Dunántúli Napló, 1967. december (24. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-17 / 298. szám
Makay Ida: cA mű szerelme Mert nem enyhítő jégtömlö a vers. hogy lüktető agyadra rászorítsad, ne hívd vigasznak csöndes éjjelen: messzebb van, akár a legrégibb csillag, • Mint a jégölű szerető, gyötör kívánságod a pusztulásig szítva, ha elkínzottan fekszel, rádtapad, véred s velődet ütemre szívja. Mégis: tudod, hogy el nem engeded, és hogyha elhagy, nines helvette más. mégis: anyádnál ő irgahnasabb. halálos órán ő az oldozás. Szerelmeidből semmi nem marad. Elhagytad érte mindet, mindörökre. A vers szerelme seb, es megmarad, és akkor is, ha elhullott gyümölcse. Katona Judit: A gyümölcsök húsa kiolvad íz csurran s piros cukorból a magra kristálysóit az őszi nap kicsapja. Rétekről a fák messzebolyongnak. Izgalom fut a szárakon, nedvek tolongnak a mélyzöld levelekben nesz barkácsol, a zaj még tehetetlen hátára billen s fekszik az úton. Mi mozdít meg mindent gyökérig! Poros nagy útját a nyár izzadva futja, ffi torkokból hang tör fel s magasodva zeng a végső beteljesülésig. Kiszáradt törzzsel egy fa lóg csak egyet himbál a szél: zöldéi! a többi még most jön a tánc szédülni, pörögni égni s hullni kell a leveleknek. Ha aranykürtjébe fúj a nap falvak, városok készüljetek csodára: tűzkút tör fel, csapkod, ragyog a lángja a bőséggel, tűzzel mindent learat. Galambosi László: ^Virág ba-m ártó tt sugarak A fészek-őrző bújaosik, elhagyta a nyár kapuját. Forognak nehéz hóhegyek, a szél elnyűtte saruját. Bakancsot húz, a ligetek fáit rugdalja részegen, jeges kardjával feszeget. A csontja csattog, réseken suhanna át. Siessetek lámpákat vivő emberek, a Tél hajója közeleg, árbocán darvak lengenek. Szerelmesek gyors szánja csöng, suhognak fehér [szalagok, kétlábra áll a vasderes, vágtatnak szárnyas lovasok. A mohás mellű öregek kucsmája halott égbe szúr, csörög a sovány citera. angyalt ébreszt a szőke húr. Omlik a bor. zöld taraján kígyót játszik a napsugár, aranygerely süvít feléd, cicáját-vesztett csutaszár. Tornyot cipelsz a hátadon, hőpillangókkal rakta ki a földig nyúló égi kéz. búgnak a hideg malmai. Őröl a Tél, a kék kerék nagy gyémántküllőkkel forog. Csillagot nyel a köd-garat, rengnek a hajnal-oszlopok. Siess! Napjelű homlokod nem tarthatja meg az eget, gondod hajítsd a fény közé, vigyék mennyei szekerek. Asszonyt díszít a rozmaring, száz lakodalom menny[dörög, szikráznak tömött jászolok, lángot falnak hű csődörök. Csipkés-szőrű malac visít bárány búsul, torkán a kés, •szökken a vér. a jégeresz' vörösre fröcskölt vízesés. Fagyot törő márványbotok, ezüstgerincek hajlanak, bozont-csomós dér-kötelek kötnek nyugtalan kazlakat. Hóember tollas kobakot, buzogányt tart, hajítaná, répaorrára varjú ül. söprű bújik hóna alá. A fészek-őrző didereg, nyomában rigó fütty bolyong. Hány cinke-pittyet rögzített a magasba száll* csend[korong? öleld a lányt, oldd meg haját, melledre hulljon melegen. kunvhót őrző aranvpipics. aludj, virraszt a szerelem. Kongat a szél a Tél nyakát, a szürke hógallérosat a Tavasz rönkjén fejezik virágba-mártott sugarak. A mikor dühös voR, mindig összecsücsörítette a száját. Alit, mint a cövek. Szeme megszokta a homályt Háta mögött az épület. Három emeletes. Szürke. Nemcsak most, nappal is szürke. Balra, a legfelső emelet utolsó négy ablakából pászmában dől a fény. Sárgás. Furcsa: mire lehullik elé, megszürküi az éjszakában. Attól van ez a szürke derengés idelenn. A harmadik emeletről mormoló duruzsolás ereszkedett alá. A hangok egybefolytak. semmitmondóvá zsugorodtak, a szavak fasz- lányait sem értette, csak zsongtak a fülében, akár kályha dudorászott volna. Nevetés csattant. „De örültük...” — gondolta bosszúsan. A válla fölött pillantott hátra, a magasba. Az ablakokból kocka-alakban ömlött a fény. és a sugárban látni lehetett a keresztfák árnyékát: négy részre osztották a sárgás szabályos csóvát. „Minek örültök?” — a szája úgy meredt előre az orra alól, mint a tüske. Csönd volt. Idegesítő. Annyira idegesítő, hogy a tenyere viszketett. Szuszogva szedte a levegőt, és úgy érezte, mintha fojtogatná a csönd. Megint nevetés. A torka összeszorult. „Hogyan tudnak nevetni?... Az ember...” — ez a gondolat is befejezetlen maradt. Nagyot nyelt. \/asámap mindenki ott- hon van. És akkor az embert ideállítják silbakolni... Az országút hajnalban kékesen csillog majd. akár valami messzire nyúló-ka- vargó selyempántlika. Most csak egy hosszúkás szürke folt. A szürke folton kellene elindulni... Két kilométer. Nem térne le róla. Véletlenül sem. Érezné a domborúságán, hogyan s merre kanyarog. Megérzi azt az ember vaksötétben is. Talán két kilométer sincs egészen. Ott a sárga ház. Az már: ház. A vasútállomás... Arra mentek el... Oldalt fordult, úgy nézett, vágyón — arra ... Dé’után mentek. Amikor ők átvették az őrséget, mindjárt azután. A vonathoz. A laktanya másik oldalán posztolt akkor, a kaZalka Miklós: CSÖND púban. Neki mutatták a papírjaikat. És neki néznie kellett a papírjaikat. Meg a boldog-mosolygós képüket. A szíve belefacsarodott, ahogy nézte. A sárga irigység emésztette. Nem elég, hogy itt rostokol. szemlélje végig a mások örömét. Minden papírtulajdonos egy-egy stáció... A távolban — a laktanyai úton — csizma kop- pant. Odafenn fémes zörgés. Kattanás. Fölpillantott. A harmadik emeleten az egyik világos ablak kitárult. Valaki kihajolt az ablakon. „Még ez is ellenőrizni akar .. Egy ugrás. Az alak eltűnt a fényből. Nézett föl. Azt hitte, a szeme káprázik. Az alak a két emelet között himbálódzott. Látta a kötelet. Fehér volt. valósággal világított a homályban. Ide-oda. Mint az órainga. Fuldokló sziszegés. Hör- gés. Lihegés. Állt, nézte, és a homlokát kiverte a veríték, a szája önkéntelenül megnyílt. Akkorát nyelt, hogy a torka belefájdult, és azt hitte üvölt, pedig nyögött csak ő is: — Te!!! Ne! Ne!... Hörgés felelt. A hideg futkározott a hátán. „Meghal...” — a gondolattól elöntötte a forróság. Hogy ő látni fogja. Ahogy ez meghal. A fogát csikorgatta. s az ajka összecsü- csörödött. „Az anyád keserves ... Nekem ne halj meg itt!..." Lekapta válláról a géppisztolyt, csövét az égnek, ujja a billentyűre tapadt. U osszű sorozat. Aztán *• mintha megsüketült volna, olyan csönd támadt. Hirtelen tucatnyi láb dobogását vélte hallani. „Halucinálok...” A szívét a torkában érezte. A kötél himbálózása meglassúbbodott. „Jönnének már ...” — topogott türelmetlenségében. Az idő végtelennek tűnt. Végre! Elöl az őrparancsnok. Futás közben a sapkáját igazította a fején. ö meg csak állt, kezében égnek fordított fegyverrel, mint az imént. A foga vacogott. és mintha a fejéből hirtelen kiszaladt volna mindenféle katonai jelentés-formula. semmi sem jutott eszébe abból, amit tanult. A géppisztollyal, mint holmi bottal mutogatott az ablak felé, s nagy nehezen kinyögte: — Ott... Főhadnagy elv- . társ. Az őrparancsnok egy pillanatig odabámult, és lódult tovább az épület bejáratához. A többiek utána._ „Siessenek” — makogta magában, és állt, ugyanott, ahol a levegőbe lövöldözött. még a fegyvert sem akasztotta vissza, a vállára. Nézett fölfelé. „Nem is tolt le... Hogy rosszul jelentkeztem ...” — a gondolat keresztülszaladt agyán, s nyomába tülekedett a sürgető kívánság: „Siessenek .. A nyitott ablakban megjelent a főhadnagy feje. Gyors, kapkodó mozdulat: már a kötelet markolta. Az alak fölemelkedett. — Hű. de könnyű ... E z a főhadnagy hangja volt. „Nem lehet... A halott nehezebb ... Akkor a félhalott is ...” Nevetés. Megrázta a fejét. „Megőrültek ezek?..." Gurgulázó. hahotézó, kacagó nevetés. Még, és még ... Mintha nem akarna vége szakadni... Foly- ton-folyvást. — Nem tudom, ki volt az a pihent-agyú, de ez megérte... Ez megint a főhadnagy volt. Az ablakot becsukták. A hangok ismét az ért- tetetlenségbe távolodtak, zsongó duruzsolássá olvadtak egybe. Az ablakokból pászmában dőlt a fény. a szabályos kocka-alakú csóvákban látni lehetett a keresztfák árnyékát. Idelenn: szürke homály. És csönd. Aztán csizmakopogás. Elöl a főhadnagy, Sapkáját hetykén, oldalt csapta, fejét csóválta és nevetett. Ö csak bámult rá. — Elküldték a másik szakasztól egy embert a kantinba ... Sokáig odavolt, hát kiagyalták, hogy megijesztik ... összemesterkedtek egy ruhát, öngyilkosnak ... Véletlenül maga ugrott be... Állt, merev-mozdulatlanul. A nyelve nehezen forgott. és azt kérdezte: — Akkor ... nem halt meg?... A főhadnagy pislogott. Aztán megint nevetni kezdett. A könnyei potyogtak. — Hát nem érti? ... Akkor szaladtak el az ablaktól. amikor maga lőtt... Addig nyögtek, hörögtek ott... Még mindig nem érti? ... „Akkor tényleg nem halt meg...” — gondolta. Vállára lökte a fegyvert és kényszeredetten elmosolyodott. A készültség elvonult. Magára maradt. Háta mögött az épület. Elöl a kerítés. Azon túl az országút. Hajnalban kékesen csillog majd a messzeségben, Jól érezte magát a csöndben. És ez különösnek tűnt. Hogy jól érzi magát. A homlokát is öszeráncolta, miközben ezen töprengett. Furcsa és megmagyarázhatatlan: kellemesnek találja ezt a semmi-nem-történős ácsörgést, fegyverben. Sőt, mintha ezért a semmi-nem- történésért állna. Csodálkozott ezen. De így volt. Célszemmel fölsandí- r tott az épületre: a harmadik emelet utolsó négy ablakából pászmában világított a sárgás fény. Mire lehullott elé, megszürkült, de azért homályt derített az éjszakába. Elmosolyodott, az ablakokra. Csönd volt. Nyugalmas, meghitt, zsongással otthonos csönd. Suha Andor: Három loíó A családi kép A háttér Lillafüred, egy nagy vászonra pingátva a szálló. Apám és anyám, ül, mi testvérek hárman, állunk, öcsém hétéves, közöttük, fogja, szorítja anyám kezét. Nővérem és én hátul, fejünk, mindannyiunk feje benne a szállóban. Sőt. nővérem frissen ondolált haja belecsüng a tó vizébe. Nővérem 14. éves, most 46. Én kettővel fiatalabb, öcsém egy fejjel alacsonyabb mint én, most egy fejjel magasabb. Anyám, apám nem él. Furcsa. Olyan élő a tekintetük a képen. Én 12 éves durcás kis ember vagyok és mereven bámulok a lencsébe. öcsém szégyellt, nővérem — 14 éves, — kelleti magát a lencse előtt. Nekünk, fiúknak olcsó kis konfekció jutott, ott virítunk benne a képen Anyám pedig mióta eszemet tudom, mindig ebben a kék krepdesinben ment ünnepelni. Most is erről volt szó, életünk első családi képét készítettük. Négyféle háttér között választhattak szüléink. Nekünk, gyerekeknek mind tetszett. A Lillafürednél maradtak, a Palota szálló és mi ott előtte: mintha ott töltöttük volna a nyarat. A pofont azért kaptam, mert nem akartam a sapkámat levenni a fejemről. Nagyon tetszett a sapkám, apámnak kevésbé. Szegény anyámtól könyörögtem ki, szép fehér, lapos sapka volt. Apám azt mondta, olyan, mint a fagylálto- soké, hogy képzelem a családi képen7 Már háromszor is beálltunk, elrendeződtünk, és én mindig újra feltettem. Harmadszorra kaptam a pofont. A fotográfus is ideges volt, reklamált, hogy lopjuk az idejét. Tulajdonképpen ettől lett apám ideges. Nem sírtam, és szamárfület- akartam mutatni a képen, de nem mertem, mert hallottam, drága mulatság ez a családi felvétel. A fotográfus a fekete klottkendő alá bújt: .,Tessék mosolyogni!” Magnézium lobbant, és 32 év óta kész a kép. Itt lóg most nálam a szobám falán. Apám magyar állampolgár volt, római katolikus vallású és az első világliáborúban zugsführer volt a K. u. K-ban. Egyszer megmentette a rábízott 16 ló és két huszár életét. Mert huszár volt. hatos huszár-szakaszvezető. Ezért a tettéért megkapta a nagyezüstöt, és erre haláláig büszke volt. Amúgy cigány volt, foglalkozására nézve cigányzenész. Jó anyám -vannélikus volt és szakácsnő aki időnként kifőzést nyitott. öcsém tegnap doktorált igazgató Nővéremnek két ragyogó ikre van. egy fekete fiú. maga az ördög, és egy vörös hajú lány szolid jó tanuló teremtés. Én pedig itt rovom e sorokat. Időközben megtanultam a nagybetűket is. Két kisfiú 1954 nyara is meddrdos volt. Sütött, esett, sütött, esett. És tele volt a levegő elektromossággal Augusztusban meghalt a kisfiam. 1953. augusztus 20-án született, éppen 1 éves volt. Közönséges tüdőgyulladás vitte el. Erős kis emberke volt. Dús fekete göndör hajjal, kacarászó torokkal. Már ment. A gyermekorvos nagyot hallott, 70 éves volt, félt. Nem hallotta a tüdőhörgést és a szivzörejt. Azonnal beutalta a kórházba. Bent pillanatok alatt levetkőztették, a gyermek- osztály főorvosa, kellemes ember, jóbarát, hatalmas injekciós tűt nyomott csöpp kis testébe. — Nyugodtan hazamehetsz, öregem... Alig vettem észre, hogy hozzám beszél a nővérke, Elszakadtam az ajtó üvegétől, hazamentem. Reggel hétkor szólt a telefon. A kisfiú meghalt. Rángógörcs. Igazán sajnál... Elmentem a feleségem munkahelyére és megmondtam, hogy a kisfiú meghalt. Nem értette. Arcán még mosoly volt, mert imént valakivel beszélgetett. Furcsa, a mosoly megmaradt és közben őrjöngve sírt. Délelőtt elintéztük a koporsót, mindent. Délre visszamentünk. A srác szépen föl volt öltöztetve. Fején aranyos kis sapka. Egy néni lábánál jutott számára hely. Sokan voltak, mozdulatlanok, körülöttük jég. Legtöbben meredt kézzel imádkoztak, kezükben az olvasó és az imakönyv nem mozdult. Odamentem a kisfiúhoz és megcsókoltam az arcát. Valaki megszólalt: „ezt ne csináljad Észre sem vettem, hogy élő is van a teremben. Az udvaron a főorvossal ismét találkoztam, össze volt törve. „Pont egy ilyen jó elvtárs gyermeke...” Nagyon szép napsütésben temettük. Az idős orvos is eljött, azt mondta, hogy kár, nem kellett volna a kicsinek meghalnia, ha jobban odafigyelnek. Egy vérátömlesztés és egy szevenál injekció segített volna. — Az orvosnak nem politizálnia kell kérem — mondta, mert tudta, hogy a főorvos párttag ... — Kérem, szépen, ne tessék így... — motyogtam még valamit, de igazán egyikre sem tudtam haragudni, nem volt hozzá erőm. Nyolc év múlva a kisfiam kezében tartott egy képet és azt kérdezte, ki az, ő? — A bátyád. Meghalt. Nagyon hasonlítasz rá. — Hogyan...? — hangja elfulladt és sírt. sokáig sirt. Azóta többször is rajtakapom, elbújik valamelyik sarokba a képpel és sír. Az unokám Elment a nagyfiain a háztól és hazajött harmadmagá- val. Én csaltam mert az unokám isteni nő Tízhónapos ctnios- pacsirta. A leaszőkébb hajú (tejföl) a legkékebb szemű (búzavirág), a legfehérebb bőrű (elefántcsont) nő r világon És a lába. a combja! Nyolc hurkából forrt össze. Es, emberek az én unokám össze tudja verni a talpát! És meg tud inni egyszerre 180 gramm kakaót. Bizony! Egyébként ő is jól megvan velem. Az irodámban— hogy felvitte az isten a dolgom —, itt van velem szemben a képe. ha nagyon dühös, vagy bánatos vagyok, egymásra nevetünk és jöhetnek az újabb gondok.
