Dunántúli Napló, 1967. december (24. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-31 / 308. szám
napló 1967. DECEMBER 31. 6 Lovász Pál: Szilveszter ▼ÍR béke «Halasával Járjunk egymás körül I keringve szüntelen, hogy kötözött legyen rám emelt kezetek, rátok emelt kezem. I ? Mezei András: Régi és új romfalnak régi udvarok. Száz év után tenyérnyi fényt, nyári egymarék csillagot visszakapja a teljes ég. Csak a porold táltosa, ) csak a sámlin a nénikék fadják a parcellák helyét — < Csak az a kuporgó gyerek! [ Gangok repülnek rácsosán ; akár a helikopterek. Talpak alatt a csillagok: csapágyak, örök rollerek. Mint a harangok bonganak, ma is oly tisztán hallani — í A bontás kalapácsa cseng, | s a lépcsők szilofonjai. Romja nem fáj, csak fénye : már, ; ahogy a mosott kő ragyog: ) hisz végül birtokba veszem, í mit elébb megtagadok, > „Politika a színházban“ Ez lesz a Brecht-vrta témája, amely február 9—16 között zajlik le Nyugat-Berlin- ben. a nagy drámaíró születésének 70. évfordulóján. A vitára a világ különböző részeibe küldtek meghívót rendezők. színészek, fordítók számára. Á leghosszabb cím A frankfurti Városi Színház jövő márciusban mutatja be a világon először Peter Weissnek legújabb darabját, amelynek címe a következőképpen hangzik: „Értekezés a hosszú vietnami felszabadító háború előzményeiről és lefolyásáról, mint az elnyomottaknak az elnyomók ellen vívott fegyveres harc szükségességének példájáról és az Egyesült Államok próbálkozásairól a forradalom alapjainak szétzúzására.*’ Thury Zoltán Á Pécsi Nemzeti Színháznak az a nyilvánvaló törekvése, hogy kitágítsa a magyar színházak megszokott, s olykor már megunt repertoárját, most ismét érdekes felfedezéshez vezetett. A századvég nem túlságosan rózsás helyzetű magyar irodalmából ásott elő egy művet, amely — ha nem is klasszikus remekmű — mindenképpen megérdemli, hogy előkerüljön a feledés sötétjéből. A századvégnek nemcsak az Irodalma, hanem egész társadalmi és kulturális élete lehangoló volt, tele próbálkozásokkal és ellankadások- kal, a hazugságok elleni több nyíre meddő küzdelmekkel, feudális kasztok és gőgök maradványaival, a polgárosodással együttjáró felhígulásokkal s a más jellegű, de ugyanolyan nyomasztó hazugságokkal. irodalmunkban bizonyos értelemben vákuum volt még ezekben az években, messze volt még a Nyugat fnozgalma és Ady Endre vidéki lapoknál növesztette oroszlánkörmeit.' Thury Zoltán a századvég egyik jellegzetes írója, akiből sokminden lehetett volna, s aki belefulladt „a magyar ugar’ akkor még különösen burjánzó tengerébe. Thury- nak halála után, 1908-ban megjelent noveíláskötetére írta Kosztolányi a mindennél jellemzőbb sorokat: „Becses és súlyos kultűrtörténel- f»i adat, amely körülbelül arra a kérdésre felel meg, mi lesz Csehovból, ha véletlenül ide hozzánk szakad, és irodalmi viszonyainkhoz sanyarúivá magyar földön hadakozik a tollával S Thury Zoltán legjobb drámájának, a Katonáknak története is „súlyos kultúr- történelmi adat”, valóságos rémtörténet. A hallatlanul izgalmas események között olyasmik szerepelnek, mint egy Melczer nevű ezredes parancsa, amely a katonáknak megtiltotta az előadás megtekintését, s a katonazene- fcar elvonását is kilátásba helyezte (Debrecen), aztán Thury Zoltán nyílt levele, válaszul az ezredes önkényeskedésére, aztán egy országgyűlési képviselő interpellációs terve; a színház cenzúrája, amely alaposan megnyirbálta a darabot (Szeged), számos tüntetés-hangulatú előadás, cikkek, hozzászólások egész sora, és — hogy azért ne keseredjünk el túlságosan! — egy firenzei majdnem-bemu- tató, amikoris a főpróbán tiltotta be a darabot az olasz rendőrség. A félremagyarázó szándékú, értetlen és felháborodott kritikák közül toronymagasan kiemelkednek Ady írásai. aki egész Magyarországon védője, értője, szószólója Katonák lett a Katonák-nak. „Becses, érdemes, nem egy tekintetben zseniális alkotás”-nak nevezte a drámát, bár éles szemmel bírálta hibáit is, azt írta: „Nagy szükségünk van egy jó orvosra, ki megmutassa a társadalom testén azokat a sebeket, melyeket a századvég legdivatosabb leple sem képes már elfedni”. Ebben a korban, ilyen körülmények között született a Katonák, s ennyi megpróbáltatáson ment keresztül a dráma és írója is. A pesszimista-árnyalatú, szomorkás, keserű, ironikus Thury mondta Adynak Nagyváradon a tiszteletére rendezett banketten, majd négyszemközt azt a fura-szomorú igazságot, amelyet abban a nehéz korban minden magyar író érzett: „Higyjék el, kérem, magyar színdarabot írni nagy luxus ... Magyarul írni egyáltalában nagy luxus .. E dolgok ismeretében az ember bizonyos fokig elfogult a darabbal szemben. Hajlamos azt nézni, mi volt benne a bátor és új születésekor, mi volt benne a frisseség és tehetség, ami a Monarchia begyöpösödött ezredeseit felbőszítette, s amitől a gondolkodó fejek azt remélték: Thury lesz az, aki felkavarja az állóvizeket és teremt a silány művek szemétdombja helyén új magyar színműirodalmat. A Katonák témája az a „cifra nyomorúság”, amely már előbb is feltűnt a magyar színpadokon (s az irodalomban általában), elsősorban Csiky Gergely csípős vígjátékaibán. Az, hogy történetesen éppen a katonatisztek cifra nyomorúságáról van szó, nyilván Thury Zoltán fiatalkori emlékeiből, a katonatiszt-apa viszontagságaiból is következik. De hisz nem is az a lényeg, hogy katonák vagy nem katonák a dráma szereplői. A pénznek a kapitalizmus előretörésével együttjáró központi szerepe s a magyar viszonyokra oly jellemző feudális kaszt-rendszer, dzsentri-gőg, rang-bűvölet — nemcsak a katonatiszteket jellemezte a mag var történelemnek ezen a fokán. Mégis, a Monarchia megcsontosodott, előítéletekkel át- meg áthálózott katonasága különösképp gyűjtőhelye volt az általános ellentmondásoknak. A dráma egy pénztelen, reformokról ábrándozó, „élhetetlen” főhadnagynak, Ud- vardy Pálnak összeomlását beszéli el. A főhadnagy — maga is szegény katonatiszt fia — miközben családja szinte a szó szoros értelmében nyomorog, az íratlan törvények értelmében fiakkeren kénytelen utazni, kétszáz forintos öltönyben kénytelen járni, költekezni kénytelen a tiszti kaszinóban. Reformter- vezetet dolgoz ki: „A katona legyen munkás, aki megdolgozza az állam földjét, télen meg az üres idejében verekedni tanul. A tiszt pedig hivatalnok...” A reform persze csak fölháborodást vált ki, a tisztikar kiveti magából a „polgári” hajlandóságú tisztet, a nyomor egyre szorongatóbb. egyre több meg alkuvásra késztet, egyre meg- alázóbb helyzetekbe sodor. A főhadnagy felesége, a föld- birtokos családból származó Anna pedig mindjobban tönkremegy ebben a kilátástalan küzdelemben, a hazugságokkal való szüntelen vi- askodásban, s lassan hajlani kezd lelke mélyén a jólelkű és becsületes „kísértő”, Mar- jay földbirtokos felé. Érdekes sorsok, drámák szövik át egymást ebben a darabban. A csődbe jutott főhadnagy két út között választhatna, Veress Ákos, a fiatal hadnagy mutatja meg a józan és értelmes utat: ki kell lépni a hadseregből, el kell vetni az előítéleteket, dolgozni kell. Brandt kapitány a helyzetbe való lázadásmentes beletörődést. az űri látszatot, az úri tartás megőrzését választotta. Veress Ákos mellett ott áll Anna húga, a fiatal és bátor, erőslelkű és illúziókat melengető Klára. Apjuk, a kegyetlen, szigorú erkölcsű és hirtelenharagú földbirtokos a vidéki magyar nemesség jellegzetes képviselője. S végül a darab egyik legárnyaltabb, legizgalmasabb figurája: Marjái’ földbirtokos, a sikeres üzletember, az új viszonyokkal könnyen megbirkózó, szinte „nyugati” színvonalú gazdálkodó, akinek érzelmes segítőkészsége, tehetetlen jóindulata a cselekmény szerelmi szálánál mélyebb kor- történeti jelentésre utal. A dráma egész hangvétele, építkezése, szituációi, sőt, alakjai Ibsent idézik. Mint azt már a korabeli kritikák is jelezték, Thury a lehetséges példák közül a nagy észa ki drámaírót választotta. A Katonák Annája pedig kifejezetten Nóra-szerű alak, a családi kötelékből, nyomorból, tehetetlenségből kitörni kész (s kitömj elég erős), saját fejével gondolkodó asz- szony, a századvég fodros ruháiban, „meleg” családi fészkében lassacskán emberré váló nő egyik képviselője. Meg kell jegyezni viszont, hogy ez a „magyar Nóra” lényegesen kilátástalanabb helyzetben vari, sorsa jóval egyszerűbb és sablonosabb: hová mehetne a csődbejutott otthonból, mint a régi imádójához, a nagyonis ellentmondásosan modem földbirtokoshoz. Ibseni a Katonák erős és közvetlen társadalomkritikája, de az a korlát is, amely a megoldási kísérletekben megmutatkozik. Néhány forró drámai pillanat, néhány jó szerep és az egésznek egy kulturált, „írói” hatása avatják ma is élvezhetővé a drámát. Kétségtelen, hogy a korabeli húsbavágó kérdések ma már érdektelenek, kétségtelen, hogy a dráma programszerepei, a polgári reformok szócsöved nagyban nehezítik az igazi dráma kibontakozását, s a jellemek drámai összecsapásai helyén gyakran az eszmék és típusok dialógusai állnak. Másfelől azonban a darab kibírta az idő több mint félévszázados szú-rágá- sát, s még a körülmények, a kor ismerete nélkül is képes valamit mondani a mai nézőnek. A visszahúzó erőkkel szembeni küzdelem _ szükségességéről. nagvság*áról és tragikus szépségéről. B abarczy László, a rendező egy irodalomtörténész alázatával nyúlt a darabhoz, s ugyanakkor a tehetséges fiatalemberek lelkesedésével. Nem hagyta magát letörni a dráma avult momentumaitól, hanem arra törekedett, hogy kihozza belőle az általános igazságokat. Mértéktartó és pontos munkát végzett, nem vett el s nem tett hozzá a darabhoz. Ettől a dráma stílusa töretlen maradt, látszanak hibái, de szépen kibontakozik harcossága és fájdalmas korfestő vonásai is. A szereplők ennek megfelelően általában közepes teljesítményt nyújtanak. Bánffy György a 18hős szerepében nem tud világos figurát teremteni, ami nem is csoda, viszont az utolsó jelenetben levetkőzi a szöveg kötelékeit, és nagyon emberi módon játssza a végképp összetört, „bezárult ajtók” között vergődő embert A darab legjobb szerepe — • az előadás legjobb alakítása — Anna, akit Ronyec Mária elevenít meg. A figurán átderengő nórai hangulatok, a fiatalasszony reszkető dühe, gyűlölete, becsületessége. a neveltetése és vágyai közt dúló belső harca, megalázott- ságán is felülemelkedő méltósága — mindezt jelezni tudja Ronyec Mária, akit eddigi szerepeiben is már igen tehetségesnek ismertünk meg. Nagyon érdekes és hús-vér figurája még a darabnak Marjay, Baracsi Ferenc azonban mintha nem lenne egészen otthon Marjay „bőrében”, helyenként szürke és vontatott, csak a második fel vonás nagyjel epeiében tudja kellően érzékeltetni a durvaegyszerű földbirtokos belső érzelmi feszültségét, lefojtott izzását. Petöházy Miklós az egyik, Iványi József a másik apa, Bázsa Éva, a félénk, falusi anya szerepében tisztesen megoldják feladatukat Vetró Margit és Bálint András az előbbieknél még nehezebb helyzetben vannak, mert nekik kell elmondaniuk mindazt az eszmei igazságot kritikát és direkt mondanivalót, amit az író fontosnak tartott, nem csoda, ha emellett nincs lehetőségük valódi jellemet formálni. A díszlet, maszk és jelmez harmonikusan illeszkedett a darabhoz, különösen a díszletek voltak érdekesek, a századvégi úri otthonok felszínes csillogását, az ajtók uralkodó méreteivel pedig ennek a világnak a zártságát, ápo- rodott belterjességét tudták kifejezni. Hallania Erzsébet Jelenet a harmadik felvonásból: (halról Jobbra: Ffllóp Mihály, Iványi József, Bázsa Éva, Bán ffy György és Petőházi Miklós) De mit mondok én...? A Mű magyar fordításban így hangzik: „Vidám álmok esője hull. Fűszálat csókol a szív. A zöld elszórja c karcsú szeretőt. Távoli és melankólikus egy messzeség. Nyugodtan alszanak a rókák. Az álom simogatja a fényeket. Földet nyer az álomszerű alvás. Didereg a báj, ahol ez a fénylés enyeleg. Mágikusan táncol a gyenge pásztor.” Nem biztos, hogy e kissé modoros hangulatú vers általános tetszést arat, de mentségére szolgál, hogy a Stuttgarti Műszaki Főiskola számolóközpontjának adatfeldolgozó berendezése „ítrta”, A kritikusok szerint a gépkölteményben van művészi érték, sőt — a Kafka szókészletéből és stílusbeli sajátosságaiból informált computer kafkai stílusban „írt”, és olyan szöveget produkált, amelyet sok irodalmi szakértő Franz Kafka egy kiadatlan művének tartott. Volt, aki felujjongott bámulatában, volt aki értetlenül csóválta a fejét, mint akihez idegen világok nyelvén beszélnek, és volt, aki megdöbbent. Mondanom sem kell, hogy ez utóbbiak elsősorban a költők és az írók soraiból kerültek ki. S hogyan születik egy ilyen vers? — riad föl az emberben valami furcsán és bizalmatlanul. Ó, páratlanul egyszerű az egész. Nem okoz fölösleges fejtörést, a Mű csupán elhatározás és matematika kérdése. A professzor, aki költeményt szeretne a computertől, egy józan, tárgyilagos hangulatú helyiségben matematikai formulák segítségével „megeteti” a gépet: szavakat, ritmust, sorhosszúságokat, nyelvtani szabályokat épít be a programba, s végül, hogy a computer M mindig ugyanazt a verset ismételgesse, betáplálja a vé- ' letlent is. Minden tökéletes, legfeljebb egy-két pohár pálinka hiányzik. Hallom a megrendült sóhajokat: — Vége a művészetnek!... A művészet jövőjéért nem nagyon kell aggódni a computerek miatt. Legfeljebb a langres-i késesmester fia, Diderot szomorkodna most, ha élne, aki a lelke mélyén mindig lenézte a matematikusokat: egy kártyaparti és a matematika sok közös vonást mutat, írta — és most megdöbbenve látná, hogy egy computer a matematika segítségével bámulatos tempóban, sorozatban produkál a „Ra- meau unokaöccse” színvonalával vetekedő diderot-i műveket. A művészetet azonban nem kell félteni, a legnehezebb helyzetekben is váratlan fordulatokkal védekezik. Gondoljunk csak arra a jugoszláv fiatalemberre, aki a közelmúltban egy rajzológépet szerkesztett, nyugati sznobok (és múzeumi megbízottak) özönlenek hozzá, jó pénzért megvásárolják a „műveket”, de a fiatalember egyetlen képet sem hajlandó a kézjegyével ellátni. A dologban — a művészeten messze tűi azonban — van valami mélyen elgondolkoztató és félelmetes. A mai ember, aki többé-kevésbé hozzászokott a tudományos meglepetésekhez, akit bizalommal tölt el, hogy az orvostudomány színes tv-közvetítést produkál az emberi gyomorból, aki Washkansky alakját romantikus hősként könyveli el magában — ezen a ponton azonban a költővel együtt gyanakodni kezd. A technika és a természet küzdelme eldőlt: a technika került ki győztesen. Ma már csupán gyerekkori nosztalgia a víz, az erdő, a halak sikos érintése, a szemcsés, kavicsos vízpart, a fák illata és minden, ami egykor reális volt és az üveg .tisztaságával vetekedett. Most legfeljebb felruházzuk a körülzáró házfalakat különböző tulajdonságokkal, ráképzeljük a Dunát, a horgászöblöket, a pincék hűvös borszagát, és más hasonlókat. De most a természet után maga a mozgás kezd veszélybe kerülni. Pillanatnyilag komolytalanul hangzik, ha azt mondjuk: eljön az idő. amikor mindent betáplálunk a házi computerba — családi tervezéseket, nyaralást, a jövő kombinációit — és tulajdonképpen csak az eredmény lesz döntő a számunkra. Még nem kell felsóhajtani E. T. A. Hoffmann fantasztikus regényhősével, Medárdus baráttal: „Az, amit önmagámnak nevezhetek, a véletlen szeszélyeinek szörnyű játéka lett, idegen alakokra bomlott, s többé nem tudok ráakadni önmagámra. Az vagyok, akinek látszom, s nem látszom annak, aki vagyok ..A gépezetek, a computerok és más berendezések jó barátaink, mi töb: nélkülük már lehetetlen a továbbhaladás, de egy-egy pillanatra már súlyos árnyékuk is felvillan. Nem, nem is az , elgépiesedés a fő veszély, hanem az a pillanat, amikor kezdjük fölöslegesnek érezni humanista erőfeszítéseinket. Nem a gépek zavarnak, hanem az a szemmellátható körülmény, hogy mind erősebben uralkodik bennünk a kényelmesség iránti lelkes áhítat. A karácsony előtti TV-je- lenti műsorában egyik hazai táncdalszerzőnk és zenekarvezetőnk külföldi turnéjáról megérkezve bemutatott egy japán szerkezetet, amely tetszés szerint egy gombnyomásra húszegynéhány-féle ritmust tud produkálni a szólóhangszer mellé. Gyakorlatilag fölöslegessé teszi a dobost. A verseket gyártó computer is oly értelemben válik félelmetessé. amikor alapvető mozgásainkat, szellemi erőfeszítéseinket, jogos és elvitathatatlan helyünket akarjuk pótolni vele. A költők keserűen szidják a computert, sarlatánnak nevezik a gépversek professzorát. A nagyközönség pedig azt mondja: bámulatos, hogy mire képes egy ilyen elektronikus számítógép, és az a vers nem is olyan szörnyű. Egy computer e szerény kis meditálásomat — magábatáp- lálva testmagasságomat, életkoromat, kedvenc szóhasználataimat, a reggeli torna alatt fölemelt súlyok összkilóját —• rövid másodpercek alatt produkálná azt, amiről én hosszú órákon át felelősségteljesen töprengtem. Magam elé képzelem a helyzetet. Az olvasó elolvassa a computertárcát, és azt mondja: nocsak, egész ügyes. A szerkesztő érdeklődve felpillant: használható anyag, vitatkozni se kell a szerzővel, és ráadásul egész olcsó. De mit mondok én? ... Thlery Árpád
