Dunántúli Napló, 1968. június (127. évfolyam, 78-152. szám)

1968-06-09 / 134. szám

Dimonrail navto

1968. június 9.

Nikola Furnadzsiev:

Eső

Én ölmeleg szülőföldem, én termetes feleségem! Televény-zengés, rikoltó szerelmes puszták igézik: szőrös testét csupaszítva rohan az eső sötéten, ezt az éjt parázzsal izzó agaraidon fetrengi végig.

Pikkelyek és mélyzöld szemek tündöklő vérben remegnek esővízből, ördögtestből barnán szikrázó sugár.

Égj az örökkévalóságba, ó zengj, ó takard ki melled, hantom, föllángolt örömem, szülőföldem, tág határ.

Mennyi fekete szerelem, mennyi zöld-fekete pászma!

AZ agyagon fölmorajló homálypatak zug keresztül, szétdübörög ma az eső veszett, lelkes lázadása, sir-ri, csókdos, énekel s a pusztán fény világa rezdül.

Én fekete szülőföldem, én termetes feleségem, dalolj neki, fogadja őt melegen buzgó öled, mint fekete mén, mint férfi rohan az eső sötéten, fölujjong a talaj méhe s táncolnak a fák, kövek.

Majtényi Zoltán fordítása

Eliszaveta Bag rj an a:

Aki

nem ismeri

Aki nem ismeri a távol kísértését, csatangolások gyönyörét, veszedelmek tébolyos izét, akit nem szédít meg az ég s fáradtságtól nem tüzel csontja,

annak az élet és halál ismeretlen, nem lát a jóra és rosszra.

Aki nem tudja mi a számkivetettség, nem tudja, milyen jó hazaérni,

soha az igazi édeset nem érzi, soha az otthon melegét, jóságát az anyai kéznek, izét az atyai kenyérnek.

Nagy László fordítása

jíi!)..

•SHr"

Atanasz Dalcsev;

Évek óta várod, egyre várod, pedig mindig itt jár a csoda.

Nézd a hordárt, nézz oda: tükröt visz s a tükre várost.

Megy. S a vakító ivü tükörben nőnek házak, tornyok, utcák, emberek özönlenek a fényes égből s autók röppennek fel száguldozva, mint

madarak a kalitkából. Terek rögtön meginognak, hosszú fák,

erkélyek s csövek ledőlnek.

Csillog az ég kékje rád ...

Ne is csodálkozz a hordáron, ha most meggörnyed és alig jut tovább!

Emberi kezében egy egész káprázatos uj világ kalimpál.

Tornai József fordítása

Néhány évvel ezelőtt filmszínházaink nagy sikerrel játszották egy fiatal bolgár rendező díjnyertes filmjét, a Baracktolvajt A film magyar mél tatói, kevés kivétellel, említést sem tettek a történet írójáról, Emilijan Sztanevről, aki a modern bolgár próza reprezentáns egyénisége, s akinek Tiltott kert című elbeszélése — melyből a filmet készítették — világirodalmi rangú alkotás. Tájékozottságunk az új bolgár irodalom berkeiben mind a mai napig meglehetősen hiányos, sőt a klasszikus íróknak is legfeljebb csak a fő művét ismerjük. Pedig a népi Bulgária létrejötte óta eltelt közel negyedszázad alatt számos jelentős. a megváltozott életet maradandóan tükröző alkotás született, és felnőtt egy sokszínű, tehetségekben rendkívül gazdag írógeneráció, mely korszerű látásmóddal igyekszik ábrázolni a szocialista valóságot

A Miül

bolgár irodalom

Kezdeti korszakában az új bolgár irodalom is átélte azt a fejlődési rendellenességet amit ma sematizmus néven emlegetünk. Az egészséges irányváltás csak az ötvenes évek derekán következett be. Ez idő tájt kezdtek megjelenni a valóságot életszerűbben, emberközpontúbban ábrázoló, gyakran vitatható, de törekvésükben jó szándékú, új utakat kereső művek. Az irodalmi élet a korábbi évekhez képest mozgalmasabbá vált az egyes művek körül kirobbanó eszmei viták a szenvedélyes igazságkeresés jegyében zajlottal?.

Ha a modem bolgár irodalom úttörőit kutatjuk, elsősorban Iván Vazov, Elin Petin, Geo Milev és Nikola Vap- carov nevét kell megemlítenünk. A ma élő és alkotó írók többsége az ő nyomdokukon halad, annak a gondolatnak a zászlóvivője, mely az ő műveikben nyert ' klasz- szikus értelmű megfogalmazást. Hatásuk a prózára és lírára egyaránt nagy, olyan másodlagos jegyeken is jól kimutatható, mint például a prózán belül a kispróza uralkodó helyzete vagy egy-egy novellistánál a költőiségre, a festői látásmódra való erős hajlandóság. Mindenekelőtt azonban Vazov igazságkereső szenvedélye, Milev szocialista tudatossága és Vapcarov forradalmi lendülete él tovább nemes örökségként a mai bolgár alkotókban.

Kevés irodalom tud felmutatni annyi tehetséges novellistát és a szó igazi érteimét. — —. V,AÍ-Í> Iá 9

bolgár. Bizonyára a bolgár történelem sokszor tragikus fordulatával magyarázható, hogy ilyen kedveltté és az idők folyamán ennyire csiszolttá vált ez a drámai lehetőségeket magában hordozó műfaj. A századelő két nagy kritikai realistája, Vazov és Pelin emelte művészi rangra, és tette a bolgár valóság legtökéletesebb kifejezőjévé. Mai művelői között elsősorban Emilijan Sztane- vet, Angel Karalijcsevet és Sztoján Daszkalovot tartják számon. Valamennyien a mai bolgár irodalom nagy öregjei, életművük java részét a har. mincas és negyvenes években alkották meg, de szellemük, tehetségük napjainkig megőrizte frisseségét, teremtő képességét. Sztanev, akinek nevét már említettük a bevezetőben is, a kispróza mindegyik ágában jelentősei alkotott, mégis novellái azok, melyek megkülönböztetett figyelmet érdemelnek. írásaiban kiaknázza a műfaj kínálta összes lehetőséget, a drámai sűrítéstől egészen a tűnő lírai hangulatok megragadásáig Nagy szeretettel festege- ti a tájak színeit, azonban a természeti képek gyakorisága sohasem jelenti nála a gondolat szikrázó erejének ellá- gyulását Sőt, ellenkezőleg azokban a novellákban, melyeknek szereplői a természet világából lépnek elő (Sasok, Farkaséjszakák), a mesék tanulságára emlékeztető mondanivalók sűrűsödnek. A természet és az ember kapcsolata állandóan foglalkoztatja Szfanevet. A harmónia megbontásában a tragédia elkerülhetetlen bekövetkezését látja. (A zergebak). Tiltott kert című kisregénye, melyet röviddel a felszabadulás után írt, egy szerelem drámáját meséli el. Hogyan teszi tönkre két ember boldogságát az értelmetlen gyűlölködés. a háború szította fékeveszetí nacionalizmus. A történet, mely az első világháború idején játszódik, minden kor faji megkülönböztetése ellen vádat emel.

Sztanev melleit Karalijcsev és Daszkalov elbeszélései tartoznak a bolgár próza fő vonulatához. Karalijcsev a falu világának alapos ismerője. hősei többnyire parasztok, egyszerű emberek, akiknek életében örömök, gondok és nem ritkán tragédiák sűrűsödnek. Az ő műveiből ismerhetjük meg azt a korszakos, ellentmondásokkal feli

változást, mely az utóbbi évtizedekben a bolgár fald életében végbement. Daszkalov egyike a harmincas években szervezetten fellépő szocialista íróknak. Indulásakor ő is a falusi szegénység életével foglalkozik, majd pedig az új világba lépő parasztság sorsának emelkedőit és buktatóit ábrázolja szociografikus ihletettségű műveiben.

A fiatalok többségét az jellemzi, hogy megpróbálják szétfeszíteni a hagyományos novella kereteit. Üj megoldásokkal kísérleteznek, s ezek a kísérletek gyakran értékes eredményekre vezetnek.

Ivajlo Petrov például szűkíti a cselekményt azáltal, hogy a kis dolgok birodalmában kalandozik. Szívszorító embe. ri tragédiákat tud felvillantani az élet egy-egy parányi rezdülésének tükrében (Kis illúziók ciklus). Jordán Ra- dicskov írásaiban líra és humor, tragikum és komikum ötvöződik. A modem irodalom egyik közkedvelt látásmódját, a groteszket, ő látszik meghonosítani a bolgár kisprózában. Georgi Misev a társadalmi problémák iránt mutat kivételes érzékenységet. írásaiban ennek megfelelően kerül minden olyan művészi megoldást, mely akadályozná mondanivalójának természetes indulatát. Neve- na Sztefanova a Változó világ nyomában kutatva, érdekesen és eredményesen vegyíti a riportot és a szépprózát. Törekvése Misevével rokon, a kendőzetlen igazság felmutatásának biztos módszerét szeretné megtalálni.

Külön kell foglalkoznunk

egy heves kritikai vihart kavaró regénnyel, Emil Manov Galatea szökése című művével, mely az utóbbi évek legnagyobb irodalmi eseménye volt Bulgáriában. Manov az idén lesz ötven éves, eddig a kritika úgy tartotta számon, mint a partizánmozgalomról szóló legsikerültebb regények szerzőjét. Ezzel a művével egyszerre azok közé az írók közé is belépett, akik a szocialista társadalom napjainkban jelentkező morális problémáiról nyílt őszinteséggel akarnak beszélni. Manov, akár nálunk Somogyi-Tóth, a „prófétaság” mai értelmét boncolgatja. A regény hőse, Filip Gerakov, szíve szerint kommunistának érzi magát A dogmatikus időkben meghurcolták, félreáll ftották,

most pedig, a megváltozott viszonyok között rossz a közérzete, úgy tapasztalja, a helyzet a karrieristáknak kedvez. Tapintatos harcot kívánnak tőle, ő azonban, az egykori partizán a nyílt arcvonalakat szereti. Pillanatnyi válságából úgy akar kijutni, hogy egy tengerparti üdülőhely vélt nyugalom-szigetére menekül. Belső vívódásait azonban csak elmélyíti az a szerelem, mely egy szófiai orvos szép felesége iránt lobban fel benne. Az asszony viszonozza szerelmét, s ez zátonyra futott házasságának emlékét látszik feledtetni, ugyanakkor a bizonytalan reménykedés sugarait is felvillantja, hogy a boldogság révén sikerül visszanyerni a közéleti egyensúlyt is. Az idillnék és az ábrándoknak azonban véget vet a férj megjelenése, aki könyörgéssel, alázkodással visszatéríti feleségét. Az asszony, bár nem szereti a férjét, gyönge ahhoz. hogy szakítson utált kör. nyezetével. Gerakov keserű szájízzel nyugtázza az újabb csapást, de rádöbben, hogy sorsának önnön maga is okozója, nem utolsó sorban azzal, hogy makacsul kitartott elveinek vélt igazsága mellett, hogy megfutamodott Az aljasok ott is utolérték, beleszóltak legszemélyesebb ügyébe. Nincs hát kitérő, fel kell venni a harcot ellenük, de képes-e rá a történtek után Gerakov? Föl tudja-e adni az idejét múlta prófé- taságot úgy, hogy cinikussá ne váljék? A regény ilyen kérdéseket szuggerál az olvasóba, hogy tovább gondolja az író töprengéseit.

Hatalmas és Jelentős életművel gazdagította a bolgár lírát az idén elhunyt Nikola Furnadzsiev, akinek pályája átívelt a század első felén, a aki a leghaladóbb és legkövetkezetesebb költői an poétika jegyében szólt koráról. Költészetében a magánélet és a társadalmi élet problémái tökéletes egységbe forrottak. Formai újításai nagy hatással voltak a fiatal költőnemzedékre. Külön hely illeti meg Eliszaveta Bagrjanát, aki az asszonylíra megszólalta tója a bolgár irodalomban. A legmerészebb kísérletező jelenleg is á már hatvanon túl járó Atanasz Dalcsev. A mindennapi élet jelentéktelennek tűnő mozzanatait lényegit! át varázslatos, szuggesztív erejű és megkapó mondanivalójú versekké.

Kovács Sándor

Emilijan Sztanev:

A zergebak

Néhány esztendeje zergék tanyáztak a Dzsendem csúcsain. Vezérük egy erős bak volt, sötéthátú, kampós, fekete szarvú állat. Valahányszor veszélyt szimatolt, sípoló horkantassal riasztotta társait, mire azok vadul megiramodva eltűntek a Dzsendem szakadékai között.

Itt vadorzóskodott nappalonként a pomák, vagyis mohamedán bolgár hegyilakó, Kara Ibrahim. Kora hajnalban kászálódott ki viskójából, hóna alatt kecskebőr- iszák, bocskorára szíjazva hegymászó vasmacska, a derekán meg egy kisebb tarisznya, benne kenyér, egy fej hagyma, no meg néhány töltény. Fegyverét — vén török mauzerf — sziklaodukban rejtegette, mindig másutt. Kara Ibrahim megmászta a Dzsendem égnek törő, járhatatlannak tetsző bérceit is. Erős, egészséges szíve volt, a szédülést nem ismerte, lábai könnyen, biztosan vitték a legmeredekebb ösvényeken Is, látása meg a saséval vetekedett. Ha tenyerét ellenzőképp szeme fölé emelte, s fejét elforgatva végigfutott tekintetével a messzi sziklákon, máris felfedezte a zergéket

A lejtőn meghúzódó állatokat nehéz szabad szemmel kivenni, de őt ritkán hagyta cserben éles látása. Kerülő úton becserkészte a nyájat, a mauzer éles csattanása végigzengett a Dzsendemesn, s a visszhang megkétszerezte, megháromszorozta. Ritkán fordult elő, hogy a célbavett zerge a dörrenés után magasra pattanva, vissza ne zuhanjon a földre. Kara Ibrahim alkalmas helyre vonszolta zsákmányát, feldarabolta, s szürkületkor a hússal és a bőrrel iszákjában hazatért, így kiirtotta az egész nyájat. Egyedül a bak rótta magányosan a hegytetőt Sok napot tékozolt erre a bakra Ibrahim. Olyan elővigyázatos volt a bak, mintha az ördög bújt volna belé, s így Ibrahim egyetlen egyszer sem süthette rá fegyverét. Megesett, hogy felbukkant az egyik csúcson, a szállongó ködgomollyá rongyolódoft felhők között, felbukkant, de nyomban el is tűnt. Máskor előugrott valahonnét. de amíg Kara Ibrahim puskát ragadott a bakot mintha a föld nyelte volna el. Egyszóval, látta tán tízszer is, de puskavégre még sohasem tudta kapni az istenverte barmot.

Egy októberi reggel, jó két órával virradat előtt, Ibrahim fölserkent álmából és mindjárt vadászathoz szede- lőzködött. Felesége, Hatidzse, aki három gyermekükkel a földön hált felpillantott, s látta, mint matat ura a füstös, pállott szobában. Ibrahim meglelte a polcon a hegymászó vasmacskákat töltényeket. dohányzacskót, kenyeret dugott a tarisznyába s már indult is az ajtó felé.

— Hová mégy, Ibrahim? — kérdezte az asszony, habár jól tudta, hová készül a férje.

— Megölöm a zergebakot — szólt az vissza halkan, nehogy felverje a pokróc alatt alvó gyerekeket. — Allah szép álomban részeltetett. Azt álmodtam, hogy lelőttem a vén sátánt, most kell végeznem vele!

— Jaj, Ibrahim, a te vadászatod csak annyit hoz, hogy mi vagyunk a falu legnyomo- rultabbjai. Tavaly óta vár rád a kidőlt sövény, nincs a háznál se liszt, se tüzelő, s maholnap itt a tél — sóhajtott az asszony, de erre már Ibrahim ügyet sem vetett, hanem felkapta a szőriszákot és nekivágott a Dzsendem- nek, amelynek sötétbe borult szirtjei egybeolvadtak a fekete égboltozattal.

Amíg a pirkadat első sugaraiban kékesen derengő szaka dékaival. aranyba játszó, hófödte csúcsaival felragyogott a Dzsendem, Ibrahim odaérkezett, ahol elrejtette volt fegyverét. Előhúzta üregéből, tenyerével végigdörzsölte csövét, s elindult a hegy szoros balpartján. Lent roppant sziklatömbök között habzott a folyó, zúgása mégsem hatolt fel ide, túlsüvöl- tötíe a szél. Kara Ibrahim — vékony, könnyű, szélnek feszülő alakocska — fejét leszegve, görnyedt háttal haladt. Szenny«^ turbánjának kibomlott vége feje körül csapkodott, mint egy verdeső lepkeszámy. Alatta ridegen, porceláncsillogással fénylett szúrós, halványszürke szeme.

Felkapaszkodott egy hatalmas kucsmát utánzó sziklára. végignyúlt a kövön, keze ügyébe fektette puskáját s figyelmesen szemügyre vette a folyó mögött vonuló hegyhát minden redőjét, beugróját. Tudta, hogy ilyen szélben a bak nem telepszik le ezen az oldalon, inkább a túlsó. szélvédett lejfőn választ pihenőhelyet. Ebben a völgytorokban látta, legtöbbször tanyázni.

Közelgett a dél, szemközt a rendetlenül egymásra hányt kőkoloncokat hűvös árnyék borította, óriási szörnyeknek tetszettek. Itt-otf zöldellt rajtuk a gyalogfenyő, sárgállottak a zuzmófoltok, testüket sötét hasadékok szabdalták. A mélyben csillogott a folyó,

fent a kék égen tépett, borzas felhők vonultak.

Ibrahim sorban szeműgy- re vett minden lejtőt, hajlatot és menedéket, de a bak nem volt sehol. A szorosban felsüvített a szél, s a hegy kőkeblének zúdulva egészen a gerincig száguldott, majd onnan ismét alábukott. A hegy fölött sas lebegett, apró pontocska az égen, s időnként beleveszett a felhőkbe.

Máskor Ibrahim ilyen ítéletidőben ki sem mozdult hazulról, de most arra gondolt, legkönnyebben éppen ilyenkor üthet rajta a bakon, mert az rosszul hall a dühöngő szélben. Egy darabig még feküdt a sziklán, majd amikor látta, hogy csak idejét pazarolja. lekúszoft a kőszikla lábához rágyújtani. Szattyánzacskóból szálasdohányt simított újságpapírba, vastag cigarettát sodort, s hosszan csiholt, amíg felizzott a tapló. A sziklazugon kívülrekedt a szél, a déli nap átmelengette foltozott ujjasát meg a kőfalhoz támasztott puska csövét.

— „Átkozott sátánja, valóságos ördög!... Puskavégre kerülsz, ha mondom... Allah nem ver bottal”! — dünnyügött Ibrahim, s miközben a füstöt eregette, nyugtalan tekintete a túlpar- ti sziklákon kóborolt. Szüntelenül az álom járt a fejében, egy lövéssel leterítette a bakot, lapockáját járta át a golyó, a vergődő állaf sárga

szemét gyűlölettel rámeresztette. s emberi hangon perelt vele.

Hirtelen megrebbent Ibrahim szeme, rőt, borostás arca felderült, tekintetében öröm csillant. Ott volt a bak* a szemközti sziklákon, de nem a lejtőn, ahogy várta, hanem fent a tetőn, szinte a hegy ormán süftette hátát a napon. Egy villanás lett árulója, mozduló hátán lobot ve. tett a napsugár.

Ibrahim tovább füstölt* míg csak sápadt ajkát nem perzselte a parázs, közben pillantása bejárta a hegyoldal minden zeg-zugát, rárajzolva az utat, amelyen meglepheti a bakot. Agya gyorsan. mégis nyugodtan működött: legalább egy kilométer a távolság, s bár a mauzer elhord messzebbre is, innen nem falál célba. Viszont ha ezen az oldalon indul a bak felé. az tüstént észreveszi. Nem marad más hátra, mint visszamenni, átkelni a folyón, s kerülő úton, túloldalt csapni le rá. Azonban így hátszéllel haladna, az éber állat könnyen megszimatolhat, ja a veszélyt. Végül döntött Nem szélirányban indul, hanem keresztülvág a hegyen. Nyaktörő út, de célirányos.

— „Allah segíts!” — nyúlt puskája után. Leereszkedett a folyóhoz, s ügyet sem vetve rá. hogy alaposan átnedvesedik. keresztüllábalt a vízen, s óvatosan nekivágott a

f