Dunántúli Napló, 1968. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-21 / 17. szám
8 napló T9G8. JANXTÄE SL 1 342-bea a keleti fronton megkezdődött a háború harmadik szakasza. Sztálingrádnál már küszöböt állt a németek teljes veresége. Az erőviszonyok alapvetően megváltoztak, a háború kimenetele ekkorra már véglegesen eldőlt. A Horthy-rendszer azonban, mintha mi sem történt volna, százezrek életét áldozta fel értelmetlenül. Huszonötéves népirtó, ostoba úri politikájára ezzel tet'.e fel a koronát. Ez vezetett a 2. magyar hadsereg pusztulásához is. Akkor hetedik napja folyt a visszavonulás. A német hadsereg főparancsnokság alá rendelt 2. magyar hadsereg — amelynek a németek visszavonulását kellett fedeznie — 200 ezer katonájából rriár csak 60—70 ezer volt életben, az 50 ezer munkaszolgálatosból alig 6—7 ezer. Ezek többsége is súlyos fagyásoktól szenvedett. A káosz teljes. A német csapatok kettős kocsioszlopban vonultak visszafelé, mellettük oldalt, magyar katonák kimerült sora kígyózott. A pléhgalléros tisztek már öthatszáz kilométerre hátul voltak és „idegösszeroppanásukat” gyógyítgatták. A katonák holtteste az utak mentén úgy nézett ki, mint a szobrok. Volt, amelyikről leszedték a ruhát, a bakancsot. Kővé fagyva, meztelenül világítottak a jeges hóban. • tizedes — ma a Pécsi Szikra Nyomda gépszedöje — egész éjszakai gyaloglás után. reggel' hét óra tájban érkezett Novi-Oskol -külvárosába. Az. utak szélén autó és motór- kerékpár roncsok tömege hevert, döglött lovak és halottak, szoborszereién megfagyott katonák. A régi, kockás zsebnaplót lapozgatja. Napról-napra írta, a barátja volt. A »zöldes tinta. az egykor fegyelmezett apró betűk huszonöt év után összefolyva szétterülnek a papíron, a világosság felé tartva kell betűzgetni. — A mi bunkerunk közvet. lenül a Donnál volt — mondja. — A táj körülbelül úgy nézett ki, mintha a Havihegy és a Tettye között volna egy nagy folyó. Bennünket csak éjszaka lehetett megközelíteni. Ott voltunk állandóan a 40—42 fokos hidegben. — S a hó? — Az igen. Januárban már hasig, meg derékig ért. Amikor az áttörés volt, a gépSokan levetették a köpenyüket és ott fagytak meg. A német repülők egyáltalán nem jöttek. — Hol voltak az aktív tisztek? — Négy-öt nap járásra találkoztunk először hivatásos tisztekkel. Budjenij- ben. Ott kiáltoztak, hogy „Emberek, állítsátok meg az oroszokat". De senki se hallgatott rájuk. A tartalékos tisztek, a tanítók végig ott voltak velünk. Nem hagytak cserben. 3 Lengyeltóti János tartalékos zászlós, 33 éves korában a tanítói katedráról vonult be Egyben a zászlóalj haditudósítói tisztét is ellátta. Azóta többször meg akarta írni a pécsi hadtest pusztulásának történetét. Sok fontos dokumentum birtokában van, de a legfontosabb dokumentum nem a hiteles naplója, a pótolhatatlan szolgálati jegyek. — Én nem láttam értelmét annak, hogy miért vagyunk ott a Don-parton — mondja. — Bennünket azzal indítottak el itthonról, hogy ez a kereszténység harca a kommunizmus ellen. Ott láttam, hogy ez nem igaz. Ez a hitleri nemzeti szocializmus terjeszkedése Kelet felé, a, másik oldalról pedig az orosz emberek a szülőhazájuk földjét védik. Láttuk, hogy ehhez nekünk, magyaroknak semmi közünk. Nekünk nincs ott semmi keresnivalónk. Mit is gondolhattunk még ezen kívül, amikor december 18-án, 40 fokos hidegben az első vonalból ösz- szeszedték a pokrócokat, csizmákat és az őrbundákat. Én szolgálati jegyen tiltakoztam, de azt írták vissza: a parancsot végre kell hajtani! A meleg holmikat elvették tőlünk, ez az igazság! Megáll egy percre, a mesz- szeségbe néz. — Dehát a raktárak tele voltak meleg ruhával! — mondom. A 8, III-as zászlóalj maradéka átkel a Dnyeszteren 1948 márciusában. nál odaléptek egyik-másik katonához: Nem jól áll maga! — szóltak rá és meglökték. Elvágódott. Állva megfagyott. Ilyen körülmények között csak visszavonulásról és pihenésről lehetett szó. E A 8. pécsi gyalogezred ITT. zászlóaljának mintegy 1500 katonáját, nagy többségében falusi tanítókból álló tartalékos tisztjeit 1942. november 2-án Werth Henrik hadtest- parancsnok búcsúztatta el Pécsett A zászlóalj december 15-én a doni front első vonalában, Svoboda—Peskovatka— Nikolszkij térségében a 6. kaposvári gyalogezredet váltotta fel. A felváltott egységnek ott kellett hagynia a köpenyt, a fegyvert, és zubbonyban vonultak vissza — hogy legyen az utánuk következőknek. A pécsiek védősávja körülbelül nyolc kilométer hosszú volt. A katonák maguk között „pókháló-vonalnak” nevezték. A frontszakaszon csak éjszaka lehetett közlekedni, akkor is a legnagyobb óvatossággal, mert a jég úgy csörgött, mint az üveg, és kilométerekre elhallatszott. A hőmérséklet általában mínusz 43—48 fok volt. A borszesz hőmérővel 53 fokos minimumot mértek. A hidegtől legfeljebb csak percekre tudta valami elterelni a figyelmet. Legendák jártak a hadsereg törzstisztjeinek Novi- Oskol környékén rendezett farkasvadászatáról, a vadászatot követő pezsgős dorbézolásról, a függönyökről, amelyek a muri során kigyulladtak és leégtek. Talán „kárpótlásul” — december 24-én éjfélkor felébresztették a zászlóalj első vonalban lévő katonáit: kinek van kedve elmenni Petrovszkájába a kí- vénsághangversenyre? Sokan elmentek. Tizenhét kilométeres gyaloglás után hajnali fél ötkor értek Petro vszkájába. A hangversenyt egy templomban rendezték meg. Utry Anna magyar nótákat énekelt, Kiss Manyi pedig a „habos süteményt”. A katonák, tapsoltak. és belesajdult a szívük. A hangverseny után visz szsgyaiogoltak a bunkerba. A magyar tüzéi-ség csak szolgálati jegyre lőhetett. Hihetetlen, de igaz. Több aknakezelő tűzfegyvere mellett lelte halálát. A németek a nyugati fronton zsákmányolt fegyvereket szétosztották szövetségeseik között. A belga gyártmányú aknavetőhöz francia gránátot adtak, és a fegyverek több esetbén tüzelés közben szétrobbantak. A szovjet csapatok január 14-én törték át frontot. 2.1 Ma huszonöt éve, hetedik napja folyt a visszavonulás. 1943. január 21-én, csütörtökön, Móró János távbeszélő puskákba befagyott a hűtővíz, és nem működtek. A puskák hüvelyvonói egy-két lövés után letöredeztek. Akkor kitört a pánik, mindenkit elfogott a rémület, és menekült hátra, Maja felé. Mi egy darabig még ottmaradtunk a peremen, de egyszer csak láttuk, hogy mögöttünk a német tüzérek kezdenek szedelőzködni. Mi is felkészültünk a visszavonuláshoz, de a németek fegyvert fogtak ránk: Zurück! Az ott megszokott dolog volt, hogy ment egy német autó, és ha egy magyar katona fel akart kapaszkodni, puskatussal verték le,. A német autók az úton képesek voltak belénk gázolni, ha bele nem ugrunk a hóba. Végül is mi négyen fogtuk a telefont, meg a fölszerelést, legalább harminc kiló volt fejenként, és a szűz havon elindultunk torony. iránt. Az életösztön hajtott bennünket. Amikor a fegyverek felmondták a szolgálatot, úrrá lett rajtunk a rémület és a reménytelenség. Senki se tudott ott ésszerűen gondolkodni, csak az volt, hogy hol tudunk enni valamit, és elbújni éjszakára. — Éheztek? — A bunkerban a főtáplálék a konzerv volt meg a „gerzemürze". Benne egy-két darab lóhússal. Január 14. után egész márciusig úgymondván, nem beszélhettünk élelmezésről. Ettünk, amit szereztünk. meg amit az orosz emberek jóindulatából kaptunk. Egy-két szem krumplit. káposztát. Pedig a katonai raktárak tele voltak. Jellemző, hogy az első nap délután, amikor holtfáradtan beértünk az első faluba, a zászlóalj már továbbvonult. Csak egy géhás-hadnagyot találtunk az élelmiszer raktárnál. Éhesek voltunk. Kértünk tőle egy kis élelmet, mert semmink se volt, de nem adott. A 'raktárt olt előttünk leöntözte petróleummal és felgyújtotta. Sokat szenvedtünk a hidegtől is. Volt. aki levetette a bakancsát, de visszahúzni mar nem tudta. A lábára csavart rongyokban járt. Az első, vagy a második napon jött a parancs, hogy a pokrócokat, meg a köpenyeket terítsük ki a hóra. mert a német repülök jönnek bombázni, és ezzel jelezzük magunkat, nehogy ránkzúditsák t bombáikat. hanem a személyes emlékezete, mely egyszer csak izgatottan dolgozni kezd, s életre- kelnek a huszonöt évvel ez* előtti események. 1943. január 21-én éjjel két órakor Novi-Oskolban elkeseredett levelet írt a parancsnokságnak: „Schvoy Ferenccel idáig hoztuk ketten, becsülettel a 8 /III. zászlóalj megmaradt részét, körülbelül 160 embert és 12 fogatot a megmaradt anyaggal... Az egyetlen összeszedett egység voltunk az egész hátravonu- lásban... Most beosztottak bennünket a város védelmére. Hátramenésről, gyülekezésről szó sincs. Fegyverünk nincsen. Embereink kim.erül- tek... Kérjük tehát a leváltásunk, illetve kivonásunk iránt 'azonnal intézkedni... Főleg, amikor tudjuk, hogy válthatók vagyunk hátul lévő urakkal, akik Eudjenij-tól kezdve is egyre másra eltünedeztek ... Helyzetünk előttünk nem kétséges, ezt most már látjuk...” Nem először találkozom vele. Kemény, nyugodt embernek ismerem, aki az utolsó percig helytáll az igazságért, s aki nem csupán igazgatója a mozsgói művelődési háznak, de a szó szerinti népművelője az egész körzetnek. Kőtömbre emlékeztető, oldalt őszülő fejét mellére szegve jár fel s alá' a szobában. Látom, alaposan felizgatták az emlékek.. — Így volt. A saját szememmel láttam, hogy a kolo- mejzevói templomban negyvenezer pár halinacsizmát gyújtottak fel, a katonáknak pedig a bakancsokban lefagyott a lábuk. Azokból a meleg holmikból, amiket a pécsi hölgyek gyűjtöttek a katonáknak, a frontvonalba alig jutott ki valami. A legnagyobb pusztítást az élelemhiány és a rettentő hideg okozta. — A magyar hadvezetés miért nem számolt a reális helyzettel? — Elmondok egy történetet. A visszavonulás alatt, a legnagyobb fejetlenségben, egyszer csak megjelenik a parancsnoki bunkerban Dálnoki Veress Miklós. Megálltam hátul. a magasrangú tisztek mögött. A frontvonalról tárgyaltak. Hallom,'hogy Dálnoki telefonál: Legyenek hátul nyugodtan, mert ez a töredék itt tartani fogja a vonalat. Én akkor közbeszóltam: az emberek fegyver nélkül állnak kint a 47 fokos hidegben. Napok óta csak marmaládét eszünk. A vonal tartásáról szó se lehet. A főtisztek összenéztek, hiszen én csak egy tartalékos zászlós voltam. Dálnoki annyit mondott: Kérem a parancsomat végrehajtani! És elment. Mi, tartalékos tisztek a tisztigyűlésen mégis úgy határoztunk, hogy folytatjuk a visszavonulást. Kétszáz emberre ötven puska volt és néhány kézigránát. A sorakozóA* » néhány katona az 1500- bői. aki még egyszer hazajött Pécsre (1913, május) Dr. Cselényi József 1943. január 21-én Belgorodban volt, egy hét után itt jutott meleg ételhez. A doni tüzér- kórház fűthetetlen elsősegélyhelyétől Belgorodig egy életre- szóló súlyos hét telt el. A tartalékos orvoszászlós, aki civilben hosszúhetényi körorvos volt (ma fogszakorvos, illetve körzeti orvos Pécsett) és 40 éves korában vitték ki a frontra — egy hétig bor lyongott a hasig érő hóban. Amikor nagynehezen rátalált a kórházra, ott már csomagoltak. Maga hogy kerül ide? — kérdezte a parancsnok, és egy hátizsák kötszerrel visszaküldték az első vonalba, ami gyakorlatilag nem létezett. Cs^ényi doktor a háború jövőjével • már a bevonulásnál tisztában volt, a jellegét pedig tíz hét alatt volt alkalma tapasztalni. Decemberben Bel- gorodtól gyalog mentek ki a frontvonalba. Naponta 38—45 kilométert tettek meg. A harmadik nap a zászlóalj sántított, a bakancs mindenkinek feltörte a lábát. Cselényi doktor kimondta a menetképtelenséget. Hadbírósággal fenyegették. de ő kitartott, és az emberek végül két nap pihenőt kaptak. Késő este találkozunk, egész nap dolgozott a rendelőben. A fáradtságot keresem rajta. Nincs. A kis notesz később előkerül a belső zsebből, és az ember egyszer csak megérzi, hogy történt valami megfoghatatlan. A pillantásából eltűnik az est nyugalma, dús őszhaja a lendülettől kétfelé nyílik, a kezét kitárja, az uj- jai tiitakozva állnak a levegőben és azt mondja: Életem infemója volt az utolsó sebesültszállító vonat... — Nem lehetett kibírni egy órát a szabadban — mondja. Aki nem tudott lábon elmenni az ott fagyott meg. Meleg ruha csak a raktárakban volt. Kamenkánál láttunk egy hatalmas1 faépületét, a malmot. Tele volt téli ruhával sapkával, bekeccsel: kesztyűvel. Mi is odamentünk és szóltunk az őrmesternek, hogy cserélje ki a rongyos, átvizesedett kesztyűinket. Akkor előjött egy részeg főhadnagy, és elkezdett ordítozni: Semmit sem engedd: ' cserélni! Végül a háta mögött sikerült két tucat legénységi kesztyűt szerezni. A főhadnagy azonban fél óra múlva felgyújttatta a raktárt. Hát így volt. — Az élelmezés? — Már karácsonykor felszólaltunk. hogy a Hindenbyrg- fözelék. helyeit valami tartalmas magyar étel kellene. Mögöttünk tele voltak a rak tárak, de a katonák éheztek. A mi élelmiszerraktárunk egy templomban volt. Odamentem. a parancsnok, egy részeg százados, épp kártyázott. Azt mondta: nem adok semmit! Mondtam.: Adja ezt írásba! Erre adott élelmiszert, de akkor az embereim a rossz táplálkozástól már tele voltak hasmenéssel. — A sebesültek? — Én láttam el a fagyott- lábúakat. Nem tudok számokat mondani. Rettentően sok volt. — Mit csináltak az aktív tisztek? — Óriási tömeg menekült. Aktiv tisztet napokig nem láttunk. Ha mégis, az többnyire részeg volt. Egy századosra jól emlékszem. Egy vasúti töltésen állt és ordítozott: Megállni. aki itt átmegy azt lelövöm! Az áttörésig a tisztikar hangulatára az elbizakodottság Polt jellemző. Jött egyszer egy magasrangú tiszt. Megkérdeztük ' tőle. hogy mi történik, ha áttörik a frontot? Azt válaszolta: Olyan nincs! Itt csak előre mehetünk, hátra nem! Az áttörés lehetetlen! Nos, ez volt a vezető tisztek vélemé. nye. Schvoy Ferenc tartalékos hadnagy (a civil életben akkor is pedagógus, jelenleg Szőkéden tanít) harmadmagával utolsóként jött ki a vé- dőállásból. Egykori katonatársai, közkatonák és tartalékos tisztek ma is rajongással beszélnek róla. Az ő naplója kint maradt. A kávéját kever- getve hosszan kutat az emlékei között. Arról beszél, hogy elő volt írva: a tüzérségnek naponta hány lövést szabad leadni, s közben barázdált arca egy pillanatra fanyarul elmosolyodik. Azután benyúl a zsebébe, egy cigarettatárcát tesz ki az asztal üveglapjára. Benne a vésett monogram: N. L. — Ez a tárca doni emlék — mondja súlyosan. — A zászlóstól, akit én váltottam le, minden tájékoztatást megkaptam, hogy mire vigyázzak, ha meg akarom menteni a bőrömet. Utána cigarettatárcát cseréltünk. Azt kérte, hogy mindig viseljem. Nos, ez az. — És a zászlós? A csönd is súlyos. Az emberek el voltak gyöngülve. Ilyen állapotban, egyszer csak jön a parancs, hogy futóárkot kell velük ásatni. A folyón egy méter vastag volt a jég. Gondolhatja, hogy a föld is legalább másfél méter mélyen fagyott volt, mint a kő. Csak gyalogsági ásónk ’volt. Visszaüzentem, hogy ezt mi ilyen körülmények között nem vállalhatjuk ... Rettenetes volt a hideg. Az ember lába először is lefagyott. Két órát nem lehetett kint lenni a szabadban, mert az ember elkezdett ordítani, a hidegtől. Idegileg készültünk ki. — A raktárakat pedig, amelyek tele voltak meleg holmival, felgyújtogatták ... — Hoszlrohorszkban egy hatalmas görögkeleti templom, nagyobb mint a pécsi Székes- egyház. tele volt meleg holmival. pálinkával élelemmel, dohánnyal. Legalább négy-öt vasúti szerelvény anyaga volt ott bent. Amikor jöttünk visz- sza már égett. Azt nem lehet szóban kifejezni, hogy ott mit halmoztak fel. . — Miért nem osztották ki? — Ez rejtély. (Folytatás a 9 oldalon.) [ % A frontvonal vázlata (Eredeti rajz)
