Dunántúli Napló, 1968. augusztus (25. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-11 / 188. szám

Dmmritmi namo 1968. augusztus 11. 6 .A > asszony bevárta. A domb nyergén ' ' állt. A szemközti hegyet nézte. Ügy emelkedett a völgy fölé, mint egy teve púp­ja. — Holnap felmegyünk a csúcsra — mond­ta. — Holnap, holnap — dünnyögött a férfi — kora reggel is meleg van. Csupa kő az a hegy, a gyomráig átizzott. Éjszaka is ontja a meleget, hajnalban fülledt az erdő. Ta­vasszal, vagy októberben kell oda felmenni. — Akkor se jössz. — Jó, akkor holnap felmegyünk. Az erdő után csenevész bokrokkal, ormót­lan kövekkel teleszórt oldal következik, az­tán csak megperzseiődött fű meg kő, fű meg kő, a túloldalon majdnem merőleges szikla­fal, aljában valami kőfejtővel, kőportól szür­ke házak, állomás, távolba futó sínpár. Kő­rózsák senyvednek a kövek között, gyöke­rükkel beletapadnak a felszíni repedésekbe, a levelük aszott a tűző naptól, de csodálatos sárga virágokat bontanak^ Amikor először jártak fent, a legszebb töveket óvatosan ki­fejtették, gondosan becsomagolták nylon­zacskóba, de otthon nem ültettek el egyet se. Tulajdonképpen a pozsgások és a kilátás miatt érdemes felmenni, mert a többit, a napfényt, napolaj szagát, takarót, termoszo­kat, étdobozban szétolvadt vajat, a közéjük ereszkedő nyomasztó csendet közvetlenül a ház mellett meglelhetik. Már látszott a ház bozontos harsaival, két ezüstfenyőjével. Valójában nem is ház volt, egyetlen helyiségből állt az egész, de jó volt így emlegetni ismerőseik körében. A ház — mondta az asszony társaságban — két ezüst­fenyő alatt áll és a hársak lehetnek százéve­sek is. A földúton, amire rákanyarodtak, bo­káig ért a por, talaját megőrölték a fát szál­lító vontatók kerekei. Az út ismét emelke­dett, aztán a következő kanyarnál letértek az irtáson átvezető gyalogúira, átmentek a fiatal bükkös fái alatt, és már ott is volt a ház, hársaival, két ezüstfenyőjével. — Menj fel a kulcsért! — mondta az asz- szony. A férfi lepakolt a tornácon, ingét levetette. Átvágott a tisztáson, s amikor az erdőbeért, vesszőt tört, lepiszkálta az útjába eső pók­hálókat A kutya megugatta, hiába csitítgatta. Fel­borzolt szőrrel, vicsorgó pofával kerengett körötte, míg a konyhából ki nem lépett az erdész felesége kiabálva: — Cézár! Cézár! A mindenedet! Megis­merhetnéd már! Hallgass! — és felkapott egy követ — Jó kutya — mondta a férfi. — Persze, hogy jó kutya, de ne üvölts ön itt nekem, ha ismerős jön. — Majd megbarátkozunk. — Vakarja meg párszor a fejét a két füle között, azt nagyon szereti. Hozom a kulcsot Hogy utaztak? — Köszönöm. Hamarosan hozta az asszony a kulcsot. Ki­fizette a nevetségesen csekély bért, aztán el­búcsúztak. A kaszálón ment keresztül, amikor meg­hallotta, hogy mögötte az asszony kiáltozik. Megállt és megfordult. Ott állt a konyhaaj­tóban, tenyerével tölcsért formált szája elé: — Nem jönnek le estére a faluba? Jöjje­nek le, mozi lesz! — Megbeszélem a feleségemmel — kiáltot­ta vissza — Délután átmegyek és megbeszéljük! — Az lesz a legjobb! —, s ahogy az asz- szony bement a konyhába, lehajolt, kifűzte cipőjét, levetette, feltűrte térdig zöld vászon- nadrágjának szárát. Az erdőben száraz, kar- nyi vastag ágakat gyűjtött, iszalaggal össze­kötözte. Vállára vette a rakományt. Cipője a fűzőkön előtte himbálózott. Az erdő szé­lén megállt, megpillantotta feleségét, ott ült az egyik hárs alatt, olvasott. A ház mögött ledobta a tüzelőt, cipőjét felhúzta. A torná­con előszedte zsebéből a kulcsot, kinyitotta az ajtót. A korlátra könyökölt, nézte a kö­zeledőt. — Nyitva a menyország — mondta, amikor az asszony a lépcsőre lépett. — Ne kezd el — szűrte ki fogai közül a hangokat. — Mi bajod? — Neim látod? — Látom. Az emberek közötti kapcsolat bonyolult kémiai és fizikai összhatás függvé­nye. — FI agy d a hülye elméleteidet. — Hagyom, ha ez megnyugtat. — Megnyugtat. — Akár a hazugságaid. — Ki hazudik? — Te. Nekem, barátnőidnek, mindenkinek — Ne mondd. — Pedig így van. Amikor először jártunk itt, áradoztál, előbb nekem, mert én voltam kéznél, aztán az ismerősöknek, társaságban. Legszívesebben itt maradnék — mondtad — és tudjátok,, nem is kívánkoznék soha _ a vá­rosba. Kijárnék a csemetésbe a többiekkel, munka után meg gombát szednék, epret, be­hordanám a piacra, meg a kertünkben min­denféle zöldséget termelnék — érted? Ter- mel-nék! És behordanám a piacra, és a többi, és a többi, a sok festettszemű tyúk pedig mosolygott rád és végül annyira beleloval­tad magad, hogy. már majdnem termelési szerződést kötöttél a konzervgyárakkal, de szerencsére elröhögtem magamat. — Hülye — mondta csendesen az asszony, és belépett az ajtón, kihallatszott motozása, aztán kitárta a zsalukat. A férfi még mindig a korláton könyökölt, nézte a tornác előtti füvet. Majd nyúj­tózott, kezét zsebre vágta, leballagott a lép­csőn. Hátra ment a ház mögötti fészerhez, fejszét, fűrészt, favágóbakot hozott ki Elíű­PÁL JÓZSEF: VÉQÜL AZ EMBER VONATRA SZÁLL részelte az ágakat, felaprította, behordta a fát a fészerbe. Majd leült a tornác elé, a leg­alsó lépcsőfokra. Sokan irigylik az asszonyért, gondolta. Néhány éve, egyik este otthon néz­ték a tévét. Csengettek. Az asszony kiment, visszajött. Halkan, szaggatottan suttogott, hogy vágjon jó pofát az egészhez, mindent megmagyaráz. Bevezetett egy vadidegen fic­kót, aki viszont kellemetlenül érezte magát, a kávé után megszökött. Elismerem, kacér vagyok — mondta azon az éjszakán. Ez a szerencsétlen is bedőlt a szememnek, és most nem hagy békén. Ahányszor lejön a minisz­tériumból, mindig felkeres vagy felhív tele­fonon, pedig már nincs a felettes osztályon. Ma nem voltam bent, hiszen tudod, valame­lyik hülye kolléga beköpte a címemet. De ez korábban történt, jóval korábban, csak most eszébe jutott. — Durcás vagy? — guggolt mellé az asz- szony. — Szépen süt a nap. — Mi? — Csak megállapítottam, hogy szépen süt a nap. Es távolban, a fenyves mellett, azok az épületek tavaly még nem voltak ott. Va­lami zöld pacnira emlékszem. Most meg ren­— Még sose gondolkoztam azon, milyen­nek látlak. Ilyen vagy — És te? — Majd elmondod. — Jó. Majd elmondom. De most beszél­jünk másról. — Ahogy akarod. — Hová mész? — fordult az asszony a férfi után. — A hársak alá. — Azt hittem segítesz. Krumplit hámozni, hagymát vágni. — Jó, segítek. — Csak ha nagyon akarsz. — Mindig szerettem krumplit hámozni. — Gúnyolódsz? — Dehogy. És te mit szeretsz? De őszin­tén. Most nincs közönség. — Téged, és . .. — Szülnék neked egy stramm fiút, barna­bőrűt, feketehajút — vágott szavába a férfi — vagy nem ezt akartad mondani" — De. Nem hiszed? — Nem. Tudod, miért hajtogatod mindig ezt? Mert meddő vagy. Ha nem lennél az, szabadulni akarnál a terhességtől. Tail Nagy Gáspámé rajza dezett sorok, szőlő-, vagy komlótelepílés le­het Az asszony elhúzta a száját Ahogy a fér­fi ránézett, látta, hogy az asszony elhúzta a száját. Aztán a fejét is elfordította. — Értem — mondta a férfi. — Mit értesz? — Egyszer, most nem Is lényeges melyik évben, kiküldtek egy vacak kis községbe. Bortermő vidék, mondták erről a tájról. De­cember volt, hatodika, esett a hó, a Zetkám a pocsék benzintől legalább hússzor beköp­te a gyertyát Akit kerestem, nem volt ott­hon. Menjen csak fel a hegyre, mondta a fele­sége, ott megtalálja, szüretelnek. Mit nézel így rám? Nem hiszed? Szüreteltek. Decem­ber hatodikén. Hóban. Tizennégy hold sző­lője volt a tsz-nek. Se permetezőszer, se trá­gya. Már évek óta. Ameddig elláttál, pusz­tuló szőlő. És a tizennégy holdon öreg em­berek szedték a még megmaradt, megaszott fürtöket. Hány hektó boruk lett? Fél? Egy? Vagy csak húsz liter? Nem tudom. De oda­nézz: most telepítenek. — Ezt majd mondd el Hanséknak? Jó? Hogy most telepítenek. — A Volkswagen megáll a házunk előtt, bőröndök, cipekedés, puszi, puszi, puszi, Grüss Goft! Grüss Gott! Und so Gott will egy nylonharisnya, egy nylonalsószoknya, aztán pofa be, mert mit szól majd Hans. — Menj inkább vízért, jó? — ugrott fel az asszony, és a hajához kapott, igazgatta. Megfordult, felszaladt a lépcsőn. Bement a házba, kitette a két vizeskancsót a küszöb elé. Később rákönyökölt az asztalra, karjára hajtotta fejét. Szú percegett a gerendában, felnézett, felállt. A heverőhöz ment, megfog­ta a matrac két sarkát, leráncigálta a keret­ről, elhúzta a küszöbig. A férfi már nem ült a lépcsőn. Levonszolta a matracot és otthagyta a tű­ző napon. Ahogy megfordult, hogy vissza­menjen a házba, az erdő szegélyén feltűnt a férfi. Előbb úgy döntött, hogy bemegy, folytatja a takarítást, de megérezte bőrén a napot. Nem volt különösebb érzés, de férje elé lépett, kivette kezéből az egyik kannát. — Miért bántasz? — kérdezte. — Bántlak? — Már a vonaton is. Ilyennek Látsz, mondd? Ahogy elmondtad? — Én? — kérdezte bizonytalan hangon az asszony. — Te. — Ez a rögeszméd. — Csak következtetés. — A nagy következtető. Mondj még va­lamit. — A múltkor felhívtál telefonon, hogy me­lyik szivacskabátot vedd meg nekem, a szür­két vagy a zöldeset. — Igen. És természetesen mindezt azért, hogy a kollégáimat tájékoztassam bevásár­lásaimról. — Pontosan. — Mondj még valamit! — Jön az erdész felesége. A z asszony kiment a ház elé. Behallat­szott fecsegésük. Később eltávolodtak a háztól, mert csak a leves zümmögése hal­latszott. Megkavarta. Kinézett az ajtón, de nem látta az asszonyokat. Az asszonyoknak mindig van mondanivalójuk, s nem tudnak beszélgetni férfiak előtt, gondolta és lehúzta a levest a tűzhely szélére. Egy negyed óra múlva megpillantotta feleségét, szökdécselve jött, és dallamosan kiabálta: — Me-gyünk mo-zi-ba, me-gyünk mo-zi-ba. — Lemegyünk? — kérdezte kételkedve. — Persze. Sztanekék is jönnek. — Kik? — Sztanekék. A másik erdészék. Sztanek előre megy, megveszi a jegyeket. Láthatsz legalább egy jóhasú asszonyt. Nyolcadik hó­napban van. A csúcs mögé bújt a nap, s a hegy most olyan nevetségesen púpos volt, görnyedthátú állat, mint a felhők gyerekkorában. Kiko­pott szőrű vén teve az állatkert rácsa mö­gött. A rács előtt meg nevetgélő, fecsegő asszonyok, s a fecsegő asszonyok elindultak előttük a gyalogúton. — Ralf, Ralf — kiabált hátra az erdészné — ugye, milyen cuki volt? Ugye, milyen cu­ki volt? — Igen, szívem, cuki volt — kiáltott visz- sza az erdész. — A szobalányról beszél — mondta halkabban — azóta mindig a szo­balányról beszél, akit feleségül vett végül a márki. A Louvre, Mona Lisa, gengszterek, a képtolvaj, és a szomszédos Mona Lisa Hotel csinos szobalánya; bárgyú kis történet, de euM volt, azóta Martna Vladynak álmodja magát — A felesége? — Igen. És csoda pofa, higgye el. Tíz évw élünk együtt és én mindig beveszem a cselt Mondjuk, valamit meg akar csinálni, el akar érni, vagy meg akar venni, vagy mit tudom én, ami nekem nem tetszik, kelle­metlen, vagy fájdalmat okoz, akkor azzal kezdi, hogy nem szívem, nem, szó sem le­het róla, ez nem lenne jó neked, ez fájdal­mat okozna neked, és sír, sír, folyik szemé­ből a könny, és én már mondom is, hogy nem, nem, hidd el, nem, és csak nyugodtan, csináld, és a többi, és a többi, és végül, én beszélem rá, akinek valóban fáj. Maga még sose járt így? — Nem. Mondja, Sztanek, megveszi ne­künk is a jegyet? — Sztanek nekünk se veszi meg. Sztanek eddig már megivott tíz korsó sört, rummal keverve. / — Ralf, .Ralf — kiabált megint az asszony — vedd meg a jegyeket, mi addig beme­gyünk az italboltba. Füst, áporodott alkoholszag, italtól szeny- nyes abroszok, de az asszonyok sört kíván­tak. Kuncogva fújták a habját, Sztanekné málnaízű savanyúcukrot kínált. Később elő­került Sztanek, megivott egy korsó sört, az­tán felesége unszolására elment, hogy elad­ja a jegyeket. Az italpultnál belebotlott az erdészbe, pusmogtak, és egy-egy korsó sör­rel visszatértek az asztalhoz. Cuki volt a nő, és csillagos felettük az ég, amikor hazafelé mentek. — Nem tetszett? — állt meg az asszony a tornácon. — De. Az erdész. — A filmet kérdeztem. — Amikor az asszony hátrakiabált, el­mondott valamit, amire csak gondolkodó em­ber jöhet rá. Sztanek ilyesmit sose tudna mesélni. — Tulajdonképpen meglátás plusz türelem, a többi már technika. — Igen, a többi már technika. — Ahogy kiteljesedett előtted egy-egy szín, szirom. — Igen. Csak össze kell fogni, csak össze kell foglalni. — És ahogy megmozdult. — Az összegezéssel is lehet mozdulni. Elhallgattak, rákönyököltek a tornác kor­látjára. A hársaknak, bár feljött már a hold, nem lehetett megkülönböztetni a levelét, csak kontúrjuk sötétedett az ég alján és ár­nyékuk a harmattól felfrissült füvön. — Valóban feljössz velem reggel a csúcs­ra? — kérdezte az asszony. — Hihetetlenül hangzott? — Nagyon. — Pedig holnap felmegyünk. Mászkálunk egyet a sziklák között, és napozhatsz is, ott fent erősebben barnít a nap. Zk z asszony akkor kért először vizet, ami- ' ' kor az erdőt elhagyták. Csenevész bokrok, megperzseiődött fű min­denütt, s az ormótlan kövek közül görcsbe- rándult mozdulattal satnya tölgyek senyved- tek, végig a gerincen, majdnem a csúcsig. Nemcsak az emelkedő volt tárasztó, hanem az a szűnni nem akaró miniatűr hullámvasút is, amit a kövek jelentettek. Néha megpró­bálták a sziklákat kerülgetni, de hamar meg­unták, mászták a hullámvasút buktatóit: föl- le-föl-le-föl-le — egészen a csúcsig. A csú­cson percekig álltak, szédítő volt a túloldali mélység. — Három éve is itt telepedtünk le — mondta a férfi és leterítette a takarót, eligaz­gatta: az élelmiszert, vizet az egyik szikla árnyékába tette. Levetkőztek, és az asszony bedörzsölte bőrét napolajjal. — Most is szedhetnél feketeszedret — mondta az asszony — bizonyosan találsz a bokrokon. A férfi felállt, kiment a meredély szélére. Szinte a lába alatt porosodtak a házak, az állomás; csak a sínpár futott csillogva a szét­tágított messzeségbe. Két markát teleszedte feketeszederrel, oda vitte az asszonynak. Felhúzta vászonnadrágját, ingét, és azt mond­ta, hogy a bokrok mélyén még több a fekete­szeder. A szakadék szélén megállt, kereste a párkányokat, fogódzkodókat, aztán megfor­dult, lehasalt, és lába megtalálta az első ki­ugró követ. Lent, a kőbányában megállt pár férfi, in­tegettek és kiabáltak, de nem sokat törődött velük. Oldalazva mászott, hamarosan elérte a fü­vet, a csenevész bokrokat, s a hegy lankáján az erdőt. A váróteremben unalmában elolvasta a fal­ragaszokat. Félórával a vonat indulása előtt kinyílott a pénztár ablaka és egy erősen fes­tett szájú fiatal nő szólt ki: — Tessék. Bemondott egy helyiségnevet, valamelyik falragaszon olvasta épp az előbb. A nő sokáig keresgélt a nyilvántartóban, közben számokat firkált, összeadott, jegyet keresgélt, pecsételt, s mikor kiadta az abla­kon, megjegyezte: — Jó messze van. — Messze — mondta a férfi —, de tán ká­vét lehet ott inni. — Kávét? — vihogott a nő — kávét azt biztosan. — Akkor jó — mondta a férfi és fütyö- részve kiment az állomás elé.

Next

/
Oldalképek
Tartalom