Dunántúli Napló, 1968. február (25. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-18 / 41. szám

1969. FEBRUAR IS.

6

napló

A -meghívó tanúsága szerint a második országos népművelési ankét

Debrecenben — mondotta hoz. zászólása elején Molnár János művelődésügyi miniszter- helyettes —, de az első „csak” ankét volt, egy alapos vita összefoglalása, nem pedig numero 1 az országos ankétok előre megtervezett sorozatából. Örülök, hogy az Alföld komolyan és rendszeresen foglalkozik a népművelés ügyével, hogy valóban új és értékes gondolatok előzik meg, teszik szükségessé a summá- zást, az ankétokat.

Az 1968. február 15-én Debrecenben megtartott II. Országos Népművelési Ankét munkáját az Alföld című irodalmi folyóirat hasábjain tizenöt hónapon keresztül folytatott eszmecsere alapozta meg. Szándékosan kerüljük a „vita” kifejezést, mert a harminchárom hozzászóló nem cáfolta, csupán elmélyítette és kiegészítette a vitaindító cikk lényegesebb megállapításait. Egészen természetes, ha örül ennek Bényei József, a Hajdú- Bihari Napló kulturális rovatának vezetője, a vitaindító cikk szerzője.

Bényei József azonban nem örül ennek, és nem örül az ankét előkészítő bizottsága sem. Nem hisznek abban, amit állítanak? A magyarázat sokkal kevésbé spekulatív. A kibocsátott tézisek megfogalmazása szerint a népművelők egymás közötti, egyetértő eszmecseréje nem eredményezhet megoldást, ha a másik vitapartner hallgat Márpedig a vitaindítóban s a vitában is érintett szervek — pl a Televízió, a képes hetilapok, könyvkiadók stb, — nem szólaltak meg.

Maga az eszmecsere az ízlés, a művészet és a világnézet társadalmunkban betöltött szerepét, s fogalmak összefüggéseit, egymásra gyakorolt hatását igyekezett kibontani és megvilágítani, végülis átfogva a művészetek és a népművelés majd minden területét Aktualitását több tényező is biztosította. Nem sokkal ko- . rabban látott napvilágot az ■. .MSZMP Kulturális Elméleti ’ •- Munkaközösségének az irodalom és a művészetek társadalmi hivatásával foglalkozó tanulmánya, a népművelés gyakorlatában nyilvánvalóvá vált a viszonylag elmaradottabb közönségigény és a szocialista kultúra céljai közötti ellentmondás, nem utolsó sorban pedig a népművelők nagy aggodalommal látták, hogy egyes tömegkommunikációs eszközök — különösen a Televízió — és a népművelés szemléleti összhangjának

hiánya megnehezíti az egységes művelődéspolitikai elvek valóra váltását

A Televízió szerepének ” ilyen mértékben történő — de még így sem túlzott — hangsúlyozása, továbbá az a körülmény, hogy a „másik vitapartner” első megnyilatkozását jelentette, érthetővé teszi a felfokozott érdeklődést, mellyel az ankét részt vevői dr. Kiss Kálmán, a Magyar Rádió és Televízió elnökhelyettesének felszólalását kísérték.

A vita gazdagította terepismeretünket, egyben újabb önvizsgálatra kényszerített minket" — mondotta. Kár, hogy nem volt eléggé alapos ez az önvizsgálat. A felszólaló általánosságban elismerte ugyan, hogy a Televízióval kapcsolatos elítélő nézetek egyik oka a Televízió tevékenységében rejlik, de igen diplomatikusan felépített előadásában az ellenkezőjét igyekezett bizonyítani. Arra az el sem hangzott kérdésre válaszolt —■ önmagában sem helytállóan —, hogy miért találkozunk a képernyőn szórakoztató műsorokkal?

„Ahhoz, hogy a Televízió tömeghatása ne csökkenjen — mondotta —, szükség van arra, hogy a művészi műsorok

Igen, a felújított Körhinta, a Húsz óra, az Orvos halála, a Szentjános fejevétele stb. „A pusztán szórakozási szinten megrekedt (mi inkább úgy mondanánk: kispolgári) ízlés eltereli a közönség igen jelentős részét a szocialista esz- meiségű művektől. Az ízlésorientáció tehát világnézeti probléma”.

Jól jellemzi az egész eszmecsere nyílt és őszinte hangnemét az a mód, ahogy a vitaindító cikk a fentieknél is kényesebb — pontosabban ritkán tárgyalt — kérdésekhez közelít. A szerzőt erősen foglalkoztatja a probléma, hogyan lehetne a munkásosztály politikai szerepének megfelelő szintre emelni a kulturális javakból való részesedését. Ma már nemcsak az objektív, a

Persze a népművelők sem

mind angyalok. (Igaz, Angyalnak nem is okoz gondot a tömegek szemléletének erőteljes formálása.) Nem egyszer kishitűek, tétovák, defenzívába vonulnak. Ennek okait vizsgálva találkozhatunk képzettségbeli fogyatékosságokkal, sőt elmaradott ízléssel ebben a körben is. Nem vitatható az egyik hozzászóló javaslata: „A különböző művészeti ágak. formanyelvének . .. elsajátíttatását a népművelőknél kell kezdeni.” Természetesen ez is csak akkor érlelhet gyümölcsöt, ha a kívülállók is felismerik, hogy a népművelés nem „ráfizetéses”, gazdasági hasznot nem hajtó terület, s e felismerés követKitekintés

népművelési ankét Debrecenben

Összefoglalták az Alföldben folyó eszmecserét a művészet és a közönség kapcsolatáról

A dél-dunántúli képzőművészek tervei

Április 4-én területi kiállítás

mellett megfelelő mennyiségben sugározzunk szórakoztató műsorokat is.” És hogy eloszlassa a kételyeket, miszerint egyszerűen téves fogalmazásról van szó, több változatban is kifejtette abbeli véleményét, hogy a szórakoztató műsorok nem tekinthetők művészi értékűnek. Ez a szemlélet felmentést ad a giccses, ízlésrombolő, sőt erkölcstelen műsorok közlésének felelőssége alól is, mert hiszen az emberek akarnak szórakozni, és mit csináljunk, ha egyszer a szórakoztató művek eleve nem művésziek.

Ha így nem is, de az ellenkező oldalról megközelítve meg is fogalmazta dr. Kiss Kálmán: „Valljuk be, a mai igazi művészetben, egűre kevesebb az embereket szórakoztató vonás”. ,

Szerintünk a „legigazibb művészet” sem ér fabatkát lem, ha unalmas, más kérdés az, hogy ki mit tekint szórakoztatónak. Erről jut eszünkbe, a hallgatóság nagy derültséggel fogadta a felszólaló kérését: „Juttassák el hozzánk a jövőben is bíráló észrevételeiket ..

A vitaindító cikk, mely a

** „Szubjektív gondolatok a művészet és közönség kapcsolatáról” alcímet viseli, objektív összefüggést mutat ki ízlés és világnézet között. „Nem nevezheti magát általában korszerű embernek az, aki pl. ízlésében konzervatív, elmaradott,” — állapítja meg Bényei József. És érdekes, aligha vitatható következtetés levonására használja fel a tételt. A filmek látogatottságát tartalmazó statisztika tanúsága szerint viszonylag kevesen látták az olyan, egyétrelműen szocialista, korszerű világnézetet képviselő alkotásokat, mint amilyen a Párbeszéd, az

szubjektív feltételek is adva

vannak ehhez, hiszen az üzemekben működő szocialista brigádok világnézeti szilárdságuknál fogva alkalmasak lennének a szocialista kultúra befogadására és terjesztésére. Kulturális vállalásaikat azonban nem veszik eléggé komolyan a brigádmozgalom irányítói, ennek következtében gyakran formálisak, nem biztosítják a rendszeres ismeret- szerzést ezek a vállalások. Nyomatékosan hangsúlyozza a pártszervezetek ideológiai, kulturális nevelőmunkájának hasznát és jelentőségét, ugyanakkor rámutat arra, hogy a párttagok egy része sem tájékozott még eléggé művelődéspolitikai és különösen esztétikai kérdésekben. Egészséges türelmetlenséggel fejtegeti, milyen komoly bázist jelentene, mennyire meggyorsítaná a korszerű művészetszemlélet kialakulását egy- egy közösségben, „ ... ha sikerülné elérni azt, hogy a párttagság, a párt élcsapat jellegéből adódóan a művészetszemléletben * a müvek megítélésben bátrabban a korszerű mellé állna.”

Szabó László, a Debreceni városi Pártbizottság munkatársa már régen ezt teszi. An- kéti felszólalásában rámutat arra, hogy bár a népművelés az egész társadalom ügye, egyelőre kicsit „belterjesen” művelik, szinte csak maguk a népművelők tekintik fontosnak. „önmagunkban vitatkozunk, illetve vitatkoznánk, ha egymástól eltérnének a nézeteink. De felmerül a kérdés, ilyen körülmények között mennyiben tudunk társadalmi erőket mozgósítani az el nem hanyagolható cél, a szocialista tudatformálás érdekében, melyhez az ízlésnevelés is hozzá tartozik”.

kéziében megszűnik a termelési és népművelési célok formális szembeállítása.

A

czél György, az MSZMP Központi Bizottságának titkára felszólalásában igazodott az ankéton már- már hagyományossá váló jelszóhoz: keményen, sarkosan fogalmazni, nem kérve elnézést senkitől. Elmondotta, hogy az igen nagy terjedelmű anyag tanulmányozása közben helyenként apolitikussággal találkozott, más helyütt pedig az tűnt fel neki, hogy ugyanazt a fogalmat más és más értelemben használják. A szociológiai felmérésekről szólva elmondotta, hogy azok nem mindig alkalmasak a valóság többoldalú, megnyugtató feltárására.

„Nem megnyugtató ,egyensúlytde komplexebb látásmódot várunk. Tizenöt évvel ezelőtt adva volt a misztikus Nép. magas homlokkal, operáiban, s igyekeztünk .felemelkedni’ az ő elképzelt ízléséhez, mert összetévesztettük elképzeléseinket a valósággal. Ma viszont sok helyen ennek az ellenkezője tapasztalható. Néhányan értőknek tekintik magukat és úgy vélik, hogy a tömeg kiskorú és ugatja a művészetet. Márpedig a népet nem lehet leváltani.... nem jó tehát, ha bárki is gyógypedagógusként akarja kezelni. Próbáljunk a tömeggel együtt gondolkodni és valódi választ adni kérdéseire.

örülök ennek a vitának — mondotta befejezésül —, de legyen folytatása is. Arra gondolok, hogy a népművelőknek, akik értelmesen vitatkoztak itt, meg is kell valósítani helyes elképzeléseiket. Rájuk vár o megvalósítás is”.

Kéri Tamás

Interjúnk főszereplője ez- útfal Simon Béla festőművész, a Magyar Képzőművészek Szövetsége Dél-Dunántúli Területi Szervezetének elnöke. Kérdésünk pedig az:

— Mit terveznek a dél-dunántúli festők erre az évre?

— Természetesen mindenekelőtt kiállításokat. Április 4-re szeretnénk megnyitni a területi kiállítást, amelynek zsűrizése nemrégiben történt meg. Húsz olaj, 12 gouache, 29 grafika, 6 szobor, 8 kerámia, 3 zománc és 7 szőnyeg kerül ki a tavaszi tárlat falaira. Ügy érezzük, ez a kiállítás színvonalban felülmúlja az utóbbi évek közös kiállításait. A fárlat rendezői között a szervezeten kívül ott van a megyei és városi tanács valamint a Műcsarnok. A kiállítással kapcsolatban a kulturális és vezető szervek képviselőivel szeretnénk ankéíot, beszélgetéseket szervezni.

— A négy megye képzőművészei nyilván több kisebb csoportos, vagy egyéni kiállítást rendeznek az idén.

— Hogyne. Kovács Diana szőnyegei Budapesten, Rétfalvi Sándor szobrai és R. Fürtös Ilona szőnyegei Székes- fehérváron kerülnek a közönség elé, nekem a zalaegerszegi Németh János kerámi- kussal lesz közös kiállításom Nagykanizsán. A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum meghívott néhány pécsi festőt egy májusban megrendezendő grafikai tárlatra. Szó van a dunántúliak kiállításáról a Nemzeti Galériában, ennek pontos idejét még nem tudjuk. A megbeszélések szerint a pécsi Bartók klubban többízben sor kerül majd kisebb grafikai és akvarell kiállításokra. Pedagógusnapon a rajztanárok hagyományos kiállítása nyílik, augusztusra Tímár István és Torbó Gyula komlói festők tárlatát tervezzük.

— Hogy alakulnak a szervezet kapcsolatai más képzőművész csoportokkal?

— Igyekszünk, hogy ne elszigetelt legyen a munkánk. Ebbe a körbe tartozik részben az is, hogy a területi kiállítást Zalaegerszegen. Kaposváron, Nagykanizsán,

Szekszárdion és Komlón kívül másutt is szeretnénk bemutatni. Az észak-magyarországi képzőművészektől egyébként már meghívást is kaptunk, Miskolcon azonban csak májusban tudták volna fogadni a kiállításunkat, akkor viszont még nem tudjuk vállalni. Ha nagyobb, csoportos kiállítások cseréje nem is sikerül az idén, egyes művészeket meghívunk mi is más területekről, és viszont. A* eszéki képzőművészekkel kialakult, néhányéves baráti kapcsolat most hasonlóképpen alakul: a csoportos kiállítás-csere helyett egy-két képzőművész alkotásait mutatjuk be egymás hazájában. Az idén májusban Kelle Sándor és Soltra Elemér állítanak ki Eszéken.

— Milyen nagyobb megmozdulásban vesz részt még az idén a területi szervezet?

— A tavaly megindult kisplasztikái biennálé mellett, a közbülső években, megrendezésre kerül a kerámia biennálé, amelyhez nagy remények fűződnek, hisz egy ilyen rendezvénysorozat sokat lendíthet a modem magyar kerámiaművészet ügyén. Sajnálattal tudom csak megjegyezni ezzel szemben azt, hogy csakúgy mint a kisplasztikái biennálé. a kerámia biennálé keretéből is kimaradtak az egyedi rajzok, holott Pécsett és a területen általában a legtöbb képzőművész épp ebben a klasszikus és e pillanatban „gazda nélküli” művészeti ágban tevékenykedik. Szerencsésnek tartanám, ha akár az eredeti elképzelés szerint a kisplasztika, akár a kerámia mellett helyet kapna a rajz, amelynek rendszeres kiállítását jelenleg egyetlen hazai rendezvény sem biztosítja.

Simon Béla raj»

rod van!” Megdöbbentett, hogy apáin gúnyolódik velem, ízléstelennek találtam. „Szóvá tettem ezt akár csak egyszer is?” Némán ingattam a fejem. „Pedig látom . . . Tudod, mindenkinek nagy orra van. De nem szabad szóvá tenni, csak akkor, ha elveszi mások elől a kilátást . .

— Azóta próbálok kedves lenni.

Arcán meleg derű suhant át. szeme körül apró ráncok keletkeztek.

„Azt hiszed. hogy most kedves vagy?” — szerette volna kérdezni a lány.

— Nagyon szeretett sakkozni az öreg. Ü tanított meg engem is. A szomszédunk. Dezső bácsi gyakran átjárt hozzánk. Regényt, novellát életében nem olvasott. de nem volt. olyan hiba a lakásban, amit pillanatok alatt ki ne javított volna.

— És jól sakkozott?

— H tudod?

Megvolt a véleménye a világ dolgairól is. Sokat vitatkoztunk, bár nem volt sok értelme.

véletlenül sem ismerte

el. hogy igazam van. Ismered azt a típust? De az apámmal csodálatos módon megértették egymást, egy hangos szót nem váltottak soha.

— Egyforma nézeteik voltak?

— Nem, éppen, hogy nem. Órákon keresztül vitatkoztak ók is, de higgadtan, udvariasan, mint két diplomata. Aztán rendszerint azt mondta apám: „Csinálunk egy partit?” Gyakran éjfélig sakkoztak. Ott ültem mellettük, és meg tudtam állni, hogy ne szóljak bele. Azt az érzést nem lehet visszaadni. Két- három lépéssel előre gondolkoztak, én legalább öt lépést ki tudok számítani. Figyeltem őket. mint dárdával harcoló bennszülötteket matróz a géppuska mögül. Apám egy- egy „jelentős” lépésnél lopva rámnézett, de én semmiféle jelt nem adtam neki.

— Miféle Jelre gondolsz?

K. kfs szünet mám

szinte alázatosan

mondta:

— Nem tudom, megértesz-e. Engem még soha senki nem szeretett, mert nem ... Persze meglehet, hogy ismerve is\ ellenszenves vagyok. Szeretném a te szemeddel látni magam.

— Beszélj — mondta rekedt hangon a lány. Ültében felegyenesedett, hogy egyetlen szót se veszítsen.

— Az első félévben kisebbségi érzésem volt. Tanultam, mint egy megszállott, bérletet ▼ettem az Operába, francia órára jártam, pedig elsőben csak az orosz volt kötelező. A vizsgán két tételt kellett húzni, csak rájuk pillantottam és hátradőltem a széken. Egy maszek nyakkendőfestő fia volt előttem. Meglehetős hangerővel, hadarva felelt, ment is minden, egészen addig, amíg közbe nem kérdezett az oktató. Nem volt nehéz kérdés, emlékszem rá ma is. A hülye! Ugyanazon a hadaró hangon elismételt« a kérdést, aztán

elakadt. A vizsgáztató

biztatóan bólogatott, mert látszott. hogy csak a megfelelő kifejezést keresi. Nem szólt többet...

A lánynak eszébe jutott az első tornaóra, amikor az öltözőben észrevette, hogy Edinának nincs melle. Magas. intelligens, nagyon flegma lány volt, az apja orvos, körülrajzot- ták a fiúk. K.-ra nézett, simogatott a tekintete.

. — Én nem kiabáltam felelés közben — folytatta K. — Megfontoltan, szememet az adjunktusra függesztve beszéltem, mintha én magyaráznék neki.

„Köszönöm, kérem a következő tételt!” — mondta, nem is engedte, hogy befejezzem. A második volt a nehezebb. A legrázósabb részeken szándékosan átsiklottam, rögtön

megállított, egy kérdéssel .. . Három szabatos mondatban megadtam a választ, megvolt az első jeles. Félév után egy pillanatig sem volt vitás, ki lesz a DISZ- titkáf.

— Természetesen te

— mondta a lány. Te- letöltötte a két poharat, sajátját kiitta koccintás nélkül.

— A vezetőségből senkire sem számíthattam

— folytatta K. —, természetes volt, hogy az év végi bulit én szervezem. Az aktíváim vállalták, hogy szedik a jegyeket, rendezőnek ott volt az ifjú gárda, ruhatárosnak Bandi bácsi, a hivatalsegéd, őt te már nem ismered. A zenekar, az oktatók meghívása és a konfe- rálás rám maradt.

Most K. is kiitta a poharat, közelebb ült a lányhoz, hangja ellágyult.

— Konferálni nagyon szerettem mindig. Sötétkék ruhámban kiálltam a közönség fölé, minden szem rámsze- geződött, én voltam megvilágítva. Ilyenkor valahogy mindenki elfogadott. Az egyetemen készültem a szereplésre, esténként, mikor már nem volt benn senki. Ültem a tükör előtt és unalomig ismételtem a bemagolt szöveget, hogy rögtönzésnek hasson. Végű!

már az sem zavart, ha széken állva, bekötött szemmel mondtam.

Nem is olyan könnyű így, majd próbáld meg egyszer.

— Megpróbálom — mondta a lány.

— Egyik nap aúyám a konyhában várt, máskor mindig lefeküdtek már, mire hazaértem. Azzal fogadott. hogy apám kórházban van. Hirtelen lett rosszul, orvost hívtak, be kellett szállítani. Komolyan megijedtem. Mert én szerettem az apámat. Érted?

K. hangja ingerült volt. A lány várt, rossz érzései még nem higgadtak gondolattá.

K. rögtön megérzett valamit, de beszélt tovább.

— Szereplésem napjának délutánján is bementünk apámhoz. Ott volt Dezső bácsi is. Az ágya mellett oxigénpalack állt. én tartottam a szája elé a kosarat, amíg azt nem mondta, hogy elég. Anyám mindenáron csirkebecsinál- tat akart etetni vele, hiába mondta, hogy

nem éhes. Nem Is ment

le egy falat sem a torkán. Mégsem látszott nagybetegnek, csendes nyugalommal figyelt minket. Dezső bácsi el volt ragadtatva, mert viccesen megkérdezte tőle: „Csinálunk egy

partit?” Kezet fogtak búcsúzóul, megdicsérte apámat, hogy milyen erős a szorítása. Kikísértem, megköszöntem a látogatását. Nagyon felfortyant erre. ö nem apámhoz jött a kórházba, hanem a barátjához ... Sose nevezte barátjának, csak akkor.

A lány biztosan tudta, hogy K. apja meg fog halni, de nem törődött vele.

— Egy óm volt vissza

a buli kezdetéig. Apám, aki mindig örült a sikereimnek, most nagyon furcsán viselkedett „Persze, menjél Csak!” — mondta és legyintett. Hidd el. legszívesebben lemondtam volna az egészet, de tánáfok Is meg voltak híva, nem tehettem. Apám idegen tekintettel, szint« «tálkozva

nézett rám, megdermedtem. „Azt hiszed, hogy nem szeretlek?” — dadogtam magamon kívül. „Azt.”

A lány szemei tágra nyíltak.

— Későn értem haza a bál után. anyám megint a konyhában várt. El kellett mesélnem, hogy sikerült a „buli”, ő is annak mondta, nagyon jól állt neki mindenfajta argó. Este nyolckor jött el apámtól, az orvos megengedte. hogy bennmaradjon. Megígértem neki, hogy másnap az egyetemről rögtön felhívom a kórházat. „Maga kije a betegnek?” — kérdezte az ápolónő. „Ne tessék meglepődni, de a Károly bácsi tegnap este meghalt.”

K. a lány szemét kereste, arca a megszokott fintor hiányában furcsán félszegnek látszott. Mint aki levette a szemüvegét.

— Idd meg még ezt a kicsit, Karcsi — mondta a lány. és kinyújtotta a kezét, hogy a vállára tegye.

í