Dunántúli Napló, 1968. február (25. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-18 / 41. szám

1968. FEBRUÁR 18. napló 5 \ Menet a harmadik felvonásból A tetovált rózsa Amerikai szerző, olaszos környezetben játszódó drámá­ja, magyar színészek előadá­sában ... A szerző Tennessee Williams, a máso­dik világháború után fellépő modern nyugati színpadi szer­zők sorába tartozik. Társait hosszan sorolhatjuk: Beckett, Dürrenmatt. Miller, Osbome... Úgy tetszik, a mai nyugati, irodalom a legizgalmasabb kérdéseket és válaszokat a dráma műfajában fogalmazza» meg. Az okok kutatása mcsz- szire vezetne, de hogy meny­nyire így van, mutatja az is, hogy a Nagyvilág című folyó­iratnak azok a legkapósabb számai, amelyek egy Beckett, Dürrenmatt, Sartre vagy Ten­nessee Williams darabot kö­zölnek. Mindegyikük sokat tanult az elődöktől, a polgári dráma klasszikusaitól, Csehov, tói, Ibsentől, Pirandellótól, egymással is sok rokonvonást mutatnak, ma már azonban túl az ötvenedik életévem — ha nem is betetőzött, de — magas és széles falakból épü­lő életművet mondhatnak ma­gukénak. Williams pályáját Is olyan darabok jelzik, amelyek ösz- szetéveszthetetlenül egyénivé és eredetivé teszik művésze­tét. Különös, egyéni, zárt vi­lága van drámáinak. „Miről is szólnak ezek a darabok? — kérdezi egyik kritikusa. — Ké­sei szenvedélyekről, elmulasz­tott gyönyörökről, leleplezett ábrándokról. Arról, hogy az élet fáj, s az egyik ember­nek gyötörnie kell a másikat; hogy minden jóvátehetetlen, a gonoszság ugyanúgy, mint a jóság; hogy hiába féktelenség, szerelem és vagyon, az embert nem ereszti a kelepce, hasz­talan csapkod maga körül, törvénye az összeroppanás Keserű vallomások ezek a drámák, s anélkül, hogy írót és műveit azonosítanánk, le­hetetlen nem rámutatni az életmű forrásvidékére, az író leggazdagabb élményanyagá­ra: gyermekkorára. Williams délről jött. Amerika legellent­mondásosabb részéről, fajül­dözéstől, négerlincselésíől, fe. gyencgyilkosságtól terhes vi­lágból. Roppant olvasztóté­gely ez a vidék: a vadon tör­vényei, indián hiedelmek, a bevándorlóknak az őshazából hozott szokásai, s a XX. szá­zad hipermodern technikai csodái élnek itt együtt, ütköz­nek össze és szülnek naponta tragédiákat. A dráma A tetovált rózsában is ez a gyerekkori táj jelenik meg, lecsúszott emberek, csempé­szek. vidéki bakasárik, varázs­lók, frontharcosok kavarog­nak előttünk, nagyrészt olasz bevándorlók, akik még emlé­keznek a szicíliai ősökre, s a szót gyakran váltják a pergő nyelvre. Fő hőse, Serafina is olasz nő. A darab első három jelenete kemény vonásokkal, fölvázolja az előzményeket; a tulajdonképpeni cselekmény három esztendővel később in­éul. Serafina férje meghalt, az asszony varrásból él. Fér­jéből egy urnában őrzött ma­rék hamu és az a hit ma­radt, hogy példás hűségben élte vele életét. Hiába mond­ja szemébe a világ az igazat, nem ébred föl, „jelre” vár. A valóság kegyetlen: szembe­fordul vele környezete,/ csa­lódnia kell lányában, a hit­ben, amelybe férjét öltöztette, végül önmagában, Serafina ál­dozat. A darab azok közé a ritka Williams-művek közé tartozik, amelyek mégsem kiábrándultsággal, dezillúzió- val végződnek. Serafina ösz- szeroppan, de egy másik rieg- alázottság, Alvaróé, a sofőré feloldja szenvedését, s ahogy a hamis emlékek lefoszlanak róla, úgy lép közelebb az élet­hez. Amikor elveszti torz hi­tét, akkor talál vissza az iga­zi hithez, az élethez. „Vengo, vengo, amore” — ezekkel az elégikus szavakkal zárul a darab. Az előadás Az elmúlt évtizedben Wil­liams csaknem mindegyik je­lentős darabját bemutatták már magyar színpadon. Átül­tetésükben derekas munkát végzett Ungvári Tamás. A te­tovált rózsát is ő fordította igényesen, ihletett költészettel. Williams „meghonosításában“ a pécsi színház már korábban részt vállalt, a Nyár és füstöt három éve mutatta be. Az új vállalkozás rendező és színész számára elsősorban a már fentebb jelzett „háromság” miatt okozhatott gondot: ame­rikai szerző, olaszos környe­zetben játszódó drámája, ma­gyar színészek előadásában... A színház java erőit felvonul­tató együttes a rendező, Nóg­rádi Róbert irányításával, a vállalkozás úttörő érdemén túl. gondos, kimunkált, tiszte­letet érdemlő előadásiján ál­lította színpadra a darabot. Felnőttségből, nagykorúságból vizsgáztatja a színházat Wil­liams. Mert olyan együttest kíván A tetovált rózsa, amely nem téveszti össze a hitei a butasággal, amely nem nevel­tetésre, hanem megrendülésre talál alkalmat a darabban, hí­ven az író szándékához: „ne­vetségesség nélkül..., együtt­érzéssel” kell eljátszani Sera­fina történetét. Az amerikai írónak, szicíliai bevándorlók között játszódó darabja azonban mintha túl­ságosan „pécsi dialektusában szólna a színpadról. Apró szeplő az előadáson, de ponto­san megérezteti, mire gondo­lunk. Alvarónak, ennek az amerikai Délen élő, banánt szállító sofőrnek a kabátjára nagybetűkkel ezt varrták a pécsi színházban: D’SLIGYÜ- MÖLCS TÁRSASÁG. Ez leg­alább olyan stílusficam, mint­ha valaki Thomas Mann he­lyett Ember Tamást emleget­ne, vagy ha Serafina asztalán egy amerikai lap helyett a Dunántúli Napló tegnapi szá­ma heverne. Komolyra fordít­va a szót: a pécsi előadás nagy részt megfosztotta a da­rabot azoktól a szimbolikus stíluselemektől, amelyek a mű mondandója szempontjából fontosak, s az író a szerzői utasításokban is kiemelt. így a díszletek közt nincs szere­pük a próbababáknak, általá­ban azoknak a „jeleknek”, amelyek Serafinát körülveszik, s a hangsúlyozottan szimbo­likus töltésű mondatok is szür­kén, naturalista egykedvűség­gel hangzanak a szereplők aj­káról. Az asszonyok görög kórusra emlékeztető beállítása, a boszorkány (a kitűnő Arany Kató) fel-feltűnő alakja, a fe­kete kecske emlegetése kevés ahhoz, hogy fojtott, babonás, légritka-atmoszféra szüles­sen a színpadon, hogy Serafi­na háza fölött — az első pil­lanattól az utolsóig — a vég­zet madarának számysuhogá- sát érezzük. A humor itt csak feloldása lehetne a döbbenet­nek, ám, ha hiányzik a meg- rendültség, akkor a nevetés­nek nincs mit ellenpontoz­nia. Aminthogy még attól sem lesz olasz hangulata a darab­nak. ha „buona sera”-t mon­danak „jó estét” helyett, ha a szereplők fekete parókát öl­tenek, s néha Indulatosan gesztikulálnak és kiáltoznak. Ritmusban, lendületben, apró mozdulatokban, hangsúlyátve- tésekben kellene a miliő és a figurák hiteles ábrázolására törekedni. Pásztor Erzsi intelligenciá­val végiggondolt, a belső jel­lemfejlődést hangsúlyozó sze­repfelfogással építi fel a fő­hős, Serafina alakját. Külö­nösen kitörései hitelesek (né­ha túl hangos), de a vissza­fogott pianókra is van hangja. A szavak nélküli játék lehe­tőségével ritkábban él. Serafi­na jelképeket lát a dolgok­ban, egy másik világgal van kapcsolatban, jelekre vár. A halál és az élet .színei együtt vannak meg benne; Pásztor Erzsi a komor, tragikus árnya­latok helyett az élet színeinek megéreztetésére fordít nagyobb gondot. Játéka kíváncsiságot ébreszt, hogy a „másik” Sera­fina, Labancz Borbála vajon milyen értelmezést ad az alak­nak? Alvaró. a sofőr alighanem a darab egyik legnehezebb szerepe: komolyan kell játsza­ni és bolondozni kell szívből. Alvaro mókázik, alakoskodik, csal, ugyanakkor rokonszen­vesen emberi, szeretetet és megértést vár és ad. Hou- mann Péter megáll annál a pontnál, ahol a figura már cifraságba és nevetségességbe bukna át, mértéktartása, fe­gyelmezettsége dicséretes szí­nészi vonás. Vajda Márta Rc- sája egyszer édes és finom, máskor kegyetlen és vad, — ahogy érdeke kívánja. Alakí­tása telitalálat, pontosan érti Williams világát. A népes női szereplőgárdából még Bázsa Éva (Assunta) és Ronyecz Má­ria (Estelle Hohengarten) ér­demel figyelmet. Az író gon­dolataiból elég sokat kellene vállalnia a Jack Hundert ala­kító Györy Emilnek. Nemes igyekezete sem tudja azon­ban eltüntetni azokat a szög­letességeket, ironikus felhan­gokat, amelyek a figura fél­reértéséről vallanak. Vata Emil díszlete alkalmazkodik a rendezés igényeihez, s jobbá­ra a szavakban, s kevésbé a szellemben követi Tennessee Williams gondolatait. Tflskés Tibor Két kiállítás mint puszta motívum. Síkok­ból, mértani formákból, fes­tői nyelvének megfelelően idé­zi elénk, de majdnem min­dig központi jelentőségű a ké­peken. Szimbólumtartalmát a festő szűkszavú segítségével, a képek címeivel nehéz követ­ni. egyaránt hordozhatja a durva, vérszomjas ragadozóid­hoz asszociálódó képzeteket, de lehet a felszabadult repülés, szárnyalás megtestesítője, vagy a népdalok díszes farkú sze­líd madara, a páva is. Nemrég egy Dürrenmafct- illusztrációt láttam: egy hús­daráló volt a képen és benne egy emberi figura, amint ön­magát darálja. Nem kellett hozzá kommentár: valóban, Dürrenmatt ilyennek látja vi­lágunkat. Azóta a húsdaráló kicsit ezt Is jelenti számom­ra. Gerzson Pál csendéletein feltűnő húsdaráló is, úgy hi­szem, talán több, mint pusz­tán érdekes motívum. Gerzson: Portré gerzson Pá! Pécsett, a Technika Házá­ban rendezte kiállítását Ger­zson Pál. Anyagát a nemrég Budapesten az Ernst Múzeum­ban bemutatott kiállításának anyagából válogatta. Bemuta­tója eddigi útjának összegezé­sét, felmérését ígéri. A Baranyából elszármazott művész első, nagy visszhangot kiváltott bemutatkozása 1982— 63 fordulóján volt az Ernst Múzeumban, öt társáéval együtt. A közös kiállítás óta közel öt év telt el. Gerzson Fái megmaradt akkori kiin­dulásánál: a táj és az emberi környezet, a műterem vagy ennek részlete, csendélet, fe­jek a témái. Megvalósításuk­ban azonban a szimbólumsze­rű megfogalmazás igényével találkozunk. Több képén is foglalkozott legközvetlenebb világának, a festő-műterem­nek ábrázolásával. Nyilvánva­lóan több ez számára egysze­rű témánál, önmaga megvaló­sításának, képei realizálásának helyszíne a műterem, mintegy művész-voltának szimbóluma. Egyfajta önarckép: így dolgo­zom, ez a világom. De ugyan­ez a szimbólumteremtési igény munkál Földmérő c. képén is. Kafka hőse, . Jozef K. ihlette talán, a képet be­töltő emberi alak mégsem a körülmények útvesztőiben re­ménytelenül sodródó kafkai hőst juttatja eszünkbe, hanem magát a művészt, aki, egy­szerű eszközeivel a kezében, indul a világ megismerésére birtokba-vételére. mint a földmérő a tágas térségek föl- térképezésére . A képi szimbólummá formá­lásnak feltétele, hogy - a motí­vum önmaga jelentésén kívül valami többet is hordozzon, az egyszeri megjelenésen túl valami általánosat, és elég gyakran kerüljön a néző elé. ahhoz, hogy kiemelt, hangsú­lyos volta világossá váljon. Ez volt az útja az ősi szimbó­lumnak is: a keresztnek, vagy akár a galambnak. Ezért gon­dolhatunk arra, hogy Gerzson Pál képein szereplő madár is többet jelent a festő számára. Egy kép természetesen hor­dozhat számtalan jelentést, je­lentésréteget, a művészen mú­lik és a megvalósítás hogyan­ján. A néző feladata pedig, hogy ezeket a képi jeleket, üzeneteket magáévá tegye. Gerzson Pál üzenetei a világ­ról és benne az emberről hoz­zánk szólnak, a XX. század második felének művészet-ér­tő közönségéhez. Galambos Tamás Galambos Tamás szintén rendezett nemrég Budapesten kiállítást. Pécsre azonban bő­vebb, teljesebb anyagot válo­gatott, újabb és régebbi dol­gaiból egyaránt. Képeit a Ja­nus Pannonius Múzeum Nép­rajzi Osztályán állította ki. Galambos festői világa erő­sen különbözik kortársaiétól, a fiatalok közül talán csak Berki Viola művészete roko­nítható vele. Galambost nem érdekli az optikai látvány, nyugodtan festi pirosra a fá­kat, sárgára az eget és zöldre az emberek arcát: képei előtt mindenki tudja, hogy a mesé­ben járunk, mítoszok és legen­dák mélyén, asszír, habiion és trójai hősök nyomában; a sza­kállas bölcsek Bábelt építe­nek, falovat ácsolnak. Csodá­latos ékszerekhez hasonló ka- tedrálisok és paloták előtt ikonokról ismert középkori szenteket, pópákat, sárkánnyal viaskodó lovagokat látunk. A biblia hősei is játékos báb­figurák, a Három királyok, Dániel, Jónás próféta. Galambos Tamás néhány éve Olaszországban járt, él­ményei nyomán készült ké­pein a déli napfény, a levegő, a tenger, a dombokra húzó­dott városkák. Velence mesé­ket idéző világa tűnik elénk. Talán Róma — írta az egyik alá, és valóban nem tudjuk, hogy a mesében járunk-e, a festő képzelete játszik velünk, vagy keressünk valami fogód­zót is a képen, amivel emlé­keinket azonosíthatjuk? Ne töprengjünk ilyen prob­lémákon: Galambos Tamás nem úgy beszél a világrólj hogy ruhátlanul mutatja fel arcát. Színes köntöst borít rá, a mesék, legendák szelíd, bé­kés harmonikus színekkel hímzett köntösét, a mesékét, ahol a vadállatok napraforgó­fejű játékoroszlánok, a trójai faló is ártatlan játékszer, a félelmetes sárkány pedig jám­bor krokodil. Űjabb képein — Judit és körhinta, a nagy visszhangot kiváltott Szövőnő, a Vörös veranda. Órásból* címűeken — a mesék világá­ban megtermékenyült festői fantáziával fogalmazza újjá világunk egy-egy jellegzetes részletét. Képei előtt úgy érezzük ma­gunkat, mint aki a XX. szá­zad forgatagából rövid fél órá­ra a képzelet ezerszínű pom­pás világába lépett át, pihen­ni, felfrissülni és új erőkkel, tanulságokkal gazdagodni. Ga­lambos művészete valami ilyesmit nyújt, a gyermeki, naiv, őszinte és tiszta világgal rokon, és így mindannyiunk­nak ismerős élményeket. Tölgyesi János Galambos: Dániel Kéri Tamás Elfogadsz? mosolyát nem le­hetett elfelejteni. Szája fülig szaladt, sze­me alatt barátságos ráncok keletkeztek, de csak egy pillanatra, az­tán arca ismét moz­dulatlanná merevült. A lány már el sem tudta képzelni nélküle, ez a fintor elválaszthatatla­nul hozzá tartozott. Olykor figyelmeztette azért, megszokásból, ilyenkor K. elmosolyo­dott és úgy maradt. . . A férfi lakásán vol­tak, kevés, de kényel­mes bútor, ízléstelen elhelyezés. Ezt képte­len lett volna szóvá tenni, K. adjunktus volt az egyetemen, cso­portjuknak szemináriu­mot vezetett, piti női dolog lett volna. Le­rúgta cipőjét, harisnyás lábát felhúzva végig­dőlt a heverőn. Tudta, hogy szép lába van. K. éppen csak rápil­lantott. — Amikor te hat éves voltál, kizártunk két lányt a DISZ-ből. Sza­bályosan, a taggyűlés megszavazta. — A taggyűlés min­dent megszavaz. K. dühösnek tűnt. — Hát nem érted? Ez­zel teljesen elfűrészel­tük őket. — Gratulálok. És az­tán? — Aztán visszavontuk a határozatot. Vissza kellett vonnunk. A lány sóhajtott. — Mit követtek el? — Templomba jártak. „Lehet, hogy most lelkiismeretfurdalása van?” gondolta a lány. Kellemes zsibba­dás áradt szét végtag­jaiban, a harmadik po­hár után érezte magát. K. még mindig maga elé nézett. —■ Vera rajongott a műemlékekért — mond­ta monoton hangon. — Látod, a másiknak a neve már nem is jut eszembe. Azt viszont tudom, hogy a nagy­apja tizenkilencben „Le a papokkal!” feliratú zászlóval járt-kelt. — Honnan tudod? — Az unokája hozott igazolást. — Megdöbbentő — mondta a lány, és éles hangon nevetni kez­dett. K. erősen megragad­ta a karját, semmi gyöngédség nem volt ebben a szorításban, közvetlen közelről né­zett szembe vele. — Mondd, szimpatikus vagyok én neked? „Keveset ittunk” — gondolta a lány. Ami­kor először volt K. la­kásán, félreérthetetle­nül felkínálkozott neki. Elhatározta, hogy most türelmesebb lesz. — Nem ismerlek — mond­ta. — Én sem ismerem magam — mondta K. A lány egész termé­szetesnek tartotta, hogy nagy titkok tudója lesz. Okosan tudott hallgat­ni, barna szemében bá­torítás égett, már sok­szor volt része bizal­mas vallomásokban. — 1934-ben születtem, munkáscsaládból szár­mazom. — A Ilorthy-rendszert elengedem — vágott közbe a lány. K. a szokásos fintor­ral folytatta. — Apám kifejezetten okos ember volt. Akár­mit mondanak, ez egy munkásnál ritka. Mert a tanulás nemcsak is­mereteket ad, csiszolja is az agyat. — Te mimkásszárma- zású vagy? A lánynak meg kellett kérdeznie, pedig jól hallotta az előbbieket, véleménye sem tért el lényegesen. K. nem zökkent ki. — És volt még egy rendkívüli képessége. Szerették. Ezért min­dig irigyeltem, faggat­tam. hogyan csinálja. Sohasem válaszolt. Il­letve egy alkalommal azt mondta: „Neked meglehetősen nagy ®f­t i Magyarországi bemutató

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom