Dunántúli Napló, 1968. november (25. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-03 / 259. szám

1968. november X punantoit nap to 5 A filmszemle művész és közönség találkozóiról M« délelőtti Egry József: A festő Bemutatják a Kunvári- gyűjteményt A pécsi Modem Magyar Képtár legutóbbi, nagymér­tékű gyarapodása a Kunvá- ri-gyűjtemény révén történt. Mint annak-, idején hírt ad­tunk róla, a Baranya megyei Tanács életjáradék fejében megvásárolta dr. Kunvári Bella 333 darabból álló kép- gyűjteményét. Az értékes gyűjteményből most kb. 60 festményt és 60 grafikát be­mutatnak a nagyközönség­nek. Az időszakos kiállítás után a gyűjtemény egyes da­rabjai természetesen majd bekerülnek a Modern Magyar Képtár állandó kiállításába. A képbemutatót ma dél­előtt 11 órakor dr. Bodnár Éva, a Magyar Nemzeti Ga­léria osztályvezetője nyitja meg a Technika Háza nagy­termében. Ígérete szerint itt lesz dr. Kunvári Bella, a gyűjtemény létrehozója is. November 4-én, hétfőn dél­után 3 órakor „A honvédel­mi nevelés szerepe és mód­szere az általános iskolában” címmel előadást rendeznek az oktatási intézmények ve­zetői részére a Nevelők Há­zában. A szemle során több alka­lommal került sor a művé­szek és a közönség, találko­zójára. Ebből kettőt láttam, a többiről csak hallottam. Az egyik Vasason, a Szén­bánya Vállalat rendezésében, a vasasi Művelődési Otthon­ban zajlott le, míg a másik a Pécsi Tervező Vállalat ebéd­lőjében. Vasason Jancsó Mik­lós CSILLAGOSOK, KATO­NÁK című filmjének szerep­lői jelentek meg, míg a Ter­vező Vállalatnál Kovács And­rás FALAK című filmjéről volt szó. Bevezetésül meg kell mon­danom, hogy mindkettő át­lagon felül sikerült. Jobban, mint akár a tavalyi találko­zók, vagy mint általában az ilyen találkozók egyáltalában le szoktak zajlani. Mindkét helyein érdeklődő közönség, a vendéglátók korrekt udva­riassága és kedvessége, a megjelent filmszakemberek emberközelsége és intellektu­sa lehetővé tette, hogy sike­rült rendezvényről beszélhes­sünk. Ha most mégis az ilyen­fajta rendezvények és ezen belül e kettőnek a hiányos­ságairól beszélek, akkor tu­lajdonképpen ezeknek a buk­tatóit szeretném megfogal­mazni, vagy legalábbis el­gondolkozni felette. Mert ha nagyon mélyen megvizsgáljuk, tulajdonkép­pen egyik sem sikerült. Min­den külsőség kifogástalan volt, de végül is nem került igazán közel egymáshoz a két fél és lényeges dologról sok említés., nem történt. Hozzá keli tennem azonban, hogy ebben a vendéglátók­nak semmi szerepe nem volt. Az okok máshol keresendők. Az egyiket talán úgy hív­nám, hogy gátlásossági té­nyező. Itt két egymástól éle­sen elütő szakma, vagy hi­vatás találkozik. Az egyik helyen a bányász, vagy a tervező, aki vagy gyakorlott a szavakban, vagy nem, de ebben az esetben mégis a kifejezés nehézségével küzd. A másik oldalon ott a ren­dező, a színész, aki ha bárhol dolgozott is azelőtt, akár munkás, akár tervező volt, ma már egy más törvényű világ képviselője. Ez a két csoport csak ab­ban az esetben találhatná meg egymással a hangot, ha nem félne attól, hogy nevet­ségessé válik, vagy nem tud­ja magát jól kifejezni. Ettől a félelemtől ezután a művé­szi oldal túlságosan könnyed akar lenni, míg a másik túl­ságosan mesterkélt, szaksze­rű. Ilyenkor majdnem lehe­tetlen külső beavatkozás nélkül termékeny vitát indí­tani. Nyilvánvaló tehát, hogy a legrosszabb szokott bekö­vetkezni, mert minden vitán belül vannak bizarr hozzá­szólók, akik csodálatos pon­tossággal nyúlnak a lényeg mellé és valamilyen mellék- vágányra viszik az egészet. Ilyenkor kellene valaki, áld néhány kedves, de lé­nyegbevágó és találó mon­dattal fel tudná oldani a feszültséget. Ekkor van szük­ség a harmadik szereplőre, a vitavezetőre., A szemle ren­dezői erre gondoltak is és a TV egy-egy bemondónője vállalta, vagy kapta meg ezt a feladatot. Csakhogy ez nem volt egé­szen sikeres. Nézzük például a vasasit. A vállalat igazga­tójának kedves bevezető sza­vai, a fii mesele közvetlensé­ge, a megjelent közönség ba­ráti légköre, Dér Mihály bá­nyász értelmes, még film­szakszerűségi szempontból is jó felszólalása, Kabar Ferenc eszmei jellegű irányítása minden lehetőséget megadott arra, hogy jól sikerült, tar­talmas est legyen. Végül is azonban hiányzott az a bizo­nyos harmadik, mert a TV- riporternő kedves volt, de rutinszöveget mondott, olyat amit báríiol, bármilyen alka­lomkor elmondhatott volna. A Tervező Vállalatnál sze­replő bemondónő már több erővel készült fel erre a sze­repre, sajnos eltolta a vitát a szakszerűség felé. Pedig nyilvánvaló, hogy ezek a vi­ták csak akkor sikerülhetnek, ha elsősorban eszmeiek. In­kább azon van a hangsúly, hogy mit és kevésbé azon, hogy hogyan. Oka ennek az, hogy a közönség, valameny- nyiőnk jóval kevesebbet ér­tünk a filmhez annál, hogy- sem vállalkozhatnánk a síkos talajon való járásra. A be­mondónő néhány égető kér­dés és a helyi viszonyok is­meretében elsősorban a kompromisszum kérdése felé irányíthatta volna a vitázó- kat. A termet szinte feszítet­te a vita-készség és az indu­lás is szerencsés volt. Kellő irányítás híján azonban a várt sodrás elmaradt és vé­gül ellaposodott az egész. A vasasi vitának volt még egy másik tanulsága is. Itt valójában ugyanis nem volt kivel vitázni. Hiányzott a rendező. Pedig a vasasiak felkészültek erre és vitatkoz­ni is akartak. Így a beszél­getés arról folyt, hogy 'mit gondolhatott Jancsó, vagy mit nem. Ilyen alapon persze érdemlegesen vitázni aligha lehet. Lehet persze úgy is, hogy nincs szükség vitára, hanem helyette inkább a látványos­ság kerül előtérbe. A darab rendezője, szereplői valóban kellemes baráti találkozót alakíthattak ki, de ehhez az kell, hogy mindezek ott is legyenek. Vasason a színészek közül egyedül Molnár Tibor jelent meg. Volt ott ugyan más színész is, de ezek vé­gül maguk sem tudták, hogy is kerültek oda. Olyan ráérős alapon, hogy ki szabad, ki nem, akarsz-e menni vidékre stb. így aztán még olyan szí­nész szereplői is voltak en­nek a találkozónak, akik a filmben még nem is játszot­tak. összegezve a tanulságokat: Inkább kevesebbet, de jól előkészíteni. Azt pedig min­denképpen meg kell oldani, hogy a rendező és a főbb szereplők ott legyenek. Ezen kívül ajánlafos lenne Hallama Erzsébet múlt va­sárnapi cikkének javaslatával is kísérletet tenni, hogy kü­lön a pécsi értelmiség szá­mára valamelyik filmről vi­tát indítani. Mert van értel­me ezeknek a találkozások­nak, de a spontaneitásra rá­bízni nem szabad őket. Szőllősy Kálmán Önkritika? Az Építőipari Technikum épülete előtt olvasható a MÉH-nek színes falragaszán a következő szöveg: RONGY GYŰJTŐ HETEK október 1.- től november 9.-ig. A hirdetés megfogalmazója kedvetlenül írhatta a fenti szöveget, mert hisz maga is „rongy”-nak, vagyis teljesen értelmetlennek, semmit érő dolognak tartja ezeket a gyűjtési heteket. Ha nem így volna, akkor bizonnyal nem külön, hanem egybe ír­ta volna a felhívás első sza­vát ekként: RONGYGYÜJ- Tö. így, különválasztva ezt az összetett szót, a hirdető akaratával ellentétes értelmű­vé vált a szöveg. De másban is tévedett a szövegíró vagy a Játékkár­tyagyúr és Nyomda szöveg- javítója. A GYŰJTŐ szót. helytelenül röviden, az októ­ber l.-töl november 9.-ig-et pontozva alkalmazta, holott ma már közismert, hogy az évet és a napot jelölő szám­jegyekhez a toldalékok pont nélkül, kötőjellel kapcsolód­nak. HANGVERSENYKRÓNIKA ANDA QÉZA ESTJE A budapesti születésű és 1942 óta Zürichben élő Anda Géza világjáró művész. Dohnányi tanítványa volt s ma Bartók egyik legjobb in­terpretáló jának tartják. Tö­retlenül ívelő, diadalmas élet- utat mondhat magáénak. Nem csoda tehát, ha a szo­kottnál nagyobb izgalommal vártuk pécsi szereplését. Vall­juk be azt is, hogy a Magyar Állami Hangversenyzenekar közreműködése is felcsigázta érdeklődésünket az 1968/69. évi második számú bérleti hangverseny iránt A színház nézőtere ezen a vasárnap délelőttön ismét megtelt a komoly zenét ked­velő pécsi közönséggel. A je­lenlévők egy szép hangver­seny élményével lettek gaz­dagabbak. Anda Géza bravúros zongo­rázása és az Állami Hangver­senyzenekar magabiztos játé­ka pillanatok alatt megterem­tette a jó hangverseny-hangu­lat nyugtató hatású .atmosz­féráját. Ennek ellenére a hangver­seny — különösen az első rész — mégis elgondolkoztató „tényeket” produkált Meg­hökkentett és ugyanakkor megvigasztalt a zenekar hang­zása. Kezdtünk már beletö­rődni abba, hogy a mi zene­karunk hangzásban azt tudja nyújtani, amit a legexponál­tabb hangversenyeken, a szín­házban hallunk. Ha az Állami Hangversenyzenekar sem tu­dott többet produkálni hang­zásban ezen a színpadon, ak­kor elégedettek lehetünk. A rossz akusztika megszünteté­sének megoldásáról restellek írni. (Ki tudja hány kritiká­ban volt erről már szó? Ügy látszik nincs felelőse az ügy­nek.) Minden bizonnyal az üresen hangzó színpadtér lehetett az oka annak, hogy a megszo­kottnál robusztusabb dinami­kával és zaklatottabb tempók­kal szólalt meg Mozart D-dúr zongoraversenye és G-moll szimfóniája. Ha ezek a tények lerontani nem is tudták a produkciók értékét, de halvá­nyították azokat. Látványos, de nagyon szo­katlan volt Anda Géza zongo­ra mellőli dirigálása is, Anda vezénylése inkább volt kecses és határozott, mint célratörő és feltáró. Ez nem is lehetett másképp. A zongora-szólamra koncentrálni, de ugyanakkor a zenekar valamennyi szólamá­nak beintésére ügyelni, egyenlő a lehetetlennel. Ügy gondoltuk; hogy a kísérő ze­nekar annyira összeszokott már a szólistával és olyany- nyira önálló, hogy nélkülözni tudja a karmestert, a