Dunántúli Napló, 1968. március (25. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-17 / 65. szám

VMS. március tZ. 5 ptmantau naoto ZaM Iramaratáne feszfrvál A Mecsek Együttes sikere Harmadik éve rendezték meg a zalai kamaratánc fesztivált, amelyen öntevé­keny együttesek lépnek fel. A fesztiválnak komoly ha­gyománya és híre van, az idén is ott volt a szakma java része, tánctörténészek, esztéták és kritikusok. A zsűri elnöke Vitányi Iván ▼olt — 16 együttes szerepelt a fesztiválon — mondja dr. Borsos József, a Városi Ta- 'fsács népművelési csoportve­zetője. — Talán az idei fesztiválon volt a legerősebb mezőny, minden említésre méltó hazai amatőregyüttes fellépett. Kétféle típusú tánc képviseltette magát, a folk­lór eredetű mellett a mo­dern drámai táncok is meg­jelentek. ötvenkét különféle koreográfia közül tizenegyet Bartók-zenére írtak. A ne­héz mezőnyben a Mecsek Együttes nevéhez méltóan szerepelt. A fesztivál első évében koreográfiái díjat kapott, tavaly nagydíjat, az idén pedig harmadik dí­jat A Vasas Központi Mű­vészegyüttes és a budapesti Bartók Béla Művészegyüttes mögött végzett nemcsak a zsűri döntése, hanem a kö­zönség szavazatai alapján is. Milyen számokkal indult az együttes? — Három új táncot vit­tünk a fesztiválra — vála­szol Simon Antal, az együt­tes vezetője és koreográfusa. — A Nemzedékek című «zárnunk alapja három pa­rasztfotó volt, három nem­zedéket mutatott be, a Kinn e délibábos rónaságon című szatirikus táncunk egyrészt a magyarkodó Hortobágy- romantikának, másrészt, a szakma elcsépelt pásztortán­cainak mutatott fricskát. A harmadik szám, a Hajdan vót szerető, sajnos nem úgy sikerült mint szerettük vol­na. — A szakmai vitára Jövő héten kerül sor — veszi át a szót Balé István, a városi művelődési ház vezetője. — A zsűri majd részletesen ér­tékeli a produkciókat. Együttesünk említett két műsorszáma eredetiségével, ízes, egészséges hangvételé­vel nyerte el a közönség tet­szését. A szakmai közönség ezen felül a koreográfia, a zene és a színpadkép töké­letes egységét is értékelte. Az együttes új „házi zene­szerző jé” Jakab Zoltán ki­váló muzsikát komponált számukra. De a táncosok, többek között Fazekas Ibo­lya, Frazon Zsuzsa, Janko- vich Erzsébet, Kosaras Fe­renc, Gerner István, dr. Ko­vács Zoltán, Szabó József, Bodonyi István és Szentesi Ágnes ugyancsak nagy tech­nikai felkészültséggel, kul­turáltan, nyugodtan mond­hatjuk: művészi fokon tán­coltak. — Sok múlott a táncoso­kon — mondja Simon An­tal — hiszen kamaratáncról volt szó. Az egynemű kar­nál öt, a vegyesnél hat fő volt a máximum. Az egész műsornak pedig húsz perc­nél tovább nem lehetett tartania. S a kamaratánc kötöttsé­gei nyilván a koreográfust is nehezebb feladat elé ál­lítják, hiszen nem számolhat a tömeghatásokkal. — A zsűri — folytatja Borsos József — rövid in­doklásában is megemlítette, hogy a Mecsek Együttes jó úton jár, művészete ma is a népitánc gyökereiből táp­lálkozik. A Mecsek Együttes ezzel a műsorával majd ősszel mutatkozik be a pécsi kö­zönségnek. Nemsokára, mi­után indultak a Ki mit tud?- on, vidéki vendégszereplé­sekre indulnak Baranyában a Magyar Rapszódia című kamaraműsorral és a Kör­tánc című műsorukkal. — Az együttes is meg­sínyli bizonyos mértékig, azt a körülményt, hogy a művelődési házat átalakítják — mondja befejezésül Baló István. Csend és kiáltás Jancsó Miklós új filmje Lehetetlen megszabadulni a film emócionális hatásaitól: lenyűgöző drámaiságától, sa­játos nyers líraiságától, a lé­lek legmélyéibe vájó iszonyú igazmondásától. S valamiféle idegesítő dühtől. Túl az érzelmi rabulejté- sen, a filmet — csakúgy mint Jancsó eddigi filmjeit — ki­zárólag intellektuális szem­szögből lehet Igazán megkö­zelíteni. A Jancsó-filmek, s ez ma már szinte közhely, nem fejeződnek be az utolsó koc­kákkal. Felkavarnak és gon­dolkodóba ejtenek, tovább gondolkodtatnak, elemzésre és „rejtvényfejtésre” késztet­nek. Persze nemcsak utóbb, hanem már a film közben is, az első pillanattól kezdve. Egy trilógia része Maga Jancsó mondta egy nyilatkozatában saját filmjei­ről: „Antonioni mondta ma­gáról, s én se tudok jobbat: mindig valami történetet pró­bálok elmondani — meglehe­tősen primitív történeteket egyébként — s hogy jól vagy rosszul, azt nem tudom.” Azok közül az „önelemzések” közül való ez is, amelyeket nem kell komolyan venni. Sok művész hiszi is, hogy pofon- egyszerű dolgokat művel, írók, hogy pusztán leírják, ami eszükbe jut, festők, hogy csak éppen lefestik — nem tehetnek mást, tehetségük ön­törvényei vezetik kezüket. Talán Jancsónál is így van: nem tehet mást, megkísérli elmondani „meglehetősen pri­mitív történeteit”, s persze a film nyelvén. Az embernek olykor az a benyomása, hogy ez a nagyképességű, szuverén alkotóegyéniség ilyen belső parancsra cselekszik. Van egy (de mennyi részlettel gazdag!) nagy kérdése, amely­re szívósan, már-már ember­telen kíméletlenséggel keresi a választ A Szegénylegények, majd a Csillagosok, katonák után (korábbi filmjei bizo­nyos előszavaknak illenének be), most itt a Csend és kiál­tás, amely szervesen kapcso­lódik az előzőekhez, akár egy regénytrilógia kötetet Úgy is mondhatnánk, pri­mitívebb kifejezéssel: ez az új film hasonlít az előbbi kettőhöz. Hasonlít a szituáció — vagyis az eluralkodó kilá- tástalanság, a fenn tomboló emberi gazság és a sarokba- szorított humánum szituáció­ja —, hasonlít a megalkuvás és dacolás természetének fel- térképezése, hasonlít a stílus, a jelképrendszer és a félre­ismerhetetlen formai jegyek egész szövevénye. S ez a ha­sonlóság joggal vagy jogta­lanul olykor az önismétlés ér­zését kelti a nézőben. Néha joggal — ezek a pillanatok annak a bizonyos „idegesítő dühnek” a pillanatai, amit említettem. A nézőben tilta­kozás ébred, tiltakozás ekko­ra konok következetesség el­len, egy stílusnak már néha a modorosságig való végigvi­tele ellen. Az ellen, hogy Jancsó figurái állandóan jár- nak-kelnek, mozognak, bené­pesítik a képét, egymáshoz való viszonyuk szüntelenül és követhetetlenül változik, olyanféleképpen, mint egy fa­lomb levelei a szélben. Külö­nös vibrálást is ad ez a tör­ténéseknek, a tompa, színte­len, párszavas tőmondatokban kibontakozó drámáknak, le­hetetlenné teszi, hogy bárki érzéketlen maradjon a több­nyire nyersen realisztikus ké­pek mögött ágaskodó filozó­fiai kérdésfeszegetésekkel szemben. A tiltakozás még e furcsa puritánság ellen is fel­ébredhet — az ellen, hogy az alkotó abszolúte közömbös a történet mellékszálai, megér­tését szolgáló előzményei vagy vonatkozásai iránt, nem magyaráz, még annyit sem, amennyire tényleg szükség volna. Legalábbis a klasszikus cselekményt ismerő, ahhoz szokott ember számára. Ez utóbbi persze megszűnik probléma lenni, mihelyt a film végigélte a maga életét a vásznon, s folytatja utóéle­tét a nézd gondolataiban. Nem mindegy-e vajon, hogy a csendőrparancsnok honnan ismeri a bujkáló forradal­márt? Teljesen mindegy. De erre többnyire akkor jönnek rá az emberek, amikor már „megemésztették” a film mon danivalóit A reménytelenségben Ha ugyan meg lehet emész­teni. S ezt most nem rossz értelemben mondom. A Csend és kiállás — ugyanúgy mint a legutóbbi két Jancsó-film —, csaknem a kimeríthetet­lenségig bonyolult, noha va­lóban meglehetősen primitív történetet mond el, noha egyetlen nagy kérdést bon­col: hogyan viselkedik az ember a tökéletes reményte­lenség állapotában. Jancsó szívóssága, kíméletlensége és konoksága elsősorban ugyanis az igazság meglelésének tö­rekvésében, a kérdés rögesz­meszerű újrafeltevésében nyilvánul meg. A Csend és kiáltás 1919-ben, valamivel a Tanácsköztársaság leverése után játszódik. Mindenesetre akkor, amikor a bukás már visszavonhatatlan, az ellen- forradalom már félelem nél­kül bosszul, amikor már a harc felvétele teljesen kilá­tástalan, amikor a túlélés az emberek egyetlen, nem is olyan könnyen megvalósítha­tó célja. A negatív pólus egyéni vonásoktól jobbára mentes képviselői erejük tel­jében azt is „megengedhetik maguknak”, hogy irgalmasak legyenek, hogy a feleség ke­gyeinek fejében megkíméljék a rendőri felügyelet alatt ál­ló férjet, hogy ne rögtön és ne kegyetlenül öljenek. A to­tális hatalom apparátusa ez, amely kifinomult módszerek­kel végzi egyetlen feladatát: a gyilkolást. Végzi még „irgal­mas” tarkólövéssel, de végzi már hamis bírói ítélettel, ál­landó lélektiprással, megalá­zással, tehát a lass í erkölcsi halál módszereivel is. A má­sik póluson tökéletesen fegy­vertelen, testileg-lelkileg ki­szolgáltatott, a túlélés remé­nyében fokozatosan elaljasodó alig-emberek lézengenék. Nem egyformán. Jancsót láthatóan az izgatja — s természetes, hogy minden embert —, mi­ként maradhat ember az em­ber? A jólszervezett, puskás- kakastollas, fegyelmezett, hi­deg hatalomőrzők ellenében izzóan egyéni, gazdagon raj­zolt parasztfigurák népesítik be ezt a világot — a büszke- derekú, kevésszavú nagygaz- da-lány, aki vállalja a csend­őr-szerelmet, hisz ezzel vásá­rolta meg a maga és családja életét, a tétovább, sebezhetőbb őzike-lány, a tompa kábulat­ba esett élőhalott öregasz- szony, a forradalomban részt- vett férj, akiből drótonránga- tott erkölcsi hullát csinált a kezdeti behódolás és a rejtőz­ködő volt Lenin-fiú, a komor­arcú, bőrbekecses férfi, aki nem fogadja el a feléje nyúj­tott kezet. Előbb csak a csendőrparancsnok poharát utasítja vissza, aztán, hogy világosan látja, milyen ez a kéz, elfogadja abból a pisz­tolyt. A pisztolyban egy go­lyó — ez is a gazság irgal­ma: — oltsa ki maga az éle­tét. A bőrzekés azonban megfordítja a fegyvert és az egyetlen golyóval parányi, de e helyzetben mindent je­lentő elégtételt szerez. Meg­kövülő alakja úgy áll ott be­fejezésül, mint egy kiáltás a csend végtelennek tűnő biro­dalmában. Szuggesztív, nagy film Szuggesztív, nagy film. Olyan atmoszférája, olyan ereje van, amely feledteti a részletekben fellelhető s té­vedésnek látszó jeleket, ame­lyek talán aggodalomra adná­nak okát. ,Nem hinném, hogy egy, a maga mondanivalóját szenvedélyesen és őszintén feszegető művészt ne ragad­hatna el saját stílusának megtalálása fölött érzett örö­me, ne ismételhetné meg egyszer már kimondott „sza­vait”. Ez egészen addig így van, ameddig az élettel telí­tett, belső tűztől fénylő jel­képek rutinná nem halvá­nyulnak. A film természete igazolja, hogy csaknem el lehet feled­ni: színészi s más munka is van ebben a műben. Jancsó szemmel láthatólag ragaszko­dik színészgárdájának magjá­hoz. Kozák András, Madaras József, Latinovits Zoltán emelkedik ki mégis a hiba nélkül dolgozó együttesből, s a két női alak, Törőcsik Mari és Drahota Andrea. Pusztán érdekességként: Jancsó erő­teljes és könyörtelen színész­kezelő munkája mellett Törő­csik Mari, ez a többé-kevésbé beskatulyázott, tehetséges szí­nésznő színskálájának egészen új árnyalatait mutatja meg. Hallatna Erzsébet Százhúsz évvel ezelőtt, mikor a márciusi esemé­nyektől meg­riadt magyar vezetőség már hajlandó lett volna kompro­misszumot kötni az osztrák kormánnyal, egy huszonöt éves fiatalember büszkén val­lotta: „Végső lehelletemig re- publicánus vagyok!” Petőfi, ifjú kora ellenére, sok ősz­hajú politikusnál világosab­ban látta, hogy a forradalom továbbvitelének mi az egyet­len útja. Kevesen álltak mel­lé — az idő azonban őket igazolta. Ilyen körülmények között Petőfi következetes forradalmi magatartása ter­mészetesen sok ellenállásba ütközött. A KRITIKA már­ciusi számában Lukácsy Sán­dor írása (... és piros zász­lókkal) a költőnek ebben az időszakban vívott politikai és irodalmi harcát tárgyalja meggyőző ténybeli alaposság­gal. Idők folyamán a Petőfi alakja körül keletkezett le­gendák díszleteikkel kezdték elfedni a költőben azt, ami egyéniségének, költészetének mindenkori lényege.. Még az ötvenes évek irodalompoliti­kája Is valamiféle „ünnepi forradalmárt” csinált belőle, akit csak a pódiumokon le­hetett elképzelni. Ma már érezzük,, hogy le kell számol­nunk a legendákkal, Petőfi forradalmiságának igazi ér­tékét csak altkor tudjuk kel­lően magunkévá tenni, ha úgy értelmezzük, ahogy ko­runk megköveteli. Fekete Sándor KORTÁRS-ban meg­jelent tanulmánya (A vívódó Petőfiről) éppen ebben az irányban igyekszik lépéseket tenni. Hasonló szándékkal írhat­ta Konsztantyin Fegyin is „Gorkij — közöttünk” című visszaemlékezését (NAGYVI­LÁG), mely egyben a nagy író születésének1 századik év­fordulója előtt is tiszteleg. A véletlen úgy hozta, hogy már­ciusi folyóirat­szemlénkben há- Gvörqy rom °]-ran írást ' is ajánlhatunk, melynek Lukács György a közve­tett vagy tényleges szerzője. A HID című Jugoszláviában megjelenő irodalmi folyóirat — januári száma most érke­zett meg hozzánk — egy ma­gyar írókkal folytatott beszél­getéssorozat keretében húsz oldalas interjút készített a világhírű marxista teoreti­kussal. (Hornyik Miklós: An­tigoné mellett — Iszméné el­len). Az újságíró kérdéseire adott válaszokban számos társadalomfilozófiai probléma mellett Lukács György nyi­latkozik az avant-garde tö­rekvések mai értékeléséről, a realizmus és naturalizmus vi­szonyáról, a szocialista rea­lizmus továbbfejlődésének ne­hézségeiről és készülő új könyveiről. A KORTÁRS most közli Lenin-tanulmányának negye­dik részét, melyben Lenin gondolatainak összefüggéseit taglalja, elemzi az imperia­lista világháború és a polgá­ri forradalom időszakában. A harmadik írás alkalmi, az öt­venéves Heinrich Böll tiszte­letére kiadott tanulmánygyűj­temény számára készült, de gondolatai a jelen és a múlt század eszmei kapcsolatának mélyebb megértését segítik elő (A XIX. század dicsérete, NAGYVILÁG). Nem újdon$ág, hogy a filmről vitatkoznak. Né-, hány évvel ez­előtt arról folyt a polémia, hogy miért rosszak a magyar filmek. Ma már vannak jó, sőt nyu­godtan mondhatjuk, kitűnő filmjeink. Tehát e vita érvé­nyét vesztette. Azonban vi­tatkoznunk kell azon, hogy ezeknek a kitűnő filmeknek miért nincs értő nagyközön­ségük. De a vitánál is többet jelent, ha megtaláljuk azokat a módszereket, melyekkel ha­tékonyan segíteni lehet a helyzeten. A TÁRSADALMI SZEMLE eszmecseréjében ez­úttal Kovács András, Faragó Vilmos és Gyertyán Ervin ültek kerékasztalhoz. Az Űj írás a maga módján járult hozzá a művészi fil­mek alaposabb megértésének elősegítéséhez. Márciusi szá­mában a nemrég bemutatott Falak forgatókönyvét olvas­hatjuk. A forgatókönyv elő­zetes vagy utólagos elolva­sása hozzásegít a gondolat- gazdag film feldolgozásához. Általános jelen­ség, hogy a vi­déki lakosság a nagyvárosokba igyekszik. Az in­dító ok legtöbb­ször a jobb mun­ka- és szórako­zási lehetőség — végső so­ron a jobb élet keresése. Sokszor azonban a „beván­dorlók” nehezen találják— meg számításukat. Az anyagi nehézségek mellett jelent­kezik a nagyvárosi élethez való alkalmazkodás problé­mája. Az emberi kapcsola­tok kiépítése híján a falusi ember magányossá lesz a nagyvárosban. Nálunk ez a folyamat még a kezdetén van. Hanák Katalin írása a Tár­sadalmi Szemlében (Adaptá­ció a nagyvároshoz) azonban veszélyes tünetekre figyel­meztet, melyeket okos kezde­ményezésekkel / megelőzhe­tünk. Gyakran azt gondoljuk, hogy a civilizáció emberét a betegségek oldaláról egyre kevesebb veszély fenyegeti. Az orvosok azonban ma már egyhangúlag azt vallják, hogy az egyik legfélelmete­sebb betegség, a cukorbaj az anyagi jólét előrehaladásával fokozottabban szedi áldoza­tait Az UNIVERZUM har­madik számában erről az „édes veszedelemről” olvasha­tunk tanulságos és intő be­számolót Kovács Sándor HANGVERSENY Á második Bach-matiné Március 10-én, vasárnap délelőtt a Liszt-teremben ke­rült sor a Filharmónia „ha­tos” bérletének újabb Bach- hangversenyére. A hangver­seny színvonala és az iránta megmutatkozott érdeklődés egyaránt bizonyítja, hogy a hagyományos nagy bérleten kívül, mást is „el lehet adni” a pécsi közönségnek, ha a portékát jól kiválasztják és megfelelően csomagolják. Kü­lön érdeme a Bach-hangver.- senyek szervezésének, hogy nyilvánosságot biztosít tu‘- catnyi pécsi és Pécsről elin­dult művésznek, akik enélkül nemigen jutnának hozzá a jól megérdemelt és fejlődésü­ket szolgáló hangversenydobo­góhoz. A hatos bérlet szervezése és a Bach-hangversenyek művé­szi irányítása Antal György érdeme. Jelen hangversenyün­kön nemcsak karmesterként tolmácsolta J. S. Bach műve­it, hanem pedagógus módon, néhány mondatban elmagya­rázta a közönségnek Bach al­kotóműhelyének azt a sajá­tosságát, hogy nemcsak té­máit használja fel különböző műveiben, de egész tételeket, sót teljes műveket megír kü­lönböző együttesekre, alkal­maz más és más szöveggel. A hangverseny első száma­ként a III. Brandenburgi ver­seny hangzott el. A vonósze­nekar két energikus, gyors té­tele között a második tétel mindössze két, átvezető ak­kordból szokott állani. Az elő­adás érdekessége, hogy élve a Bach által megengedett — de nem előírt — lehetőséggel, a második tétel Hollay Keresz- tély stílusos, gazdag csemba­ló-rögtönzésével gazdagodott. Érdekes élményt nyújtott Bach: c-moil versenyműve két zongorára és zenekarra. Az első Bach-matinén ugyan­ezt a versenyművet hallottuk, hegedű és oboa szólóval, d- mollban. A zongorák teltebb hangzása és a sötétebb c-moll révén ezúttal ugyanazt a mű­vet súlyosabbnak, drámai fe­szültséggel teljesebbnek érez­tük. A zongorák magánszóla­mát Polgár Marianne és Gerő Pál játszották. Előadásuk a lí­raibb hangvételű középtétel­ben kiemelkedett a zenekar kavargásából és a pengető hangzást utánzó zenekar fö­lött énekelve, szép pillana­tokkal ajándékozta meg a kö­zönséget. Bach vokális művészetesem hiányzott hangversenyükről. Hiszen a matinék elsődleges célja, hogy a hallatlanul nagy feladatot nyújtó h-m-oll mi­sét tanuló Liszt Ferenc Ének­kar részletékben ismertesse meg a művet a közönséggel. Ezúttal a befejező rész hang­zott el a Sanctus tételtől kezdve, ráadásul megtoldva a Kyrie két kórustételével. A Sanctus hatalmas akkord- tömbjei, méltóságteljes hul­lámzása lenyűgöző erővel hat­nak a hallgatóra. A virtuóz fugátok, kiváltképpen a kettős kórusra írt Osanna-ban, rend­kívüli erőpróbát jelentenek az énekkar számára. Puszta meg­oldásuk is rangot ad. A Liszt Ferenc Énekkar derekasan megbirkózik a h-moll mise valamennyi buktatójával és joggal reméljük, hogy a tel­jes mű előadásán erővel és koncentrációval is fogják bír­ni az alaposan előkészített, gigászi méretű mű megszó­laltatását. Két szólórészt hal­lottunk, a Benedictus-1 és az Agnus Dei-1, Fülöp Attila il­letve Erese Margit előadásá­ban. Mindketten szép hangon és átélten énekeltek, valami­vel lassúbb tempó mindkét áriának javára válnék. Befe­jezésül a Dona nobis tételt énekelte a kórus. Ez a záró­tétel zenei anyagában meg­egyezik az első- Bach-matiilén hallott Gratias-szal. Áradó ■ dallamosság, barokk pompája az egeket ostromolja, az Em­ber mindenkori vágyával: adj nekünk békességet... A Pécsi Szimfonikus Zene­kar igyekezett tudása legja­vát nyújtani. Barth Ist.ván virtuózán, szép fuvolahangón játszotta a Benedictus tétéi körülölelő fuvolaszólót. An'ía! Györgynek a szervezés és s kórus betanításának fáradsá­gos munkája mellett marad- energiája a hangverseny kon­centrált irányítására. Nem a karmester, aki elképzelés ráerőszakolja muzsikusaira engedi az ének-zenekart bizo­nyos keretek között szabad-, szárnyalni. Nem vész el a.- apró részletek farigcsálásé • ban: a nagy formát, a Műv • látja és láttatja meg. Szesztaj Zsolt t i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom