Dunántúli Napló, 1968. február (25. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-04 / 29. szám
6 Sipkay Barna N egyven éves korában elhúnyt Sipkay Barna, József Attila-díjas író. A Magyar Írók Szövetsége saját halottjának tekinti. Mire ezek a sorok eljutnak az olvasóhoz, már el is temették. Nyíregyházán született, ott is kezdte a pályát, 1954 éta újságíró volt a megyei lapnál. Irt novellát, drámát és regényt, de minden írását az egyszerűség, az emberiesség jellemezte. 1965-ben SZOT-díjjal, 1987-ben József Attila-díjjal tüntették kS. Ezt az elbeszélését, amelyet az alábbiakban közlünk, szinte egyidőben kaptuk halála hírével. Senki sem gondolta volna, hogy ez lesz egyik utolsó írása, s felett« már gyászkeretben jelenik meg a neve. Ketten az éjszakában * '■"'1 gy percet állt a vonat Amikor 1"! . eldübörgött, a professzor ott- -*"* maradt a sínek között egy nagy táskával. Olyan üres volt az állomás, mint egy frissen ásott sírgödör. — Hordár! Hordán Előcarrpnogott egy vasutas Nyu^xttan hallgatta a professzor dühöngését aki elátkozott dögtemetőnek titulálta a helységet, s a kérdésre, hogy itt talán járvány pusztított .nem uram”-mal válaszolt — Hát akkor mire várunk? A hordár a professzor türelmetlenségét nyilván tréfára vette, mert • táskára bökött: — Ezért hívó«, «ram? * — Talán sakkozunk itt 4gy gondolja? — ön szeret sakkozni? A mesziről érkezett most már nyugtalanul sandított körül. Hiszen csupán ketten vannak. ÉS éjszaka. — Én ugyebár most érkejetem. A táskám meglehetősen nehéz. A feladat egyszerű: megemeli a táskámat és mindketten elindulunk. Tehát? A hordár jóindulattel mosolygott az öregemberre, — Elég nagynak látszik a poggyásza, uram. Valóban olyan nehéz is? — Győződjék meg róla — mondta a professzor. A vasutas azonban cigarettát p*> hítgatott és rágyújtott, — Mi van benne? — Hogyhogy mi van benne? — kérdezte a professzor. — No igen, mi van benne? — Minden! Érti! Mindem — Akkor csakugyan nehéz lehet. A helyzet pedig az, hogy én nemigen szoktam nehéz poggyászokat az utasoknak továbbcipelni. — Tisztázzunk valamit Maga hordár? — Hát uram, ez nézőpont kérdése. Ha értem kiált, akkor igen. hordár vagyok. — És ha felszólítom, hogy hozza a bőröndömet? Akkor már nem bizonyos, hogy hordár? — Valahogy Így, uram. A professzor felkacagott, aztán morogva pénztárcájából kisebb bankót választott. — Itt van, fogja és küldjön egy másik hordárt, aki beviszi a poggyászomat. — Látja uram, ez az. ami nem lehetséges. — Mi nem lehetséges? — Egyedül vagyok, uram — mutatta fel bütykös, vastag ujját az ember. — Ne tréfáljon' velem, hallja? —■ Dehogy tréfálok. — Mit akar tőlem? Pénzt? — Nem vagyok rabló, uram. — Valami szándéka csak van, nem? — Nekem semmi, uram. A professzor leült a bőröndre. A hordár egykedvűen dohányzott, — Meddig fogunk itt rostokolni? — kérdezte az öregember. — Az öntől függ, uram, — Tőlem? Hogyan? Én nem bírom már a poggyászt, nem érti? — Hogyne érteném. Nem bírja. Elhiszem. — Akkor? — Már egyszer kérdeztem uram, hogy mi van benne. Nem kíváncsiságból. De ön megsértődött. — Lehetséges, de nem értem, mi köze a bőröndöm tartalmának az ön tevékenységéhez? — Esetleg javaslattal szolgálhatok, Amennyiben igényli, uram. — Tehetek mást? — Tehát igényli. Ez esetben megpróbálhatna. uram. kissé könnyíteni * poggyászán. — Mit mond? — Átnézhetné és ki dobálhatná a felesleget. — őrültség! — Kérem, ne bosszankodjék. Mondtam, ez csak javaslat. Az ember sok dolgot rakosgat a lakásában is. már nem tudja, miért és mit, csak amikor költözésre kerül sor, kiderül* hogy csupa felesleges limlom, amivel telve vannak a fiókok. Talán átgondolná uram, bizonyos benne, hogy ami a táskájában súlyosodik. mind szükséges? A professzor törülgette a szemüvegét Szemügyre vette mégegyszer az állomást, aztán a szelíd óriást napló--------— Minthogy nem «karolt reggelig itt tétlenkedni, kénytelen vagyok válaszolni. — Szó sincs róla uram. Mondom, csak önmagának kell felelnie. A professzor meghökkent. „Micsoda éjszaka ez!’’ — Na jó — mondta megadással. Tehát: szerintem mindenre szükségem van. — Átgondolta uram? — Teljesen. — Hát ez baj. — Szóval, ez esetben maradok itt a poggyásszal? — Ez a helyzet uram. — Értem. Mindenáron könnyítenem kell rajta. — Így van pontosan. — De hát tudja mi van ebben a poggyászban? Ért maga a filozófiához? — Keveset. Két gyerek többet eszik mint egy, három többet, mint kettő. — Egyszóval nem ismeri Descartest? Platont? Sokratest? — Ezek is a poggyászban vannak? — Igen. ők is! És még sokan! — És mindezt cipelte, uram? Miért nem hagyta a könyvtárban? — Hogyan hagyhatnám? Hurcoltam magammal, de már nem bírom... — Bizonyos abban, hogy minderre önnek szüksége van? — Már válaszoltam! — Talán akkor nem a táskában kellene cipelnie, uram. Talán inkább a fejében. — Ott vannak! — Hát akkor igazán kidobálhatná a táskából a puszta papírtömeget Képzelje uram. ha én is magammal hurcolnám saját poggyászomat, tele haszontalan lomokkal, amik számomra fontosak voltak. Uram. az a tömeg el se férne az ön jókora táskájában. — Ugyan mik volnának azok? — Hát hirtelen magam sem tudom. Például a kubik. az ásó. a balta, az akasztófa... lát ja, uram, csak az akasztófa sem férne el önnél, pedig sok ősömet arra kötötték, amikor lázadtak az igazért. Nekem már nincs szükségem poggyászra uram. és ez a helyzet önnel is. Gondolkozzék csak, van idő. — Kezdem érteni — simogatta homlokát a tudós. — Ügy érti. dobjam el az egészet? — Na, helyben vagyunk. — Mármint azt. ami teher. — Csakis. A tudós gondolkozott. — De ha mégis szükségem volna... — Uram itt, ebben a helységben megkap mindent. — Mindent? — Amire embernek valóban szüksége lehet. A professzor még egyszer hosszan gondolkozott. Aztán felállt. — Hát akkor mehetünk, barátom. A hordár nem lepődött meg. Elindultak. Hátra se néztek. — No, nem jobb így? (Folytatás az I. oldalról) béke első állomása, elsősorban a mi hatalmunkban van. Jó ezt nyomatékosan kiemelni, s az illetékes tényezőket erre figyelmeztetni” Nagy taps fogadta Hajdú Gyula e megállapításait A továbbiakban a választójog kérdéséről beszélt, majd kenyeret követelt a népnek, élesen tiltakozva a lisztfejadagok leszállítása ellen. „A többi élelmiszeráru elégtelensége miatt” ilyen kevés kenyérfejadag mellett „nem tudja a dolgozó nép testi erejét megfelelően fenntartani.” Hasonló szellemben szólalt fel Szabó József is. Éltette a szovjet kormány békepolitikáját, majd élesen támadta a hatóságokat a napokban lezajlott rekvirálás igazságtalanságai miatt „Fel a megyeházára!” — hangzott el a jelszó. A nyolcezres tömeg elindult. Az Irányi térről • Kossuth utcán és a Király utcán át vonult a hatalmas menet a Széchenyi térre. Forradalmi dalaik, harcos jelszavaik töltötték be az egész vá- .rost. „Éljen a béke!” „Le a háborús *uszítokkal!” — ezek a kiáltások a nép szíve mélyéből fakadtak. A vármegye urai megrémültek a hatalmas tömegtől. Nem mertek rendőri erőszakhoz folyamodni Kénytelenek voltak a munkások küldötteivel tárgyalni. Míg Hajdú, Szabó és más megbízottak a megyeházán tanácskoztak, a nagy sokaság imponáló fegyelmezettséget tanúsított. A Pécsi Napló másnapi cikke joggal állapította meg: „A munkások ezrei óriási tömeget és megkapó látványt képeztek, amint türelmesen várakoztak a főispánnál és a polgármesternél tisztelgő küldöttségük eljárásának eredményére.” A tárgyalások során a főispán megígérte, hogy a békére és a választójogra vonatkozó követeléseket továbbítja a kormányhoz. A közellátási panaszok kérdésében is engedékenyek voltak a hatóság képviselői. A főispán kijelentette, hogy a Usztkorlátozás csak átmeneti, két hét múlva vissza fogják állítani a régebbi fejadagokat. Ígéret történt arra vonatkozólag is, hogy „ki fogják vizsgálni a rekvirálás során történt visszásságokat.” Ezután a munkások küldöttei a megyeháza erkélyéről bejeléntették, hogy a tárgyalások kedvező eredménnyel végződtek. A tömeg ezt nagy örömmel .fogadta, utána pedig lassan elvonult. Példás fegyelmezettség jellemezte a munkásokat ekkor is. (Egyetlen incidens történt csak. A Hamerli-féle gépgyár előtt felbérelt egyének sértő megjegyzéseket tettek a felvonulókra. A provokátoroknak azonban ellátták a baját, s közben néhány ablak is betört.) Január 21-én délután érkezett meg Pécsre annak a híre, hogy a Szociáldemokrata Párt országos vezetősége a sztrájk abbahagyására szólította fel a munkásságot. Leszerelték e nagyszabású mozgalmat, néhány üres ígéret fejében. Pécsett is nagy volt az elkeseredés. A munkások január 22-én felvették ugyan a munkát, de a hangulat még napokig igen izgatott volt. Nemcsak az egyszerű párttagok szidták az országos vezetőség árulását, hanem a helyi mozgalom olyan kiváló képviselői is, mint Hajdú Gyula és Szabó József. Ezt az elkeseredést ki akarták használni a kormányt támogató „keresztényszocfalisták” a maguk javára; január végén megpróbálták a munkásság egy részét a maguk táborába átcsalogatni. Az öntudatos pécsi proletárok azonban meghiúsították kísérleteiket. Bár az 1918. januári nagy tömeg- sztrájk nem érte el célját, jelentősége mégis hatalmas. Megmutatta a munkásság hatalmas erejét és megrázta a fennálló rendet. Ezekben a januári nagy napokban Baranya munkássága harcos múltjához méltó módon állt helyt. A sztrájk napjaiban kifejeződött az itteni proletárok háborúellenessége, aktivitása és az orosz forradalom iránti rokonszen- ve. Erre a szép haladó hagyományra most, fél évszázad múltán érdemes tisztelettel visszaemlékeznünk. Dr. Merényi László, • történettudományok kandVfcWora 1968. FEBRUÁR «. Ténagy Sándor: Baj van, ha már megbékélsz Baj van, ha már megbékélsz, ülsz a világ végén, pipázgatsz a kispadon, elhúz fölötted az idő, őszi madárraj, baj van, ha már nem tudsz káromkodni se, asztalra ütni, jöjjön aminek jönni kell, ilyen az élet, hiába, mit is tehetnék, * baj van, ha már kezeid közül kiszalad a gubancos világ s mint rossz kölykök, kicsúfolnak szerszámaid, tegnapi érveid, baj van, már le sem tagadhatod, a nyár, mint a legszebb családi ünnep összeterel minket, csak te hiányzol, itt zajong város, falu, nincs vége semminek, baj van, a legnagyobb: már nem lüktet agyad, mint a gépház, kisöpörted a munka szemetjét, koszt, gondot, ingerlő gondolatot, közönyöd puha szigetelőanyagával tömködöd ajtód, ablakod, baj van, a legnagyobb: már nem tudsz elfáradni, zsibbadtan összecsuktam s aludni úgy, hogy e város legyen a vánkosod és paplanod e meleg, tenyérnyi ország. lean Eff el hatvan éves Hatvanadik születésnapját ünnepli a vidám teremtő, aki nemcsak Ádámot és Évát alkotott maradandó módon, megformálta magát a nagypapás-szakállú kis atyaistent is: Jean Eff el, a grafikusművész. Szétkapkodott. kedvelt könyvei révén nálunk így ismerik leginkább, a játékos világmindenség, a derűbe oltott bibliai történetek új- raalkotójaként. S kevesen tudják róla. hogy igazi neve Francois Lejeune. s igazi hivatása a politizáló művészet. A francia baloldali, kommunista lapok olvasói pedig gyakrabban találkoznak Marianne-nal, Franciaország szimbólumával, mint Ádámmal és Évával az Ef- fel-rajzokon. Az ismert vonalakkal megrajzolt politikai művek évtizedek óta sok fontosat, szellemeset és találót mondtak már Marianne és Marianne népe érdekében. S a világ érdekében is. Hogy Effel jól politizáló, becsületesen politizáló művész, egyebek között egy kitüntetés is jelzi, a Béke-Világtanács aranyérme. amelyet más másfél évtizede kiérdemelt. Nincs ebben semmi csodálatos , ha eszünkbe jut lapozgatás közben, hogy A kis angyal albuma hajdan ugyancsak fontos és becsületes politikai tettnek minősült. Ez a glóriával kariká- zó. de bombákat levegőben elkapó, harsona-leckéktől irtózó, de szegény nénikéknél sugárnyalábbal befűtő em- bergyerek-szabású kis égi szárnyas születése idején és helyén — 1943 náciktól megszállt Franciaországában — a derűs értelem és a szellemes humánum finom tüntetésének számított az embertelen és értelmetlen háborúval szemben. Ezért ma- radt Effel iegnépszerűbb munkája, ezért jelent ma is emberséget, humort, köl- tőiséget. Költőiségről kell beszélni mindig e rajzok láttán, holott kicsit darabosak, groteszken esetlennek tűnnek: egyáltalán nem könnyednek látszó, inkább nehézkesen gördülő vonalak, amelyekből tenyeres-talpas figurák, suta állatok és nehézkes fák kerekednek ki. De éppen ez a jellegzetes — mellesleg: nagy grafikai kultúrával ét eredeti művészi tehetséggel kialakított — stílus adja meg a művek végső lényegét. nélküle a szellemes ötletek mitsem érnének: élességüket lekerekíti, harsány- ságukat tompítja, szatírájukat megértővé, vagy éppen csattanóbbá formálja. Így lesz a művek hangja g6- nyoros. de nem bántó, groteszk. de érzéssel teli. mosolyogta tó. de nem kinevettető. Vagyis fgy tud emlékezetesen beszélni Effel minden rajzsorozata arról, amiről tulajdonképpen folyvást beszélni akar: emberségről, békéről, tisztaságról. Ezt a pedagógiai szándékot észre sem vesszük lapozgatás közben: csak szórakozunk. De így van ez jól, mert a jó művészet legtöbbször észrevétlenöl tanít. t * i i 4
