Dunántúli Napló, 1968. június (127. évfolyam, 78-152. szám)

1968-06-02 / 128. szám

6

1968. június 2.

Dunommi nopto

___ I önnek — ugrott Stiglie a motorhoz, s én mögé kuporodtam. Éppen a kettes sebességet húzatta, amikor Satyáék elviharzottak mellettünk. Mindketten előredőltek, Pöttyös hozzátapadt Satya hátához és félrefordított fejjel üvöltötte: — Szi-aaa! Szi-aaa!

Stiglic motorja is bőgött már és elkezdődött az őrült hajsza. Mindkét motor fel volt piszkálva, s hogy pillanatnyilag melyik a gyorsabb, a keverék összetételén múlott. Itt nem voltak veszélyes kanyarok, jobb kanyarvétellel nem lehetett időt nyerni. A motorszemüveg a zsebemben volt, most már nem tudtam feltenni. Ha előre néztem Stiglic válla fölött, szememből ömlött a könny. Satya taktikázik, állapítottam meg. Közelebb enged magához bennünket. Hosszú, egyenes útszakasz következett, Stiglic az út közepe felé döntötte a motort, hogy kerülhessen, Pöttyössel egymásra vigyorogtunk, aztán Satya kezét is megláttam, a gázt már tövig húzta, Stiglic- nek még volt egy kevéske tartalék is, mert éreztem, hogy tovább gyorsul alattam a motor. Most én ordítottam félrefordított fejjel: — Szi-aaa! Szi-aaa!

Stiglic értette a dolgát. Ott maradt tíz méterrel Satyáék előtt. Nyeljék csak a port Ha lassítottak, ő is lassított, ha szökni próbáltak, nem engedte. Nem tudom, hányszor kiáltottam előre, hogy hagyja már abba, ne hülyéskedjen, de mindannyiszor azt kiáltotta vissza: — Mi? — Mintha nem értené. Végre megunta, és meglógtunk. A tüskeszentpé- téri elágazásnál megvártuk a lemaradtakat.

A két motort betoltuk a malom gépházának fészerébe. Satyáék is maradtak. A malomgödörben akartak az éjszaka harcsázni. Mi meg elindultunk a folyó mellett lefelé.

— S te?

— Fenekezek. Vagy márto- gatok — mondta, és rátámaszkodott tenyerével a térdemre. — Különben csinálj, amit akarsz, a vacsoráról gondoskodom egyedül is. — Visszament a fa alá, fogta a botját, szedte tovább a küszöket. Nem nézett hátra. Tudta, hogy feltápászkodom, kipakolom a botjaimat, összeállítok egy megfelelő szereléket.

Tíz perccel múlt fél hat, a nap sugarai a túlsó part felől verték a vizet. Alkonyat előtti, mozdulatlan, tikkasztó levegő izzasztóit. A töklevelesnél alacsony volt a part, lePál József:

de abból egészen más lesz.

Már annak is egészen más hangulata van, amit eddig elmondott. És mi az ördögnek mondja el hamisan?

Visszatérve, ki vittünk a partra egy lobogó ágat, új tüzet raktunk. Fenekeié horgainkat lótetűvel csaliztuk fel, bedobtuk, ahol a legmélyebbnek sejtettük sötétben a vizel A botok spiccére kötött papírt megvilágította a tűz.

Stiglic hanyatt feküdt, nagy ívben hajította vízbe a csikkjét.

— Nekem az egész életem tetű — mondta.

— Tetű? — kérdeztem meglepetten, nem értettem, hogy mit akar ezzel mondani.

tern, a horog helyére most

cérnára kötött kő került, az élőkére kötött horog pedig jó négy arasszal feljebb. Cipőmet levetettem, meztelen talppal lépkedtem a köveken. A víz nagyon jó hangvezető. Cipőm sarkának koccanása elriasztotta volna a lesben álló halakat. A kapás akkor történt, amikor a nehezéket elválasztottam a fenéktől, hogy fél méterrel lejjebb ismét leengedjem. Nem süllő volt. Kiló körüli domolykó. A süllők aludtak, vagy valami egészen más hülye dologgaí foglalkozhattak, nem kellett egynek se a csali. Pedig végig- cincáltuk még egyszer a kövezést.

Szombaton kezdődő vasárnap

Igen, ezekből lehetett volna akár aranymálinkó is, meg amit akarsz.

Mit vitatkozzak az olyan emberrel, aki azt erősítgeti, hogy a verebekből aranymálinkó is lehet? Szótlanul ballagtam mögötte.

Megebédeltünk, ebéd után kisgatyára vetkőztünk. Stiglic csodálatos fejeseket ugrott, és hanyatt fekve a vízen, úgy fújtatott, mint egy bálna.

Már belelógtak az árnyékok a vízbe, amikor összeszedelőz- ködtünk.

A malomnál Satya átadott egy harcsát, hogy adjuk be Gergács szakiékhoz, mi meg odaadtuk Satyának a domoly- kót meg egy csukát, mert ma este náluk készül a halászlé. Satyáék el is indultak. Stiglic piszmogott a motor körül, aztán mi is indultunk.

I

. ^Egyszer olvastam egy ilyen < folyópartról. Szerintem felszínes, nagy marhaság volt. Puha bársonyszőnyeg volt a fű, asszonyok illatos kontya a füzek lombja, meg mifene. Meséljék ezeket olyanoknak, akik még sose jártak folyóparton. Vagy ha jártak, nem nyitott szemmel. Itt törvények uralkodnak és célszerűség. A zsályának csak azért van olyan nevetnivaló furcsa virága, hogy megtermékenyüljön. A boglárkának a színe, hogy világítson a méheknek. A vizitök nagy, kerek levelének árnyéka miatt nem él meg közelében más növény. El is mondtam mindezt Stig- licnek.

— Te mindig erre gondolsz,

ha kijövünk? — kérdezte.

— Nem.

— Hát?

— Hát másra is meg semmire.

— Szóval, most nem bársonyos fűben jársz, hanem térdig érő törvényekben és célszerűségben.

— Mit marháskodsz? — Mögöttünk loccsant a víz. Mindketten hátranéztünk.

— Rablás volt.

— Nem. Ponty ugrott, vagy nagy dévér. Nézd, teljesen kör alakú hullámok szaladnak szét. A rablás hasítja a vizet.

— Törvény szerint és célszerűen.

A vén, kéttörzsű fűzfánál végleg letáboroztunk, örvénylett itt a víz, s ha a horgászatot befejezve, fürdés közben magasra tartott karral, kinyújtott testtel lemerültünk, aiig értünk feneket. A víz mozgása minden könnyebb anyagot elhordott, kemény agyagot tapintott ki a talpunk. összeállítottuk a sátorlapokat, jó, combvastagságú ághoz kötöttük a sátor csúcsát, és erősen kicövekeltük. Hordalékfát is gyűjtöttünk, kellett a tűz éjszakára. Stiglic nulltízes damylt szerelt, pehelykönnyű tollúszót, apró horgot, és léggyel egymás után szedte ki a vízre hajló ágak alól a küszöket. Már vagy tíz fickándozott a kishaltartó kannában, és én még mind5'! csak ültem a fűben.

— fái lesz? — jött oda hozzám.

— Lemenjek az alsó tökleveleshez úsztatni?

— Menj. Ott mindig jött valami érdemesebb.

hasaltam, fejemet víz alá nyomtam. Amint felálltam, hajamból a víz végigfolyt a testemen. Ingem vizes lett, de legalább hűsített. A kör alakú levelek között mélysárga virágok tárulkoztak az árnyéktól szürkített víz fölött. Csak a meder közepe áramlott szabadon, de ott is lassan, méltóságteljesen. Az első dobás jól sikerült. Piros kis úszóm ott virított közvetlenül a vizitök- mező szélén, és sodródott lefelé. A horgot fürge, mozgékony trágyagilisztával csaliztam. A kapás lágy volt, éppen csak megállt az úszó, majd a felszín alá merült. Erőteljesen védekezett a dévér, s közben szememmel azt kerestem, hol keskenyedik el e töklevélsáv, és a halat arra vezettem. Vergődött a szákban; teste meg-megrándult, míg a horgot szabadítottam ki a szájából. Hogy életben maradjon, erős nylonzsinórra fűztem és kikötöttem.

Stiglic egy jókora csukát pucolt lent, amikor visszatértem,

— Megpucolod ezeket is? — emeltem magasra a füzért.

— Mit fogtál? — nézett fel.

— Négy dévért, meg egy bodorkát. Megpucolod?

— Meg. Dobd le! De te vágj addig nyársakat és ágasokat

is.

Az ágakkal kiültem a partra, Stiglic fölé. Ott farigcsáltam. .

— Olvastad a Zabhegyezőt? — kérdezte.

— Nem.

— Olvasd el! Frankó könyv. Egy csudamuris srácról szól. A szállóban a liftes ötdolláros nőt szerez neki, és mikor a nő bemegy hozzá a szobájába, nem csinál vele semmit. Érted, az égvilágon semmit. Pedig a nő le is vetkőzik, és nincs más rajta, csak egy kis rózsaszínű kombiné.

— És miért nem csinál vele semmit, ha már le is vetkőzött a nő?

— A nő az ölébe is ül, de nem csinál vele a srác semmit, csak beszélget vele. S hogy miért? Mert egyszerűen nem csinál. — A halakkal végzett, felkapaszkodott a partra. — Később el is mondja a Wicker Bárban egy is-; merősének, hogy tetű az ő nemi élete, érted, tetű a nemi élete.

— Miért?

— Mert az egy olyan srác. De nem lehet ezt így elmondani, el kell olvasnod. Nem lehet egy könyvet csak úgy elmondani.

Megraktuk a tüzet. Az ágasokat leszúrtuk. Füstöltszalonnával bespékelte Stiglic a csukát. A keszegeket nem, azokat ropogósra akartuk sütni, ösz- szekapartam később a parazsat, leültünk a tűz mellé. Stiglic a csuka nyársát forgatta, a csepegő szalonnazsírt kenyérszeletekkel fogta fel.

Nagyon ízletes volt a csuka. Szalonnazsírral átitatott kenyérrel ettük, a keszegeket meg csak úgy, ropogtatva. Teljesen besötétedett. Pár vastagabb ágat dobtunk a parázsra és lementünk a forráshoz inni. Közben megkérdeztem, mikor hozza el a könyvet. Hétfőre ígérte. Nyavalyogtam, hogy meséljen még, de ő csak art hajtogatta,, hogy nem lehet egy könyvet elmondani- A tartalmát igen,

— Az hát, tetű — és hangjában volt valami, ami miatt meg sem mozdultam, csak ültem, két kezemmel átfogva felhúzott lábaimat —, tetű, ha tudni akarod, öregem, engem a gólya költött. Nem viccelek, gólya költött, mert nincs anyám. És apám sincs. Az állam gyereke vagyok. Később tudtam meg, hogy az anyám belehalt a szülésbe. Apámról nem tudott senki felvilágosítást adni. Anyám nevét viselem. Hát nem tetű egyedül lenni a világban? Jó, itt vagytok ti, Gergács szaki és ... igen, igen, először anyádat kellett volna említenem, aki Ferinek szólít, és ugyanúgy teszi elém az ételt, ha nálatok vagyok, mint eléd, és ha élne, anyám bizonyosan ilyen kedves, öregedő asszony lenne, mint a tiéd, és hozzád is ugyanolyan kedves lenne, mint hozzám, pont ugyanolyan lenne, mint a te anyád, és ez nagyon jó lenne, de mi a francot mesélem ezt itt neked, amikor ezt úgysem lehet így megérteni, és elmesélni se lehet pontosan, mert ez ugyanolyan, mint a könyv, egészen más van itt belül, ez, de mégsem ez, amit elmondtam.

— Te — kezdtem, de leintett. Arra kért, maradjunk most csendben.

Figyeltük a spicceket.

Éjfél után felszedtük a horgokat, lefeküdtünk a sátorban.

— Nincs kedved feljönni Satyáékhoz? — kiáltottam át Stiglicnek.

— Mehetünk. De én ezen az oldalon maradok. Fűzd be majd a sátrat. A halakat hagyjuk kikötve. Nem találhatja meg senki. Délután összeszedjük a társaságot, ha megyünk haza.

Derengett csak, amikor felébresztett. Máj pástétomot bontott, közben elmondta, hogy a leghosszabb botokat kellene most felszerelnünk. Élő kishallal végigtapogatnánk a tökleveles két oldalát, ha már harcsa nem jött az éjszaka. Átmegy ő a másik partra, nem, nem fázik meg, a víz sokkal melegebb most a levegőnél, aztán lemegyünk a kövezésig, mert a töklevelesben csak csukák vannak, süllőt szeretne fogni.

Ott ment át a medren, ahol a tökleveles kezdődött. Csak derékig ért a víz. A túlparton magára kapkodta ruháit. — Láttad, nem mély a víz, fél méternél nagyobb eresztéket ne hagyj, ez lesz a legjobb, éhes csuka azonnal rávág.

Vászonnadrágom combig átnedvesedett a harmattól, dideregtem. A küsz hátúszója alá akasztottam be a horgot és leeresztettem a vízbe, alig két arasznyira a töklevelektől. A kishal fürge volt, antennái úszóm körül apró köralakú hullámok jelezték mozgását. Lassan, lépésről lépésre követtem. A kapás villámgyors volt, de nem akadt a horog, csak a küszt tépte le. Kiválasztottam egy kishalat a kannából és a kapás helyéhez közel, vízbe engedtem a horgot. Újra rá- vágot és zsákmányával a túlsó part felé úszott. Most akadt a horog. Menekülni próbált, cibálta a zsinórt, majd beszaladt elém a töklevelek közé. Hosszú nyelű szákom- mal éppen elértem.

Stiglic előtt is locsogott a

víz.

A kövezésig még két kapásom volt, de mindkettőt eltoltam. Stiglic négy csukát fogott.

Az úszót és horgot leszerelSatyáék azon az oldalon horgásztak, amelyiken Stiglic volt. Mire átértem a zsilip hídján, Pöttyös vastag nylonszálat húzgált ki a vízből. Art hittem, a zsákmányt akarja megmutatni Stiglicnek. De a zsinór végén csatosüveg hűsült.

— Ezt fogtátok? — bigy- gyesrtettem el a számat.

— Nyugi, nyugi, ízleld meg előbb, aztán láthatsz valamit.

A bor savanykás íze jólesett mindkettőnknek. — Mit fogtatok? — kérdezte Stiglic, és megtöröl te a száját.

— Ott vaknak kikötve — mutatott Satya egy fűzfabo- korra.

Stiglic megkereste a zsinórt. Amikor felhúzta, már mellette álltam. Három nagyon szép harcsa kavarta a vizet.

— Mivel fogtátok?

— Verébfiókával.

Satya elmondta, hogy egész éjszaka lótetűvel próbálkoztak. De nem jött semmi. Reggel, amikor a faluban borért járt, a malom szalmakazla mellett ment el, és visszafelé kifosztotta a verébfészkeket.

— öregem, ezt tegyetek horogra, ezt szereti — nyitotta szét nevetve micisapkáját.

— Ráfűzöd, aztán bicskával felvágod a hasát — magyarázta — a vér szétterjed a vízben, és ízére szépen odaséta- fikál a harcsa.

Sapkájában nyüzsgőét a sok csupasz-meztelen, még vak verébfiókra. Néztük nyüzsgésüket, majd Stiglic köpött egyet:

— Jól tele rondították a sapkádat.

Satya meglepődött, valami olyasmit motyogott, hogy sebaj, fontosak a harcsák, majd kimossa a sapkáját S ebben igaza volt. Három harcsa, az három harcsa.

— Na, kell? — nyújtotta ismét sapkáját.

— Nem — mondta Stiglic, bár én szívesen kipróbáltam volna a verebeket.

— Mit kisasszonykodtál ? — kérdeztem tőle, amint visszafelé mentünk a tanyánkra — talán sajnáltad a verebeket?

— Sajnáltam.

— A küszöket nem sajnálod, amikor horogra tűzöd?

— Az egészen más.

— Ugyan — legyintettem.

— Ide figyelj — állt meg hirtelen — én üvölteni szeretnék, ha olyasmit olvasok az újságban, hogy N. N. megfojtotta újszülöttjét és a gyilkosságért csak két évet kapott, ha meg agyonütnek egy öreg szivart, azért tíz-tizenöt évet sóznak a tag nyakába. Igazság ez? Abból áz újszülöttből, ki tudja, mi minden lehetett volna? Érted? A küszből mi lesz? Serhmi, küsz marad. De ezekből a kis pelyhes madárfiókákból lehetett volna akár aranymálinkó is.

— A verebekből?

— Ezekből a kis pelyhes, még Veik madárfiókákból.

Gergács szakinak csak a felesége volt otthon, így megszabadultunk a focimeccs izgalmaitól. Anyám is valamelyik barátnőjénél járt, zárva volt a lakás. A kulcsot a helyén, a muskátlis láda alatt találtuk. Megpucoltuk a halakat, besóztuk. Mosakodtam, s míg átöltöztem, Stiglic is megmosdott. — Átjössz most hozzám, mert én is át akarok öltözni — mondta.

Gyorsan végzett.

Tátogattunk kicsit a főutcán, elnyaltunk egy-egy fagyit, és lementünk Satyáékhoz.

— Pont jókor jöttetek — lelkendezett Satya — kóstoljátok meg, ha só vagy paprika kell, még tehetünk bele.

De nem kellett már semmi. Olyan volt, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Hegedűs néni megterített, körülültük a gőzölgő tálat.

— öregem — hörbölte Pöty- työs az első kanállal, csípte a száját a paprika, sziszer- gett is — ma lángoló fiú leszel, Pici kigyullad.

— Csak meg ne érezze a verebek szagát.

Arcomba szaladt a'vér, nem szerettem, ha Picit emlegetik. Stiglicet kérdeztem, hogy mi lett azzal a zabhegyező sráccal, akinek ölébe ült a rózsaszín kombinés nő? A többiek azonnal ráharaptak, faggatták, de Stiglic nem emlékezett semmire. Se a Zabhegyezőre, se az ötdolláros nőre, álmodtam az egészet

Már alig volt a tányéromban, amikor Satya felállt, bement a kamrájukba. Sötétzöld literes üveget hozott ki, megrázta, a lámpa felé tartotta.

— Mama, már megint nincs borod?

— Nincs borom — mondta szelíden Hegedűs néni.

— Pedig én megmondtam, hogy hagyj itthon bort — és most élessé, fülsértővé változott a hangja — de te mindent annak a rohadt lányodnak hordasz. A barackot, szőlőt, paprikát, hagymát. Szenilis vénasszony vagy, aki nem ért meg semmit, hiába beszélnek neki akármit.

Hegedűs néni felállt, fogta az üveget, kiment, Satya meg tovább mondta a magáét.

Stiglic már korábban letette a kanalat, és most ő is felállt Az ajtóhoz ment.

— Hová mész? — kiáltott utána Satya.

Stiglic megfogta a kilincset kinyitotta az ajtót.

— Maradj — kiáltott ismét Satya.

— Ha maradnék — fordult vissza Stiglic — akkor most szájba vernélek — és betette maga mögött az ajtót.

Nem tudtuk, mihez kezdjünk a csenddel.

Hegedűs néni visszajött, egy üveg bort tett az asztalra, ha nem is saját termés, ma elég jó bort mérnek a sarki italboltban, sajnálta, hogy elengedtük Stiglicet, igazán maradhatott volna. Satya töltött Pöttyösnek és nekem, aztán szájához emelte az üveget.

Nem tudom, hogy kerültünk az ajtóhoz. És Pöttyös se tudhatja. Hegedűs néni toporgottj kétszer is elmondta, hogy ne hagyjuk itt a halászlét meg a bort, Satya szentségezett, de kint langyos volt a levegő, és kigomboltam mellemen az inget.

Cigarettát is dughattam a számba, mert felvillant Pöty- työs öngyújtója.

Serfőző Simon:

UDVAR

Fáit megmásztam, csipkebokrait felforgattam, fogadtam

lóháton jött vendégelt, az ajtó előtt csavartam az éles fogaskereket: fordította keletről-nyngatra a napraforgó-fejeket, halottak napján gyertya égett mindig a küszöbön, karácsony előtt a tebenes istállóval mentem betlehem ezni,

udvar, gond fészke, hatalmas birodalom, emlékeimet égbe eleresztő reptér, templom-kert, szegénység telke, ócskapiac, csatatér, igának,

döglött szerszámoknak halotti fehér lepedője, világ,

semmim se, elfér a tenyerembe, rákiáltok és elmegy, nem térdepeltet le.

ANONYMUS-ARC

A LEQÜJABB KUTATÁSOK

FÉNYÉBEN

Az utóbbi években kiváló történészek és irodalomtudósok fogtak neki, hogy legrégibb, feltételezhetően eredeti formájában fennmaradt ges- tánk szerzőségének kérdésében állást foglaljanak. Mint ismeretes, a gestaszerző csak nevének kezdőbetűjét (P-nek mondott magister) és-azt árulja el, hogy a boldogult Béla király nótáriusa volt. Egyetemi végzettségére a magisteri cím, kancelláriai szolgálatára a jegyző (nótárius) szó utal. Hogy melyik Béla király szolgálatában állott, s mi volt a neve — két évszázad óta tudományos vita tárgya.

A P betű felderítésére eddig is történtek kísérletek. E feltételezések szerint leginkább a Petrus (Péter) vagy a Paulus (Pál) nevű személyek jöhetnek számításba. III. Béla kancelláriájában az egykorú oklevél ismer egy Pál székes- fehérvári prépostot és kancellárt. Ezt a Pált azonban az Anonymus-jelöltek közül ki

kell zárnunk, mert még III. Béla király életében meghalt, s így ő már nem írhatta, hogy a „hajdani dicsőséges Béla királynak jegyzője” volt Marad tehát a Péter név. A nemrég megjelent Magyar irodalmi lexikon adata szerint (I. k. 36. 1.) „legtöbb alapja a III. Béla jegyzőjével, a későbbi Péter mester esztergomi főegyházi présposttal való azonosításnak van.” Az ugyanakkor írt magyar irodalom- történeti kézikönyv (I. k. 80.1.) Klaniczay Tibor véleményét közli, aki „felette bizonyta- lan”-nak tartja ezt az állítást, mert a Péter prépost szövegezésében fennmaradt néhány oklevél stílusa eltér a gestáé- tól. s az is feltűnő, hogy bár ő esztergomi, prépost, saját városáról sehol sem tesz említést, Pannonhalma és a bencés monostorok helyei viszont gyakran szerepelnek művében.

Klaniczay álláspontját fejleszti tovább Csóka J. Lajos most megjelent mélyreható.

w

á

t