vezény­lő irányítót. Ami ezen a koncerten is kitűnt az, hogy Anda Géza csodálatos zongorista. Bámu­latos technikai tudással és ki­vételes muzikalitással felvér­tezett művész. Ritkán hallani olyan puha, hópehely-könnyű billentést, mint amilyent tőle vasárnap hallottunk Beetho­ven C-dúr zongoraversenyé­nek Largo tételében. De eb­ben a műben nemcsak ő, ha­nem a zenekar is tudása leg­javát nyújtotta. Ügy tűnt, hogy hozzászoktak időközben a színpad légköréhez, vagy a szünetben megsúgták, hogy a nézőtéren „jól” hallani azért a zenekart. A tapsokból kivehető volt, hogy a pécsi közönség nagy- nagy szeretettel fogadta a ki­váló Anda Gézát és a repre­zentáns Magyar Állami Hang­versenyzenekart és hálás azért, hogy az Országos Fil­harmónia megteremtette a velük való találkozás lehető­ségét. Várnai Ferenc Új magyar filmek Mi lesz veled Eszterke? A magyar filmgyártásból annyit hiányolt középfilmek közül látunk ezúttal kettőt is. Csakhogy az egyik szándéka szerint középfilm, a másik szándéka ellenére. A Mi lesz veled Eszterke? Gross Arnold bűbájos gro­teszk fintorú rajzaival indul. Ismerjük grafikai lapjait benépesítő, apró, karikaturisztikus figuráit, akik ingatag méltósággal trónolnak a házakon, kerítések mögött, bok­rok mellett — a világban. A rajzok olyan hangulatot te­remtenek, hogy a néző boldog sóhaj kíséretében rögtön hátradől a moziszékben: na végre, látok valami üdítőt! S ebben a várakozásában tulajdonképpen nem is csalódik egészen. A Müller Péter által írt, Bán Róbert által ren­dezett film majdnem-szatíra, de olyan majdnem-szatíra, amelyben a vígjátéki elemek tengenek túl. Van benne szellemesség, van benne nyelvet öltögető csúfolódás, van benne könyörtelen leleplezés, van benne orrfintorító un- dokság is. Gondoljuk csak el: a vidéki városka gimnáziu­mi tantestületében futótűzként terjed el a hír, hogy Esz­terke, a bájos kollegina, immár megközelíthető — válik a férjétől. Nocsak, mozgásba lendül az egész „vadásztár­saság” ... élén a tanácsi vezetővel, valamint a gimnázi­um kenetteljes, immár nem túl fiatal igazgatójával, be­zárólag a pár hete nősült ifjú és gyáva tanárkáig. Az ál­morál, a nagyképű szövegek mögé rejtőzködő nyálas mo­hóság, ezeknek a kisvárosi erkölcs-csőszöknek a képte­lenségig fokozott egybegyűjtése (az „Egérfogó” című je­lenetben) — tipikus és nagy lehetőségeket rejtő szatíra­téma. A „mezőnyből” testhosszal kiemelkedik a boldogan komédiázó Kállai Ferenc, aki a szemüveges igazgató urat a maga vidékiségében éppen olyan elbűvölően kelti életre, mint oldalra pislogó, nagyképűséggel palástolt ha­zug erkölcstelenségében. Miért nem igazi szatíra hát a Mi lesz veled Eszterke? Valószínűleg azért, mert írót és rendezőt egyaránt el­ragad néhány vígjátéki fogás varázsa. Eszterke miért ne csinálná végig ugyanazt, amit vetélytársnője ővele? (Ha­lász Jutka — Moór Mariann.) Miért ne hagynánk kicsit érvényesülni Halász Jutka lírai vénáját is, intellektua- lizmusát is? A szatíra viszont kicsorbul, amikor a férjet játszó Tahi Tóth László újabb szerelmi kalandjai, a Ha­lász Jutka alakította feleség verskedvelő, gyengédebb szí­nekkel formált figurája kerül az előtérbe. Líra és komé­dia egyesítése talán szokatlan vállalkozás — valahogy így nyilatkoztak a szerzők. Mégsem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy egy vígjátéknak indult vállalkozás erősödött meg menetközben szatíra-ízekkel. S mindent egybevetve: szórakoztató és kellemes, egyes részeit te­kintve elgondolkodtató film született Fej lövés O acsó Péter újabb filmjét nagy várakozás előzte meg. Tavalyi filmje, a Nyár a hegyen már sok vitára adott okot, s több olyan vélemény hangzott el, hogy Bacsó Pé­ter abban a filmben közel járt a teljes igazság művészi kifejtéséhez. Nos, a Fejlövés sajnos egyetlen szempontból sem felelt meg az ilymódon keltett várakozásnak. Mi a film rövid tartalma? Három fiatal, két fiú és egy lány öngyilkosságra határozza el magát. Az egyik fiú meg­teszi, a másik két szereplő megtorpan és inkább Nyu­gatra próbál szökni. A lányt és az első számú fiút sze­relmi kötelék fűzi egybe, bár inkább csak afféle futó vi­szony. A másik fiú azért keveredik közéjük, mert 1. ő adta kölcsön a lakását, 2. ő lopta az utazgatáshoz szüksé­ges autót, 3. neki is tetszik a lány. Honnan jöttek, kik ezek a hosszúhajú fiúk? Nem tudjuk. Egyikük vízveze­tékszerelő, rendes családja van, bár apja sörért kiabál a sötét szoba mélyéből a tévé-híradó mellől. Ennyit sike­rül megtudnunk. A másik fiúról még ennyit se. Annyit tudunk, hogy ült börtönben is, valószínűleg szintén autó­lopásért, s annyit, hogy apja már régen Belgiumban él, ha ugyan meg nem halt. A lány ezzel szemben valódi, tízgyermekes parasztcsaládból származik, időnként haza­tér a család körébe, rendszerint olyankor, amikor ott­hagyja az állását Ez a rosszmájúnak tűnő tartalmi kivonat egyébként teljesen megfelel a valóságnak. A film valóságának t. i. Az embernek van egy olyan érzése, hogy Bacsó Péter megkísérli bebizonyítani, hogy a hosszúhajú nemzedék­ben is emberi szív dobog, emberi lélek kínlódik, emberi érzések, elégedetlenségek, vágyak, törekvések, szenvedések élnek. Ebből a kísérletből azonban jobbára csak az el­lenkezője derül ki. A rendezőnek nem sikerül úgyneve­zett művészfilmet alkotnia, vagyis nem sikerül megfele­lő színvonalon valódi művészi izzást adnia a történetnek, a konfliktusnak. Hőseit szárazon és kívülről ábrázolja, pusztán pár rutinos fogással próbálkozik, hogy „lelkűk mélyebb régióit” megsejtesse, tetteiket, azok rugóit meg­mutassa. A külsődleges ábrázolás néha teljesen semati­kussá válik, mint fentebb jeleztem, néha viszont nyugati filmpéldák gyanús emlékét asszociálja. Nem sikerült — véleményem szerint — a szereplők kiválasztása sem. A két amatőr főszereplő gyenge, semmitmondóan mozog a vásznon. Kovács Kati pedig — noha olvastam a rendező egy korábbi nyilatkozatában, hogy perel a véleménnyel: mindenki Kovács Katit, ezt a küllemre kitűnő típust „fedezi fel” a maga filmje számára, s hogy ez előbb- utóbb egyhangúsághoz vezet — valóban ugyanazt nyújtja a filmben, amit máskor is tett, de máskor — például Mészáros Márta filmjében — indokoltabban. Egyszóval közepesre sikerült ez a művészfilmnek indult vállalko­zás, hogy nagyon szigorúak ne legyünk a megítéléssel. I. E. I r \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom