Dunántúli Napló, 1968. augusztus (25. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-11 / 188. szám

1968. augusztus 11. Dtmammi napto 7 Filmesztétikái oktatást az iskolákban! A zt lehet mondani, hogy életünket a kisgyermek kortól a késó öregségig végig­kíséri a film. Az iskoláskor előtti idők gyermeki világa összefonódik a film világával. A televízió előtt ülve már filmhatások érik a gyermeket, mielőtt még megtanult volna olvasni. Ujjongásbán tör ki a S—i éves, valahányszor a tv. ben felismeri kedvenc állatát, megszokott játékát. Ekkor még nem annyira a megismerés, mint inkább a ráismerés té­nye szerez számára örömet. Az általános iskolás tanuló eleinte nehezen, majd mindig könnyebben igyekszik megér­teni a filmtörténések folya­matosságát. Az alsó tagozatos korban eleinte az érdekesebb részek, apróbb történések ra­gadnak meg; később, a felső tagozatban már a filmvígjáték életszerűsége nyűgözi le a gyermeket. A serdülőkorú gyermek a filmben látottakat igaznak véli, rnégpróbál al­kalmazkodni, sőt gyakran cse­lekedni is a látottak szerint. (Gondoljunk csak a Teli Vil­mos vagy a Tenkes kapitány c. film hatására!) A pubertás kor után a fiatalok érdeklődé­se eltolódik a külsőséges szem­lélettől a lényeges emberi problémák felé. Hősöket, esz­ményképeket keresnek maguk számára a filmekben, amelyek szereplőiben egv kicsit önma­gukat is keresik. A későbbi korra jellemző vonás: a kritikai eltávolodás képessége. Egy-egy filmről szélsőséges, gyakran elfogult véleményt alkotnak, s kriti­kájuk gyakran a jelentéktelen részletek ellen irányul, s nem a mű egészét ítélik meg. Saj­nálatos jelenség, hogy sokakat csak a sztori, a filmtörténet izgalma vagy unalmas volta érint. Ezért van az, hogy a legtöbb filmnéző igénye csak a kétórás kikapcsolódás, a szórakozás, a nevetés és az izgalom. Ezért kedvelik a kri­mi-, a cowboy-, fantasztikus vagy burleszkfilmeket. Ha ilyen filmet játszanak a tv- ben, elnéptelenednek az ut­cák. Csak kevesen vannak, akik a filmalkotók művészi elgondolásainak átvételére, az értékes filmekből sugárzó esz­mei-esztétikai hatásnak felfo­gására képesek. Még kevesen vannak, akik elvetik a gics- eset, a selejtet, a primitívsé­get. Hányán és hányán csak a jó befejezést, a happy end­et tartalmazó filmeket nézik meg, s nem tudják érzékelni a tragikum szépségét, az er­kölcsi megtisztulásnak, a ka­tarzisnak felemelő voltát. Miért áll még ma is oly alacsony fokon filmnéző kö­zönségünk filmesztétikái mű­veltsége? Miért nem képesek oly sokan a filmművészet auditív és vizuális elemeinek egyidejű befogadására, a való­ság és a filmalkotás közti összefüggés felismerésére, a látott képsor gondolati értel­mezésére? A válasz egyszerű: azért, viert nálunk még min­dig nincs filmesztétikái okta­tás. A többi művészeti ághoz képest a filmművészet tud legközelebb kerülni lelkivilá­gunkhoz, ez a művészet min­den más művészeti ág kifeje­zési lehetőségeinél közelebb áll a valósághoz. Pedagógiai és társadalomformáló hatása talán a legerősebb. Ezért mon­dotta már Lenin: „Minden művészet közül számunkra legfontosabb a film.” Ki két- li, hogy a tv előtt ülők egy táborba tartoznak, még ha kétkezi munkás és egyetemi professzor, tanár és tanítvány, szülő és gyermek ül is egy­más mellett? Az élvezet egy, de a filmhatás már nézőtípu­sok szerint változó. Hogy ez a szint közelebb kerüljön egy­máshoz, filmesztétikai okta­tásra van szükség. K érdés: hol kezdjük ezt az oktatást? Bóka László, Nemeskürty István, Bölcs István és mások évekkel ezelőtt rámutattak arra, hogy nem elég elhatár- rozni a film módszeres okta­tását. a filmtudományi okta­tásnak elsősorban a felsőok­tatásban kell helyet kapnia, örvendetes, hogy több egye­temünkön és a tanárképző fő­iskolák közül Pécsett évek óta van filmesztétikai oktatás. E tárgy azonban fakultatív kol­légium, tanulása nem kötele­ző. Akik a filmoktatásbeli hiányosság pótlására e tárgyat hallgatták, belőle kollokvál­tak, kollokvium juk eredmé­nye nem számít be a tantár­gyi átlagba. Ennek ellenére mégis a hallgatók 50 százaléka kollokvált. Többen részt vet­tek az Irodalmi Tanszék ál­tal hirdetett filmesztétikai pá­lyázaton, mások általános is­kolai filmklub vezetésével kí­sérleteznek. Nemrégen több budapesti középiskolást megkérdeztek: véleményük szerint melyek az elmúlt év legjobb filmjei. Meglepő eltérés mutatkozott azok ízlése között, akiknél filmklub működött és a film- esztétikában járatlan tanulók véleménye között. Az utó’o biak kivétel nélkül a kaland­filmeket helyezték előtérbe De hát miért nem oktatják' filmesztétikát a középiskolái: ban? A Művelődésügyi Mi nisztérium közlése szerint je­lenleg a középiskolák húsz százalékában (a fővárosban 63 iskolában!) oktatnak filmesz­tétikát. Olyan nagy városban, mint Miskolc vagy Pécs egy­általán nincs filmesztétikai oktatás. Pedig Pécsett többen is vannak erre „átkepzett” tanárok. De nemcsak a középiskolák­ban. szükség van filmismereti oktatásra már az általános is­kolákban is. A pécsi filmesz- téta-íanárképzősök felmérése szerint főleg a nyolcadikosok számára sikerrel lehetne film­szakköröket indítani. Eleve­nen jelentkezett közöttük ilyen igény. Nem mulasztás-e, ha az általános iskola befejezése után tovább nem tanuló, több­ségében a társadalomba kike­rülő fiataljaink a filmművé­szet elemi ismeretei nélkül maradnak? Az élet számukra mindenütt a filmnézés több­féle lehetőségét kínálja, s ugyanakkor a filmnyelv isme­rete híján a jó filmek rovásá­ra közömbössé tesszük őket a gyenge filmekkel szemben. A Filmművész Szövetség gyermek- és ifjúsági, tv és filmbizottsága július 4-én tar­tott ülésén Hárs László író be­szélt az ifjúságon belüli kor­osztályok eltolódásáról, s ezért 6 is célszerűnek tartja, hogy a gyermekeket sorozatosan érő filmhatásokra való tekin­tettel. már az általános iskola felső tagozatának utolsó osz­tályaiban kezdjék el a film­esztétikai ismeretek oktatását. IS a oktatásügyi politikánk *■ az irodalmi, zenei és képzőművészeti nevelés terü­letén biztosítja a tanulók szá­mára az alapismeretek meg­szerzését, nem lehetünk kö­zömbösek a mindennapi éle­tünkbe leginkább beszüremke- dő tömegművészet iránt sem. És mivel a mai életre neve­lünk, a film művészi értésé­re és élvezésére is elő kell ké­szítenünk ifjúságunkat. Dr. Tóth István N em mindig vesszük ész­re, de valójában az ol­vasáshoz nemcsak könyvre, szabadidőre, hanem megfele­lő hangulatra is szükségünk van. Ennek megteremtéséhez pedig évszázados tapasztalat szerint jut bizonyos — nem is elhanyagolhatóan kicsi — szerep a kézbevett könyv kön­tösének, külső és belső for­májának. Már a borítólap, a könyv bordája, kötése, címé­nek és oldalainak betűmintá­ja felkeltheti érdeklődésün­ket, kedvet csinál a tartalom megismeréséhez. A könyv csak akkor felel­het meg átlagon felüli formai igényeknek, ha tervezői és ké­szítői erre különleges gondot fordítanalc, céljuknak tekin­tik a legigényesebb könyvba­rátok, az úgynevezett biblio­filek gyűjtőszenvedélyének kielégítését. Erre vállalkozott több mint tíz esztendeje a He­likon Kiadó. Születése óta sok-sok gyönyörű, nemzetközi elismerést kiváltó kötettel töl­tötte meg polcainkat. A He­likon-könyv fogalom lett: tar­talmához illő tipográfiájának eleganciája, kötésének nemes anyaga, gondos kivitele adta meg a rangját. E könyvek tervezői és kivi­telezői mindig is ügyeltek, hogy munkájuk eredmenye tízezrek körében has­HELIKON son, gyönyörködtessen. Ennek ellenére joggal panaszolták a kispénzű vásárlók, hogy a Helikon-könyv — legalábbis számukra — ritkán elérhető. Rájuk gondoltak a kiadó ve­zetői, amikor elhatároztak, hogy az eddiginél jóval ol­csóbb, de semmivel sem ke­vésbé igényes bibliofil-soro­zatot indítanak. Íme, itt az eredmény: megjelent az új sorozat első három darabja, örül a szive mindenkinek, add kézbe veszi ezeket a fi­nom ízlésű, nyomdai és grafi­kai megoldásukban egyaránt kitűnő könyvecskéket. Büszkék lehetünk erre a so­rozatra. Bibliofil könyvet ad­ni a közönségnek tizenkét fo­rintos áron. — ez valóban ki­váló teljesítmény. A 10—12— 14 ezres példányszám is ol­vasó kedvünk, magasfokú könyvkultúránk bizonyítéka. Dicséretes a művek kiválasz­tása. Megfelel az ilyenfajta sorozat nem átlagos jellegé­nek, ugyanakkor kerüli a túl­zásokat, a szélsőségeket, fi­gyelembe veszi a szórakozni akaró olvasók igényeit. Bo- cacco: Corbaccio avagy a sze­relem útvesztője című elbe­szélése. Merimée .két novel­lája és Az első este című an­KÖNYVEK tológia, a legszebb francia szerelmes versek gyűjteménye érdekes is, izgalmas is, szép is egyszerre. A Bocaccio-kötet tartalmi szempontból is kü­lönlegesség, hiszen a Deka- meron szerzőjének ezt a mű­vét nálunk alig ismerik. Me- rimée-t viszont a klasszikus krimi vonzereje ajánlhatja. A francia szerelmes versek gyűj­teménye hét évszázad érzel­mi kultúrájának hírhordozója, a középkori poétáktól a legmo­dernebbekig. a ma is élőkig ad igen jó válogatásban, nagy­szerű fordítások tükrében méltó áttekintést. A bibliofil tömegsorozat ti­pográfiája, illusztrációs tech­nikája is hibátlan. Ha a foly­tatás is ilyen lesz, siker ko­ronázhatja a Helikon új vál­lalkozását. Elhatározásuk ko­molyságát bizonyítja, hogy a legjobb közreműködők segít­ségére támaszkodnak. A fran­cia versek könyvét Matisse leheletkönnyű, alig néhány vonallal dolgozó, érzések és gondolatok lendületét kifeje­ző rajzai gazdagítják. Bo- caccio finoman ironikus il­lusztrátora Würtz Ádám. A Merimée-kötet nem kapott grafikát, pedig talán ebbe is­ii lett volna. Űj professzorok (IV.) DR. JÁVOR TIBOR I A Pécsi Orvostudomán yi Egyetem L Belgyógyászati Kli­nikájának élére dr. Jávor Tibort, a debreceni egyetem II. belklinikájának docensét név ezték ki, aki 1926-ban született Debrecenben, ugyanott végez te tanulmányait, s ezidén nyerte el az Orvostudományok dokt óra tudományos fokozatot. A professzort hetekig nem lehetett megtalálni — külföl­di út. szabadság — de végre ott ülünk a 400 ágyas klinika szépen berendezett profesz­szori szobáinak egyikében, s a beszélgetés mentegetődzéssel kezdődik. — Voltaképpen csak egy napja vagyok itt. Ne kérdez­zen tőlem olyasmit, amire nem tudok válaszolni... — Szó sincs róla, csak af­féle „önéletrajzra” gondoltam. — Ja. ériem. Hát: 51-ben végeztem Debrecenben. Ott is születtem, tudja, ősdebreceni­nek számítom magam. Az egyetem után mégis Szegedre kerültem, aspiránsként a bel­klinikára. A gyomor- és bél­betegségekkel kezdtem foglal­kozni. Aztán visszamentem Debrecenbe, a II. belkliniká­ra, ahol ugyanezt a témát folytattam. — Milyen téma jelenti te­hát tudományos munkáját? — 1957-ben kandidáltam a gyomorfekély keletkezésének témaköréből és 1968-ban a gyomorfekély gyógyításának problematikájából írtam dok­tori értekezésemet. El lehet tehát mondani, hogy tizenöt év alatt eljutottam egy beteg­ség keletkezésétől egészen a gyógyításáig... Na persze — komolyodik el a professzor — a dolog azért komplikáltabb. Az utóbbi években én már a klinikai pharmacologia terü­letén dolgoztam, ami viszony­lag új tudományág. — S mivel foglalkozik kö­zelebbről? — Ott kezdem, hogy mivel napjainkban az új gyógysze­rek hatalmas sora hág}'ja el folyamatosan a gyógyszergyá­rakat, megnőtt a jelentősége a gyógyszerek klinikai hatás- vizsgálatának. A nagyközön­ség talán nem ismeri ezt a mechanizmust: a kísérleti gyógyszereket mindig előbb állatokon próbálják ki. Csak­hogy az állatok anyagcseréje egy sereg vonatkozásban kü­lönbözik az emberétől. Azon­kívül a kísérleteket lényegé­ben egészséges, azaz mester­ségesen megbetegített állato­kon végzik. Nyilvánvaló tehát, hogy csupán ezen az úton nem lehet pontosan megis­merni egy-egy gyógyszer tel­jes hatását. Régebben, amikor ritkán jött ki új gyógyszer a gyárakból, a klinikai pharma­cologia nem számított külön tudományágnak, s viszonylag kis jelentősége volt. Ma azon­ban nem érürik rá arra, hogy tíz-húsz évig jegyezgessük fel tapasztalatainkat. — Hogyan jutott el eredeti munkaterületétől a klinikai pharmacologia műveléséig? — A kettő nincs ellentétben egymással. Én továbbra is, ma is a gyomor- és bélbeteg­ségekkel foglalkozom, de első­sorban ezek gyógyszeres terá­piájával. Eredeti munkaterü­letemből szinte szervesen nőtt lei ez a tevékenység, hiszen mint mindenki tudja, a sebész késsel, de a belgyógyász gyógy­szerrel segít... A gyomorfe­kély gyógyításában is hallat­lanul fontosak a jó gyógysze­rek. de éppolyan fontos, ha kimutatjuk egyik-másik ké­szítményről, hogy nem hatá­sos. Azt szoktam mondani, hogy vannak az orvostudo­mányban nagy feltalálók, de mi a „le-találók” vagyunk, a pharmacologusok dolga, hogy kiderítsék a hatásosnak vélt gyógyszerről esetleg épp az ellenkezőjét. — Térjünk talán vissza egy percre a fekélybetegségek ke­letkezésére. — Igen erről a ma sajnos nagyon gyakorinak számító bétegségről kiderült, hogy nem egy önálló betegség, hanem sokféle betegség közös megje­lenési formája lehet. Én a nyombélfekélyek közül azzal foglalkoztam, amelynek kimu­tatható oka nincs, s amely ugyanakkor a leggyakoribb valamennyi közt. Tudjuk, hogy a fekélybeíegségeknél két té­nyező hat. az agresszív, vagy­is az, amelynek révén a gyo­mornyálkahártyát valami meg­támadja, többnyire a gyomor­sav, valamint a defenzív té­nyező. ami a gyomor nyálka­hártyájának védekezését je­lenti. A fekély keletkezésében nagy szerepet játszó savelvá­lasztásnak mai tudásunk sze­rint három fázisa van: első a pszichés szak, második a gasztrikus szak, vagyis az a kémiai folyamat, amely a gyo­morban játszódik le az étel bekerülésekor. A kutatók úgy gondolták, hogy e két fázis közül valamelyik a döntő a betegség keletkezésében. Mi azt mutattuk ki, hogy a ko­rábban némileg elhanyagolt harmadik fázis, a bél-szak a döntő. Rengeteg állatkísérle­ten keresztül jutottunk el a következő körforgás megálla­pításáig: ha sok a sav a gyo­morban, a bél védekezik el­lene és a gyomor kimenetele lezárul, ha viszont megszűnik a savürülés, a bélben olyan ingerlő mechanizmus létesül, amely a gyomrot sav kivá­lasztására ösztönzi. Ezek a bélből érkező ingerek tehát még tovább fokozzák a sav­termelést. a sav pedig előbb- utóbb megtámadja a gyomor nyálkahártyáját és kialakul a fekély. — És a gyógyítás? — Az emberiség az elmúlt száz évben kétféleképp pró­bálta gyógyítani a fekélyt: vagy savkötő anyagokkal (ilyen a „népi gyógymódnak” számító szódabikarbóna) és atropin típusú anyagokkal. Sajnos, amit e téren kiderí­tettünk, többnyire negatív jel­legű felfedezés, ti. kimutattuk e vegyületek felszívódásának mechanizmusát, s azt, hogy amikor a sejteknek e szerek­kel szemben csökken az érzé­kenysége, az történik, hogy nő az érzékenysége az ingerátte­vő anyagokkal szemben. Egy­szóval. hogy ne bonyolódjam bele túlságosan: e szerek nagy része nem gyógyít, mert rövid idő alatt a szervezet „hozzá­szokik”. Egynéhány ilyen anyagot már ki is vontak a forgalomból, másokat be sem vezettek. A gyógyszerhatás- tannak persze vannak „pozi­tív” eredményei is, sokszor egy jó gyógyszerről kiderül, hogy nem maga a vegyülef, hanem annak anyagcsereter­méke hat, tehát mind köze­lebb jutunk a tulajdonképpe­ni folyamat megismeréséhez. — Professzor úr itt Pécsett is ezt a munkát végzi majd? — Természetesen. Van egy klinikai pharmacoló- giai hálózat az ország­ban, ennek lesz most tag­ja a pécsi I. belklinika is, a budapesti, szegedi, debreceni gyógyszertani intézet, a buda­pesti II., III. és IV. belklini­ka, idegklinika és a szegedi gyermekklinika után. A gyógyszerhafástani vizsgála­tokhoz. ez laikus számára is sejthető, speciális, nagyon fi­nom kémiai kimutatások és a szervműködések beható vizs­gálata szükséges, mindehhez pedig ugyanilyen speciális, fi­nom, megbízható és drága műszerek, berendezések kel­lenek. Ennél fogva klinikánk saját laboratóriumát bővíteni kell a különféle kémiai vizs­gálatokhoz szükséges műsze­rekkel és a biológiai vizsgá­latokhoz szükséges különleges berendezésekkel. Azt hiszem, ez jó dolog, annál is inkább, mivel ezt a Nehézipari Mi­nisztérium külön erre a célra fordítható keretéből fedezik. — A klinika eszerint meg­változtatja profilját? — Erről szó sincs! Senkinek nem tereli ez más irányba a munkáját, mindenki eddigi ér­deklődése szerint folytathatja tevékenységét, mindössze le­hetőséget ad a hálózatba való bekapcsolódás arra, hogy ez irányba is kiszélesíthessék ku­tatásukat az itt dolgozó orvo­sok. Az lenne az ideális, ha a belgyógyászat mintegy tíz fe­jezete felosztódna a klinika 28 orvosa között. A klinika az klinika, ott mindenkinek min­denhez értenie kell, ott min­dennel kell foglalkozni, de mivel a terület szinte követ­hetetlen, az ember szükség­szerűen egy dologgal foglal­kozik alaposabban. Ügy vé­lem. egyébként, hogy a magas szintű laboratóriumi felsze­reltség következtében, s azért, mert jó kémikusokat is kell majd szereznünk, az itt dol­gozó orvosok munkája is még nívósabb lehet — Engedjen meg végűi egy személyes kérdést: mint „ősdebreceni”, hogyan rendez­kedik be Pécsett? — Megvallom, Pécset tizen, öt éve láttam, akkor se soká­ig, és nagyon szép városnak tartom. Csak nagyon fátlan._ a debreceni Nagyerdő után hiányoznak nekem a fák. Hát — majd meglátjuk. Hallania Erzsébet I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom