény megforgatta a csónakot — Ringlisspil — mondta Máté. — Az. De a tulaj csöngetett már, vége a menetnek, a kosarak lassan forognak. Máté csuklóig belelógatta kezét a vízbe. — Langyos. Kedvem lenne úszni — Maradjon — mondta a gátőr — már lement a hold. Vontató dohogott középen. Hintáztak a csillagok. A tuskósnál bemártotta az evezőt A csónak farával úszott lefelé. — Engedje le a követ A* első ülés alatt megtalálja. A csónak megállt Tartotta a kő. Kiálló, vastag ághoz kötötte a csónak farát a gátőr és helyet cserélt Mátéval Erőlködve húzta az alkalmi horgony kötelét, míg az alsó kötél meg nem feszült — Pontosan a tuskósor felett vagyunk. A csónaktól két méterre mindkét oldalon akadékmemtes a fenék. Egy élőkét kössön csak és vékonyabb zsinórra ólmot is. — Közelebb húzta a kisbárkát Markában szivárványos ök- lék vergődtek. — A legjobb süllőcsali. Tűzze a horgot a hátúszója alá. Csobbantak az Ólmok. Már látták a spicceket csorba qyözö ÜJJARENDEZÉS Ez nincs többé az él tovább amaz meg ott új Fák virágok tavasz Hogy is van és hogy is lesz? Tél volt a tetszhalál szaka de a nyár benem folytatódott teljessége meg csonkás ága Gyümölcsökbe haraptam és leveleket tépkedtem és füves árnyékba heveredtem íme az élő bizonyíték íme az élő cáfolat most kerül minden a helyére Szélesre kell a szívet tárni: könnyen menjen ha veszteni könnyen menjen ha nyerni kell Aki belém néz nemsokára először nyilván rám sem ismer. pAkolitz ISTVÁN . HAT [QY A kuporgatva szerzett s keservesen megőrzött tágas családi porta antóvá zsugorodottan pislog csóró kis távlatokba. A hajdani kardos angyalt, a töpörödött nagymamát szenilis őreglánnyá devalválta a haladószellemű család. Elől a fia, a menye: a hátsó ülésen — noha öt személyre szól a forgalmi — feszeleg a két unoka. A nagymamának nem tesz jót a benzinszag s az a fránya eszeveszett rohanás; jobb neki a szociális otthon-nyőjtotta [magányban. Hát így. Egyébként kirándulásra való békés vasárnap délután van. Horváth Dénes grafikája — Öt előtt nem less kapás. — Biztos? — Biztos. A nap vöröses vált el a túlsóparti fák koronájától, hidat vert a csónakig. — Látja? — kérdezte cigarettától rekedten a gátőr. — Igen. Nagyon szép. — Nem a napot, ott... ■— nyújtotta ki kezét — látja már? ... — Igen. Mi az? — Hulla. — Hulla? — állt fel Máté. — Az. Kifogjuk. KI tudod bogozni a csomót? Csak meghúzod a kötél szabadon lógó végét és kész. Siess. Felhúzta a követ. Helye* cseréltek. Megfordította a csónakot. — Tépd le a kishalat a horgomról és akaszd majd a ruhájába — szólalt meg megint a gátőr — és hagyd elúszni a csónak mellett, engedj pár méter zsinórt, kivontatjuk. Máté a csónak orrában térdelt, kihajolt, beakasztotta a horgot a szétterülő szoknyába. — Nő. Lány vagy asszony — fordult hátra. — Szerencsétlen — mondta a gátőr. A csónak orra megfeneklett a parti sekélyesen, kiléptek a lábszárközépig érő vízbe, Máté tartotta zsinórt a gátőr eligazította a csónakot, el ne sodorja a víz. — Nem undorodsz? Szoknyájánál fogva húzták ki a partra. A kínba merevedett test természetellenesen feküdt Barna bőre viaszsárgára változott s haja, amely a folyóban hosszú mohaszálaival körülúszta a fejét, homlokára tapadt — Most mi lesz? — Lombos ágakat törünk Letakarjuk. Én bemegyek a faluba, bejelentem a tanácson, kijönnek, jegyzőkönyvet vesznek fel, és a többi, és a többi. — Itt maradjak? — Felesleges. Vidd ti a csónakot Ha meguntad, lakatold le s hozd haza a kulcsát Csak este találkoztak. — Holnap indulsz? — mutatott a gátőr az összepakolt hátizsákra, botokra. — Igen. — Kár. Maradj még egy napot — Mennem kell. — Kár. Látod — ült le a heverőre — az ember eltervez valamit valamit meg akar csinálni, süllőzni akartunk egész nap, és mást csináltunk. — Ilyen is van az életben. — Van. Amikor evezős voltam és letelepedtem az egyik szigeten, megismerkedtem egy asszonnyal. Házat építettem néki, és jól éltünk, gyerekünk nem született, már art hittem, örökké a szigeten maradok. Történt, hogy az asszony megbetegedett. Jónevű orvoshoz járt, bizakodtam, hamarosan meggyógyítja. Fél év is elmúlt, asszonyom csak panaszkodott. Nem is orvoshoz jársz, mondtam egyik rab* Hogy megnyugtasson, azt mondta, kísérjem el, ekkor és ekkor van rendelés, így és így kell bemenni az épületbe. Egyszer utána mentem, mér nem volt ott, de nem is volt rendelés. — Értem. — Amikor s téren találkoztunk, megütöttem. Hagy hecc lett. Az emberek azonnal összefutottak. Taxival mentünk haza. Otthon el* mondta, hogy miért hazudott, és minden olyan világos lett, logikus, átkoztam magamat« hogy üthettem meg egy ilyen asszonyt, és amikor egyedül maradtam és a képeket, történteket egymás mellé illesztettem, tudtam, hogy hazudott és megcsalt Eljöttem a szigetről, ide költöztem. — Azóta élsz itt? — Igen. Pedig a szigeten akartam maradni. ■— Értem. — Miért, te mit csináltál volna? — Nem tudom. — Mondd meg őszintén, mit gondolsz, megcsalt? — Meg — mondta Máté. — De art is mondhattad volna — hajtotta le fejét s gátőr —, hogy nem. Máté hallgatott — Ugye, mondhattad volna? — Mondhattam volna. — De nem mondtad. — Nem mondtam. — Eh! — kavart bele kezével a levegőbe, miközben felállt — mondhattad volna, mondhattad volna, és mégsem csalt meg, hajnalban te akasztottad bele szoknyájába a a horgomat — mondta rekedten és kiment. Máté ülve maradt pár percig, majd utána lépett Róbert! — akarta kiáltani, de szája néma maradt. Hadd menjen le a kőzárásra, lemegy ő is, melléje üL Talpa alatt csigaház rop. pant a gyalogúton s a zárás végén árnyék imbolygott Amint közelebb ért, az árny szétfoszlott, nem ült ott sen* ki. A csónakot nem találta a helyén. Visszament a házba, hanyatt feküdt az egyik heve- rőn, égve hagyta a villanyt így biztosan nem alszik eL Arra ébredt besüt a nap az ablakon. Feje felett nem talált cédulát. Körbejárta a házat. Róbert már kikötötte valahová kecskéit Kiült a gátra. Hétkor jött a Zetor. — Maga jön be a faluba? — Igen. — Kapaszkodjon fel a pótkocsira. Hátizsákját botjait feltett*, rálépett a kerékre és átdobta magát az oldaldeszkán. Letelepedett az olajoskannák között A házat eltakarták a mozdulatlan bokrok. A gát két oldalán megindultak visszafelé a fák, a kannák zörögtek.
