Dunántúli Napló, 1968. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-21 / 170. szám
6 1968. július 21« Oimamaii nawto Ernest Hemingway: ÖREQEMBER. A HÍDNÁL rCXLSEPRO Hegismerkedne, vagy megismerkednék? Újságjaink házassági rovatában gyakran bukkanunk ilyen szövegű hirdetésekre: „X. Y. társaság hiányában megismerkedne...” vagy: „Gyermektelen özvegyasszony megismerkednék ...” Sokan úgy vélik, hogy a „megismerkednék” nem helyes alak, inkább nyelvjárási sajátság, a régi népszínművek ízét, zamatét idéző kifejezés. (Egyék kend — legyék kend) Pedig a megismerkedik ige ikes ige, amelyet a feltételes mód jelen idejében ekként kell ragozni: én megismerkedném te megismerkednél ő megismerkednék A megismerkednék igealak tehát szabályos, a helyes forma, míg a megismerkedne az elterjedtebb, a közismertebb. Nemcsak az újságírók, regény- és novellaíróink is gyakran megfeledkeznek az ikes igéknek a felszólító és a feltételes módban való „szabályos” ragozásáról. Nem csoda. Ma már a középiskolás nyélvtankönyvek is elfogadják az ikes igéknek iktelen alakú ragozását a felszólító és feltételes módban. Teljes jogúvá kezdenek válni az ikte- len rágós alakok: én innék (innám helyett), emlékeznék (emlékezném helyett). A címben felvetett kérdésre tehát az a válaszunk: a megismerkedésnek mindkét igealakja jó. ha sikerül a párválasztás. Itt kell még rámutatnunk egy nagyon gyakran észlelt nyelvi hibára. Érettségizett diákok, felnőttek beszédében is gyakran hallunk ilyen mondatokat: Ha ott volnák, én is tudnák gólt rúgni. (Helyesen: Ha ott volnék, én is tudnék...) Neked is adnák belőle. (Helyesen ... adnék). Miért terjedt el ez a helytelenség? Igeragozásunkban is érvényesül a magánhangzó-illeszkedés törvénye: a magas hangú igékhez magas hangú ragok, a mély hangúakhoz mély hangúak járulnak. E nyelvi szabály alól azonban kivétel: az igéknek feltételes mód egyes szám első személyű alakja. Itt mély hangú szavak után is magas hangú módjelet kell használni. Lássák be tehát a hibaelkövetők: a látnák alak helytelen! Drótkeretes pápaszemű öregember ült az út szélén, a ruhája csupa por. A folyón pontonhíd vezetett át, szekerek, teherautók, asszonyok, gyerekek vonultak rajta. Az öszvér vontatta szekerek fölnyikorogtak a hídról a meredek partra, katonák segítették tolni őket a küllőknél fogva A teherautók nekilódultak és siettek el, s a parasztok bokáig tappogtak a porban. De az öregember mozdulatlanul ült. Nagyon fáradt volt, nem bírt tovább menni. Nekem az volt a feladatom, hogy átkeljek a hídon, vizsgáljam meg a hídfőt, és kémleljem ki, meddig jutott előre az ellenség. Megtettem, azután visszatértem a hídon. Most már nem ment rajta olyan sok szekér, s nagyon kevés volt a gyalogos, de az öregember még mindig ott ült — Honnan jön? — kérdeztem. — San Carlosból — felelte és mosolygott Ez volt a szülővárosa, öröme telt benne, ha megemlíthette, azért mosolygott — Állatokat gondoztam — magyarázta. — ö — mondtam, mert nem értettem egészen. — Igen — felelte —, tudja, ott maradtam és állatokat gondoztam. Én hagytam el utolsónak San Carlos városát. Nem olyan volt, mint egy juhász vagy pásztor, s én megnéztem poros fekete ruháját, poros szürke arcát, drótkeretes szemüvegét és megkérdeztem: — Milyen állatokat? — Különféléket — mondta és megrázta a fejét — Ott kellett hagynom őket Néztem a hidat és az Ebro- delta afrikai jellegű vidékét, s azon tűnődtem, mennyi idő múlva látjuk meg az ellenséget, s egész idő alatt füleltem az első neszeket, amelyek az érintkezésnek nevezett, mindig titokzatos eseményt jelzik, s az öregember még mindig ott ült — Milyen állatok voltak? — kérdeztem. — összesen háromféle — magyarázta' —, két kecske, egy macska, aztán meg négy galambpár. — És ott kellett hagynia őket? — kérdeztem. — Igen. A tüzérség miatt. A kapitány azt mondta, jöjjek el a tüzérség miatt — Családja nincs? — kérdeztem, s a híd túlsó végét figyeltem, ahol az utolsó néhány szekér siklott le a part lejtőjén. — Nincs — mondta. — Csak az állatok, amiket elsoroltam. A macskával persze nem lesz hiba. A macska tud gondoskodni magáról, de nem tudom elgondolni, mi lesz majd a többivel. — Mi a politikai meggyőződése? — kérdeztem. — Nem politizálok —mondta. — Hetvenhat éves vagyok. Tizenkét kilométert jöttem, s azt hiszem, nem bírok tovább menni. — Nem jó helyen állt meg — mondtam. — Ha eljut odáig, ahol az út elágazik Torto- sa felé, ott találhat teherautót. — Várok egy darabig — felelte —, aztán elindulok. Hová mennek a teherautók? — Barcelona felé — mondtam neki. — Arrafelé senkit sem ismerek — mondta —, de nagyon szépen köszönöm. Még egyszer nagyon szépen köszönöm. Nagyon kifejezéstelenül és fáradtan nézett rám. — A macskával nem lesz hiba, abban biztos vagyok — mondta azután, mert meg kellett velem osztania aggodalmát. — A macska miatt nem kell nyugtalankodni. De a többiek. Mit gondol, mi lesz a többiekkel? — Valószínűleg rendben átvészelik. — Gondolja? — surer* me — mondtam • a túlsó partot figyeltem, ahol most már nem mozgott szekér. — De mit csinálnak az ágyútűzben, ha egyszer nekem azt mondták, hogy menjek el az ágyútűz miatt. — Nyitva hagyta a galambdúcot? — kérdeztem. — Természetesen. — Akkor elrepülnek. — Igen, biztosan elrepülnek. A többire jobb nem gondolni. — Ha kipihente magát, mehetnénk — sürgettem. — Álljon fel, és próbáljon elindulni. — Köszönöm — mondta és talpra állt, jobbról balra imbolygóit, azután leült a porba. — Állatokat gondoztam — mondta tompán, de már nem nekem. — Mindig csak állatokat gondoztam. Semmit sem lehetett vele kezdeni. Húsvét vasárnapja volt, és a fasiszták előrenyomultak az Ebro felé. Szürke, borús nap volt, alacsonyan úsztak a felhők, így a repülőik nem szálltak fel. Ennyiből állt az öregember szerencséje, meg abból talán, hogy a macskák tudnak gondoskodni magukról. Vasvári István: REGGEL Éj sötét szobám zsaluin bekacsint a nap, aztán préseli vékony szálait a heverőre; a reggel illatát hozza, szelet az ifjú-zöld fákról; a járdáról egy jácint leheletét, mit otthagyott a nótázó utcaseprő. Hej, emberek, énekeljetek: tavasz van. A Ligetben buzgó dongó röppen orgonarügyre, harmat-fű között indulnak zarándok hangyák. Cseng a homály is. A Dunáról és a Gellért-hegyről árad a víz és a szírt sóhajtása. Én is sóhajtok, hogy szabaduljak a rámburkolt gonosz éjszakától, tisztátlan ajkak átkaitól, s zemmel verésé tői s ráolvasásától konok irigyeknek. Az ablakhoz megyek. Röppentem a redőnyt és pirosmezejű nap hajol szobámba. Budapest zengése, hajnala, frissülő levegője leheli: élek. Ez lobban könyveimről és erdőszín ebem borostyán-szemében. Pál József: EGY NAPON ki kell tárni majd az ablakot még akkor is ha dermedt mozdulatlan s a sövényen túl egy kígyó farka verde* és sziszegve ölti nyelvét az iszonyatban s fák füvek kövek mennyi jel mennyi szűz szín kínálja tébolyát, testét az embert aki megtalálja végre önmagát kövek füvek fák is szeressék Egy napon ki kell tárni majd az ablakot mert nem elég azt mondani fény Eszéki Frigyes: AZ ÁLDOZAT Apám a harc, anyám a szenvedés, testvéreim: halál és félelem. Néger vagyok: enyém utolsó villanó reménye is reménytelenség fojtó hurkain, és én vagyok gyülemlő vad harag fekete bőr alatt, hol ugyanúgy vörös a vér, hol ugyanúgy szorít a félelem, hol ugyanúgy dobog a szerelem. Enyém az ellopott emberség krátere, enyém a csend, a gyász, a bélyeg, enyém hamis tanok megmérgezett virága mind. Zsidó vagyok, ki anyját s hitét siratta íi, kit százszor szembeköptek s nem tudta — miért; enyém a sárga csillag — szívemre varrva hurcolom, s mint Sziszifusz, én a gyökereket szaggatom hiába tán, mert mélyeik, szerteágazók s buják; enyém a megfojtott csontvázak üszke is, enyém a meggyalázott asszonyok holt meztelensége már. Enyémek mind a megtiport felejtve horpadó katonasírok, és én vagyak kapaszkodó utolsó görcsös életösztön, enyém a fű a földön, amit kitépett még e kéz, a kéz, mely senki másé nem lehet csak EMBERÉ — enyém a kéz — Apám a harc, anyám a szenvedés, testvéreim: halál és félelem. A bűnökért lakolni kell, tudom, de mégis kérdezem: felkelt-e ettől egyszer is az ÁLDOZAT? (1968.) Konszfantyin Pauszfovszkij: AZ ACÉLQYÜRÜCSKE Egy kis erdőmenti falucskában élt Kuzma apó az unokájával, Varjusával. Kemény volt a tél, hó esett és hideg szél fújt Egész télen egyszer sem enyhült meg az idő, a deszkatetőről nem csörgött soha az olvadó hóié. Az erdőben éjjelente hidegtől szenvedő farkasok üvöltöttek. Kuzma apó azt mondta, hogy azért üvöltenek, mert irigylik az embert: szeretnének házban lakni, a kályha mellé feküdni, hogy fölmelegítsék átfagyott bőrüket, kusza csomós szőrüket. A tél közepén elfogyott az apó mahorkája. Ettől fogva erősen köhögött és állandóan meggyengült egészségére panaszkodott Vasárnap aztán Varjusa átment a szomszéd faluba ma- horkáért. A falu mellett futott a vasút, Varjusa megvette a mahorkát, vászonzacskóba rakta, s elment az állomásra, hogy megnézze a vonatokat, amelyek olyan ritkán állnak itt meg, inkább nagy dérrel-durral eldohognak. Az előtérben két harcos üldögélt. Egyikük szakállas volt s vidám szürke szemű. Már fütyült a vonat, s látni lehetett, amint gőzbe burkolózva tör az állomáshoz a messzi, Botét erdőből. — Gyors — állapította meg a szakállas harcos —. Vigyázz, kislány, még elfúj a vonat. A vonat nagy lendülettel berobogott az állomásra. Hó kavardult és szemük-szájuk tele lett vele. De a kerekek tovább kotyogtak, mintha utol akarnák érni egymást. Varjusa a villanyoszlopba kapaszkodott, s behunyta a szemét. Mikor aztán már eltűnt a vonat, s elült az ide-oda hánykolódó hófelhő, a szakállas harcos megkérdezte Varjusát: — Miféle zacskó az nálad? Talán bizony mahorka? — Mahorka — felelt Varjusa. — El is adod? Nagyon jó volna egyet rágyújtani. — Kuzma apó nem bízott meg vele — válaszolta nagy- komolyan Varjusa —. Köhögés ellen viszem neki. — Na nézd csak! — szólt a katona —. De nagyon komoly vagy! — Azért vehetsz ám, amennyi kell — mondta Varjusa és odanyújtotta a zacskót —. Gyújts rá! A harcos egy csipetnyi mahorkát tett köpenye zsebébe, majd cigarettát sodort, rágyújtott, megfogta Varjusa állát és a lány kék szemébe nézett — Na nézd csak — mondta megint —, violaszemű és cop- fos! És most mivel ajándékozzalak meg? Talán ezzel? Egy apró acélgyűrűcskét vett elő köpenye zsebéből, lefújta róla a mahorkát és a sót, a köpeny ujjával megtö- rölgette és ráhúzta Varjusa középső ujjára. — Csodás ez a gyűrű! Szinte ég, nézd csak! — De mitől olyan csodás ez a gyűrű, bácsika? — kérdezte Varjusa. — Csak attól, hogy ha a középső ujjadon hordod, akkor egészséget hoz — felelt a harcos —, Neked és Kuzma apónak is. Ha pedig erre húzod ni, a gyűrűs ujjadra — fogta meg Varjusa hidegtől piros ujját a harcos —, akkor nagy öröm ér. Vagy inkább a világ minden szépségét látni akarod? Húzd akkor a mutatóujjadra a gyűrűt és mindent látni fogsz! — Valóban? — álmélkodott Varjusa. . — Higgy neki — mondta a másik harcos —i Varázsló. Hallottad már ezt a szót? — Igen. — Ügy bizony. — nevetett a harcos —. Régi tűzszerész. Rajta még az akna sem fog! — Köszönöm! — mondta Varjusa és futni kezdett hazafelé. Szél kerekedett, fölkavarta a havat. Varjusa egyre csak forgatta a kezében a gyűrűt, s nézte, milyen szépen fénylik a téli világban. „No lám, a harcos elfelejtett szólni a kisujjamról — gondolkozott a kislány —. És mi lesz, ha ráhúzom? Megpróbálom.” Rá is húzta a gyűrűt a kisujjára, hanem az aprócska volt, a gyűrű nem maradt meg rajta, s a csapás menti mély hóba pottyant. Varjusa kétségbeesetten keresni kezdte. De a gyűrű csak nem került elő, pedig az uj- jai annyira átfagytak, hogy már be sem tudta őket hajlítani. Varjusa sírva fakadt. Elveszett a gyűrűje! És most nem hoz egészséget sem neki, sem Kuzma apónak. Nem éri nagy öröm, s nem láthatja meg a világ minden szépségét. Varjusa lebökőtt a hóba egy fenyőgallyat oda, ahová a gyűrű esett és hazament. Kis kesztyűjével letörölgette a könnyeit, ám azok egyre csak potyogtak, s egészen ráfagytak az arcára. Ettől aztán fájni kezdett a szeme, szinte hasogatott. Kuzma apó megörült ama- horkának, a gyűrűről pedig ezt mondta: — Ne búslakodj! Ahová esett, ott meg is marad. Kérd meg inkább Szidort, ő majd segít neked megkeresni. Szidor, az öreg veréb egy kis rúdon aludt. Szidor egész télen Kuzmáéknál lakott, s úgy viselkedett, mintha 6 volna a gazda. És nemcsak Var- jutónak, hanem még az apónak is számolnia kellett azzal a viselkedéssel. A kását a tálból csipegette föl, ám a kenyeret már az ember kezéből is kikaparta. Ha pedig elzavarták, hát verdesni kezdett a szárnyával, s olyan csiripe- lést csapott, hogy a többi veréb is mind odaröpült, hallgatták egy darabig, aztán hosszasan zajongtak. Elítélték Szidort ostoba szokása miatt. Házban lakik, a jó melegben, jómódban él, s ez még mind kevés neki! Másnap aztán Varjusa elkapta Szidort, kendőbe csavarta és kivitte az erdőbe. A hó alól már csak egy kis darabka látszott a fenyőgallyból. Varjusa ráültette Szidort a bot végére és így kérlelte: — Keresd, Szidor. Talám megleled! Ám Szidor összehúzott szemmel bizalmatlanul méregette a havat és nyafogni kezdett. „Nézd csak! Nézd csak! Azt hiszed, bolondra akadtál? Na nézd csak!” — mondogatta Szidor, aztán visszarepült a házba. Így hát nem találták meg a gyűrűcskét. Kuzma apó pedig mind erősebben köhögött, s tavaszra már csak a kályha mellett üldögélt, alig jött el onnan, • egyre gyakrabban kért inni. Varjusa jó hideg vizet adott neki egy vasbögrében. Viharok törtek a falura, megcibálták az ő házukat is, a fenyők pedig mintha belesüppedtek volna a hóba. S Varjusa már nem tudta megkeresni azt a helyet, ahol a gyűrűje elveszett. Gyakorta sírdogált szép csöndesen, mert sajnálta nagyapót is, de magára is mérges volt. — Bolond vagyok! — suttogta —. Nem figyeltem, s elveszítettem a gyűrűcskét. Nesze neked! Nesze! S öklével fejbe verte magát. Kuzma apó ilyenkor mindig megkérdezte: — Kivel porolsz te ott anynyira? — Szidorral — felelte Varjusa —. Olyan szófogadatian, és szemtelen is! Egy reggelen arra ébredt föl Varjusa, hogy Szidor as
